Tim Carroll rendezte bárkabeli Hamletről azt ígéri az előzetesen nyomtatott tájékoztató, hogy minden alkalommal másik előadást látunk. Kíváncsivá tesz, így megnézzük még egy-szer. És merthogy többé-kevésbé felismerhető értelmezéshez szoktunk, megkockáztatjuk harmadszor is; kipróbáljuk, találunk-e ilyet; keressük az előző két estét, vagy legalább az egyiket – de hiába.

Tim Carroll rendszeresen dolgozik a híres londoni Globe Színházban; mint tudható, munkamódszerére ennek adottságai voltak a legnagyobb hatással: semmi nem választ el minket a színészektől, soha nincs sötét, sem félhomály, nincsenek reflektorok, a játéktéren egységes munkavilágítás van. A Bárkában a Vívóteremben játsszák az előadást; kapunk egyszéket, oda tesszük le, ahova akarjuk. Mindössze annyi megkötés van, hogy a lépcsőzetes, ugyanakkor a terem egyik rövidebb fala felé ereszkedő padlón futó rongyszőnyegeket szabadon kell hagyni – így körülbelül egy ellipszis sugarai között ülünk. Legalábbis az elején. A tér ugyanis változik: egy néző húzza ki kalapból, hogy a soron következő felvonást hol játsszák, tehát hova kell áthurcolniuk a széküket azoknak, akik útban lennének; szerencsés esetben olyan helyre kerülünk, ahol nem kell a fejünket megállás nélkül ide-oda forgatni. Másodjára azt tapasztaltam, hogy ha kell, az sem vészes, de aki belefárad, lemarad egy-egyfontos tekintetről vagy mozdulatról. A kényelmesebbek a kezdetektől, az ellustulók egy idő után ezt nem is bánják túlzottan – vannak, akik megelégszenek a hátuk mögé kerülő színészek „hangjátékával”.

A társulat egyik este sem tudja előre, pontosan mi fog történni. Bár szégyellem kicsit, bevallom, elsőre azt hittem, hogy a szünetekben előkerülő kalapban lévő mindegyik papírra ugyanaz van írva, merthogy néhány szín jobban mutat az egyik helyen, mint egy másikon. De nem volt turpisság. Ugyanígy van a szereposztással is: mi, nézők döntjük el, hogy az adott napon melyik színész kit fog játszani – Hamletet kivéve a szerepek le vannak kettőzve, sőt többszörözve –, és mert az első alkalommal nem figyeltem rendesen, úgy véltem, hogy a tétet furfangosan nem határozzák meg előre, pedig dehogynem...

Ilyen előzmények után komolyan meg sem lepődtem, hogy volt úgy, hogy Claudius csak nekem beszélt, Ophelia meg a szomszédom kezét markolászta, egyszer pedig Rosencrantz átkarolta a székem, és hallottam, hogy korog a gyomra. Mindenki játszhat, ha akar. Vinni kell magunkkal egy CD-t vagy egy másik tárgyat – volt ott minden: fogkefe, plüssmaci, metronóm; ezeket jobbára fel is használják, esetleg éppen a te zenédből szólal meg valamikor egy rövid részlet, vagy a teniszlabdád lesz Yorick koponyája. Díszlet nemigen van, Csanádi Judit fekete függönyt von körénk, fölénk fehér vásznat kerít, közepén nagy lyukkal, és nyilván az ő találmánya a hepehupás padló is. A színészek elnyűtt mackónadrágban, pólóban, tornacsukában játszanak.

A jobbára a kukucskáló színpadhoz és valamilyen megragadható koncepcióhoz szokott közönséget ilyen helyzetbe hozni, merész vállalkozás; mert noha a Hamletnek természetesen nincs egyetlen autentikus olvasata, a sokszor harsány kacagásra indító játékmód könnyen elvonja a figyelmet magáról a történetről, és arról is, van-e a színpadra állításnak valamilyen új, jelen esetben talán több mondandója, és ha van, sikerül-e ezt közölni. Vannak-e kijelölt mérföldkövek, és ha vannak, ezeket hogyan jeleníti meg a Bárka improvizációból jelesre vizsgázó csapata a szokásosnál minden bizonnyal nagyobb, mindenképpen másfajta színészi koncentrációt igénylő játék során? Nem tudtam rájönni. A harmadik este elvesztettem az első kettőn nagy műgonddal megfont fonalamat.

