A Balkon (9)
Néhány szót Genet-ről: a kortárs, francia drámairodalom egyik legmeghatározóbb alkotója, akinek művei az abszurditás eszközével kalauzolják olvasóit a mindennapos problémák labirintusában. A több szinten futó történetmesélés adja fel a talányt és nyújt megfejtést a jelenünkkel kapcsolatos kínzó kérdésekre. Nincs ez másként a Balkon esetében. Genet a valóság és a látszat közötti keskeny határon egyensúlyozva ránk, a nézőre bízza: vajon hőseink valóságosak vagy egyre más alakot öltve, vastagabb és vastagabb maszkba bújva manipulálnak bennünket? A keretet adó forradalom vajon valóságos? Bent zajlik a ház falai között vagy kint, a valóságban? A hatalom szereplőinek álcázott kliensek valóban becsapják a forradalmat és leverik azt vagy a forradalom veri le őket? Irma, a bordély tulajdonosa mozgatja a szálakat? Vagy Carmen? És mi a Rendőrfőnök szerepe? A Küldött alakja csupán egy katalizátor vagy valójában ő a bábjátékos? Genet végig ott lebegteti a kérdést: vajon a magunkra aggatott maszkjaink alatt mi magunk hova tűnünk? Milyen ideákat követünk? Mi magunk mivé válunk a szerepeink között? Hova röppen az élet mellettünk, míg mi magunk palástolásával vagyunk elfoglalva? Problémáink megoldhatóak, ahogy a forradalom leverhető vagy éppen maguk alá temetnek bennünket, belekövesedünk?
Ha Shakespeare örök érvényű gondolatából indulunk ki, mely szerint "színház az egész világ...", akkor Genet ezt az állítást fejti tovább drámájában. Az Illúziók Háza az ÉLET és a SZÍNHÁZ egyesülése. Az előadás egy jó értelemben vett intellektuális utazás vagy akár nevezhetnénk egy bonyolult játékelméleti feladvány megfejtésének is. Zsótér ezúttal is szokatlan színpadi megoldásokhoz nyúl, amiben kiváló útitárs Ambrus Mária díszlettervező és Benedek Mari jelmeztervező. A kis tér ellenére az Illúziók háza valóban testet ölt és mi nézők a dráma szereplőivel együtt merülünk el az erotomán mocsok bugyraiban a szobák sötét falai között. Mi magunk is szerepjátékossá válunk és az este folyamán egyre azon kapjuk meg magunkat: megkérdőjelezzük a szereplők állításait. Vajon a tézis vagy az antitézis az igaz? Zsótér remekül használja a teret, a díszlet látványos és funkcionális. Az előadás talán egyik legmegkapóbb pillanata a szünetről való visszatérés. Marina Abramović and Ulay egykori "Élő kapu a múzeumban" performanszát idézi fel a két főszereplő Chantal és Roger alakjába bújva. A két művész akkor azt nyilatkozta: "ha nincs művészet, nincs múzeum sem, tehát mi magunk vagyunk a kapuk a művészetre. Mielőtt belépsz már hozol egy ösztönös döntést, hisz valamerre fordulnod kell az áthaladáshoz, ezt neveztük mi imponderabilia-nak. A döntésed a művészet, a művészhez és a műalkotáshoz való viszonyulásod tükre." Az egész előadás mottója is lehetne ez a gondolat, hisz a rendezői szándék egyértelműen párhuzamot von a dráma mondanivalója és a színház misztikus, fájdalmas és rejtélyes világa között. Különös hangsúlyt fektetve a szerepjátszás anatómiájára. Ha akarom fel tudok oldódni a Színház világában és megszűnni a valóságban vagy éppen a Valóság, maga a Színház? A szereplők pedig ebben az esetben a mi illúzióink? Mind a dráma, mind a rendező végig nyitva hagyja számunkra a kérdést. Játszótársai pedig elsőrangú partnerek ebben.
Bevallom, mire -e sorok születnek, kétszer láttam az előadást. A második élmény a meghatározóbb, hisz addigra megtelt a színészek közti tér azzal a bizonyos, csak a Maladype-re jellemző dús energiával. Játékukban feloldódni ünnep. Tankó Erika és Szilágyi Ágota szenvedélyes kettőse remekül ellensúlyozza Balázs Zoltán néhol visszafogott, néhol impulzív játékát. A három szereplő állandó egyensúlyozása a két véglet között feszültségben tartja a nézőt. Tankó és Szilágyi alá- fölé rendeltségi viszonya állandó mozgásban van, ahogy harcuk is az imádott férfi figyelméért. A Rendőrfőnökért, akinek a forradalom életben tartása és/vagy leverése önmaga nagyságának fényében érdekes csupán. A feltétel nélküli rajongás, a személye előtti feltétlen tisztelet, hogy Őt magát is ideának tekintsék legfőbb hajtóereje. Tankó Erika Irma mellett, a forradalom angyalát Chantalt-, míg Balázs Zoltán Rogert alakítja. Mindkét színész finom érzékenységgel vált a két karakter között. Az utolsó két jelenetben: Roger érkezése az Illúziók házába illetve a Rendőrfőnök monológja az előadás másik nagy pillanata. A fájdalmába bebábozódott karakter vívódása újfent bebizonyítja: Balázs Zoltán nemcsak rendezőként tehetségesebb az átlagnál.
Fila Balázs előadásról - előadásra több színt mutat magából. A Balkonban egy érett színész finom játékát látjuk. Ebben az előadásban talán ő a "legméltóbb" ellenfele Balázs Zoltán átütő színészi játékának. Márkus Sándor is kilép a komfortzónájából, lubickol az általa megformált karakterben. Megcsillantja a benne rejlő erőt. Ahogy azt a Zsótér rendezésekben megszokhattuk a színészek több karaktert jelenítenek meg az este folyamán; tovább erősítve a kicsit sem rejtett üzenetet: ahogy a színész az egyik jelenetben kliens, majd a bordély alkalmazottja, úgy változunk mi magunk is vagy éppen változik a viszonyunk az élethez. Semmi sem az, aminek látszik. Hol fent, hol lent. Ebben a kettősségben, végletek közti hánykolódásban az állandóságot Szilágyi Ágota Carmenje és Huszárik Kata Küldötte adja. Huszárik a Balkonban lélegzetelállító. A második részt egyértelműen uralja a jelenléte, Ő maga a bábmester. Rendkívül pontos játékkal teremt rendet a káoszban. Érti, érzi a drámát, így mint a Halál Angyala oszt megoldási javaslatokat, hogy végül távozása után hagyja romba dőlni a világot. A Balkon olyan estét ígér, melynek végén tükröt kapunk a kezünkbe: szembe kell néznünk önmagunkkal, meg kell találnunk a végső határainkat és újra kell definiálnunk önmagunk. Fel kell tennünk a gyötrő kérdést: kik vagyunk és mi végett vagyunk a világban?
Vámosi Eszter, Forgottenman.blog.hu, 2017
A Stúdió K 1980-as Balkonjában Gaál Erzsébet Madame-Királynője és Székely B. Miklós Rendőrfőnökének legendás kettőse dominált, szereposztási kényszerek miatt a mostaniban a hangsúly a bordélyházi vendégek felé tolódott el.
