Groteszk mesevilág, zenés-mozgásos zűrzavar. Az elátkozott vár ajtaja megnyílik, és trónterméből kiömlik egy sor lapra felskiccelt árvagyermek, elátkozott béka, kiégett femme fatale, annáliskisebb királyfi, fiús hősnő, lányos hős és a mesén túl olyan történetek, melyeket a lélek vidámabbik fele inkább elzárva tartana. Balázs Zoltán, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másodéves magiszteri színészosztályának rendezett előadásán, a Félelemkeresőkön jártunk.

A nézőtérre belépve rejtélyes világba érkezik a néző, mely állókép ismeretlen tájakon való utazással kecsegtet. Hova ez a szekér, hajó, az orrdísszel, az árbócrúddal a hatalmas kormánykerekeken mozgó, testeinkből összeállt szerkezet? A cél ismeretlen, a szerencse vak, de a mozgás az élet záloga, így csak a menekülés, a keresés, a felfedezés lehetősége maradt.

A Félelemkeresők csodálatos, összemosódó archetípusfigurái tudatalattinkból való énváltozatok, melyek kultúránk bizarr és nevetséges, hihetetlen, szívmelengető, elrettentő történeteiben szerepelnek. Nem lehet nem nevetni, és nehéz nem sírni az előadás nyersen őszinte szürrealizmusán, mely bemutatja az ember legügyesebb, legkíváncsibb és legzárkózottabb, leggyengébb arcát is.

A beszéd ebben a sokszínű, összezavarodott világban háttérzaj csupán, mert a történetet a testek mesélik, ahogyan képekbe rendeződnek, jelmezt húznak, összekoccannak, szépítkőznek, izzadnak, énekelnek, hol tátogva, hol saját hanggal. Persze az embernek olyan érzése támadhat, hogy a saját hang sosem saját, mert, ahogyan az előadásból is nehéz kiemelni egyetlen mozzanatot, úgy viselkedésünket is nehéz elkülöníteni a környezet hatásaitól.

Mégis, ha a legmegrendítőbb, számomra legkedvesebb mozzanatokat kellene kiemelnem, akkor egyértelműen azokról a pontokról írnék, melyek a mesevilágot hirtelen a valóságba húzták, hogy aztán egy következő elem ismét elterelje gondolatainkat, s így létrejöhessen az előadás gondolati és formai pulzálása, mely az alkotás dinamikáját adja. A színpadon olyan jelenetek váltják ugyanis egymást, mint a revü és a cirkusz világát egyesítő showbetétek, melyekből kiemelkedik egy-egy parányi állat-diktátor (András Gedeon), vagy összevert férfinő (Barti Lehel).

Rendkívül erős színészi jelenlétre és koncentrációra utal, hogy az ehhez hasonló elemek mindig tűpontos időzítéssel tudtak kiemelkedni az őket körülvevő kavalkádból, automatikusan magukra vonva a néző figyelmét. Ezekben a részletekben a színészi játék egyetlen testtartásban, hozzáérésben teljesedett ki, csakúgy, mint a zsonglőrszerelem történetében (Jancsó Előd, Vajda Boróka), vagy a háttérben történő metamorfózisok hangsúlyos, egész jelenethez hasonlítható eseményeiben.

A Félelemkeresők rendkívül erőteljes és kifejezetten katartikus előadás, melyben az egyetem növendékei számos képességüket tudták megcsillogtatni és sokrétű tehetségükről adtak számot. Ezek a képességek láthatóan akkor kaptak terek, amikor a játszók maguk is önfeledt gyermekségbe merültek egy-egy karakter, tánclépés, vagy dalbetét (pl. Vincze Erika bravúrosan pimasz szólója) hevében.

A mű nemcsak látványos és szórakoztató, de fragmentált és mégis átfogó képet alkot a modern ember szorongásairól és egy fiatal útkereséséről az információval telített, nevetséges és mégis hátborzongatóan kiszámíthatatlan világban.

Molnár Flóra, f21.hu, 2022