Közel sem indulat, inkább csak undorodó bánat rajzolja a Radnóti színpadára az athéni úr bús történetét. S bár a tragédia lehelete sem érinti az estét, már az első percektől kezdve nincs hova nézni szégyenünkben, annyira pontos a látlelet nyomorult napjainkról. Az idő a shakespeare-i idő: akkor vagyunk, mikor "görbe minden", s "hódol a tanult fej / az aranyos bolondnak".

Fogadásra érkezünk a színház előcsarnokába. Velünk együtt jönnek a színészek, mint Athén gazdasági és politikai hatalmasai, s mellettünk szorong a könyve kiadására pályázatilag kolduló költő, vagy az eladni kívánó festő s az ékszerész. Senki sem csodálkozna, ha a szakmai jeggyel bebocsátottak közül tévedne föl valaki a színpadra. Timon, vagyis Cserhalmi György, fekete rakott tógát viselve márkás zakója alatt (jelmez: Benedek Mari), rajongva fogadja őket, s két kézzel szórja közibük vagyona maradékát. Kocsó Gábor, mint Flavius, Timon zilált pénzügyeinek hű gazdája, fején kis sábeszdeklivel, örök számolásban tölti napjait. Kitüntetett alak ő a történetben, a pénzbehajtó szolgákon kívül ő az egyedüli, akinek valami dolga van a világon. Sőt! Ő az a szerencsétlen, aki nem is parancsra cselekszik. Víg Mihály zenéjére, Zarnóczai Gizella koreográfiájával vonulnak a potya kajára az elit tagjai. Ruhájuk ünnepi, lelkük láthatatlan. Megy az információ mindenfelé, föl a karzatra, le a karzatról, mindenkinek, s hogy a siketek is értsék, jelbeszéd segíti tudatni a plebsszel, mint mulat a fönti szféra, kik vannak jelen az eseményen.

Gonosz buchét ad a történetnek, még ha a szükség hozta is, hogy Zsótér Sándor rendezése az úri nép három díszpéldányának szerepét nőkre osztotta. Koós Olga száradt, akaratos kis arisztokrata öregasszonya, Martin Márta szakszervezetisből fölférjezett pénzes özvegye, Csomós Mari csavaros eszű, romlott, még mindig éhes szépasszonya felejthetetlen figurákká lesznek. Muskát László is nagyon tudja, mit kell utálni az előszobákban.

A szűk színpadot videós megoldásokkal próbálják tágasabbá tenni. Ez hol sikerül, hol nem. A közönség meg nemigen tudja, hogy viselkedjék, mikor üljön, hova álljon, s kérdés, megéri-e a nézőterelgetéshez szükséges idő az előadás széttöredezését. Ez még menet közben is alakulhat. Mindenesetre bent vagyunk a kor bendőjében. A video alkalmazása nem csupán a díszlet pótlására alkalmas, mint számos kortársi előadásban. Itt is lehetővé teszi, hogy az alkotók köpjenek egyet az elburjánzó média nívótlan kis kommandóira.

Kiváló az a munka közben született karikatúrafolyondár, ami képben és szövegben befonja a klasszikus sztorit. Jó kis jellemtanulmányok láthatók a főiskolások által alakított cselédek és egyéb lóti-futik kórusában. Talán a szabott szöveget aládúcoló elemző improvizációkból maradt meg az a pár jelenkori gorombaság, ami olyan hitelesen szakad ki a fiatalokból, hogy azonnal fölrántja a nézőt is a fönti szituációba. S milyen érdekes: ezeket a díszítményeket olyan türelemmel viseli a shakespeare-i szöveg, mint rinocérosz a rajta billegő madarakat. Jó az arány, s így a közönség minden rétege kellő mennyiségű impulzust kap, általában majdnem kellő időben. Dramaturg: Ungár Juli.

S van még valami szokatlan az estben: a Szabó Lőrinc fordításából megmaradt mondatok tisztára elemzett formában, lélegzetre mérten hangzanak el, különösen a játék első harmadában. Dús és gyönyörű a szöveg. Szó se róla, Cserhalminak és Bálint Andrásnak is megvan ehhez a kellő iskolája. Az artisztikus mondatokhoz azonban ritkán járul rendezőileg megokolt színpadi tér s színészileg is indokolható mozgásrend. Az idősebbek gesztusaiban jelentős szerepet kap a következetesen bemutatott, melankolikus és petyhüdt erotika. A fiatalok pedig jól reprezentálnak egy nemzedéket, melynek izgatott képességei már születésük pillanatában eladásra készek. Megrendítő és romantikus pillanatot jelent minden ritka kivétel, akár a csalódott szolga berzenkedéséről, akár Flavius hűséges kutyatekintetéről van szó. Különösen kezdetben van ez szépen végiggondolva. Később szétesik az élmény, de ebben maga a nagy szerző is ludas.