Három elképesztő intenzitású színész, füvezés nélküli mámoros vetésforgóban játssza a klienseket és a nekik szexet szolgáltató hölgyeket. Pallag Márton negédesen gyónja "valódi" bűneit , majd mint Tábornok nyargal a csatába. Lova Márkus Sándor, aki máskor szigorú Bíróként ostorozza a kisstílű tolvajnőt. Természetesen utóbbinak is van másik énje, a lenyűgöző jelenlétű Fila Balázs Püspöke csúcspontja az előadásnak.
Zsótér Sándor interpretálása lézerpontossággal mutatja meg Jean Genet művének zsenialitását, a létünket meghatározó szerepjátszás, szerepcsere identitást erősítő fontosságát. Balázs Zoltán korszakos jelentőségű Négerek-jében a Fehérek-Feketék játszóinak inverziója emelte ki a személyiségcserék erejét, ebben a produkcióban a Cselédek alakváltozásai hatványozódnak.
Ambrus Mária fogason függő függönyén a kéjszalonok képeit láthatjuk, néhány jellegzetes tárgy díszeleg a polcrendszeren, pl. egy félbeharapott görögdinnye vasalófejjel, eredetiek a kézzel fejgéppé állítható led-lámpácskák. Szívesen láttunk volna többet Bödők Zsigmondból, Hóhérja Benedek Mari rőt bolyhos mellvédjében torokhangon rémiszt, kár, hogy később csak a Hulla jut neki. Tankó Erika derekasan küzd Irma Madame tonnás szerepével, a forradalmárokhoz szegődött Chantalként hitelesebb, Balázs Zoltán Rendőrfőnöke alkatidegenként tévelyeg. Az előadás mindezek ellenére töretlen lendülettel ér célba, a Huszárik Kata Küldöttje által királyi fenséggé avanzsáló kuplerosné, díszes kompániájával együtt, délcegen feszít a Mikszáth téri balkonon, majd egyre bővülő vendégkörrel folytatja áldásos alaptevékenységét.
Jut még egyszer Zsótér Sándornak a Balkonhoz kiegyensúlyozottabb társulat, de ez az előadás is mérföldkő a Genet remekmű magyarországi megjelenítéseinek sorában. Az meg egyenesen Csoda!!!, hogy mindez a Maladype lakásszínház éppen hogy tizenöt négyzetméterén történik!
Fehér Elephánt, Kulturális Ajánló, 2017
Ez a szoba – ami valójában egy bordélyház része – az egyetlen és legfontosabb helyszíne a műnek. Az illúzióház funkciója, hogy az oda ellátogatók autentikus díszletek, uniformisok és eszközök között olyan élményeket élhessenek át, amik a valóságban elérhetetlenek számukra. Ezzel párhuzamosan, a falak túloldalán azonban forradalom van. De ha minden, amit látunk, illúzió, akkor mi van a valósággal? Vagy látjuk a valóságot is? Egyáltalán hol van a kettőnek a válaszvonala? A rendező, Zsótér Sándor tudatosan tartja nézőit a félhomályban, Genet alapvetően komplex alkotását nem akarja megkönnyíteni. Nem csak szórakoztatni akar, de gondolkoztatni is. A Maladype Színház gyönyörűen illesztette a szobateátrum koncepcióját Jean Genet alkotásához, egy kamaradráma berkein belül mesélt a bűnözésről, a prostitúcióról, a globális problémákról.
Az viszont köztudott, hogy egy ügyes koncepció és egy minőségi alapanyag nem elegendő egy jó alkotáshoz – szükséges építőelemei ennek a tehetséges színészek és a magával ragadó atmoszféra. Ezeket A Balkon biztosítja. A szoba berendezése, a jelmezek, az alkalmazott kellékek és negyedik fal alkalmi ledöntése kellőképpen abszurd élményt teremt, ami szükséges ahhoz, hogy az illúzió és valóság viszonyával való játékot kellően érzékeljük, és ami a színészek cselekedeteit, beszédstílusát és modorát is megkoronázza. Mindenki sugallja felénk a látott világ abnormalitását, miközben mélyen valóságos tényezőket visznek szemeink elé, olykor fájóan nyersen, olykor mély szimbolika mögé rejtve.
A darab kamarajellegére, a bezárt szoba érzetére a zene teljes hiánya, a hanghatások megjelenítése is épít. A külvilágból származó sikolyok és fegyverropogás zajait mind a színészek biztosítják, ami egyrészt a váratlansággal járó meglepődés érzését biztosítja, másrészt még inkább összemossa a valóságot és a konstruált világot, a forradalmat és a szobát. Soha nem válik azonban komolytalanná, hiába ugyanaz a metódus, amivel kisgyermekek utánozzák a puskák hangját, mikor háborúsat játszanak. Átéreztetik a helyzet súlyos mivoltát, bizarrságukkal nem ütnek el a megteremtett atmoszférától.
Mindezek ellenére a darab nem mellőzi a humort, jól megkomponálva oldja a feszélyezettséget karakterközi komikum alkalmazásával, legyen ez kommunikációs vagy fizikai jellegű. Ezzel – amellett, hogy koherens hangulatot teremt, mindig stagnáltatja a feszültségi szintet, ami állandó lehetőséget jelent annak fokozására – nem válik az alkotás nehezen befogadhatóan komollyá, megtartja szórakoztató faktorát is.
A Balkon mégsem nevezhető könnyű színműnek, pontosan a már leírt komplexitása miatt. A szobában ütköznek a helyszínek és a dimenziók, kisebb dramaturgiai és vizuális elemekkel jelezve, hogy az éppen látott jelenet hol játszódik és kik között. Ez egyáltalán nem jelent követhetetlenséget, de mindenképpen kitartó koncentrációt igényel a mű, illetve azt az előzetes tudást, amit lényegében itt közöltem, hiszen így oda lehet figyelni az apró szegmensekre.
Nem véletlen, hogy egy ennyire ironizáló, abszurd elemekkel operáló mű A Balkon. Jean Genet életét átitatta a bűnözés és a politika: anyja prostituált volt, másfél éves korában került csak nevelőszülőkhöz a fiatal fiú. Már tizenéves korában gyakran megszökött és lopott – eleinte kisebb dolgokat, tizenöt évesen már nagyobb összegeket – homoszexuális kapcsolat folytatása miatt a nevelőintézetből is kirúgták, életének egy szakaszában csavargóként és prostituáltként élt maga is. Örkény Istvánnál is láthattuk, hogy a borzalmak megtapasztalása nem feltétlenül vezet mély, melankolikus hangnemhez, pontosan akkora eséllyel jelenhet meg a szarkazmus, mint az érzékletesség eszköze. Hiszen az embertelen tragédiák abnormálisak; nem kell őket normális eszközökkel bemutatni.
