Ahogy a számunkra jelentős fotók is azok, amelyeket éppen nem látunk, de valahogy lényegükkel a szemünk előtt vannak, egy előadás is akkor válik igazán "láthatóvá", amikor már nincs ott, akkor derül ki, mi maradt a retinánkon, érzékeinkben, tudatunkban. Meglepő módon sok unalmas, akár fárasztó színházi előadás is válhat fontossá utólag, ahogy kihull belőlünk a (fizikai) unalom, és marad valami gondolat, felidézhető érzékiség, igazi tapasztalás. Ellenkező esetben nyomtalanul kihullott néhány óra az életünkből.

Talán jobb lett volna utólag sem megtudnom, hogy a Maladype Színház társulata milyen szellemi erőfeszítést tett a Macbeth/Anatómia létrehozására, milyen próbafolyamat áll mögötte (éjszakai próbák egy olasz szellemvárosban, hegytető, kolostor). Talán ott, azon a helyszínen az előadás is megmentődik, feltöltődik képzeletünkkel a hely hatására, energiái felpörögnek; gyakori az ilyen. A Trafó azonban reménytelenül nagynak és megtölthetetlennek bizonyul (nem nézőkkel, azok még a lépcsőn is ülnek). A hosszú, zsúfolt, nézőt próbáló előadás így utólag is inkább a semmibe hullás felé tart, még ha néhány képe felidézhető is, és a kompozíció van annyira bonyolult, hogy kitelne belőle egy szakdolgozat.

A Macbeth számos más Shakespeare-darab mellett különösen alkalmas nemcsak a végtelen redukcióra, egyszereplőssé húzásra, de rituális színház is bőven készült - és ezek szerint készül - belőle. Ami annyit jelent: nem a darabbeli történetet fogják elmondani a színpadon, nem a jelen világunkra vagy a bármikori konkrét valóságra vonatkoztatható adaptációt kapunk, hanem önálló, magába záruló világot kutatnak ki belőle, saját jelrendszerrel, belső történésekkel.

A Maladype előadásai a forma erejével hatnak, már amikor. Ugyanakkor gyakran üres, formális darabok születnek náluk, különösen a nagy terekben. A saját kis közegéből kilépő színházi együttes teljesen elveszettnek, hangtalannak és hallhatatlannak bizonyul most a Trafóban - a színészek szavát nem érteni, sokszor mintha idegen nyelven beszélnének, s egy idő után le is mondok arról, hogy hegyezzem a fülem Szabó Lőrinc nehéz strófáira. Számosak a technikai malőrök is, amit ez a típusú rituális előadás nem enged meg (gerjednek a hangszórók, rosszak a fények).

A cím arra utal, hogy a lényegére redukált, röntgenszemekkel átvilágított darab mélyére fogunk pillantani. A színpadi látvány hozza létre ezt a metaforát (a díszlet a rendező, Balázs Zoltán munkája), sőt, ahogy egyre tovább nézem, feltárulnak a kompozíció elemei, a kínálkozó párhuzamok: a hatalmas díszlet hangszerteste, a háttér húrjai, a furcsa gitárok - melyek a szkeleton-, azaz csontvázgitárokból lettek tovább egyszerűsítve húrokra -, az egész színpadot meghatározó őslénycsontváz vagy a bábként mozgatott kis pálcikaember. A meztelen színészi testek is a "lényegre" való törekvés jegyében lépnek színre (egyébként okosan használt meztelenség ez), ahogy az élő, patkányt "jelentő" apró fekete rágcsálók is: az emberi benső állati, lényegi elemei, a bennünk lakó rossz metaforái. Ez a vizuális motívumrendszer akkor állna össze, ha a rendezői (nagyot) álmodásban valahogy a nézői befogadás lehetősége is benne volna, ha mindez a "hang és téboly" (idézet a Macbethből) valami jelentéssé alakulna bennünk, ha a rendező kissé figyelmesebben és talán nagyobb szeretettel fogná nézői kezeinket, vezetne saját világába, és nem bezárulna előttünk egymásra halmozott képeinek csodálatában. Tehát kommunikálna valahogy a nézővel. Minden egyes kép hatásra törekszik, de semmi sem beszél hozzám. Balázs Zoltán csontvázai némák, holtak maradnak. Így azon tűnődöm, vajon akinek nincs a fejében a véreskezű pár történetének szinopszisa, az mit kezd "Cawdor thánjával".

Az öt szereplőre csupaszított darab - vélhetően Balázs Zoltán dramaturgi munkája nyomán - sem olyan szellemi, sem olyan érzéki tartalmat nem tudott közvetíteni, ami bármit közölt volna az emberről, ami ezt az inkább kiagyalt, mint egy gondolatból, érzetből született formát feltöltötte volna. A szereplők közt alig van kapcsolat, az energiák szétgurulnak, nehezen araszolunk. A darabot hívhatnák III. Richárdnak vagy más Erzsébet-kori műnek - és hogy az általánosság szintjén marad, egy műnek bizony hibája.

A máskor, kis térben igézően erős Orosz Ákos is elvész Macbethként. Egyedül a nagyobb színpadhoz szokott, remek Petrik Andrea színpadra lépése hoz valamelyes múlékony áttörést, de énekelni vagy nem tud, vagy ebben az előadásban nem lehet. A zenei anyagot létrehozó, színészként is jelentős Szűcs Péter Pál mindvégig izgalmas, bár a technikai zűrökkel nem tud mit kezdeni. Lendváczky Zoltán és Tankó Erika azonban érthetetlen marad, bárhogy dolgoznának.

Ahogy az angol mondja: mindez pretentious, vagy ahogy a szótár fordítja: nagyratörő, nagyhangú, igényeket támasztó, hatásvadász, elbizakodott.

Tompa Andrea, Magyar Narancs, 2013