Rögtönözve játsszák Shakespeare Hamletjét a Bárka Színházban. A nézők minden előadás előtt kisorsolják a szerepeket a társulat alternatív fölkészültjei között, egyedül a címszereplő, Balázs Zoltán állandó. A színészek saját ruhájukat viselik. A díszlettervező Csanádi Judit közös játék- és nézőteret alakított ki a hátrafelé és két oldalra szeszélyes kiszögellésekkel emelkedő dobogórendszerből. A közönség maga választ széket egy halomból, oda teszi, ahova akarja, csak a rongyszőnyegekkel jelzett, szertefutó járásokat kell szabadon hagynia. Bárhová ül, az előadás részévé válik, a színészek a nézők előtt, mögött és között mozognak. Az ülésrend az eredeti ötfelvonásos felosztás szerint felvonásonként változik, sorsolás jelöli ki a következő játékcentrumot, aki "útban van", arrébb hurcolkodik. Előzetes kérésre használati tárgyakat és cd-ket hozunk magunkkal kölcsönbe; az utóbbiakat leadjuk a "zenemester" Faragó Bélának, aki menet közben bejátszik belőlük (ha akar), a tárgyakat a kezünkben tartjuk, vagy magunk mellé helyezzük, hogy a szereplők (ha akarják) kellékként ugyancsak "bejátsszák" őket egy-egy jelenetbe.

Kétszer néztem meg az előadást, hogy ellenőrizzem a működését, és leszűrjem a rezümét. A vak szerencse mindkétszer ugyanazt a Claudiust (Seress Zoltán), ugyanazt az Opheliát (Varga Gabriella), ugyanazt a Szellemet/Színészkirályt (Egyed Attila), ugyanazt a Horatiót (Nagypál Gábor) és ugyanazt a Fortinbrast (Mezei Kinga) választotta ki. Gertrud először Szorcsik Kriszta, másodszor Varjú Olga volt; az ellentétes estén a Színészkirálynőt játszották. A Poloniust és az Első sírásót kettőző Czintos Józsefet és Gados Bélát előbb ebben a sorrendben, majd szerepet cserélve láttam; hasonló volt a helyzet a Második sírásó (Varga Anikó) és Osrick (Horváth Kristóf) esetében. Laertesként Mészáros Tibort Kardos Róbert követte, utóbbi Rosencrantz (vagy Guildenstern?) is volt, csakúgy, mint Ollé Erik és Mészáros Tibor - ezekben a szerepekben négyes, a továbbiakban még nagyobb kínálat áll rendelkezésre, úgyhogy Pásztor Tibor, Törőcsik Tamás, Szabó Gábor, Bodor Richárd, Császár Réka és Fátyol Kamilla kilétéért nem felelek.

Ebből kikövetkeztethető az a színháztörténeti ítélet, hogy a Hamlet egyszereplős dráma. Ami természetesen nem egészen igaz, de annyi alapja mégiscsak van, hogy - szándékosan egyszerűsítek - a Hamlet elsősorban Hamletról "szól", a címszereplő mindenkit "lejátszik a színpadról", ő áll a drámai erőtér centrumában, minden "körülötte forog", a hozzá való viszonyban nyer értelmet, ami nem mondható el, mondjuk, az ebben az összefüggésben ellenpéldaként emlegetett, "súlyban" hasonló, a konfliktusokat tekintve kiegyenlítettebb Lear királyról. A Hamletban mindenekelőtt Hamlet az, aki játszik, aki nem sokkal a darab kezdete után "furcsa álcát ölt", váltásaival, bakugrásaival, riposztjaival - úgyszólván rögtönzéseivel - meglepi, váratlan helyzetekbe hozza, kifigurázza, olykor inzultálja is a szereplők legtöbbjét. Ezáltal fölöttébb alkalmas arra, amit a rendező Tim Carroll kitalált. Kérdés, hogy ami jó Hamletnak, az a Hamletnak is jó-e. Carroll mindenesetre nem akar (pre)koncepciót (kevésbé durván: értelmezést) vinni az előadásba - "a koncepció én vagyok", mondta Gábor Miklós, amikor Hamletet játszotta -, nem akarja előre eldönteni, hogy a Hamletnak erről vagy arról kell szólnia ("a mai korban"), megelégszik azzal, hogy a dráma "önmagáért beszéljen", a belső viszonyairól adjon számot a közönség jelenlétében. Méghozzá az aznapi közönség jelenlétében, abból kiindulva, hogy minden közönség, minden előadás más, tehát lényegében csak az aznapi Hamlet létezik, vagy ahogy Brook mondta valamikor, egy előadást csak egyszer lehet eljátszani.