Orbán Bence, Szintézisonline, 2018
A százforintos boltok kínálatára emlékeztetnek a nézővel szembeni polcokon felsorakoztatott tárgyak. Az egymástól kellő távolságra helyezett csecsebecsék, a különböző méretű tükrök, a játék puskák és a makettek vonzzák a szemet. A bazári hangulatban a tárgyak leendő gazdájukat várják, csak meg kell még találni a megfelelő közvetítőt és a mindkét fél számára kedvező árat a kielégítő üzletmenethez. A látszatnak azonban ezúttal sem szabad bedőlni, hiszen Irma Nagy Balkonnak nevezett bordélyháza jóval izgalmasabb titkokat rejt ennél.
A látogatóknak százhúsz perc, no és harmincnyolc komfortos szoba áll rendelkezésükre a játékra, amely nemegyszer véresen komoly. Két óra alatt kell eljutni a régóta dédelgetett vágyaik beteljesítéséhez. Az önfeledt örömnek és a fájdalomnak közös az eredője és ezért elválaszthatatlanok egymástól. A korbács ütötte felpuhult, véraláfutásokkal tarkított bőr zebracsíkjaiból a gyönyör forrása lesz, a kegyelemért térden állva rimánkodó áldozatból pedig az irgalmat hírből sem ismerő hóhér. Például A Püspök piros plüssét és mitráját viselő férfit (Fila Balázs) igencsak izgatja, ha aktus közben a kedvenc bűneit gyónja meg a partnere. Mindeközben temetetlen holtak fekszenek az utcákon, lángol a külváros, de már nemcsak a peremkerületek a veszélyeztetettek, merthogy a felkelés percről percre közelít az asszonya által nemes egyszerűséggel illúzióháznak nevezett műintézményhez.
A Maladype Színház A Balkon című produkciójának a legfontosabb kellékei a tükrök (látványterv: Ambrus Mária), amelyek más és más fénytörésben mutatják a lelket és a testet. Az előbbi jóformán megismerhetetlen az előadás világában, míg az utóbbi a maga brutális valóságában van jelen. Ungár Júlia fordítása első hallásra a tautológiára és a dialógusok tőmondatainak feszültségére alapoz. Különösen a szóhalmozások adnak sokat az abszurdok közé sorolt Jean Genet drámáit annyira jellemző romlott bujasághoz: már nemcsak a nyelvi devianciát, hanem a Rossz és a Mocsok szentségét jelölik.
Zsótér Sándort a forradalom kevéssé, a mindennapok (ál)arcai és jelmezei, valamint a hatalom által a polgárokra erőltetett, és hasznosnak gondolt funkciók annál inkább érdeklik. A rendezés legsűrűbb pillanataiban a polcokon elhelyezett tárgyak túlmutatnak önmagukon, és vizuális realitást adnak a képzeletnek. A lázadók lekapják a polcról a játék puskákat, azokkal tartva sakkban az ellenséget, a makett a tanyát ábrázolja, amelyen Carmen (Szilágyi Ágota) kénytelenségből dajkaságba adott gyermekét nevelik.A november 8-ai előadáson az olykor dekoncentrált Tankó Erika összességében megtalálta a ritmust Irmához, a bordély tulajdonosnőjéhez. Az alakítás erénye, hogy nem kiöregedett kurvát mutat, hanem határozott üzletasszonyt. Hogy mennyire vágyódik a Másik után, az azokból az apró simogatásaiból és érintéseiből látszik, amikor Carmen átöltözteti úrnőjét. Atmoszférateremtő ereje miatt megkapó a lírai monológja az első felvonásban, mert megidézi a világ középpontját, vagyis az általa vezetett nyilvánosházat, ahol, bár a szerepjáték szabályai szerint, de a vendégek annak a bőrébe bújhatnak, akiébe csak akarnak, és persze, hogy vonzóbb ez, mint az örömtelen, mert agyonszabályozott külvilág.
Balázs Zoltán a másik legfontosabb szerepben A Rendőrfőnökként eleinte a fiú tulajdonságait hangsúlyozza. Kevéssé érezteti a tapasztalt férfit, a hatalomhoz vezető lépcsőkön lassan, de magabiztosan haladó vezetőt. Pedig nem akármilyen emlékművet szeretne: azt, hogy az ő életbeli szerepét is válassza végre valaki, Irma valamelyik excentrikus szalonjában. Meggyőzőbb az alakítás a rácsodálkozás pillanataiban, amikor már érzi az esélyét annak, hogy vágyai teljesülhetnek.
Pallag Márton (A Tábornok) valahová a fejünk fölé repdeső, zavarodott pillantásai, a kezek mereven mozduló ujjai jelzik az embert, aki a bordély épületén kívül őrületes szorongásokkal küzd. Az ő számára átmenetileg akár a terápiát is jelentheti egy-egy szeánsz a nyilvánosházban.
A színház jó esetben jelen idejű akciókból építkezik, és erre a körülmények néha még rá is erősítenek. A jelen sorok írója által látott előadáson Huszárik Kata hangproblémái miatt Bartha Lóránd asszisztens mondja a szöveget, míg a színésznő gesztikulálja A Küldött figuráját. A kényszer szülte megoldás illik Jean Genet szellemiségéhez, mert az állandóan változó szerepeink és vendégarcaink végtelen törékenységéről mesél.
Zsótér Sándor ötletes rendezése a szobaszínházi szcenikát legyőzve pergeti a történetet. A Maladype előadása olyan, akár a trágyadombon nőtt, friss hajtású virág, mert a szélsőségei az izgalmasak. A Hóhér (Bödők Zsigmond) A Tolvaj végbelében gondosan matatva végül előhúzza az utóbbi farpofái közül a színes selyemsálat, amelyet aztán a neurotikus A Bíró (Márkus Sándor) szagolgat kéjes élvezettel. A Balkon perverz szépsége ebben a jelenetben ragyog a maga teljességében.
Szekeres Szabolcs, ART7.hu, 2017
Jean Genet-t kevesen ismerik Magyarországon. A Balkon előadást (Bognár Róbert fordításában: Az Erkély) még kevesebben. Genet műve egyáltalán nem érdemeli meg, hogy húszévekre a fiók alján pihenjen, érintetlenül. Ennek ellenére itthon majdnem húsz éve nem vitte színpadra senki. Ezt a csendet törte meg Zsótér Sándor, amikor kihúzta a fiókot, leporolta a darabot, fogott nyolc színészt és a Maladype Színház bázisán új köntösbe bújtatta az abszurdnak titulált drámát.
Mind színész: a kurvák, a vendégek, a nézők
A Mikszáth téri színházi bázis tökéletes helyszín a darabhoz. A Balkon szinte üvölt a lakásszínházi rendezésért. A szöveg szerint harmincnyolc szalonja van a bordélyháznak (nevezhetjük szemérmesen illúzióháznak is), amiből ötöt látunk az elbeszélés során. Izgalmas lenne ezt egy gigantikus térben újradolgozni, ahol minden szalon külön szobában jelenik meg a nézők előtt, akiknek ezért a színészekkel együtt kell mozogniuk. Ezt a helyhiányt Zsótér ötletesen küszöbölte ki: a hatalmas ház különféle szalonjait egy baloldalt felfüggesztett képen látjuk. Annak eldöntése, hogy melyik helyszínen vagyunk épp, a néző képzeletére van bízva.
