- A Bruno Schulz novelláiból összeállított színdarab szavak nélküli

Két évvel ezelőtt a Maladype Társulat Dada Cabaret című előadásának premierje úgy maradt meg bennem, mint a legnagyszerűbb dolog, amit valaha színpadon láttam.

Azóta másodszor is elmentem rá, és ha műsoron lett volna, 2018-ban is megtettem volna. A Balázs Zoltán által rendezett, a dadaizmus születésének századik évfordulóját ünneplő produkciót követően azonnal tudtam, hogy ezután nem leszek képes ugyanazzal a szemmel előadásokat nézni. Az a bizonyos léc rettenetesen magasra került.

Emiatt úgy vetettem bele magam a társulat egy újabb műsorszámába, hogy még az ajánlóját sem olvastam – a Dada cabaret elégséges ajánlólevél volt. Így ültem be az Augusztus című összművészeti előadásra, amelyet szintén Balázs Zoltán vitt színpadra a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Művészeti Kar ötödéves színművész hallgatói szereplésével. A meglepetés pedig már csak a Trip hajó sötét termében ért. A Bruno Schulz novelláiból összeállított színdarab ugyanis teljesen szavak nélküli – tánccal, különleges emberi kompozíciókkal, szimbolikus gesztusjátékkal kommunikál, gyönyörködtet és késztet gondolkodásra. Ahol a nyelv megszűnik, ott az interpretáció szerepe felértékelődik. Ekképpen pedig nem mindegy, hogy a befogadó ismeri-e a lengyel író novelláskötetét, amelynek sűrítménye a darab alapjául szolgált.

Balázs Zoltán örömmel veti el a hagyományos színházi mintázatokat, hogy aztán a lebontott, szétforgácsolt darabkákból valami megmagyarázhatatlanul és szokatlanul újat, de érvényeset teremtsen. Az Augusztus is ékes példája ennek. Nincs egyetlen fő, szervező narratívája, hacsak nem maga a szervezetlenség az alakító egység. Hiszen egységes, nagy történet nélkül próbál elmondani egy kerek egészet. Valamit erről a világról, az ellentmondásos logikai rendszeréről. A megismerés vágyának és lehetetlenségének abszurd együtteséről.

A darab úgy teremt világot, hogy közben lerombolja azt. Az idő mint lineáris egység eltűnik. Egyszerre jelenítődik meg minden: fantasztikus és banális, szép és csúnya, bugyuta és komoly, kollektív és individuális, rettenet és méltóság, halál és élet. A szereplők mesés és mitikus lényekké válnak, hogy aztán a következő pillanatban lelketlen, mechanikus eszközként használják őket az emberek. Az emberek, akik a fegyelmezett közösségből parányi, jelentéktelen morzsaszemként hullanak ki, hogy mire épphogy egy csipetnyi értelmet találnának önnön magányukban, észrevétlenül ismét betagozódjanak a töb­biek közé.

Az előadás magával ragadja a nézőt, nem ad sok időt, ebben van az ereje és a gyengesége is. A precíz, jól kimunkált és ügyesen koreografált játék által megjelenített mágikus realista képek magukhoz delejezik az embert, ugyanakkor a megfeszített figyelem is sokszor kevés, hogy a rengeteg ingerrel kezdeni lehessen valamit, és egyre erősebben érezhetjük úgy: a célkitűzés, hogy a sok kis történet egy nagy, emergens egészet alkosson, nem valósul meg. A beszéd hiánya az előadás egy bizonyos pontján egyre szembetűnőbb, sajog az ember makacs lelke az emberi szó után, dacára a rengeteg jól kivitelezett jelenetnek. Hogy mindebben mekkora szerepe van annak, hogy én nem ismertem Schulz novelláit, afelől nincs kétségem. Kemény aktivitást vár el, és egyenrangúnak tekinti a nézőket az Augusztus. Arra csábít, hogy közösen alkossunk egy nagy értelmet, még ha ehhez le is kell mondanunk a legkézenfekvőbb kommunikációs formuláról.

