A nagyon látványos díszlet a közhiedelemmel ellentétben nem tartozik a hálás színpadi eszközök közé: valahogy mindig gyanút kelt. Az erős vizuális felütés egyszerre helyezi kívülre az önkéntelenül is szkeptikus nézőt, és adja fel a leckét az előadásnak: vajon mindez az impresszív külsőség belsővé tud-e válni, integrálódni tud-e a színpad történéseinek sajátos logikájába? Ha igen, akkor a játékba belefeledkezve a kérdés megszűnik kérdés lenni; ha nem, akkor az az este erről szól.

A Maladype Macbeth-interpretációjáról túl sok mindent tudni vélünk a kezdőkép szimbolikája alapján. A színpad fekete, múzeum-steril terében nagyvonalú, hárfát és hajót egyaránt idéző stilizált objektum: hangszer-ívű, lakkozott felületű, enyhén emelkedő pódium, közepén földdel töltött mélyedésben afféle őslénycsontváz álldogál, mögötte az ívhez igazodó húr-fal tör vitorlaként az égnek. Jobb oldalt oszlopokkal jelzett folyosó vezet a sötétbe, mellette a hangszerek birodalmában zakós, kockás inges, alsógatyás bohócalak. Zene és sötét ösztönök, tudat és tudattalan, akarat és sors, no meg a középen kuporgó Macbeth meztelen alakja. Ez a direktség még lehetne a gyorsan letudott háttér, az előadás karakteres vonásokkal jelzett kerete, amelyen belül megszülethet a lényeg: a hősöket motiváló tragikusan emberi, a determináció ellen lázadó, önnön sorsát mindenáron saját kezébe vevő, mégis hol királynak, hol saját démonainak (vágyainak és félelmeinek) kiszolgáltatott ember reménytelen harca és külső-belső bukása.

Csakhogy Balázs Zoltán rendezése a későbbiekben nemhogy visszafogná ezt a vizuális ötletelést, de gegek és további különleges, látványos kellékek sorával teszi lehetetlenné, hogy a színészek között létrejöhessen az az energia, amely képes lenne a túlhajtottan jelentéses teret jelentékennyé tenni.

A színészek mozgatta pont-pont-vesszőcske báb öröm a szemnek, de sehogyan sem találja helyét a tragédiában; mintha a rendező nem tudta volna eldönteni róla, hogy vajon a gyermeki ént vagy a csontváz-halált képviseli-e, végül a szituációfüggetlen szórakoztatást bízta rá. De a vonalemberke legalább természetéből adódóan jó játékos, ellentétben a pódiumba zárt, a felvillanó háttérfényben láthatóvá váló élő patkányokkal, akik viszont menthetetlenül „civilek", sőt rosszabb:nem szimbolikusan, hanem valóban ösztönlények. Így aztán nem róható fel nekik, hogy egy technikai malőrt kihasználva egyenként menekülőre fogják, ahogy a néző sem hibáztatható azért, ha ez a véletlen generálta valódi színpadi helyzet jobban leköti a figyelmét, mint a színészek között zajló kvázi-történések. Utóbbiakról nehéz eldönteni, mennyiben írhatóak a körülmények, és mennyiben az alakítások számlájára, de az előadást jellemző szikár, érzelmeket visszafogó szövegmondás és a mondatokból inkább megérthető, mintsem kiérezhető indulatoknak ellentmondó mozgásszegénység a kirobbanni készülő belső feszültség ellenpontjaként kifejezetten hatásos és meggyőző lehetne. Kellő emocionális töltet híján azonban képtelen fókuszálni a figyelmet, amitől úgy tűnik, mintha nemcsak a nézők, de a színészek is a díszletből adódó külsőségekkel lennének elfoglalva: hogyan kell bábot animálni, felhúzni a különleges jelmezek cipzárát, megmászni a műanyag csontvázat és a tetején vágyat és kielégülést imitálni; később kiásni és szétszedni a szobrot, elkapni a kereket oldó patkányokat, és farkuknál fogva hátravinni őket az ügyelőnek. Az utóbbi epizód pech, tudomást sem illene venni róla, ha nem válna éppúgy szimbolikussá, mint az akár önironikus gesztusként is értelmezhető jelenet, amelyben a híres „Az élet csak egy tűnő árny, csak egy / szegény ripacs... semmi / Értelme nincs" sorokat Orosz Ákos egy Orosz Ákos-arcú, nyeklő-nyakló, lenyúzott emberi bőrt idéző műanyagbábbal az ölében lamentálja (a mondatok belső motiváció híján leginkább az előadásra értelmeződnek).

Mert mi is történik közben a hősökkel? Benedek Mari jelmezeiből és a szerepösszevonásokból úgy tűnik, elsősorban a kezdeti meztelenségét, kiszolgáltatottságát, ártatlanságát egyre vastagabb páncélinggel takaró Macbethre (Orosz Ákos) és Lady Macbethre (Petrik Andrea) illene figyelnünk. A többi karaktert egytől-egyig Tankó Erika és Lendváczky Zoltán, az általuk animált báb, illetve a jeleneteket aláfestő (olykor túl harsogó) slágerek átirataiból szőtt, szövegében mindig az adott helyzetre reflektáló zenét, és mindenféle izgalmas hangeffektet szolgáltató, folyamatosan játékban maradó Szűcs Péter Pál alakítja. Félő, hogy ha valakiben nincs eleve mély vagy friss élményként a darab, a négy színész alakításában nehezen követi a sokszereplős shakespeare-i kavalkádot és bonyolult viszonyrendszert, főként hogy az „átöltözéseket" sokszor csupán a fejtetőig becipzározható csipkeharisnya-ruha nyitottságának mértéke jelzi. Ebből is érzékelhető, hogy Balázs Zoltánnak nem a történet, hanem valamiféle történés lenne a fontos - de sajnos inkább kiokoskodni, semmint érzékelni lehet, miféle. Az áruló Cawdor fejét oromra tűzik, a bukott hadvezér rangja-vagyona a király rendelkezése értelmében Macbethre száll, aki boszorkányok jóslatában bízva, fortélyosan megöli urát, hogy a helyébe lépjen. A dolog innentől lenne érdekes, hiszen a lelkiismeretével küzdő uralkodópár paranoiás becsavarodásában felfejthetővé válik a hidegvérű kegyetlenségig vezető zsarnok útja, annak minden belső motivációjával. Így lenne Macbethből tragikus hős, aki Cawdor sorsában önkéntelenül a hierarchikus világ elviselhetetlen, mert szabadságot nem engedő rendjét ismeri fel, egyetlen kiútként a szabad akarat megnyilvánulását, a cselekvést látva. Sorsát kezébe veszi, és éppen ennek velejárója, az ettől kezdve őt terhelő felelősség, lelkiismeretének súlya révén nem képes megállni a bukáshoz vezető úton: lázálmaitól-látomásaitól kísértve újabb és újabb bűnöket vesz lelkére.

Mindez azonban nem annyira immanensen, folyamatában ábrázolva születik meg, mint inkább az utolsó, orwelli asszociációkat keltő képből válik visszakövetkeztethetővé: az elbontott csontváz helyére a legyőzött Macbeth feje (egy újabb Orosz Ákos-másolat) kerül, az ezúttal tervszerűen beszabaduló patkányok prédájául. Lehet még továbbgondolni, hogy kit, hogyan emésztenek el félelmei-démonai, önnön ösztönlénye, de már menthetetlenül a záró képhez, nem pedig az előadáshoz kapcsolódva.

Ady Mária, Színház, 2013