Ezzel már az előadás első három jelenetében igencsak megdolgoztatják a közönséget.
Végig aktív figyelemre és a történet folytonos követésére kényszerül a néző – ha valahol lankad a figyelem, nagy az esélye annak, hogy eltévelyedünk a bordélyházban és az akörül zajló káoszban.
Ha végig dolgoztatjuk az agyunkat és a képzeletünket, az első rész alatt már megragadhatjuk a darab fő téziseit: itt mindenki szerepet játszik; a látszat és a valóság közti határ hajszálvékony. Mindkettő lehetne akár az illúzióház mottója is, hiszen az oda betérő vendégek mind a vágyaik beteljesülése miatt látogatnak el a Balkonra, de amint átlépik a küszöböt, az ő valós énük is megszűnik létezni. Ugyanolyan szerepjátékba kezdenek, mint az őket kiszolgáló szajhák. A Bíró, az őneki minden bűnét bevalló Tolvaj és a nézőlét is csak szerep. A valóságban mi van ott? Egy ügyész, aki bíró akar lenni, egy prostituált, aki a pénzért akármire képes, és a kukkolók. Mert két óra erejéig az összes néző az: kukkoló.
Minden valódi? Vagy minden csak látszat?
Bognár Róbert Genet-fordítása kissé elavultnak bizonyul, bonyolultan fogalmaz meg egyszerűnek tűnő mondatokat. A rendező ezért érezhette szükségét a dráma újrafordításának, amit állandó alkotótársára, Ungár Júliára bízott. Az ő munkájából pergő dialógusok, valamint az őszinteség és a látszat közt ügyesen lavírozó monológok születtek. Ezek közül Irma (a bordélyház tulajdonosa) első monológját ki kell emelnem, hiszen már ott megfordul valami a néző a valóságról és az illúzióról alkotott képével kapcsolatban. Talán ott gondolkozunk el először, hogy mi is az, amit látunk.
Érdekes, hogy Zsótér Sándor a történet két szála közül kiválasztotta az egyiket (a kuplerájban zajló látszat-valóság dilemmát), és a másikat gyakorlatilag nem is másodrangúvá, hanem harmadrangúvá tette. Ugyanakkor nem csak a szöveg, hanem a történet szempontjából is fontos ez a meglehetősen háttérbe tolt, és inkább az elsődleges cselekményszállal fuzionált vonal: a háború. Az előadás elején még bizonytalan, de hamar egyértelművé válik, hogy a bordélyházon kívül dúl a háború, az utcákon emberek halnak meg, a város veszélyben van.
A rendező zseniálisan kötötte egybe a darab két fontos motívumát: az illúzióházat és a háborút.
A harci zajokat és a sikolyokat is az előttünk álló színészek (legyenek azok kurvák vagy vendégek, esetleg a tulaj) generálták. Eleinte azt hittem, értem. Logikus megoldásnak tűnt a kevés szereplőre való tekintettel, hogy ők szolgáltatják a hangeffekteket is. Aztán a darab végén belegondoltam... Mi van, ha a háború is csak látszat volt? Ha az sem volt valódi, és csak a Rendőrfőnök vagy a Királynő beteg képzelgésének tett eleget a Balkon?
Ambrus Mária & Benedek Mari
Zsótér Sándornak megvan a maga alkotócsapata, ahol a díszlet- és jelmeztervező is állandó. A Balkon esetében nem kis kihívás elé állította mindkettejüket. A tér meglehetősen korlátolt, így kevés díszlettel és kellékkel kell játszani, de azoknak sokatmondónak kell lenniük, hogy elérjék a Genet által definiált hatást, aki a drámában hajszálpontos leírást adott minden díszlethez és jelmezhez. Egy lakásban vagyunk, aminek három szobája van, plusz egy előszoba. A középsőben játszódik az előadás, a másik kettőt és az előszobát kijáró-bejárónak használják a színészek.
Ambrus Máriának tehát egyetlen egy szoba állt rendelkezésére, hogy azt ne túl giccsesen, de egy kuplerájnak megfelelően felszerelje díszletelemekkel. Ennek a végeredménye lett két ezüst fotel, egy fém asztalka és néhány salgópolc-szerű tákolmány, amiken egy-egy dísztárgy vagy kellék pihent. Talán a kerámia hattyú kivételével mindegyiket felruházták másodlagos jelentéssel, ami nem könnyű feladat ennyi kellék esetében.
Játékpisztolyokkal imitálták a háborút, ronda agyagkancsóból húztak elő egy nyakéket, a fém tárgyak pedig tükörként funkcionáltak.
Az előadás a limitált hely, az önmagában is zavaros történet és a kevés színész miatt tehetséges jelmeztervezőért kiáltott. Benedek Mari egyszerű, de mind funkciójában, mind jelentésében tökéletesen passzoló ruhákat álmodott a szereplőkre. A Püspök bársonyruhája minden alatta történő mocskot képes volt elfedni. A Rendőrfőnök aprólékosan összerakott öltözéke a maximalitására és önimádatára utalt, a szajhák jelmezei pedig mindig illettek az adott alkalomhoz.
Gender-kérdés
A rendező köztudottan szereti a határokat súrolni, esetleg át is lépni őket. Nem csak a saját limiteit feszegeti, hanem a színészekét is. A gender-kérdés Zsótérnál sosem kérdés, hiszen nem láttam még olyan rendezését, amiben ne lett volna legalább egy nemcsere a színészek közt. A Balkonesetében ezt a maximumig húzta: a három vendég, akiket látunk (Püspök, Bíró, Tábornok) egyszer megjelennek saját mivoltukban, majd vetésforgóban ők játsszák a kurvákat is.
Zsótér a férfiakból prostituáltakat csinált, a becses miniszter urat pedig egy nő alakította. Lehet ez egy, a zsótéri formakánonhoz hozzátartozó tényező, de ebben az esetben még a látszat-valóság kérdésre is rájátszik a férfi és női lét illúziója.
Lehet, hogy a szajhák sem mind nők voltak? Simán. Lehet, hogy a Királynő küldötte nem egy tekintélyt parancsoló férfiember? Persze. A Balkonban minden lehetséges. Még egy louisianai performansz újraalkotása (reenactment) is. A két részt egy rövid szünet választotta el, ami alatt kitessékeltek minket, és a szoba ajtaját becsukták. Amikor aztán kinyitották, és a közönség elindult befelé, az első néhány ember a szokatlan fogadtatás láttán megtorpant. A felkelést mondhatni vezető pár (név szerint Chantal és Roger) álltak az ajtóban, egymással szemben, éppen egy fél embernyi távolságra egymástól. Nem tudom, hány néző asszociált rögtön Marina Abramović és Ulay Imponderabilia című, 1977-es performanszára, de a susmus hallatán egész biztosan voltak egy páran – köztük én is. Hihetetlen jó ötlet a rendezőtől, egészen közvetlenné válik tőle az előadás. Ha vissza akarunk menni a második részre, akkor muszáj az egyik színésszel szembenéznem, a másikhoz pedig odanyomni a fenekem – más funkciót nem találtam benne.