Varga Bence, Magyar Hírlap, 2019

Aranyló napfény, búzamezők, csillagos éjszakák, álmok, hajnali harmatfátyol. Rezzenéstelen ereje a délnek, megpihenő fénye a délutánnak, a sárga és a zöld tánca. Aratás és számbavétel. Az ősz sugallata, az elmúlás finom hártyája lengi be az időt, s teszi fel a kérdést, elérted-e, amiről álmodtál.

Az augusztus – teljében a nyár még, de – magában hordozza a betakarítást, az új kezdetet. A nyár utolsó hónapja, melyben el kell engedni a mozdulatlan forróságot, az évszak tomboló hatalmát, rejtélyes ígéretét. Ha kimondjuk e megfoghatatlan időszak nevét, emlékezünk. Hol télen, mikor azt mondjuk, tavaly augusztusban, hol pedig előreszaladunk, majd augusztusban. Várunk. Magunkra, a vágyainkra, a régmúltra. Beleköltözünk egy érzésbe, mert ez az idő soha nem semleges: hol a szabadság kezdete, hol pedig a vége, de nem érzésnélküli, mert maga az átmenet, a felkészülés. Az elkövetkezőkre vagy a visszatekintésre, mely kér belőlünk. Az augusztusnak adni kell.

Bruno Schulz Fahajas boltok című novellafüzérének különleges világa és a Maladype színház művészei Balázs Zoltán gondolati erdejében szintén minket óhajtanak. Nem egy odavetett darabot belőlünk, hanem a teljességet. Kérnek, hívnak, csábítanak, és ezt már akkor is lehet tudni, amikor még csak az út elején állunk. Bruno Schulz ugyanis dús világát szavak gazdagon díszített fűzérével ékesíti, szavakból szőtt tarka szőnyegen repíti olvasóját, de hogyan lehetséges ezt a világot visszaadni, ha kivonjuk a betűket, elvesszük ezeket a szavakat?

A nonverbalitás meg tudja-e festeni a vásznat? És ha mit sem tudunk se a szerzőről, se a könyvről, se a benne foglalt körmondatokról, már akkor is szembesülünk magunkkal, vajon fogjuk-e érteni? Képesek vagyunk-e érezni, figyelni, észlelni, együtt lélegezni? Tudunk-e befogadni, ha nem kapunk szavakból font kötelet, amibe kapaszkodhatnánk? Amint mondtam, itt adni kell.

Az pedig, hogy adni kell, az egyik legnagyobb csoda lehet, ha sikerül. Nem érdemes viszont előreszaladni, ahogy a nyári esték tompa melege sem szokott sürgetni. A gondolkodás szükségessége nélkülözhetetlen alkotóeleme a Maladype művészeti utazásainak, így a színpadon búzaszemek válogatása közben érjük hőseinket, csillogó, színes selymek és a fekete kontrasztos ölelésében, miközben a tér teljes befogadása érhető tetten elnyúló, kezdeti mozdulataikban. Uralják a padlót, a levegőt, a kitett zsákokat, almákat, az alakzatot, melyet felvesznek, mi pedig felelünk a hívásra; a mozdulatok ritmusos kibontakozása magához ragadja képzeletünket. Elindulunk velük. Kilenc fiatal és tehetséges művész, köztük a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem frissen végzett hallgatói, a juniorok, kiknek vizsgaelőadása elevenedik meg, és két oszlopos, szenior művész, az aranyló fénnyel bevont Szilágyi Ágota és a nagyszerű átváltozó, Bödők Zsigmond, régi kedvenceink.

Ahogy a karok és lábak hullámoznak, a szereplők egyszerre közelednek s távolodnak, így válik érezhetővé az egység, mely e társulást mozgatja. A tekintetek ereje, a távolságok váltakozása, a hívás és taszítás ösztönössége. A reagálás tudatos figyelme, az izgalom a másik keltette hangulat visszatükrözésére maga a kifejezés leplezetlen eredete, elrejtetlen igazsága a belső rezdülésnek. Olyasfajta tudatosság, melyet spontaneitás járhat át és teremthet meg, s e játék keretei meghagyják a művészi megszületés önazonosságát, azt, hogy megszemélyesítői, a maguk belső késztetése szerint is részesei legyenek az interakciónak. E folyamat része a megosztott színpad használata, ahol az egyes mozzanatok lazán, mégis harmonikusan illeszkednek egymáshoz a tér különböző pontjain, hálóként fogva föl az inspirációs mezőben gomolygó művészi erőket.

