Trap Door vedégjátékaként, a Budapest Bábszínház tűzte műsorára Matei Vişniec keserédes tragikomédiáját.

Matei Vişniec a kortárs román irodalom egyik legjelentősebb képviselője. Pályáját ugyan költőként kezdi, de a korai években is jegyez jelentős drámai műveket. A nyolcvanas évek derekán egyik darabja színházi bemutatójának betiltása után előbb Görögországba, majd Franciaországba utazik, ahol politikai menedékjogot kér. Itt doktorál és indul el nemzetközi karrierje. Lévén saját bőrén tapasztalta meg a diktatúra működését, így sajátos humorával egyedi megközelítésben mutatja be az önkényuralom pszichológiát. "A kommunizmus története elmebetegeknek" sebészi pontosággal érezteti a sztálini diktatúra végórájának szorongató légkörét. Az abszurd játék a kor görbe tükre, így képes kacagtatni a kényszerzubbonyok árnyékában.

"A kommunizmus története elmebetegeknek" keserédes történet. Főhőse Jurij Petrovszkij, aki a szocializmus építéséről írt novelláiért és elbeszéléseiért megkapja az Állami Díjat, amelyet személyesen a dicső Sztálin elvtárs ad át neki. Az Írószövetség különleges feladatra szemeli ki a fiatal írót: rövid elbeszélésekben mondja el egy elmegyógyintézet ápoltjainak a kommunizmus történetét.

Balázs Zoltán rendezése ezúttal is varázslatos világba repíti a nézőt. Aki rendszeresen látogatja a Maladype Színházat egy újabb, "szabadság" mozaikkal gazdagabban tér haza, hisz az előadás remekül illeszkedik a Kravcsenko kiáltvány és a Dada Caberet sorába. Aki pedig először találkozik a rendező alkotásával egy izgalmas, pezsgő utazás részese lehet. A honi nézők által már megtapasztalt játék- elemek ismeretlen ismerősként köszönnek vissza az előadásban. Balázs Zoltán ezúttal is kiválóan használja a teret, a díszlet a játék részévé válik: a normalitást szimbolizálja az őrületben. A jelzés értékű kellék használat, a jelmezek, a maszk mindegyike újabb és újabb réteget ad ennek a szerfelett komplex előadásnak. A megszokott vokális játékokat ördögien egészíti ki a Danny Rockett jegyezte zenei világ. Kánon szerűen erősíti fel a színészek játékát.

A szabadság keresése, a diktatúrák józanésszel fel nem fogható mechanizmusa éppúgy megjelenik az előadásban, mint a manipuláció szükségszerűsége és ereje az önkényuralom világában. A színészek az előadás minden másodpercében JELEN vannak. Hipnotikus erővel ragadnak magukkal a jelenetek során át, míg nem magunk is egyek leszünk az ápoltak közül. Színészi játékuk túlmutat a vulgáris, cinikus, olykor költői szövegen; a megformált karaktereken. Szavak nélkül, szinte a bőr alá fecskendezik az előadás üzenetét, másodlagos jelentéstartalmát. A tűpontos színészi játék tudatosan elmossa a megformált karakterek közti határokat, így megteremtve azt a zavartságot, ami kacagásra készteti a nézőt a szeme előtt kibontakozó abszurd dráma láttán.

Balázs Zoltánra nem lehet kabátokat húzni. Színházi formanyelve sokkalta bonyolultabb, mint a fizikai színház skatulyája; ugyanakkor a test kellékként vagy mesélőként való használata a lassított képsorok sokaságán keresztül mégis újradefiniálja a fizikai színház fogalmát. Ez a kivételes tehetségű rendező ezúttal is egy komplex, az ember minden idegsejtjét izgalomban tartó utazással viszi a nézőt a felszabadító őrület felé.

Vámosi Eszter, Forgottenman.blog.hu, 2017