Spiró György az utóbbi években bonyodalmas, túlkomponált és túlírt regényekkel és tömör, világos szerkezetű színdarabokkal hozta zavarba híveit és ellenfeleit, tisztelőit és utálóit egyaránt. Most írt egy túlbonyolított színművet, ami – enyhén szólva – zavarba hozza a nézőt, de talán pontosabb, ha azt mondom, az ember hülyének érzi magát a nézőtéren. Úgy érzi, értenie illenék, amit lát, de mégsem érti, sőt élveznie is kellene, de valahogy az se jön össze. Harsányan kellene kacagnia, hasát fogva kellene röhögnie, de legföljebb egy-egy kaccantás bukik ki belőle olykor. Nyilvánvaló a vállalkozás formátuma, remeknek tetszik az alapeszme, s egyik-másik ötlet is pompás, a néző mégsem tud beleilleszkedni a darabvilágába, nem tud azonosulni senkivel és semmivel. Az az érzés gyötri, hogy valamikor, talán az előadás elején, esetleg még korábban nem figyelt eléggé, elmulasztott valamit a darabot nézve-hallgatva, vagy műveltségében van valamilyen alapvető hiány, ami nélkül ez a játék érthetetlen és élvezhetetlen. Magabízóbb néző persze úgy is gondolhatja, hogy a kiváló író mulasztott el valamit, amitől esetleg összeállhatna a Bárkában látható, formájában őrült ötletek hatalmas görgetegének tetsző mű.

Merthogy látszólag nagyon is egyszerű és világos a szisztéma. Spiró fogta Szigligeti Ede Liliomfiját, és behelyezte a bemutatókorának feltételezhető valóságába. Elképzelte Kányai uram fogadóját 1849 telén valahol a nagy magyar Alföld kellős közepén, távol minden ember lakta helytől, folyamatos hófúvásban, ráadásul olyan furcsa hótorlaszok között, amelyek csak befelé engedik a vendéget, kifelé nem. Számtalanszor hallhatjuk ugyanis, hogy innen márciusig senki sem távozhat, miközben folyamatosan érkeznek az újabb és újabb vendégek, még pandúrjárőr is belátogat. Sőt a fogadó egész működése a nagy kátyúra alapozódik, amelyet gondosan karbantartanak, naponta mélyítenek, hogy az utasok biztosan elakadjanak; a pórul járt utazókat pedig állandó figyelőszolgálat vigyázza, nehogy elkerüljék valahogy a Nagy Kátyúhoz címzett intézményt. Az aggályos néző fönnakad ezen a logikátlanságon, az esze megáll, és az előadás végéig úgy marad. Holott tudhatná, hogy épp az ilyen képtelenségeken alapszanak a nagy szatírák, tudhatná, hogy ezt a csapdaként működő csapszéket nagy szimbólumnak kellene fölfognia, hogy ebben a világvégi vendéglátóipari egységben nemcsak a vígjáték precíz szerkezete, nemcsak a reformkori magyar irodalom teljes jellemklisékészlete morzsolódik föl, de a nagy nemzeti illúzióhalmaz is fogságba esik és megsemmisül.

Az író szándéka nyilvánvalónak tetszik: a szabadságharc bukását követő véres megtorlás valóságának súlya alatt szétporladó vígjáték töredékeiből nagy nemzeti szatírát szeretne alkotni, amely természetesen nemcsak a XIX. századi, de akár az 1956 utáni megtorlás és konszolidáció élményét is földolgozza, sőt még a legutóbbi, békés rendszerváltás jellempróbájára is utalhat. Abszurditásán tehát nem kérhető számon a szabályos bohózati abszurditás, amikor is szigorúan logikus eseménysor vezet képtelen eredményre. Itt a bohózati elemek, figurák és cselekményklisék egyaránt elszabadulnak, önálló életre kelnek, maguktól kezdenek működni. Kiváltképp az átöltözések veszítik el logikus értelmüket, helyüket, funkciójukat a cselekményben. Új funkciót, új értelmet, új helyet azonban csak ritkán nyernek. Az például remek ötlet, hogy Liliomfi, azaz Szilvai Gyula bujdosói álarcképpen saját arcát viseli, s nagybátyja akkor ismer rá, amikor felölti bozontos álszakállát, parókáját. Ennek mély értelme is lehetne, hiszen ha Liliomfi nemcsak mint reformkori romantikus vándorszínész, hanem a szabadságharc bujdosó tisztjeként is álarcot viselt, akkor ez azt is jelentheti, hogy nagy színjáték volt az egész reformkor forradalmastul, szabadságharcostul, és a bukás után, a bujdosásban elérkezett az igazság pillanata, levétetnek az álcák, megmutatkoznak az igazi arcok. Csakhogy úgy tetszik, az így lelepleződő igazi személyiségek lényege ugyancsak az alakoskodás, a változékonyság, az okkal, ok nélkül űzött folytonos átalakulás. Itt ugyanis mindenki mindenkinek mindenkit besúg, mindenki mindenkit figyel, következésképpen mindenki rejtőzik mindenki elől. Így aztán a személyiség csereberélése valóságos mániává lesz: nemcsak valamilyen okból vagy céllal bújnak egymás bőrébe, cserélnek ruhát, parókát a szereplők, hanem néha csak úgy, talán játékszenvedélyből, elvégre színészek lennének vagy szeretnének lenni, ha lehetnének.

