Koponyát hál' istennek senki nem hozott, úgyhogy Hamlet királyfi szombaton este egy fújtatóval a kezében vetett számot szegény, férgek ette Yorick - és vele minden ember - sorsával. Különben a szombathelyi Weöres-kamarabérlet közönsége lelkesen és szellemesen tett eleget az előzetes felhívásnak, hogy lehetőség szerint mindenki hozzon CD-t és néhány kelléket a budapesti Bárka Színház Hamlet-vendégjátékához, amelyet a színlap színházi kísérletnek aposztrofál. Pedig hús-vér, igazi előadás.

Arról van szó, hogy a színészek gyakorlatilag civil ruhában, eszköztelenül lépnek be a játéktérbe, amelyet - bizonyos útvonalak szabadon hagyásával — szintén a nézők alakítanak ki estéről estére. Aztán sorshúzással és kő-papír-olló játékkal szintén a nézők döntik el, hogy melyik szerepet ki játssza - egy-egy színész többet is megtanult -; végül felmutatják a magukkal hozott tárgyakat, amelyek szerencsés esetben előbb-utóbb játékba kerülnek. Tim Carroll, a Shakespeare-utód londoni Globe Színház főrendezője azért nem bízott mindent a véletlenre: Hamlet csak egy van - ő minden alkalommal a hihetetlenül szuggesztív Balázs Zoltán, aki hiperaktív lényével fogalmazza meg a szövevényes tragédia velejét. A totális kudarcot. A dán királyfi egyre csak tenni készül valamit, miközben nem tesz semmit. Ha mégis, azt véletlenül teszi. (Lenni vagy nem lenni. Tenni vagy nem tenni. Mi a különbség?)

Különben a sors kiszámíthatatlan: nem tudni, hogy a 2005. decemberi premier óta vezet-e á társulat statisztikát arról, hogy melyik szerep kinek hányszor jutott, szombaton mindenesetre Czintos József esélyt sem kapott arra, hogy elkerekedett szemű, ostobán ártatlan Polonius legyen. Mondván, hogy az utóbbi két hónapban mindig neki kő-papír-ollózta ki valaki ezt a szerepet, úgyhogy ideje váltótársának. Gados Bélának is sorra kerülnie. Parti Nóra pedig nem tudott eljönni, vagyis Ophéliát Mezei Kingának kellett vállalnia. A másik lehetséges Ophélia hiánya különösen azoknak jött jól, akik esetleg látták már az előadást - más szereposztásban. Mondjuk éppen Pulán, a nyári Művészetek Völgye Bárka-kikötőjében, ahol a helyi templom és környéke szolgáltatott érdekes és hatásos helyszínt a tragédia kibontakozásához. (És ahol még Varga Gabi játszotta az egyik Ophéliát, csak ő időközben elszerződött a Bárkától.)

Ki tudja, miért, másodszori megnézésre a szereplők kisorsolása meg a spontán módon kiválasztott kellékekkel folytatott (bármennyire érdekes) játék inkább cifra dísznek tűnt a különben nagyon is lényegretörő, több értelemben is lecsupaszított előadáson, amely például új(ra) értelmet ad Arany János gyönyörű fordításának. (Persze a játék célja nem más, mint az öröm. Ha tetszik, a játék maga öncélú. Pont az a jó benne, hogy nincsen célja.) Mégis: szombaton talán két esetben történt meg az, hogy a tárgyak jelentéses szerephez jutottak - azon túl, hogy mindvégig fényesen illusztrálták azt az egyébként fontos tételt, hogy a színpadon „minden lehet minden”, csak megfelelően kell használni, hiszen ilyenkor a hitetlenség felfüggesztésének idejét éljük (lásd! koponya helyett akármilyen más szerkezet).

A felszarvazott viking sisak először a Színészkirály fejére került - amikor Egyed Attila épp az öreg Hamlet szellemének szerepében tűnt föl -, jól jellemezve a király halálának okát és a tragédia alapszituációját. A sisak aztán átvándorolt az ifjú Hamlethez: elvégre övé (lenne) a feladat, hogy a kizökkent időt a helyére igazítsa. Mezei Kinga Ophélia szerepében talán nem véletlenül tért vissza megőrülésében ugyanazokhoz a kellékekhez, amelyekkel az elején évődve bátyjától - ezen az estén Mészáros Tibor - búcsúzott: a végén virágokat játszó papucs és Mikulás-sapka szépen visszaidézte Laertes - és vele szegény apjuk, a csúfos véget ért Polonius - „jótanácsait”, hogy Hamlet udvarlását komolyan venni nem szabad.

Claudiust a penge Seress Zoltán (jó volna egyszer kifogni Egyed Attilát is), Gertrúdot Szorcsik Kriszta (a karcosabb Varjú Olgával is izgalmas lehet), Laertés-t Ollé Erik játszotta Szombathelyen. Guildenstern-Rosenkrantz - tulajdonképpen tényleg fölcserélhető –szerepei Kardos Róbertre és Nagypál Gáborra estek. Külön érdekes, hogy előadás közben egymást is megfigyelhettük. Hogy ki hogyan adja-nem adja oda magát a játéknak. A végén a közönség hosszan ünnepelte a társulatot: vagy ötször jöttek vissza meghajolni a színészek. A játékmesteri feladatot is ellátó Varga Anikó maga mellé hívta a nézők közül azt a kisfiút, aki valósággal szereplője lett az előadásnak. Fix, hogy emlékezetes marad számára ez az este. Megszerette a színházat.

Ölbei Lívia, Vas Népe, 2006