Kétségtelen, a Bárkában kétszer nem léphetünk ugyanabba a Hamletba. Nyilvánvaló az esetlegességek szerepe. Mindenekelőtt a nézőktől elorzott tárgyaké. Az egyik előadásban a levél: vécépapírtekercs vagy távírószalagként viselkedő zsineg, a másikon mobil- és videoüzenet. Yorick koponyája teniszlabda vagy sapka; az előbbit föl lehet hajítani a kifeszített plafonvászonra, az utóbbit bárki fejébe lehet nyomni. Párbajozni lehet kötéllel, de lehet nápolyiszeletek elharapásával is. Van kellék, amely működik, van, amely nem. Egy colstokkal vagy fejesvonalzóval meg lehet mérni (képletesen is) egy embert, és satuba is lehet őt szorítani. A műanyag zacskós virágföld (ha tényleg véletlenül van ott) jól jön pergetésre, amikor arról van szó, hogy "Rút csiny nem marad, / Borítsa bár egész föld, föld alatt". Amikor Czintos/Polonius a "Ne, még ez" szöveggel nemcsak szóban instruálja Laertést, hanem egy elkobzott dezodorral hónaljba is spricceli, az jópofa vicc. Amikor egy sámfa továbbjátszatása egy néző cipőlevételével járt, annak az adott pillanatban nem volt értelme. Másodszorra tendenciózusan tükröt vittem magammal (gyakori metafora a darabban), be is vált, Nagypál Gábor kivette a kezemből, Balázs Zoltán meg az övéből, azzal eskette hallgatásra a társait, és a "kizökkent időt" a plafonra tükrözte.

A tárgy nem helyettesíti az embert. A néző közelsége akkor tartalmas, ha valódi kapcsolatba lehet kerülni vele. Egy színész a nézőtéren kihívás a színészekről szóló hízelgő sorok közvetlen adresszálására. Nekem is jólesett, amikor - akár ironikus volt, akár nem - az arcomba kaptam, hogy "ez egynek ítélete... többet nyom egy egész színház másokénál". Nézőt nyakba venni, ölébe ülni, mellé telepedve neki beszélni akkor van értelme, ha a pillanat őszintévé, bensőségessé válik; Balázsnak egyszer sikerült azzá tennie. Máskor egy pót-Poloniusszá kinevezett néző a kérdésre, hogy "van leánya?", spontánul azt felelte, hogy "nincs", s itt megállt a tudomány, mert erre viszont Shakespeare-nek nincs szövege. A "Lenni vagy nem lenni" monológ közben Balázs egy nézővel körül-szigetelőszalagoztatta magát, majd Opheliát is magához ragasztotta vele, méghozzá olyan erőszakosan, hogy Varga Gabriella nem tudott kibontakozni (színészileg sem), s csak életveszélyes zuhanással lehetett időre befejezni a jelenetet. Ez másképp volt hamleti, mint másnap, amikor ugyanitt Hamlet lerészegedett egy palack bortól (vagy azt játszotta!), Ophelia keserűen kifigurázta, a szerelmi őrületet feltételező Claudius pedig az üvegre mutatva mondhatta, hogy "nem arra tart e szenvedély".

A példák és a variációk végtelenek, de a tanulságok ennyiből már levonhatók. Az egyik az, hogy a rögtönzés mint játéklehetőség korlátlanul csakugyan Hamletnak adott, s Balázs Zoltán ezt ki is használja, rettentő elánnal veti magát a játékba, élvezi is, győzi is - ez az ő előadása.

A többiek - bármelyik szerepben - erősen korlátozva vannak. De számukra sem haszontalan a dolog, mert úgy működik, mint egy nyilvános próba, váratlan partnercserékkel, váratlan reakciókkal, frissen tartott koncentrációs készséggel, ami a többnyire elkényelmesedett, klisézett, elnyűtt patronokra és sikermintákra épült magyar színjátszás lusta gyakorlatában úgy hat, mint enyhet adó fuvallat. Persze egy rendes előadáshoz a legjobb megoldásokat a próbákon rögzíteni kell, s rögzítve is naponta megőrizni az ott születettség érzetének elevenségét, ráadásul a spontán részleteket összefoglaló formai-gondolati-koncepcionális egész szemszögéből. No, de az már művészet.

Addig is úgy üdvözlöm e nemes kihívást, mint idegent szokás.

Koltai Tamás, Élet és Irodalom, 2006