Átdolgozni, újra feldolgozni veszélyes mesterség, sikamlós terep. Az eredetivel való összevetés elkerülhetetlen: ki kell állni a próbát, különben az új anyag könnyen a süllyesztőben végezheti. Még komplikáltabb a helyzet, ha a szerző célja egy mélyen a köztudatba ivódott szöveg átszabása. A közönség jól ismeri a szereplőket, kívülről fújja a fordulatokat: az újban is valószínűleg a régi morzsáit keresi.

A Liliomfi kétségtelenül ilyen "köztudott" darab, még ha nem is eredeti formájában az. Különös módon éppen egy feldolgozás, Makk Károly 1954-es első filmje tette a XX. század második felére is kikerülhetetlenné ezt a történetet. Nem mellékes szempont, hogy Szigligeti Ede 1849 decemberében írta fergeteges vígjátékát, a bukott szabadságharcot követő megtorlás legsötétebb időszakában. Menekülés és kényszer egyszerre. Felszabadító összenevetés a romok felett. Makk filmje is ügyesen lépi át korának szellemét, ügyesen kerüli ki a politikai témát és "a ma is eleven, legfeljebb időnként kissé hosszadalmasnak ható filmben semmi nyoma az ötvenes éveknekŤ. Ellenkezőleg: olyan derűs, üde alkotás, mintha egészen más korszakban készült volna. (...) A Liliomfi forgatókönyvét Mészöly Dezső írta. Bár nagyjából követi Szigligeti darabjának menetét, alapos és nagyrészt szerencsés változtatásokat is végzett rajta, mind a dramaturgiai szerkezeten, mind a párbeszédeken. De az igazi változás, az igazi újjászületés azáltal érte Szigligeti darabját, hogy az eredetileg semleges, bár megnevezett közegben (Kolozsvár, Telegd) játszódó cselekményt Makk a Balaton-felvidékre, a reformkori Füredre és Badacsonyba helyezte át. A film forgatása idején a Balaton-felvidéki táj, a badacsonyi hegyoldal még jobban hasonlított száz évvel előbbi, reformkori állapotára, mint amennyire mai látványa az ötvenes évekbeli idillikus képre. (...) Makk filmjének másik meghatározó mozzanatát a színészek adták: Darvas Iván mint Liliomfi, Pécsi Sándor mint Szellemfi, Dayka Margit mint Kamilla, Krencsey Mariann mint Mariska, Balázs Samu mint Szilvai professzor, Tompa Sándor mint Kányai fogadós olyan emlékezetes alakváltozatokat formáltak meg, amelyek az utóbbi fél évszázadra nézve a Liliomfi szerepeinek maradandóbb megtestesülései, mint bármely színházi előadás szereplőié." (Györffy Miklós: A Liliomfitól az Utolsó kéziratig. Metropolis, 1999/3.)

A kicsit tán hosszúra nyújtott bevezetőből is kitetszhet, a Bárka előadása és Spiró György Liliomfi-átdolgozása egy észrevétlen fantommal, Makk filmjének emlékével kénytelen versenyezni vagy jobb esetben "együttműködni". Spiró alapvető változtatása, hogy a helyszínt áthelyezi: a cselekmény végig Kányai fogadójában játszódik, valahol az Alföldön, télben, fagyban, hatalmas sárban - a világtól elzártan. Az időpont pedig 1849 tele, az eredeti Szigligeti-mű megírásának ideje. Spiró nem egyszerű vígjátékot ír, hanem a Világos utáni Magyarországot is belekomponálja a műbe, reflektál a korra, és természetesen ki-kiszól a mához is. Egyértelműen politikus a szöveg: a lenge álca mögött komoly a mondanivaló. Heroikus az igyekezet, hogy a Liliomfi-történet kilépjen végre az elkönnyítő kánonból s ne csak röhögnivalót, hanem szellemi "táplálékot" is nyújtson az arra fogékony közönségnek. Kérdés, hogy a Liliomfi alkalmas-e egyáltalán erre a feladatra. Nem túlzó-e a vállalás? Vajon nem a darab lényegét adó könnyedség és humor vész el az erőszakolt mondani akarásban?