Az egyetlen, ami nem illúzió: a színészek
Az alkotócsapat majdnem ugyanaz, mint a 2016-oban bemutatott III. Richárd esetében, így nem idegenek sem a színésztársak, sem a jól bevált zsótéri eszközök. Tankó Erika Irmája (és a végén Királynője is, wow!) az úr az előadásban is, nem csak a bordélyházban. Nőies törékenysége rögtön szétfoszlik, amikor üzletről beszél az ügyfelekkel, vagy amikor a szajháit dirigálja. Igazi úrnő. Szilágyi Ágota végig a háttérben maradt, pedig érdekes lett volna Carmennek, ennek a kiégett, mindenről lemondott ex-prostituáltnak több szerepet adni. Így keveset láttunk belőle, és nehéz véleményt formálni róla.
A Küldöttként (vagy a miniszter úrként, ha úgy tetszik) betoppanó Huszárik Kata egyszerre mérhetetlenül nőies és könyörtelenül férfias. A vörös nadrágkosztüm, az alóla pajkosan kivillanó vörös melltartó és a rúzs, a magassarkú, valamint a furcsa titkolózása a Királynővel kapcsolatban a lét lábon járó nőiesség maga.
Ugyanakkor racionálisan érvel, és próbál megoldást keresni a folyamatos háborúra, de olykor fenyegetőzik is – mi ez, ha nem egy huszonegyedik századi férfi?
Fila Balázs, Márkus Sándor és Pallag Márton ugyanolyan hitelesen játszották a „nagy” szerepeiket (Püspök, Bíró, Tábornok), mint az alázatos cédákat. A női ruhákban pont olyan otthonosan mozogtak, mint a díszes egyenruháikban. Bödők Zsigmond ügyesen lavírozik az úrnő szolgája, és a kliensek szolgája szerepkörök közt, de szegény mindig csak alul marad.
Arthurként (és Cerberusként) olyan erő mutatkozik meg benne, amit aztán többet sajnos nem látunk. Mondjuk a szolgának nem is az a dolga, hogy erősködjön... És ezt a mondatot a fejébe véshetné a Rendőrfőnök is (Balázs Zoltán), aki gyakorlatilag a Királynő alárendeltje, de mégis mindent magának akar: a dicsőséget, a győzelmet, és azt, hogy végre valaki azért menjen a kuplerájba, hogy rendőrfőnöknek öltözhessen. Gyönyörűen megy végbe az önmagából való kifordulása az előadás végén, és szavakba önti azt, amit a néző eddig csak gondolni mert: „Na most hol vagyok? Itt? Vagy ezerszeresen ott?”
Pálla Orsolya, ContextUs, 2018
Az, hogy a mű bármilyen fontos is, de nem lett közkedvelt repertoárdarab a Maladype friss (okt. 3-i) bemutatóját megnézve érthetővé válik: a darab követése, befogadása a szokásosnál nyitottabb nézői hozzáállást és fokozott energiabefektetést igényel. Kétségtelenül rétegszínházi előadás, de mivel egy lakás ad otthont a társulatnak, és mindössze nyolc színész játszik, nyugodtan műsorra tűzhették akár ezt, akár mást, mert van olyan erős törzsközönsége a Maladypének, amely bármire kíváncsi, amit elővesznek. Kockázat nemigen van, mert aki erre elmegy, az eleve számít is rá, hogy másféle élmények érik, mint amihez jellemzően szokva van kőszínházi körülmények között, sokat ad hozzá az élményhez, hogy karnyújtásnyira vannak tőlünk a játszók. Amennyiben a néző még azt is tudja, hogy ki volt Jean Genet, és még a szórólap/a színház honlapja tájékoztatóját is elolvassa, még világosabbá válik a helyzet. Feltételezem, hogy a fordító-dramaturg, a rendező Zsótér Sándor állandó munkatársa, Ungár Júlia írta, amelyet most változtatás nélkül IDÉZEK:
„A Nagy Balkon egy bordélyház vagy - ahogy működtetője, Irma szereti nevezni - illúzióház. A kliensek hiteles díszletek, jelmezek, kellékek és statiszták között olyan szerepekbe képzelhetik magukat, ami a valóságban elérhetetlen számukra. Miközben Irma szobáiban szigorúan titkos szerepjáték-szertartások tanúi vagyunk, kint az utcán lázadás van, forradalom. De a hatalom szereplőinek jelképeit magukra öltő kliensek segítségével becsapják a lázadókat, és leverik a forradalmat.
Genet végig látszat és valóság billegtetésével játszik. Hogy nincs is talán valóság, csak különböző szerepeket játszunk, vagy különböző szerepekre vágyunk. Maszkokat hordunk, egyre többet, ahogy a szerepeink is sokasodnak. És közben hová lesz az élet? Mit nevezünk annak?
A Balkonban színház és élet összeér. A színházcsinálók élete, hogy színházat csinálnak. Miért? Azért, hogy a színház eszközeivel elmondjanak valamit az életről, amit nem vagy másképp élnek, mint a nem színházcsinálók.
A Maladype egy lakás, szobák vannak benne, mint Irma elvarázsolt kastélyában. Erkély is van. De ez a lakás estéről estére színház lesz, vagy hivatásos és nem hivatásos szereplők beszélgetéseinek, találkozásainak helye. Színház és élet találkozási pontokat keres.”Mestermunka ez a rövid szöveg, mert az előadás után rábólinthatunk, igen, nagyjából ez a lényeg, segít minket a tájékozódásban, miközben nem lövi le a poénokat, így is rengeteget agyalhatunk, hogy melyik elhangzó mondat éppen milyen jelentéseket hordoz, mert már első hallásra világos, hogy a legtöbb mondat legalább kétféleképpen is értelmezhető.
Az előadás elsősorban azoknak való, akik a színházat szeretik intellektuális játékként is felfogni, nem bánják, ha nem lehet csak úgy elbambulni a látványos képek gyors pörgésén, hanem egy kis térben, minimál díszletben (tervező: Ambrus Mária), kevés kellékkel színészeket látnak, amint az átlagosnál bonyolultabb váltásokat játszanak el. A színészek tudják, hogy éppen kicsodák, de mi a végére már annyira meg vagyunk pörgetve, hogy tényleg összemosódik a darabon belül a képzelet, a valóság és a színjáték-színlelés. Benedek Mari jelmezeire a szokásosnál nagyobb hangsúly kerül, éppen azért, mert nagyon kevés látványelem van rajtuk kívül. Ezek a jelmezek részben jelmezt is játszanak, itt is érvényesül a darab kettőssége. (A püspöki jelmezen gondolkodtam csak el, mintha már azt láttam volna egy másik előadásban is, de ez talán még inkább szerencsés is, mert még inkább aláhúzza, hogy egy jelmezt játszó ruháról van szó.)
A világ ugyanúgy szerepjátszásból áll, álságos, tele van hazugsággal, a bonyolult szöveg és az összetett formanyelv ellenére ez az egyszerű üzenet kezdettől fogva világos, és ezen akár el is keseredhetnénk, ha nem kötne le minket az előadás követése. Nincs az a mondat a műben, amelyiket egy az egyben valóban el lehetne hinni, a szereplők némely állításának pedig valószínűleg az ellenkezője sem igaz. Ki kihez kötődik, vonzódik valóban? – Csak sejtéseink lehetnek, de ez sem igazán egyértelmű – a világ nem fehér és nem fekete, igaz lehet az is, hogy a központi nőalak, a bordély (= illúzióház) tulajdonosa mindenkihez és senkihez sem vonzódik.
