Mert annyit láttam Gyulán. A Bárka produkcióját, a grúz Rustaveli Nemzeti Színház vendégjátékát, valamint a Színművészeti Egyetem végzős hallgatóinak vizsgaelőadását. Utóbbiban egyszerre tizenkét Hamlet lépett fel. Az előadások szinte minden szempontból összevethetetlenek, ilyen sokszínű válogatást elvétve adódik alkalmunk végignézni.

Tim Carroll, aki 2005-ig a londoni Globe Színház művészeti vezetője, az „itt és most” jegyében vezényelte le a Bárka előadását. A szereposztást a helyszínen sorsolják, a színészek a közönség által hozott tárgyakat és zenéket beépítik a játékba, sőt magát a nézőt is bevonják egy-egy rettentően zavarba ejtő pillanatra. Játékos kedvűek és rajongók előnyben! Mindez idáig nagyon izgalmasan hangzik. Kérdés, hogy milyen hatást kíván kiváltani a rendező az előadással. Ha egy sajátos Hamlet-értelmezés és pedagógiai módszer bemutatása a cél, akkor kimondottan izgalmas kísérlet. Ha szórakoztatni akar, sikerül. Ha viszont az a szempontja, hogy „megtörténjen” a Hamlet, akkor messze még a végkifejlet.

Először mert lehet, hogy vannak olyan színészek, akik ezt a koncepciót tudják érvényesíteni, de az jelenleg nem a Bárka társulata. Roppant kevés a jó improvizatőr, Tim Carroll elképzelése ráadásul e képesség mesterfokú birtoklását igényli - ellenkező esetben ugyanis nem tragédia, hanem vásári komédia születik. Kétszer néztem meg az előadást, a Bárka-beli - vélhetően a kisebb tér és a hazai pálya előnyeire visszavezethetően - jóval meggyőzőbb volt, mint a gyulai, mely közvetlenül a várfal alatt hullott atomjaira egy kreatív rendezői ötlet eredményeként. A színészeket balesetveszélyes, a nézőket pedig meglehetősen kényelmeden helyzetbe hozta, miközben az is világossá vált, kizárólag alaposan bejárt játéktér képes összefogni a produkciót. E két előadás alapján a magam részéről nem mernék messzemenőbb következtetéseket levonni Tim Carroll „zseniális” pedagógiai módszereiről, semmi több nem tűnt fel bennük, mint a Balázs Zoltánban rejlő lehetőségek. Nem véletlen, hogy alakítását Gábor Miklós-díjjal jutalmazták. Az improvizáció azonban az ötletek kilencvennyolc százalékában csaknem primitív szinten reked - például a süteményt megeszem, a telefont felveszem, a kenyeret látványos kínomban kibelezem -, a maradék két százalékra nem érdemes előadást alapozni. Ez természetesen nem a színészek szégyene vagy elégtelensége, ilyen típusú feladatokra nem készíti fel őket sem a színművészeti, sem a magyar színházi gyakorlat. Az előadás iskolapéldája annak, hogy az improvizációt nem érdemes lebecsülni, sem magáért az improvizációért improvizálni. Csak akkor van értelme, ha az alapanyagból nyer ihletet. A fesztivált záró, szintén Carroll vezette mesterkurzuson pontosan az derült ki, hogy elsajátítása lényegesen hosszabb időt, másfajta észjárást és figyelmet igényel. Meggyőződhettünk róla, miért nem működik igazán a Bárka előadása. A tartalomra a színészeknek nem marad energiájuk.

Továbbá felmerül a kérdés: ha a rendező olyannyira bízik a társulatban, miért nem bánik a szereposztással is nagyvonalúbban? Mert persze az csak reklámfogás, hogy mindenki mindent játszhat. Hamlet kizárólag Balázs Zoltán lehet, Szorcsik Kriszta és Varjú Olga Gertrúdon és a Színészkirálynőn, Mezei Kinga és Varga Gabi Ophelián és Fortinbrason osztozik, míg Claudiuson Seress Zoltán és Egyed Attila. Poloniusként Czintos József és Gados Béla váltja egymást. A többi szerepet kisebb megkötések mellett húzzák a kalapból a résztvevők. Aki esetleg kíváncsi lenne Kardos Róbert Hamletjé- re vagy Fátyol Kamilla Opheliájára, hiába várakozik. így tulajdonképpen e játék egyszerűen ki van herélve - túl kicsik a tétek.