Lehet, mert Spiró szövege borotvaélen táncol a fergeteges vígjáték és a társadalmi szatíra között (már ha lehet ilyenről egyáltalán beszélni). A bírálat tárgya a "magyar néplélek", illetve a magyarkodás rémisztő jelensége. Igazolásul (és a szerzői szándék szerint okulásul is) lássunk néhány remek Spiró-féle leleményt: "Szellemfi: Mitől van, hogy nálunk a honszerelmet sose honorálják? Valami átok ül a hazán, a szellemi igények teljes hiánya! Elsőrendű oka Világosnak éppen ez! (...) Liliomfi: Így akarnak Európa része lenni? - Erzsi: Eljő az idő, midőn Európa kíván majd hozzánk csatlakozni észveszetten, s mi fogunk a tunya nyugati népségek közt érdemeik szerint válogatni, ki való magyarnak és ki nem!"

A jól ismert cselekmény a felismerhetetlenségig összegabalyodik, egyre újabb és újabb álruhák és álszőrzetek kerülnek elő, szaporodik a szereplők száma. Az egyik legfontosabb újítás talán Liliomfit és Szellemfit érinti: mindkettőjükről kiderül, hogy menekülőben lévő 48-as katonák. Szökevények, s a színészgúnyát álcázásnak használják. Senki sem az, aminek látszik, vagy éppen ellenkezőleg: nagyon is az... A darab szövege nem ad pontos fogódzókat, inkább kétségek közt hagyja türelmes olvasóját. A legsűrűbb homály talán Uracs alakját övezi, aki végig némán van jelen a színen. Az eredetihez képest teljesen új szereplő. Napilapot olvas, egy október 7-i számot (a dolog nyilván fikció, a szakirodalom szerint ugyanis Magyarországon a hírlapkiadás 1949 augusztusáig üzemelt normális mederben, majd kéthónapnyi kihagyás után novemberben jelentek meg ismét sajtótermékek). Végül szó nélkül távozik, meglovasítva a fogadó egyetlen szekerét. Álruhás Petőfi vagy csak egyszerű tolvaj? Miért olvasta a hetekkel korábbi újságot? Miért nem szólt egy szót sem? Nem lehet tudni, csak sejteni. Cseles találmány ez a figura. Ébren tartja az érdeklődést, valami rendellenesre, abnormálisra hívja fel a figyelmet. Konzerválja a nagy kacagások közben is a nyugtalanság, bizonytalanság légkörét.

A szerző azonban a darab rendkívül stilizált nyelvezetével adja fel igazán a leckét az ősbemutató létrehozóinak. Giccsszöveget ír, erőltetetten akar humoros lenni. Nagyon vígjátéknak akar látszani ez a Liliomfi. Közelít az abszurd felé, de nem eléggé az. A lábbor fájó esetét szeretném kiemelni, amely mélyen alulmúlja az elviselhetőt: "Liliomfi: Lábon szedjük le, lábbal tapodjuk, és a neve is az, hogy lábszőlő. (...) Lábon nem marad, aki megissza. (...) Változata ennek ama bizonyos téli bor, amit errefelé hóbornak hívunk. A tavalyi hóbor neve a hóbort... mert hogy múlt idő..."

Keszég László rendezése tovább fokozza a darab túlzásait, tovább stilizálja a helyszínt és a szereplőket. A befogadói tapasztalat azonban nem mindenben igazolja ezt a választást, hiszen a két túlzó hatás kiolthatja egymást. A nézőt bombázó látvány- és cselekménysziporkák özöne helyenként unalmassá teszi a produkciót.

Kányai (Czintos József) fogadója szándékoltan "díszlettér", amolyan mintha-fogadó, se oldala nincs, se teteje: a realizmusnak a látszatát is kerülte Árvai György díszlettervező. Keresztül-kasul átlátni az objektumon: izgalmas a jelenésükre váró, oldalt üldögélő színészek tanulmányozása vagy a súgó megfigyelése, aki minden rezdülésével követi az előadást, mondja a szöveget, együtt él a játékkal. Többször előfordult, hogy percekre kiestem a cselekményből Kecskés Mihály alakítására szegeződve. Kérdés, hogy mindezt a kényszer szülte-e vagy szándékosan készítettek afféle átjáróteret.