Társa e térnek a kísérőzene és a szövegek műfaji sokszínűsége, ami kötőanyaga lesz a előadásnak. Speciális, egyedi mozgáselemek kombinációit vonultatják fel, helyet adva a fantáziának, a változásnak, és annak a szavak nélküli információcserének, mely mind párban, mind csoportos egységben tapintható – a szenvedély, a féltékenység, a csábítás, a düh, a magára hagyottság érzékelhető, látható az arcokon, a mozdulatokon, a gesztusokon, követhető a tetteken. E nonverbális eszköztár bravúrosan kezelt ecset a játszók kezében, a színpaletta teljes skáláját kikeverik, s tiszta, könnyed mozdulatokkal hordják vászonra érzéseiket és rezdüléseiket, egyedi tónust adva a kép egészének. Olyat, amit szeretünk nézni.

Miért szeretjük nézni, ha egy szóval nem említettük még, hogy miről szól az Augusztus? Miért, miről szól egy augusztusi este? – kérdeznénk vissza. Hangulatokról, vágyakról. S erről szól a Bruno Schulz inspirálta előadás is, melynek nincs egységes, egyetemes értelmezési köre, se klasszikus történetvezetése, de épp ez az erőssége.

Várja, hogy adjunk, méghozzá emlékeket, érzéslenyomatokat, adjunk hozzá fantáziát, töltsük ki, fedezzük fel, hogy nekünk mit jelent a közelség, a tánc vagy akár egymás leköpése. Mit hoz ki ez belőlünk, hová tud elrepíteni, vagy éppen hol lennénk e pillanatban most? Mit vált ki elemi volta: tetszést, félelmet? Akarjuk-e ezt a világot? Vágyunk-e vissza a gyerekkorba, melyet megidéz, vagy mindez valami más, távoli? Elértük-e, amiről álmodtunk? Válaszolni kell.

Felelni arra a tisztaságra és eredetiségre, mely Balázs Zoltán alkotásainak mindig esszenciája, amit társulata színről színre megvalósít, átadva magát neki. A szavak sokszor elfednek és félrevezetnek – sugallja Schulz, és ez a szavak nélküli transzformáció igazat ad neki, ugyanis ott van benne a gyermeki felfedezés tisztasága, a beszéd előtti igazság, amikor még minden megtörténhet, mert a gyermek figyel, magába szív majd kifejez, és tökéletesen érthető anélkül, hogy egy szót is szólna. Mert mondanivalójának őszintesége átszüremlik és hat, mert nincsenek benne hazugságok, színlelés, csalás, hízelgés – a világ csalárd dolgai.

Az Augusztus tiszta és romlatlan manifesztuma a belső világ kifejezésének, nem óhajt titkolni, se elrejteni; ott és akkor enged a megszületés lehetőségének, a pillanat múló, de örök érvényű teremtésének, és teszi ezt bátorsággal, hévvel, ám közben érzékkel ügyelve a formára, azt soha fel nem áldozva.

A történet ezért magát írja, bennünk is írja. Megszületik az alkotókban és bennünk; ahogy a művészek kapcsolódnak, úgy kapcsolódunk mi is világukhoz, s kitölthetjük magunkból, saját történeteinkből mindazt, amit látunk, hallunk, befogadunk. Ez az a ritka alkalom, amikor csak együtt születhet meg az élmény, ahol a színészek és mi is felépítünk egy láncolatot. Hogy ez egyezik-e? Nem biztos. Hogy egyezik-e bárkiével? Az sem.

Az viszont igen, hogy ha nem félünk figyelni, magunkban elmerülni, az érzésszínház történetdarabkáit kiegészíteni, akkor Balázs Zoltán vezetésével olyan augusztusi varázslatban lehet részünk, mely egyedi és megismételhetetlen. Alkotás csak nekünk, személyre szabottan. A mi saját történetünk, amelyet csak nekünk játszanak el, mert mi is kellünk hozzá, hogy létrejöjjön. Az Augusztus a saját imaginációs terünkben megteremtett szellemi ajándék, amihez nyár este sem kell. Csak ők és mi. Szavak nélkül.

Simon Sára, Criticai Lapok, 2019