Tankó Erika viszi az előadást, és képes a figyelmünket magán tartani, és valószínűleg ez még több lendülettel és spontánabbul fog menni, amikor már az előadás igazán bemelegedett.
Az előadásban a JÁTÉKon a szokásosnál is nagyobb a hangsúly, játszanak a polcokra helyezett kellékekkel (játék géppisztoly, játék bútorok, egy mauzóleum kicsinyített mása található itt többek között, illetve egy porcelán hattyú is – egy lakásra is próbál hasonlítani a díszlet), és fontos szerepe van egy öltözőfogasra felakasztott műanyag faliképnek, amelyen 12 különbözően berendezett szoba rajza látható. Jelzés ez, felfogjuk, hogy elvileg egy nagy házban lennénk, ahol a kliensek igényeinek megfelelő szobák vannak, ahol mindenki megkapja azt a szolgáltatást, hogy az általa megrendelt közegbe kerülve a vágyott életét élhesse két-három órán át, a bordély alkalmazottainak segítségével.
Amit nem tud a való életben megvalósítani, itt elérheti, lehet belőle püspök (Fila Balázs), bíró (Márkus Sándor) vagy akár tábornok (Pallag Márton) is, és módja van akár saját magának is elhinni, hogy valóban azzá vált. (Ezek után Balázs Zoltánról már nem tudjuk biztosan, hogy most tényleg rendőrfőnök-e vagy ő is csak egy rendőrfőnököt játszó embert jelenít meg.)
Ami kifejezetten jó megoldás, és emeli az előadás játékosságát: aki az egyik jelenetben kliens, az a másikban a bordély alkalmazottja, mindenki jelen van mindkét oldalon, nincs semmi megkötve, kőbe vésve, az ember helyzete ennyire változik, hol fent van, hol lent. Nehéz lenne ennél jobban kifejezni, hogy állandó szerepjátékra kényszerülünk.
A több alak felvételére is kényszerülő alkalmazottak közül kettőt látunk még, akiket Bödök Zsigmond és Szilágyi Ágota játszik. (Az én benyomásom szerint ő volt az, aki a legtermészetesebben be tudott illeszkedni a darab világába.)
A felsoroltakhoz képest talán egyszerűbb Huszárik Kata szerepe, aki „csak” a királynő küldötte, ugyanakkor szavait hallgatva lesz csak igazán bizonytalan és áttekinthetetlen, hogy most akkor mi is van az uralkodóval, hímezi-e a zsebkendőjét vagy mégsem, és hogy is áll az a forradalom? Ennek a valósága már csak azért is megkérdőjelezhető, mert a kinti zajokat is az előttünk álló színészek generálják, nem akarnak becsapni. A színházszerűséget nyomatékosítja a kisebb és nagyobb lámpák, amelyek fényébe a játszók beállnak, illetve, amelyeket magukra irányítanak.
A színészek minden alkalommal hasonló helyzetben vannak, ha éppen dolgoznak – az a feladatuk, hogy velünk elhitessék, hogy éppen mások, mint akik valójában. Szerencse kérdése is, hogy kik azok, akiket beskatulyáznak, mert annyira jól meg tudnak bizonyos típusokat jeleníteni, míg mások egy életpálya alatt rendkívül változatos sorsokat próbálhatnak ki alkalmanként néhány órára. Lehet ez segítség is a kevésbé érdekes hétköznapok elviselésében, lehet terápiás hatása, kijátszhatnak magukból indulatokat, feszültségeket. Nyilván egyénenként is változik, hogy melyikük hogyan fogja fel az ideiglenes átváltozás lehetőségét.
A néző helyzete egyszerűbb, ugyanakkor kevésbé izgalmas – lehet a külső megfigyelő, aki néhány esetben, ha igazán elvarázsolja az előadás, belekerülhet a mű – ugyancsak egy másik élet – világába, és utána akár sajnálkozva, akár megnyugodva térhet vissza a saját életébe.
Ezen az estén – a körülményekhez képest – kesztyűs kézzel bántak velünk, bár közel ültünk a tűzhöz, a játszók némelyike még szemkontaktust is létesített néhányunkkal, és csak el kellett gondolkodnunk a látottakon. A szerzőtől azért kapunk egy útravalónak szánt mondatot, amelyben csak odaveti nekünk, hogy a mi otthonainkban ennél is több a hazugság és a színlelés, mint amit itt láthattunk ebben az illúzióházban. Aki akarja, még ezt is mérlegre teheti.
Makk Zsuzsanna, Mezei néző, 2017
Gombhoz a kabátot – avagy színházat egy előadásért: az erkélyes lakásszínház tökéletes helyszín az 1957-ben írt színmű számára. Genet rendkívül pontos instrukcióit betartva törekszik a Mikszáth téri Bázis egy újabb illúziót életre hívni.
Létezik egy szobányi valóság kint és bent között, ahová a férfiak betérnek, hogy kiéljék szerepjátszós fantáziájukat, majd kielégülten távoznak. Ez a hely a Nagy Balkon – bordély, illúzióház –, ahol a kliensek hiteles kosztümök és kellékek között valóra válthatják álmaikat, vágyaikat. Míg szigorúan titkos, szexualitásban bővelkedő szerepjátékok folynak a falakon belül, az utcán forradalom zajlik – persze az is lehet, hogy ez is csak a megírt színjáték része.
Látszat és realitás között egyensúlyoz A Balkon története, hiszen a vágyott világ vízióiban könnyen fel lehet oldódni és megszűnni a valóság számára. Ez történik a Balázs Zoltán által megformált Rendőrfőnökkel is. A világgal és a forradalommal mit sem törődve egy dolog érdekli csak: hogy az ő karaktere (a hős, ki vérét adja a királynőért) mikor jelenik meg a férfiak fantáziájában – azaz mikor lesz halhatatlan a bordély egyik szalonjában. Valós érzelmekre képtelen, önnön nagyságának igazolása hajtja. Tudja ezt Irma is, a Madam (Tankó Erika), hiszen ez boldogtalanságának gyökere: a nem földi síkon mozgó férfi szerelemmentes jelenléte. Kettejük egykori története már csak a nő emlékeiben él, a durva fizikai visszautasítás pedig még fájdalmasabbá teszi a régi boldogságot. Duójuk rideg melanóliájának manifesztálódása lesz a gyászszoba, ahol a történet végén a Rendőrfőnök önmaga mauzóleumába kövülve konzerválódik az örökkévalóságban.