Az előadás célja éppen ez: a közönség minden nap más Hamletet lát.

Van úgy, hogy Polonius a fiát, a Párizsba induló Laertest öleléssel bocsátja útjára, máskor az egyik nézőtől kapott dezodort fúj a hóna alá, harmadjára a fiú nem fogadja el az apai szeretetet. Hamlet az imádkozó Claudiust hol műanyag kígyóval ijesztgeti, hol teafiltert ereszt a szájába, esetleg gyöngysorral imitálja, hogyan fojthatná meg. Opheliát a királyfi a „Lenni vagy nem lenni”-t követően az egyik nap vörösborral próbálja itatni – már spiccesen; máskor szigetelőszalaggal fonja körbe kettejüket egy néző segítségével; a harmadik este szájfénnyel mázolja össze a lány arcát. És így tovább – a lehetőségeknek csak a darabtemetés szab majd határt. A kérdés az, hogy az egyes megoldások egyfelé mutatnak-e: mit szól Polonius Laertes viselkedéséhez; észreveszi-e, tudja-e Claudius, hogy Hamlet mit tervez ellene; próbál-e szabadulni Ophelia a számára kellemetlen helyzetből, s ha igen, csak azért-e, mert sose szerette a magát őrültnek mutató királyfit, avagy épp most szeret ki belőle. Fogalmam sincs. Illetve benyomásaim természetesen vannak, hol ilyenek, hol olyanok, de nyilvánvalóan tényleg csak az enyémek, s így végletesen szubjektívek.

Amiben biztos vagyok: a Bárka csapata különleges produkciót hozott létre. A színészek szinte egytől egyig feszes alakítással tartják fogva figyelmünket.

Balázs Zoltán láthatóan jól érzi magát Hamlet szerepében, egy hajszálnyival kevesebb selypegéssel számomra hitelesebb lenne, teljesítménye mégis emlékezetes.

Claudiusként Seress Zoltánt nagyobb formátumú uralkodónak érzem, mint Egyed Attilát, utóbbi azonban szellemebb Szellem és színészebb Színészkirály. Varjú Olga Gertrúdja működő vulkán, Szorcsik Krisztáé szunnyadó, kitörésre készülő, egyikük sem veszélytelen.

Amit legjobban szerettem: Varga Gabi. Lenyűgöző Ophelia, aki az ő alakításában kemény, fenyegető tényező; nemcsak Hamlet, de ő is megjátssza a bolondot. Mivel társadalmi állása folytán esélye sincs a királyi udvarral szemben apja halálának megbosszulására, lehetséges, hogy valóban öngyilkos lesz, de hogy besegítenek neki, az biztos; Mezei Kinga ezzel szemben valóban „eszét veszti”. Fortinbrasként mindketten inkább csak udvariasak, lesajnálva adják ki a parancsot, a sortűz inkább az új uralkodónak, egy új rendnek – neki – szól.

Czintos József Poloniusa szerethető „jó öreg”, minden gonoszságtól mentes, Gados Béla a papa idegesítőbb oldalát domborítja ki.

Az én Horatióm egyértelműen a Hamlettől végül elborzadó, a halálba vele tényleg csak illemből készülő Nagypál Gábor, kedves Guildensternem a kicsit bumfordi, jó szándékú, dehogyis áruló Kardos Róbert, leghiggadtabb, mégis legszenvedélyesebb Laertesem Mészáros Tibor. A többiek közül derék Osrickként Varga Anikó, Századosként Császár Réka jelenlétét élveztem igazán.

A „zsákbahamlet” jó játék, érdemes kipróbálni.

Karuczka Zoltán, Színház, 2006