Bátor koncepciót gyáván csinálni rosszabb, mint nem vállalni és úgy nem csinálni semmit. Akkor legalább az ember tényleg nem számít semmire, elmórikáznak, elszínjátszgatnak, elmoralizálgatnak a színpadon, és a taps után mindenki különösebb fájdalmak nélkül hazamegy, és pikk-pakk elfelejti a dolgot. De amikor a legtöbb színházi eszköz és egy bátor gondolat is adott egy előadáshoz, akkor ott minden elszalasztott színpadi aktus egy-egy tőrdöfés Thália szívébe. Megalkuvás és elkótyavetyélés.

A Maladype társulat előadása a százharminc, alulvilágított térben és rossz akusztikában eltöltött perc után egyszer csak jelzi, hogy az a Macbeth, amely egészen eddig valami különös artisztikum fogságában egy teljesen tapinthatatlan és érzékelhetetlen, feltételezett vég(zet) felé haladt, igazából nem más, mint egy nagy közéleti metafora, amelyben a despota hajlamú, bűnös módon trónra került és egyre kegyetlenebbé váló királyt a patkány-nép (értsd ezt szó szerint, sok-sok patkánnyal) felzabálja. Ez lenne a „bátorság” része a dolognak, bár ha leszámítjuk, hogy a rendszerkritikai húrok pengetése alanyi jogon bátorságnak számít – azért valljuk meg, ennek önmagában még nem kéne nagy számnak lennie –, akkor sok tökösség már nem maradna a konkrétumoktól félve ódzkodó művészi koncepcióban. De kezdjük az elején.

Az eleje vicces. Egy Menő Manó-szerű ceruzabáb – Lendváczky Zoltán és Tankó Erika kezében valódi életre kel a bábu – erőlködik egy nálánál háromszor nagyobb lavór cipelésével, amiben egy fontos ember levágott feje látható. Ez kifejezetten szerethető része az előadásnak, és a vissza-visszatérő figura, a hozzá kapcsolódó pontos és alázatos bábmunkával rendre üdítő jelenségnek bizonyul a színpadon. Azonban már ekkor végzetesnek tűnik, hogy 1) nehezen hallható a szöveg, amelynek hangereje nem a Trafó terére lett beállítva, 2) a színészek alapvetően hangsorokkal és nem értelmezésekkel operálnak, így az előadás nagy részében egyszerűen nem derül ki, hogy az adott mondatok – amelyek a Macbeth erősen meghúzott, a történet helyett az érzésekre, színezésre, lélektanra szorítkozó szövegrészei – milyen okból hangoznak el. Az idő nagy részében a forma felülírja a tartalmat, majd a forma is elfárad, és a végeláthatatlanul hömpölygő, gyakran monoton, lassú és kimért szövegfolyam sehogy nem akar becsordogálni a közönség soraiba. Minden jelentéses, ám alig pár mondat nyer valódi értelmet, ami azért különösképpen fájó, mert két olyan nagyszerű színész vész el az öncélúnak mutatkozó rendezői forma világában, mint Orosz Ákos és Petrik Andrea, akik minden kétséget kizárólag remek Macbeth és Lady Macbeth lehetnének.

Most azonban mintha Balázs Zoltán rendezői individuuma és a színészek munkája (amiből – érzékelhetően – nem spórolták ki az enegiát) nem találnák a közös hangot, így az alapvetően formalista közeg pont a kimért, precízen beállított és az átgondoltságot sejtető szövegmondás ellen megy, megbízhatóan oltva ki egymást. A képzőművészetileg egész biztosan érdekes tér a hatalmas patkánycsontváz-trónnal – ugyancsak a rendező munkája – színpadi díszletnek alkalmatlannak bizonyul – de lehet, hogy még a színészek nem lakták be, sőt az is lehet, hogy a rendező még nem érte utol a díszlettervezőt. A stilizált tér, a stilizált szövegmondást a stilizált fénnyel és stilizált jelmezekkel, stilizált zenével és a kissé kakofón színészvezetéssel kombinálva – a konstruált gesztusok az ösztönös érzelemkitörésekkel nem találják meg a közös hangot a felkínált közegben – mintha túlmenne azon az elemeltségi fokon, amit egyetlen színpad elbír. És ami még sokkal jobban lelassítja a néző szubjektív időérzékét, hogy a bábun kívül mindössze Szűcs Péter Pál nadrágtalan zenészében dereng a humornak szikrája, de az előadás egésze tesz arról, hogy ez egy pillanatig se fajuljon akár pislákoló lángocskává se. Majd, mielőtt a végeláthatatlanság kétségbeejtő élménye végképp elhatalmasodna a nézőtéren, egyszer csak egy, a színházat ismét valami spontán, frappáns, élő organizmusnak láttatni tudó pillanat történik: egy patkány – hogy, hogy nem – kiszabadul a gondosan lezárt plexi mögül, és érdeklődve elkezd tekeregni a színészek lába között, ösztönös, gyermeki reakciókat váltva ki az alélt közönségből. Deus ex machina? Ha igen, akkor legalább Tháliának van humorérzéke, de az biztos, hogy jól jelzi: valami olyan elemi dolog hiányzott eddig a pillanatig a színpadról, ami nélkül nincs színház.

Zsedényi Balázs, 7óra7, 2013