Fogadó a Nagy Kátyúhoz - ettől röhejes és tágas asszociációi támadnak az embernek, pedig csak Spiró György legújabb darabjának a címe. A színpadon helyre magyar legények rohangálnak bő gatyában, melynek szárán, mindjárt a rojt fölött, nemzetiszín csík pompázik. A magyarok közt a legmagyarabbat Schwartz Adolfnak hívják. A népszínmű forog a sírjában. Szigligeti Ede ugyanott a hasát fogja. A röhögéstől.

Árvai György díszletét lehet vinni majd valamelyik skanzenbe, ha lefut az előadás: a Nagy Kátyúhoz címzett fogadó "nagytermében" van söntés, kármentővel, faasztalok és székek (támlájukon obligát szívecske) az iparművészeti szakboltból, búbos kemence a sarokban, a falon az "agrikultúra" szerszámai, valamint paprika- és fokhagymafüzér, tányérok és csikóbőrös kulacs(ocska), csodás befőttek a polcon.

A Liliomfi szereplőit és a történet vázát lenyúlta Spiró György Szigligeti Edétől - hogy aztán kő kövön ne maradjon belőle. Pedig első blikkre olyan, mintha maradna. De a színen mindvégig ott ül egy "Uracs" napszemüvegben - télvíz és tomboló hóvihar idején -, és újságot olvas, mindig ugyanazt az egy lapot, 1849. október 7-ről. Aradi vértanúk másnapja, ugye. És ez a valaki, egy néma szereplő, egyre csak bámul és hallgat(ózik?); lehet, hogy bujkáló szabadságharcos, lehet, hogy kém. Esetleg maga Petőfi, álruhában és bajusz nélkül. Kellemetlen jelenség - ezért van ott.

Utalnak oda-vissza a szereplők, csúszkál az idő. Szilvai professzor például a majdan feltalálandó hormonokról beszél - melyeket, pontosabban melyeknek vágtatását ő már testében érzi -, reformkorról meg a Bach-korszak rémuralmáról. Szellemfi nevében az ipszilon helyett álló "i" demokratikus érzelmekről tanúskodik, hozzá a betiltott Petőfitől az Anyám tyúkját szavalná, ha be nem fognák a száját.

Spiró bohózata véresen komoly, akkor is, ha a Bárka Színház Keszég László rendezte előadásán ez nem nagyon látszik. A levert szabadságharc utáni Magyarországon az örök-élelmes fogadós úgy szerzi a vendégeket, hogy rendszeresen és módszeresen "mélyíti a kátyút" - árkot ás, mondhatnánk mostanában agyoncsépelt szakkifejezéssel. Az összetorlódott vendégsereg - Szigligetitől kölcsönzött figurák - snellben bonyolítja szerelmi zűrzavarait, melyek közé, alá és fölé benyomul Spiró gúnyos jellemábrázolása. Épp csak parányit mozdítja el az egyes figurák karakterét, máris teljesen átrendezi - nem a szereplők egymáshoz való viszonyait, hanem - a viszonyok tartalmát. A szerelem itt nemcsak szabados és szalmaláng típusú, hanem nevetséges és esetleges is. Mariska ugyan - ahogy azt Szigligeti megírta - a színjátszás és Liliomfi híve, bár egyiké sem olthatatlanul, hanem csak jobb híján. Erzsi, a fogadós leánya pedig szinte bárkivel elmenne egy körre a csűrbe - ebben a hajdani bárban ez lehet a szeparé -, végül a Szigligeti által kijelölt Gyuri pincért sikerül bepaliznia. Szilvai professzor ímmel-ámmal dolgozik küldetésén - hogy összehozza rég nem látott gyámleányát szintén rég nem látott unokaöcscsével -, közben a pedofília gyanújába keveredik. Kamilla kisasszony, Mariska nevelője előbb Liliomfiért eped, aztán a betoppanó idősebb Schwartzot - volt férjét - agyabugyálja el, majd révbe ér Szilvaival, aki a felfűtött szexuális fantáziáról szóló történetek révén igencsak felgyújtotta szunnyadó érzékeit.

A bohózat dramaturgiai motorja a Szigligeti-mű és annak (történelmi) kontextusa közti feszültség. Az utókor fintora, amely ezúttal nemcsak kommentálja az eredeti művet, hanem abba beépülve egy új - és szintén eredeti - művet hoz létre. Liliomfiból így lesz rejtőzködő szabadságharcos, aki Damjanich seregében szolgált nemrégiben, és most vérdíjat tűztek ki a fejére - viszont az őrnagyságig vitte, így aztán Gyuri pincér - aki százados volt ugyanott - rendületlenül őrnagyuramozza őt. És persze "jelenti" az információt Kányai fogadósnak, aki - amikor eljön az idő és az idősebb Schwartz - továbbjelenti ugyanezt, mert "mi, fogadósok, mindent jelentünk a felsőbbségnek, amit jelenteni kell".

Spirónak szarkasztikus világlátása, solingeni humora van (ezt tudtam), és virtigli bohózati vénája (ezt nem). Aztán a dúsan habzó, sűrű nyelvi humor és kreativitás, ez is Spiró közismert sajátja. Tengernyi szövegpoén - melyeket a társulat egésze, és tényleg az egésze, finoman és blazírtan közvetít. A dalszövegek is jók, hozzájuk Márkos Albert songszerű zenéje a darab egészéhez hasonlító zenei utalásokat közvetít.

Szigligeti verné a fenekét a földhöz, az ő sematikus és soványka figuráiból életes alakok születtek - és ebben már Spirón kívül Keszég László rendezőnek és a színészeknek is jókora részük van. A jó ritmusú előadás (melyben talán két rövid szünet jobban elférne, mint egy hosszú) elkényeztet néhány remek színészt, akik aztán ezerrel hálálják megfele a gesztust. Csoma Judit az élen - már Kamilla kisasszonya is bővérű, sokszínű asszonyság, mert Csoma otthonosan mozog Spiró humorában, hogy egyéb teljesítményeiről ne is beszéljek, azt majd meglátja, aki megnézi. Czintos József Kányai fogadósa látszólag lomha, valójában fürge "ravaszdi" magyar, kedélyes alakításban. Gazsó György Szilvai professzorának "görögös arcéléhez fekete vendéghaj" (ez a pepi?) trónol a feje búbján - igazi hólyag és született lúzer, de nem sajnáljuk érte. Mariskában Kovács Vanda halványabb, Erzsiben, a fogadóslányban Varga Gabriella "tűzrőlpattant" és hímre éhes, de nagyon. Liliomfit megannyi alakváltásában színesen abszolválja Kardos Róbert, Szellemfiben Szikszai Rémusz pokolian nevetséges tragikus hőst játszik. Mészáros Tibor ifjabb Schwartz Dolfija pszichiátriai kórsűrítmény; plusz melák és gyáva, igen gondos alakításban.

Az előadás fölös próbatétele volt - tévéfelvétel ürügyén - a Millenáris színházellenes aurája. Csúszott a kezdés - bohózat esetén ez a nézők szándékos "hibernálása" -, nem működött (bár létezik) a légkondicionálás - még a masztix is elengedte magát megannyi állszakállon -, aztán a csúcs: a második rész elejét kétszer is adták, merthogy "nem ment a gép". A jelen lévő szerző igen csodálkozott, hogy a produkciót felveszik - erről alighanem a színház is tehet, a többi sár a tűrhetetlen Millenárisé. Menni kell, egyenest a Bárkára.

Csáki Judit, Magyar Narancs, 2002