Sztanyiszlavszkij híres mondása - a színház az előcsarnokban kezdődik arra vonatkozott, hogy a nézőket figyelmes házigazdaként kell fogadni esténként. Zsótér Sándor a Radnóti Színház előcsarnokában máris gondoskodik róla, hogy a nézők kellemetlenül érezzék magukat. Kevés a hely, kevés a levegő. Ráadásul jönnek a színészek, hogy a ruhatári pulton elindítsák Shakespeare legbarátságtalanabb drámájának az Athéni Timonnak előadását. Az előjáték indokolható azzal, hogy a kis színház ügyetlenül megtervezett szűk színpadán lehetetlenség volna nagyvonalúan dús vendégséget előállítani. Így az előadásra gyülekező közönség statisztál Shakespeare-nek. Azzal az előnnyel is jár, hogy a rendezőnek nem kell bizonykodnia a továbbiakban, mennyire időszerű a kellemetlen darab az emberi faj hálátlanságáról tartott példázatával.

Az Athéni Timont tragédiának tartják, holott csak moralitás. Megállapíthatatlan már: vajon az idő volt megírásához kevés, vagy a szerző beleunt az „iker- Lear király”-ba. A címadó hős nem birodalmát, hanem vagyonát osztja szét. Amikor nem marad semmije, nem érti az emberek iránta való megváltozását - beleőrül, kivonul a világból. Ismét meggazdagodik talált aranyból - tovább gyűlöli mindazokat, akikért korábban rajongott és eltűnik a színről. A Timon Shakespeare keveset játszott darabja. Az irodalomtörténészek ezt félbe- maradottságával okolják. A színházakban azonban nem shakespearológusok ügyködnek. Sokkal inkább azzal magyarázható, hogy a színészek vonakodnak eljátszani a darabot. Túl sok benne a hitvány jellem, a gyönge törleszkedő, a bajban hátat fordító vacak ember. Hiányoznak a színes szerepek. Drámai fordulat és meglepetés nélküli jellemgyengék működnek benne. Színészileg háládatlanul kész ellenszenveseket látunk. A színésznép húzódozik rossz embert játszani. Ez az igazi színészi hiúság: nem az, hogy szépséges-jóságos szerepekben szeret tündökölni, hanem, hogy nem akarja magát rossznak mutatni. Nagyszabású gonoszt persze szívesen magára ölt. Különösen, ha királyi szerep, mint III. Richárd. A kisszerű hitványaktól idegenkedik. Önvizsgálatot kellene tartani megelevenítéséhez. Félnek, átsugárzik rájuk a kisszerűség. Nézőik összetévesztik a szerepet a színésszel.

Csomós Marinak pedig van egy remekbe sikerült jelenete az előadásban. Timon baráti kölcsönért elküldte hozzá szolgáját. A férfiból női szólammá lett szerepben Csomós hallja ugyan, hogy segítségére kellene sietnie korábbi jótevőjének, de több gondot fordít az ifjú szolga levetkőztetésére. Végül sértett kifogással kimenekül a helyzetből. Csomós színes alakítást nyújt. Már ez is szokatlan mostanában színházainkban. Valami félreértésből az úgynevezett „jelenlétet” hajszolják egy-egy szerep megformálása helyett. Ki-ki saját személyiségét vonszolja színre, akkor is, ha nincs neki. Bejön a színpadra a színházi alkalmazott, a szerep helyett. Csomós idegen jellem bőrébe bújik bele. Megjelenít egy élvvágyó hervadó úriasszonyt fortélyaival, szorultságából magát kivágó diplomatikus tódításaival. Kisebb szerepében Martin Márta ragyogó butaságot és tarka haszonlesést mintáz. Meglepően dekoratív Schell Judit egy Moulin Rouge-ból szalajtott revübetétben, valamint az önkéntes számkivetettségét egy szeméttelepen töltő Timon figyelő partnereként. Kocsó Gábornak, Flavius, a hű cseléd szerepében van egy igen szép pillanata: megtelik tekintete gazdája iránti részvéttel. Annál súlyosabb értékű villanása, mert mindvégig ellene játszik szerepének: takargatja tisztességét, mintha szégyellni kellene Athénban, hogy valaki derék ember.

A Radnóti felvonultatja majdnem egész társulatát kiegészítve főiskolások buzgó csapatával: Balázs Zoltán, Chován Gábor, Karalyos Gábor, Tóth Attila és Wéber Kata közreműködésével, valamint Harsányi Attilával, aki a rendező szegedi Shakespearejében kiváló Hővér Percy volt. Most a Corialanusként sértett hadvezér Alicibiadést játssza Benedek Mari halpikkelyből, vagy Szent István ötpengősökkel kivert zubbonyában némi súllyal és némi beszédhibákkal. (Ha már Benedek jelmezei szóba kerültek, megjegyzendő, hogy a kortársiköznapi fekete viseletekre emlékeztető öltönyöket és női kosztümöket a tervezőnő mennyi finom változatossággal, szellemességgel oldotta meg. Külön kiemelendő Timon egyszerre antik és egyszerre modem raffolt jelmeze.)

A fiatalok még nem seregével szemben a korosabbak már nem csapata látható a színen, az előcsarnokban, a nézőtéren. Átengedik a rendezőnek a játékot. Kevés képzelettel és igyekezettel járulnak hozzá. A színház teljes létszámmal megjelent az előadásban. A direktor is mutatkozik egy kis szerepben, és a művészeti titkár (Muskát László) egy nagyobbal kiegészíti Shakespeare-listáját, mivel Kecskeméten Zsámbéki vendégrendezésében a Téli rege szerelmeseként búcsúzott egykor a színi pályától.

A címszerepben Cserhalmi György azzal a meglepetéssel szolgál, hogy érteni szövegmondását, különösen az előadás első felében. A szemétdombra kiköltözött Timonként visszaesik önsajnáló verséneklésébe. Ami előtte történik, nagy nyereség. Zsótér lebeszélte színészeit az üres versdalolás kliséiről, a csörömpölő drámázásról. Középhangon, emberi párbeszédeket folytatnak egymással, noha a játéknak hátulütőjeként Kulka János (Apemantus) és Timon leültetett kettőse egyszerű szövegmondásra sikeredett. Kulka gyűlölködő kóbor bölcselőjének is nagy erénye, hogy nem esik bele intrikus közhelyekbe. Valóságos életundort mutat, többnyire kevés meggyőző erővel.

A tragédiamentes tragédia drámaiatlanságát az áradó gazdagságú versek pótolják. Az együttes Szabó Lőrincnek a Nemzeti Színház Somlay Artúr-játszotta előadásához készített fordításából nyel el jókora adagokat. Zarnóczai Gizella állította be a táncokat. Víg Mihály szerezte a diszkrét, drámai kísérőzenét. Ambrus Mária tervezte a minimáldíszletet. Lecsupaszította a teret, fölfedte a színpadszerkezetet, előzékenyen helyet engedett a játéknak.

Molnár Gál Péter, Népszabadság 2000