E feltételezhető alapgondolat belső komplikáltsága önmagában talán még nem robbantaná föl a darabot, nem tenné kétszer hosszabbá az elviselhetőnél. Súlyosabb bajnak tűnik, hogy a szerző mintha egyetlen vad ötletének, szóviccének sem tudna ellenállni. Lehet persze, hogy amit a Bárkában elmondanak, csak töredéke mindannak, ami írás közben Spirónak eszébe jutott, a néző számára azonban sokkal több a kibírhatónál. A burjánzó ötletfolyondárban szinte elvész a cselekmény, s ha a néző olykor úgy érzi, rájött valamelyik fordulat értelmére, akkor is marad benne némi bizonytalanság: hátha mégse úgy van. Nehéz eldönteni például, vajon Kamilla kisasszony – akiről mellesleg kiderül,hogy a gazdag pesti Schwarcz elbitangolt felesége – azért bukkan föl olykor párizsi fókaszállítónak álcázva, hogy bemutatkozásnál minden alkalommal elsüthesse a nevéből kreált szóviccet: Leon Camé, azaz Kaméleon, vagy azért, hogy ily módon tudakozódjon Szilvai professzor szexuális szokásai felől, vagy mindössze arravaló az egész, hogy Csoma Juditnak bravúros átöltözésekre adjon lehetőséget. A darab lényegéhez mindenképpen legföljebb annyi köze van, hogy ez is egy abszurd epizód, amilyenből millió akad még. Túlburjánzó rátét az idősebb férfiak általános feleségiszonya is. Alapjában jópofa ötlet egy olyan vígjáték parodizálására, amelynek lényege a szabványos párkeresési idill. A nagy párkereső kergetőzés azonban részint elsikkad a számtalan egyéb motívum között, részben pedig az író ebben a vonatkozásban nem annyira a szatirikus túlzás, inkább a leleplezés módszerét választja. A nagy, színdarabmozgató, tiszta érzéseket önmagukban is hamisaknak látjuk, így némiképp fölöslegesnek látszik még azt is hozzátenni, hogy és lám, milyen feneketlen gyűlöletbe fognak rövidesen átfordulni.

Keszég László rendezése elvész a darab dzsungelében. Valószínűleg képtelenség is volna rendet teremteni a kulturális-történelmi utalások sokaságában, egységbe fogni a szerteágazó és sokszor logikátlan cselekményt, s főképp a sokféle stílust: a bohózatparódiát, a társadalmi-történelmi szatírát, a blődlit. S főképp nem sikerül megfogalmazni a mindenoldalú gúnyolódás mögött a fájdalmat, a megrendültséget, holott valami ilyesmi is mocoroghat a darab mélyén. Árvai György díszlete, Szűcs Edit ruhái a népszínművilág karikírozására nyújtanak lehetőséget. A színészek általában érzékelik a játszott figurák kétértelműségét, kétértékűségét vagy éppen kétszínűségét, ezt azonban nem mindig sikerül igazán érvényesíteniük a túlbonyolított szövevényben.

Az előadást Gazsó György és Csoma Judit játéka tartja nagyjából életben. Gazsó megformálja az idősödő, fontoskodó, kis tehetségű, ám nagy szorgalmú professzort, a tudományos karrieristát, aki igen jól megvan a körülötte dúló történelem nélkül, s éppen ezzel görbe tükröt is tart a hősi időknek. Csoma Judit vaskos vonásokkal rajzolja meg Kamilla kisasszony enyhén szólva durva jellemét, kaméleoni átalakulásaikor pedig egyszerűen átejti a gyanútlan nézőt. Kardos Róberten látszik a parodizáló igyekezet, a színész Liliomfi és a bujdosó Szilvai Gyula jellemének magját azonban nemigen találhatja. Szikszai Rémusz Szellemfi-, azaz Petrovics Péterként elsősorban a verseiből hiába kérkedő Petőfi-epigon felszínes és álságos érzelmeibe fojtja az örök balek sérelmeit. Czintos József kicsit a fölfelé nyal, lefelé tapos képletre egyszerűsíti Kányai fogadós alakját, Gados Bélának viszont szerencséje van: az idős Schwarz figurája valóban nem több, mint a túl hazafias asszimiláns karikatúrája. Kovács Vanda (Mariska), Varga Gabriella (Erzsi) és Balázs Zoltán (Gyuri pincér) a történelmi mellékszereplők természetes életét élik a színpadon. Mészáros Tibor mint ifjabb Schwarz pedig a megtestesült történelmi pofozóbábú.

Van aztán a darabban még egy titokzatos figura (Horváth Kristóf). Csak némán ül, néha egyik zugból a másikba megy át. Mondják róla, hogy az aradi kivégzéseket tartalmazó lapszámot olvassa. Titkosrendőrnek túlságosan titokzatos; hogy eltűnése után a bujkáló Petőfinek kiáltják ki, annak meg túlzottan mély az értelme ahhoz, hogy fölfoghassuk. Pláne az addig történtek nyomán.

Zappe László, Színház, 2002