Carroll bátortalan félmegoldására ugyanaznap este Lukáts Andor rendezése világított rá pimaszul. Ő bevállalta a tizenkét Hamletet, sőt azt is, hogy jelenetenként más és más alakítsa az egyes szerepeket. A különböző részekből akarta összerakni az egységes egészet, ami szép gondolat, de az is maradt. A nemek keverését egyikük sem reszkírozta meg. Lukáts rendezése vizsgaelőadás, a koncepció megvalósulásának híján helyzetgyakorlatok halmaza, inkább érdekes, mint „versenyképes”. Néhány dolog mindenesetre kiderül belőle. Például hogy Nagy Péter néhány év múlva izgalmas Hamlet lehetne - anyjával való összecsapása a darab egyik legnehezebb jelenete, ebben a formációban a legerősebb is. Barnák László királyfijának sutasága, félszegsége akár egy teljes előadás alapköveként is elképzelhető, különös értelmezési tartományt kapna vele a történet. A Katona József Színházba frissen szerződtetett Kovács Lehel lényegesen jobb Rosencrantz, mint amilyen Hamlet vagy Claudius, Mózes Balázs még kissé görcsös, Mercs János ezúttal valamennyi szerepében gyenge. Krisztik Csaba a jövő titka, mindenben figyelemre méltó, semmiben sem átütő. Markánsan jelen van az osztály együttes fellépésénél, hogy Lukáts Andornál kicsit sem jelentett hátrányt a zavaró - egyesek esetében megkockáztatom: javíthatatlan - beszédhiba. Most, az egyetemi diplomaosztót követően a fiúk közül többen selypítenek vagy pöszék. Ebben mindössze két dolog aggasztó: a tendencia és az, ha eddig nem sikerült javítani a fogyatékosságokon (színészekről lévén szó, engedtessék meg e kifejezés használata), kérdés, vajon most van-e még rá esély, hozzá türelem és akarat. Mert például minden idők egyik legnagyobb színészóriása, Őze Lajos még jócskán főiskolai évei előtt küzdötte le súlyos dadogását. Úgy, hogy a színpadon kívül ezután is hajlamos volt rá.

Mindazt a hiányérzetet, ami felhalmozódott az évad Hamletjei kapcsán, Robert Sturua és a grúz Nemzeti előadása pótolta. Minden merényletet elkövettek ellene, amit csak lehetséges: későn kezdődött, a színházban hőség volt, állt a levegő, és az első jelenetnél elromlott a mindvégig helyrehozhatatlan tolmácsgép. De aki túl tudta tenni magát a zavaró körülményeken, igazán komoly színházat láthatott. Sturua alkotása az utolsó porcikájáig tökéletes, akár egy bátor, vad, expresszív festmény, amit addig bámul tátott szájjal az ember, amíg ki nem dobják a múzeumból.

A színészek felkészültek, profik, kifogástalanok. A koreográfia az utolsó lépésig megkomponált, a fények oda és akkor esnek, amikor kell. Nincs holttér, az egész színpad játszik. Nincs felesleges kellék, szó vagy mozdulat. Pontos, az utolsó milliméterig átgondolt és megszerkesztett. A színészek együtt mozognak a zenével, a szöveggel, mindvégig tartva a darab és a rendező diktálta ritmust. Ez a viszonylag kis térben előadott, majdhogynem kamaraprodukció olyan érzetet keltett, akár egy monumentális opera. Sturua nem magyarázza a Hamletet, nem a mondanivalót vagy az aktualitást csomagolja össze háromórányira kitartó színjátékká. Nem kíváncsi az erkölcsi vagy politikai fertőjére, mégcsak a dán királyfi lelki rezdüléseire sem. A darab humorán és költészetén keresztül fogja meg lényegét. Elemeli. Pontosan tudja, miért mutatja be. Nem borul térdre sem a szöveg, sem a szerkezet sérthetetlensége előtt. Merészen felcserél és kihagy jeleneteket, Hamletet a szokottnál idősebb színésszel, Gertrúdot jóval fiatalabbal játszatja. Nem hangzik el a „lenni, vagy nem lenni”, a meggyilkolt Polonius pedig visszatér sírásóként.

Nem egyetlen szerep van, amit mindenki körbejátszik, hanem környezetéből vezeti le Hamletet. E díszes társaságban pedig senki sem kevésbé egzaltáltabb, mint hősünk.

Az előadás kuriózuma Gertrúd alakja és Nino Kasradze játéka. Hatalmas súlyt fektet a rendező a királynőre, legalább akkorát, mint Hamletre, alaposan elemzi érzelmeit, viselkedésének mozgatórugóit. Korántsem egyértelmű személyiség, bizonyos szempontból rehabilitálják. Kasradze olyan kaliberű színésznő, amilyenről a magyar színház jelenleg legfeljebb álmodhat. Képtelenség szavakat találni arra a gyönyörűségre, amelynek maroknyian tanúi lehettünk.

Robert Sturua sikere nem meglepetés. Európa-szerte vitt már színre és sikerre Shakespeare-t és Brechtet. Az 1992-ben, Londonban rendezett Hamletját a brit Shakespeare Társaság az elmúlt ötven év tíz legjobb előadása közé választotta. Szintén híres Hamlet-rendezése, amit a moszkvai Szatirikon mutatott be, 1998-ban.

Mindez csupán rövidke ízelítő a II. Shakespeare Fesztiválról, ahol a magyar nézők láthatták még az európai színház másik nagymesterének, Eimuntas Nekrosiusnak a Hamletját, amely már tizenegyedik szezonját éli. Volt még Vízkereszt (Örkény István Színház), Macbeth (Győri Balett), Előszó a III. Richárdhoz - Vladiszlav Troickij módra. Levezetésképp a mozirajongók filmvetítésekkel, a képzőművészet szerelmesei pedig Kass János grafikai kiállításával gazdagíthatták a színházi élményeket.

Bár nemzetközi fesztiválnak mondja magát a gyulai, sajnos kicsi. Egyelőre. Mert ha Gedeon József és a fesztiválprogram válogatói évről évre ezt a színvonalat tudják hozni, a Shakespeare Fesztivál Magyarország egyik legrangosabb színházi eseményévé válhat. Mert például egy ilyen grúz vendégjátékért önmagában indokolt fesztivált rendezni, finanszírozni, támogatni.

Kővári Orsolya, Kritika, 2006