„Semmi abszurd nincs benne, teljesen realista darab” – hangzott el a rendezőtől egy interjúban. Ezt a zsótéros humort, világlátást és nyelvezetet a Maladype már ismeri és beszéli. Alkotói kapcsolatuk elég távolra ível, hiszen 2006 óta több bemutatón dolgoztak közösen: Akropolisz, Lorenzacció, Figaro házassága, Don Juan, III. Richárd. A társulat Genet különös világával sem először találkozik. 2004-ben a kritikai és közönségsikert hozó Négerek bemutatója után (rendező: Balázs Zoltán) most újra izgalmas kihívás elé néz, hiszen A Balkont utoljára 2000-ben Kaposvárott Babarczy László rendezésében játszották. Sándor L. István már az akkori rendezés kapcsán kimondja: a Genet-darabokat nem könnyű játszani, mert a művekben megjelenített társadalmi izgalmak mára némileg érdekességüket vesztették, pontosabban kortárs feszültségekből általános emberi problémákká alakultak át.
Most, 2017-ben mégis Genet maszkjaival kísérletezik Zsótér és a Maladype: a külső erők által kikényszerített társadalmi modellek személyiségtorzító hatásait értelmezve a „hatalom erotikájáról” készítettek előadást. Azonban a közönség ingerküszöbe is folyton változik: a provokatívnak gondolt jelenetek édes bazsalygásokká szelídülnek, hiszen minden csatornából a kortól-nemtől függetlenített pőre szexus folyik. Nem lepődünk meg A Balkon munkásnőin, akik fiúk (Márkus Sándor, Pallag Márton, Fila Balázs), évődő hármasaik mégis erős jelenetek: vetésforgóban ábrázolják a buja vágyak szereplőit (Püspök, Bíró, Tábornok). A társadalmi együttélés alapformája a bűn, sugallják Genet drámái – aki a másik emberrel kapcsolatba kerül, óhatatlanul vétkezik ellene: elárulja, megalázza, kisajátítja, az életét fenyegeti. Így van ez Irma és Carmen (Szilágyi Ágota), Irma és a Rendőrfőnök, valamint Chantal és Roger kapcsolatában is: függnek egymástól, nem létezhetnek a másik nélkül. Egyedül a Küldött (Huszárik Kata) viselkedik függetlenül: ő megoldási javaslatokat oszt rébuszokban, látszólag a társaság felett áll piros nadrágkosztümben, díszes melltartóban, vörös rúzsban. Megjelenik mint a vér-forradalom-halál küldöttje, és katalizál egyfajta végkimenetelt.
A Balkon illúzió és valóság bizarr látomásaiban összefolyó előadást ígér az újító szellemiség nevében, de csak egy vulgárisra sikerült szövegszínházat kapunk néhány mókás kellékkel (például villogó játékgéppisztolyok), amelyek feladata szimplán a kortárs érzet erősítése. Nem tudja azt a hatást gyakorolni a mai nézőre, amelyet Genet a saját korában: maszkokba, szerepekbe, szexbe fásult nemzet lettünk.
Sárosi Emőke, Kortárs Online, 2017
Az illúziók házává, vagyis egy bordéllyá változik alkalmanként Zsótér Sándor rendezésében a Maladype Színház bázisaként szolgáló Mikszáth téri lakás. Jean Genet A balkon című 1957-es darabja nem gyakran játszott mű a hazai színpadokon.A zsótéri értelmezés szerint semmi abszurd nincs a genet-i szövegben, mert az realista. Ungár Júlia fordításában puritán és precíz mű. A rendezés ehhez a nyersséghez illeszkedve (mint ahogy az Zsótértól megszokott) tartózkodik az illúziószínházi esztétika működtetésétől – nincsenek a bordélyházra jellemző díszletelemek, sehol egy díszítő drapéria vagy egy kerevet, nem száll a boatoll, és majdnem nyoma sincs szexi fehérneműnek. A lakásszínház egyik szobájában játszódó történet minimál díszlettel elidegenítő hatással bír. Az Ambrus Mária által tervezett díszlet a hely szűkössége okán funkcionális, megosztja a teret, és mint Zsótér Sándor más rendezéseiben, jelentéssel bír. A salgó polcok és a rajtuk elhelyezett különböző tárgyak, a Szűz Mária-szobor a sarokban álló cserépkályha tetején, valamint az iskolai öltőzökben használt fogasra applikált belső tereket mutató Matthias Weischer műveiből álló montázsfüggöny mind-mind a nézői észlelést hozza játékba, képzettársítások útján a különböző tudásterületek aktiválásával más és más értelmezést tesz lehetővé – miközben a rendező és alkotótársai koncepcióját csak kevesek ismerik.
Zsótér Sándor a camp-kultúra filozófiáját és megjelenési formáit használva teszi még kortársabbá a történetet, miközben túloz és ironizál: a salgón elhelyezett rózsaszín monitoron, mint médiumon keresztül a Mikszáth téri épület erkélyén/balkonján álló színészeket civilben mutató képpel realizál, diszkófényt és retró lámpát használ világítás céljából, kis csomag zsebkendőket játszat fizetőeszközként, vagy akár a rendező más előadásában is szereplő vándormotívumként feltűnő ciklámen püspökjelmezt ugyanazzal a szereplővel hozza ismét játékba, megidézve a kecskeméti Angliai második Edward élete előadást.
A balkon látványvilága relatív egyszerűen értelmezhető, az ezüst műbőr fotelek, az asztallap nélküli fém váz és a szembeötlő kiegészítők, mind-mind egyértelmű jelentéssel (is) bírnak. Ám a montázsfüggöny forrását, hogy vajon, kinek, milyen képei láthatók újabb térelválasztó elemként, hát, azt bizony kihívás dekódolni. Ha nem ismerjük Matthias Weischer munkásságát, képeit, akkor kizárólag annyi lehet bizonyos, hogy Zsótér Sándor és Ambrus Mária eddigi munkáit tekintve valamilyen képzőművészeti utalásról lehet szó. Kínzó talány maradhat, mégis vajon milyen... De így, hogy például a Google képkeresőjének segítségével ezúttal megfejthető a kérdés, nem elhanyagolható, hogy Weischer festményei 2006-ig elhagyatott belső tereket ábrázoltak, például színpadképeket, amelyek absztrakt elemeket mutattak. A képeken szereplő bútorok, használati tárgyak vagy nagy méretű dísztárgyak az 1950-es, ’60-as évek világát idézik. A képek kollázsszerű megjelenése pedig komplex és kétértelmű kapcsolatot eredményez.
A Nagy Balkon néven működő bordély, mint egyfajta szolgáltatóegység a kliensek számára a szöveg szerint hiteles díszletek, jelmezek, kellékek és statiszták között a legkülönfélébb szerepjátékokat kínálja. Ehhez nyújt segítséget (vagy épphogy nem) a térelválasztó polcokon elhelyezett mütyürök közül a porcelán dinnye vázától, a hattyú figurán át, a játék fegyverig, a parasztház makett, a miniatűr toalett berendezés, a bizsu ékszer, az ismeretlen férfit ábrázoló büszt, a kinyitható tükör vagy az emléket őrző oltár. Benedek Mari funkciójukban remek jelmezei az akár több szerepet is játszó színészek, azok szerepbeli szerepjátékának karakterét túlzóan vagy épp ellenkezőleg, konkretizálva hangsúlyozza.
