Sárdi Krisztina: Cinema Italiano

Az olasz neorealizmust és Federico Fellini alakját idézi meg a Budapesti Operettszínház csodás bemutatója, a Nine–Kilenc Balázs Zoltán remek rendezésében.

Az idén húszéves Maladype társulat alapító–vezetője, Balázs Zoltán még sosem rendezett zenés darabot. Pláne nem olyan nagy volumenű előadást, mint Maury Yeston és Arthur Kopit Tony-díjas Broadway-musicalje, a Nine-Kilenc (amely a magyar nézőnek Rob Marshall 2009-es filmadaptációjából lehet ismerős).

Reméljük, ezután gyakrabban teszi majd. Hiszen a Budapesti Operettszínházban az évad első premierje fergeteges sikert aratott, egymás után háromszor ünnepelte álló vastapssal a közönség a három szereplőgárdát – még az első bemutató vájt fülű kritikusokból, közéleti személyiségekből, művészekből álló nézői sem tudtak ellenállni neki. Nem véletlenül.

Az előadás ugyanis elementáris erővel ragadja meg a nézőt. Mondhatnánk, hogy Balázs Zoltán rendezése ennyire remek, meg hogy a társulat színészi–énekesi teljesítménye annyira fantasztikus, de valójában ezek a jelzők nem írják le azt a szellemileg és lelkileg egyaránt sokat adó élményt, amelyet a Nine nyújt.

Intellektuális előadás, de közben nagyon érzelmes is. Könnyednek látszik, miközben véresen komoly. Látomásos rendezés, nagyon letisztult, következetesen végigvitt koncepcióval. Három egyformán erős szereposztás, kiemelkedő színészegyéniségekkel. Varázslatos látványvilág, amely Szendrényi Éva remekül működő, lépcsős díszletéből, a Németh Anikó által színészre és karakterre tervezett, elképesztő jelmezarzenálból és a csodásan világított színpadképből áll össze.

Ám az olasz neorealizmust, illetve az ötvenes évek Olaszországát idéző színes-szagos, zenés-táncos forgatag csak „elterelő hadművelet”, a darab és a történet mély emberi, kapcsolati drámákon vezeti végig a nézőt. Többrétegű, többértelmű előadás, tele zseniális utalásokkal – végtére is a középpontjában álló filmrendező, Guido Contini valójában Federico Fellini alteregója, maga a darab is az olasz mester életét, valamint 8 és ½ című filmjének keletkezéstörténetét meséli el.

Miközben hitelesen mutatja be az alkotói válságot, és azt, ami mögötte van, beszél az elveszett gyermeki ártatlanságról, a feltétel nélküli szeretetről, megelégedettségről, és arról, hogy mit hagyunk magunk után örökül. Nemcsak a művészi életforma legnagyobb kérdéseit feszegeti, hanem az emberi létét is. És Balázs Zoltán rendezése mindezt hitelesen közvetíti (amellett, hogy kedvet csinál a teljes Fellini-életmű végignézéséhez).

Persze mindez nem állna össze kerek egésszé a darab zenei világa és a társulat nélkül. A Fellini-hatást Maury Yeston szerzeményei is magukban hordozzák, dallamai fülbemászóak, egy-egy motívumot lehetetlen nem dúdolni hazafelé a színházból.

Az amúgy is nagyon izgalmas zenei szövetbe ráadásul Bolba Tamás hangszerelésében a filmváltozat három dala is bekerült a magyar előadásban, amelyek a Broadway-produkciókból rendre kimaradnak (így tulajdonképpen a hétvégi közönség ősbemutatót látott). Összehasonlítva az elérhető színházi zenei és filmes anyagot, örülünk a hazai alkotógárda döntésének, ugyanis mind a Cinema Italiano, mind a Guarda la Luna, mind a Vedd csak el! tetőpontjait jelentik az előadásnak.

Ami a társulatot illeti, bár ritkán kapnak figyelmet, de most feltétlenül meg kell említeni a musical­együttes, az ének- és balettkar munkáját. Elképesztő, amit véghezvisznek a háttérben ennyi átöltözéssel és ilyen nehéz (egy rossz lépés könnyen bokatörést eredményez) díszletben.

Ugyanez a szólistákról is elmondható: bármelyik szereposztással nézzük is meg, mindegyik nagyon erős, mégis teljesen más. A Nine és Balázs Zoltán lehetőséget adott a színészeknek arra, hogy saját koruknak, korosztályuknak megfelelően alkossák meg a figurát. És azáltal, hogy más-más oldalát domborítják ki a karaktereknek, újabb rétegek válnak a néző számára is érthetővé.

Például a legfiatalabb, a harmincas szereposztás Guidója Dolhai Attila alakításában mindent akar, és úgy gondolja, hogy minden jár is neki, nem tud válogatni az ötletei között, két végén égeti a gyertyát, alkot és „nőzik”. Ő mutatja meg a filmrendező casanovai énjét – ami a darabban is elhangzik –, aki a tiszta célt, a letisztultságot keresi az összevisszaságban. Rá kell jönnie, hogy ehhez meg kell nyugodnia, vissza kell térnie a gyermeki rendszerezettséghez, a „tiszta forráshoz”.

Dolhai játéka egy-egy jelenetben egyébként meglepően visszaidézi a Lévay–Kunze-musicalben általa megformált Mozartot, ami ebben az esetben kifejezetten jó, hiszen abban a történetben ugyanúgy a zseniség súlyával, átkával küzd a főszereplő, mint itt.

Homonnay Zsolt negyvenes rendezője a kiégett művész, aki elvesztette az utat, és most nem találja a helyét. Keresi az ihletet mindenhol, de nem találja se a feleségénél, se a szeretőjénél, se a múzsájánál, bizonytalan minden­ben. Homonnay domborítja ki legjobban Guido humoros oldalát, amire producere, Liliane la Fleur kedvesen fel is hívja a figyelmet, hogy ő valójában egy aranyos „bohóc”. Neki a gyermekkori álmokhoz kell visszanyúlni és magában meglelni a biztonságot adó iránytűt.

A magyar dalszövegeket is jegyző Szomor György pedig már az érett, ugyanakkor megkeseredett rendezőt hozza, alakításában fedezhető fel leginkább a 8 és ½ Fellinije. Aki úgy érzi már csak egy „utolsó nagy dobása” van, hogy méltó örökséget hagyjon maga után, aki nem akar többé mester, géniusz lenni, csak a feltétel nélküli szeretetre vágyik, és attól félve, hogy már soha nem kaphatja meg, egyik nőtől a másikhoz fut. Amikor megtörik, akkor jut eszébe, hogy valójában ki az egyetlen, akibe kapaszkodhat, és hogy valójában „az élet tele van örömökkel”.

Összességében megható, színes, érthető, emelkedett, filozofikus, érett, komoly, poénos, látomásos előadás a Nine–Kilenc, amely azzal a fontos gondolattal küldi haza a nézőt, hogy a felemelkedéshez az út mindig a mélységen keresztül vezet. És hogy ne feledjük, a bennünk élő gyermek tudja a helyes irányt.

Sárdi Krisztina, Magyar Hírlap, 2021