A fogadó a népies iparművészet "kincsestára": a falra aggatott tányéroktól a faragott székig minden megtalálható itt. Szűcs Edit jelmezei harmonizálnak a gagyi folklórral. Kányai például bő gatyás ősbölénynek, lánya (Varga Gabriella) pedig piros csizmás, pántlikás népitáncosnak lett öltöztetve. Elütnek természetesen a népies vonaltól Szilvai professzor (Gazsó György), Mariska (Kovács Vanda) és Kamilla kisasszony (Csoma Judit) gúnyái. A hiú vénlány elképesztően rikító, lilás-zöldes ruhákban pompázik (majdnem minden jelenésére újat húz elő), vörös hajkoronával a fején. Emlékeztet Dayka Margit filmbeli külsejére, jelmezeire. A kis fodrokról-bodrokról külön tanulmányt lehetne írni, szellemes, üde, felszabadult ruhaköltemények.

Az előadás sajátos karakteréhez elengedhetetlenek még a Márkos Albert által komponált dalok is. Etnodzsessz vagy inkább dzsesszhangzásba fordított népies idézetek - élőben. Igazi jófajta színházi zene, összhangban az előadással, mintegy tovább gondolva azt. (A muzsikusok: Ágoston Béla, Benkő Róbert és Halmos András.) Érezhetően a színészek hangi adottságaihoz és habitusához készültek a betétek. Kellemes élmény, hogy legjobb énekes formájukat mutatják az alapvetően prózai színészek.

A betétszámoknál teljes valójában érvényesülhet a stilizáció, nagy adag iróniával és humorral. Mintha a rendező itt elemében lett volna. A prózai részeknél erőlködött talán, mert a szándékoltan teátrális dialógusokhoz teátrális, harsány játékmódot követelt. Minden mondat, gesztus nagyon pontos, pontosan beállított (szinte koreográfiává összeálló), de ezért nem lehet fergetegesen felszabadult és szórakoztató. Nem ütközik a hangzó szöveg a játékmóddal (nem mintha ez követelmény lenne), hanem egymást erősítve "oltódnak ki".

A Bárka két vezető színészének azonban jutalomjáték ez az előadás. Csoma Judit felejthetetlen Kamilla. Vérbeli és vérbő komika, lénye betölti a színpadot. Alakítása finoman és tisztelettel utal a nagy, kikerülhetetlen előd, Dayka Margit játékára. Lubickol a szerepben: egyszerre közönséges és fennkölt, trampli vénkisasszony és könnyed táncos. Ráadásként férfi álruhában is fellép mint egy bizonyos Leon Kamé. Töpörödött, kopasz, szakállas öregurat formál (nekem a maszk Pécsi Sándort idézte Szellemfiként). Több jeleneten át nem ismeri fel a közönség, annyira hihető az álca. Színházban, ahol az álöltözeteket a néző könnyen átláthatja (és legtöbbször át is kell látnia), ilyesmi ritkán fordul elő. Kis időre valódi lesz az illúzió.

Csoma Judit játékospárja Gazsó György, aki Szilvai professzor ellenszenves alakját emeli a vígjáték másik főszereplőjévé. Teljes átéléssel és komolysággal vezeti elő a figura fellengzősen semmitmondó szócirádáit. Ellene játszik a szövegnek, hogy érvényesüljön Szilvai idiotizmusa. Ugyancsak sokáig nem feledhető alakítás.

A többiek teszik a dolgukat, pontosan és szépen, belesimulva az egységes képbe. Furcsa, hogy ebben az előadásban a Liliomfit játszó Kardos Róbert nem mozgatója a történéseknek. Inkább olyan figura, aki alkalmazkodik a körülményekhez, szenvtelenül cserélgeti álruháit, de nem kápráztat el sziporkázó komédiázással. Sajnos még a rá jellemző fanyar humorából is keveset mutat meg.

Érdekes kísérlet a Bárka vállalkozása, hogy újat, korszerűt nyújtson a zenés műfajban. Nem lép túl az elődökön, inkább szeretve tiszteli őket, őrzi emléküket, örökségükből táplálkozik. Érződik az előadáson, hogy új hang ez a színház profiljában, még nem anyanyelve a színészeknek. Az eredmény így is inkább pozitív: két zseniális alakítás és remekbe szabott, modern színházi dalok. Ne legyünk telhetetlenek.

Sőregi Melinda, Criticai Lapok, 2002