A kába és rajongó Timon csak a veszteség és a bejósolt csalódás után okosodik meg kissé, de úgy, hogy frissen szerzett utálata mostantól aztán mértéktelenül bugyogjon belőle. Az ezt bemutató szövegtömeget még rövidített formában is nehéz fölemelni. Cserhalminak sokszor elég pár fokos elfordulás ebben a nehéz térben, hogy semmit ne lehessen érteni a szavából.

Harsányi Attila jobb szögből beszél, szavát néha érteni. Ettől aztán, amikor pikkelyes páncéljában zörög, vagy ruhátlan felsőtesttel járkál, s pl. azt mondja Alcibiades, a hadvezér szerepében, hogy "iszonyú léptünk...", a színészi tipegés súlyos feladatot ró minden nézői rekeszizomra. Ez bizonyára akartan van így. Miért lenne épp egy gőzös hadvezér mentes a lefokozó rendezői és írói kivetkőztetés alól. De azért csak nincs meg ez az alakítás, akárhogy is kerülgetjük.

Gubás Gabi és Schell Judit a föntről lelógó eperszínű függönyök redői alatt elegáns biztonsággal hajtja végre az artistabemutatóban vagy máshol rájuk rótt feladatokat, máskor meg Tóth Attila, Wéber Kata, Karalyos Gábor, Balázs Zoltán és Chován Gábor jól összedolgozó főiskolás csapatával együtt, elismerésre méltóan küzd meg a tengerparti homokot ábrázolni hivatott papírzúzalék báláiból fölszálló porral.

Ez a lengő papírpára marad a legjellegzetesebb emlék Ambrus Mária díszletéből. Ebben a reflektorfényben fölfele szállongó fehér ködben kenekednek meg Timon talált kincsével, a papírüregből kiemelt aranylekvár potyogó csöppjeivel a mohó boldogulni vágyók. Fürdőnadrágban, bikiniben viháncolnak, miközben Timon utálkozva igazgatja nagyúri testén a magyar múltból odaszállott kék-fehér "fecskét".

S a legmélyebb emlék: van egy alak, a homokszín bermudában, kékárnyékos fényben vicsorgó Buddhaként üldögélő, s a világban gyökeret rágcsálva, csupasz felsőtesttel bóklászó Apemantus, a vándorfilozófus, az "önutálat kéjence", akit Kulka János játszik. Lenyűgöző alakítás. S ami a legérdekesebb, egy "új" Kulka van odafent. Könnyed, fehéren izzó. A második részben, ahol a parti homokon egymással szembe fekve kényszerülnek morális turbékolásra, kíméletlenül magára hagyja őt is és Cserhalmit is a rendezés. (Ez esetleg fordítva igaz, de lentről ezt lehet látni.) Mégis képes megmaradni. Nem az a legfontosabb, hogy mit mond, egyre inkább az lesz érdekes, hogy miről hallgat.

Ha valaki Apemantus eszével nem kérdezi meg, s nem dönti el, hogy vajon Timon szép vagyona miből is adódott, nem lesz tragédia a balladából. Örökségből, haszonból, vagy esetleg kutyául megdolgozott érte? Voltak felelős tervei az ajándékozó gesztusok mögött, vagy csak egy gyermeteg szépfiú szórta szét ártatlan sznobsággal saját föl sem ismert, s minden bizonnyal mástól származó értékeit? Nem mindegy. S ha rezignált legyintés intézi el a kérdést, még kócosabbá lesz a történet.

De azért a megvilágosodás, azaz ebben a történetben inkább az elsötétülés, vagyis a rájövés maga, mindenképpen ijesztő aktus, akárki élje is át. Mikor a Radnótiban Timon híres, "És hordd el magadat!" felkiáltással végződő sírfeliratát utánunk vágják, hiába a fölhívás, dehogy káromkodunk. Csak visszamorgunk csöndesen: jól van már. Megyünk.

Gabnai Katalin, Criticai Lapok, 2000