A rendezés szerint nincs is akkora különbség a bordély falai mögött történtek és a valóság között, hisz’ az életben is különféle szerepeket játszunk, így majdnem ugyanaz a bordélyban püspökként mókázni, mint a munkahelyen menedzserként helyt állni. A különbséget az jelenti, hogy míg egy fiktív szerephez nem vagy nem feltétlenül, addig a életbeli karakterhez funkcionális mocsok társul, a társadalmi együttéléshez hozzátartozik a bűn, ezt a kontrasztot emeli ki a szerző. De a zsótéri rendezésben a színház és az élet is összeér, mást hangsúlyt kapnak a színházi eszközök, a játék maga, ezzel is valósabbá téve az elbeszélt dramatikus művet, kiemelve a színházcsinálói létformát.
Miközben az illúzióház falai között különféle szertartások zajlanak, addig az utcákon kitör a forradalom, vagy nem. Genet és Zsótér szándéka szerint nem egyértelmű, forradalom zajlik-e a bordélyon kívül, vagy a szeánszok része a forradalmi hangulat. Látszat és valóság, színház és az élet játéka teszi kissé nehezen értelmezhetővé a fojtogató boldogságkeresést, de Zsótérnál semmi sem véletlen.
Czenkli Dorka, Artmagazin Online, 2018
Október 3-án, hosszú évek után ismét bemutatásra került magyar színpadon Jean Genet A Balkon című drámája. A darabot a Maladype Társulat tűzte műsorára Zsótér Sándor rendezésében. Az előadás nem feltétlen győz meg minket arról, hogy a mű ez idáig méltatlanul volt mellőzve a repertoárokból, de Zsótér és a társulat izgalmas kísérletet tesznek a benne rejlő lehetőségek kiaknázására. Ez nem az a fajta előadás, ahol a néző kényelmesen hátradőlve figyeli a történetet, itt folyamatos éber figyelemre van szükség ahhoz, hogy az eseményeknek legalább részét megértsük. De még az egyes részletek hiányában is maradandó élményt kaphatunk, hiszen az előadás minden eleme átlagosnak semmiképp sem mondható, merész módon van kivitelezve. A látványos és meghökkentő ötletek ellenére értő élményt mégis csak akkor fog jelenteni a történet, ha a rendelkezésünkre álló majd három óra alatt megpróbáljuk minél mélyebben felfejteni a látottak és az eseménysor jelentésrétegeit.
Ami a történet elsődleges szála, az a Madame Irma által üzemeltetett bordélyház, ahol az oda érkező vendégek szerteágazó kívánságainak igyekeznek maradéktalanul eleget tenni. Miközben a férfiak püspöknek, bírónak, katonának öltözve élik ki vágyaikat, aközben az utcákon zajlik a forradalom. Ez viszont talán az előadás legkevésbé jelentékeny része, mert a legnagyobb érdeme a többrétegű illúzióvilág megteremtése. Egyrészt a színészek a jelenetek közben időről időre géppuskaropogást és bombatámadást jelző hangokat adnak ki, ezzel az egész előadás alatt fenntartva a fesztült forradalmi hangulatot. Másrészt a bordélyt sok más elnevezésen túl illúzióháznak hívják, ahol a vendégek és a ház alkalmazottai különböző jelmezekbe bújnak a tökéletes szerepjáték részeként. És ennek a játék a játékban helyzetnek köszönhetően már nem lehet tudni, hogy hol húzódik a határ valóság és látszat között, hogy valóban zajlik-e a forradalom vagy az is a szerepjáték része, nem lehet tudni, hogy a szereplők megnyilvánulásaiból mi igaz és mi színlelés.
Ezt a rétegzett illúzióvilágot tovább erősíti, hogy egyes színészek egymás után szerepből szerepbe ugrálnak, ami elmossa annak a határát is, hogy meddig tart egyik vagy másik karakter története, bizonytalanná válik, hogy mikor melyik figura is cselekszik. És nemcsak több szerepet játszanak, de sok esetben a férfiak nőket, a nők pedig férfiakat alakítanak, ezzel pedig olyan szituációk adódnak, amivel megjelenik egy újabb kérdés: a homoszexualitás. De ebben a már-már abszurd világban, ahol hamar rájövünk, hogy minden megkérdőjelezhető, ennek bizonyosságában sem lehetünk biztosak. Ezért is gondolom úgy, hogy nem a tényleges, száraz történet az, ami a lényegi részét jelenti a darabnak, mert sokkal fontosabb, hogy a színészek bevezetnek minket egy látszatvilágba, és mindvégig fenntartják azt a hangulatot, amivel mi is az illúzióház „vendégei” leszünk, mert ezáltal döbbenhetünk rá az előadás igazi lényegére: mindnyájan szerepből szerepbe lépkedünk, és a világunk nem más, mint eljátszott jelenetek és szerepek sora.
A színészek karaktereikben úgy vannak jelen, hogy megtalálták azt a határt, ami a természetesség és a túljátszottság között húzódik, ami szintén ahhoz tesz hozzá, hogy kétséges legyen ki mikor játszik szerepet és mikor nem. Nagyon fontos részét képezik az illúzió megteremtésének a Benedek Mari által tervezett jelmezek, melyekről megint csak nem lehet tudni, hogy mikor melyik dimenzióban funkcionál öltözetként. A Fila Balázs által viselt rózsaszín bársony püspöki ruhát külön kiemelném, mert szerintem az előadás egyik ikonikus részét jelenti. Ambrus Mária díszlete kiaknázza a Maladype Bázis nyújtotta lehetőségeket. Megpróbált olyan hangulatot teremteni, mintha egy átlagos polgári lakásban lennénk, ennek jeléül szolgált a már-már giccsbe hajló hatalmas porcelán hattyú, emellett viszont jelen voltak olyan tárgyak, melyek a bordély irányítását szolgálták, mint az elektromos, különböző ablakokból álló világító gömb, amivel betekinthettek az egyes szobák eseményeibe. Feltűnően sok tükör helyezkedett el a polcokon, illetve a kellékek közt, ami nyilván a nézők elé volt tartva (kicsit erőltetett módon). Az előadás minden eleme egységesen hozzájárul a kívánt hangulat megteremtéséhez.
Annak ellenére, hogy az előadás különleges ötleteket sorakoztat fel, melyek tökéletes egységet alkotnak, azt megfontolandónak tartanám, hogy lehet-e egy ilyen – ha pozitív értelemben is, de – zavaros előadást ennyire hosszúra hagyni. Az a folyamatos aktív figyelem, amit megkövetel a darab, már az első rész végére kimerítő lehet a néző számára, ami felveti annak lehetőségét, hogy valahol elveszünk a történetben. De emellett az is elmondható, hogy ez az előadás is csak a szűk rétegszínházi közönségnek szól. Viszont a Maladypenek megvan az a biztos nézői bázisa, akik mellett szabadon kísérletezhetnek a különféle stílusokkal és eszközökkel. A Balkonban pedig Zsótér Sándor közreműködésével tényleg kihasználták az adódó lehetőségeket, hogy mind a Genet darab, mind a nézők, és talán saját határaikat is feszegessék.
Mátyás Viktória, Súgópéldány, 2017