Holdfény (4)
„Mi történik? Mi az, ami történik?” Ez a Pinter-darabok alapkérdése. A Holdfényben szó szerint el is hangzik. Éppolyan nehéz rá a felelet, mint akármelyik más Pinter-darabban. Mert ami történik, az rejtve van. Azt nem mondják el. Amit meg elmondanak, az nem biztos, hogy megtörtént. A Pinter-darab bizonyos értelemben enigma. Keresztrejtvény. Próbálkozhatunk függőleges és vízszintes megoldásokkal, jó esetben kitöltjük a teljes rácsot. A megfejtés lehetősége végtelen. „Soha nem történt semmi” – mondja a Holdfény egyik szereplője. „Sok minden történt” – mondja a másik. Dönteni nekünk kell, a megoldás rajtunk áll. A Pinter-darabokat mi írjuk.
Harold Pinter nagy drámaíró. Szerintem ma – jó ideje – a legnagyobb. Szűkszavú, pontos, helyet hagy a képzeletnek. Nem irodalmi író. A színpad mestere, de nem színpadmester, nem hidraulikák és effektek mozgatója, mint a színház iparosai, hanem a szavakkal és elhallgatásokkal kijelölt belső színpadé, amelyet fellengzősen úgy nevezhetünk, hogy emberi kapcsolatok. A Pinter-darab végtelenül egyszerű, és rettenetesen bonyolult – mint a létezés mindennapjainak metafizikai banalitása.
A Holdfény a halálról szól. Az ötvenes éveiben járó Andy haldoklik; akár Sándor A lázadó című Füst Milán-darabban. (A Holdfény rokon A lázadóval; döbbenetes a köztük lévő hasonlóság. Ha egyszer valakinek eszébe jutna egymás után eljátszani a két egyfelvonásost, érdekes fölfedezésre jutna az önfelmetszés, a narcizmus és a transzcendencia ábrázolásának különféle módozatairól és Füst kevéssé méltányolt zsenijéről.) Andy haldoklásának semmiféle külső jele sincs. Szikár, tárgyilagos, éber, vulgáris mondatokat hallucinál élőkről és holtakról, múltról és jelenről, megtörtént és meg nem történt dolgokról. Környezetének szereplői a következők: a felesége, három gyereke (két fiú, egy lány), valamint egy baráti házaspár. Felesége, Bel vele van. Jake és Fred, a két fiú nincs a szülei mellett. Bridget, a lány sincs, ő egyetlen jelenet kivételével egyedül van. Maria és Ralph, a baráti házaspár jelenléte időben és térben virtuális, lehet valóságos, lehet képzelt.
Mindez a darab olvasásakor nem derül ki expressis verbis – úgy is fogalmazhatnám, nem derül ki egyértelműen –, sem a szövegből, sem az instrukciókból. Pinter mindössze néhány konkrét eligazítással szolgál, a többire következtethetünk. A konkrétum a térre vonatkozik. „Három fő játszási terület” van: Andy hálószobája („jól berendezett”), Fred hálószobája („ütött-kopott”) és „az a terület, ahol Bridget tűnik fel, melyen keresztül Andy jár éjjel, és ahol Jake, Fred és Bridget a jelenetüket játsszák”. Az utóbbi, közös jelenetre vonatkozóan Pinter zárójelben megjegyzi a szereplők életkorát, eszerint Jake tizennyolc, Fred tizenhét, Bridget pedig tizennégy éves. A darab elején, a szereplők fölsorolásakor a következő életkorokat találjuk a nevek mellett. Jake: huszonnyolc, Fred: huszonhét, Bridget: tizenhat. Eszerint Bridget az említett flashback (visszapillantó) jelenet kivételével a darab során egy másik dimenzióban létezik; egy másik tér-idő vagy egy másik létdimenzióban. Az utóbbi a valószínűbb. Bridget halott. (Persze csak akkor, ha az egyedüli reális időnek a „most”-ot tekintjük; de hol van ez előírva?)
A dramaturgiai szerkezet szerint az első térben zajlik a házaspár dialógusa, a másodikban a két fiúé, a harmadikban (a testvérek visszatekintő jelenetén kívül) Bridget több monológja és Andy rövid éjszakai „sétája”, míg Maria és Ralph egy-egy alkalommal külön-külön szólalnak meg (a fiúk terében), majd együttes és közös beszélgetést folytatnak a szülőkkel (az ő terükben), de mindvégig bizonytalanságban hagynak e megszólalások ideje és konkrét szituáltsága (valóságos, illetve virtuális volta) felől.
A dramaturgiai szerkezetre ráfeszíthető egy lehetséges történet. Eszerint a házaspár magányosan él, a lányuk meghalt, mielőtt nagykorú lett volna, a fiúkkal megszakadt a kapcsolatuk – még haldokló apjukról sem akarnak hallani –, viszonyuk e különleges krízispillanatban a verbális villongások, sértések, szemrehányások, féltékenységek, adok-kapok froclizások hol finomabb, hol durvább elegye. A háttérről – okokról, magyarázatokról, eseményekről – semmit sem lehet megtudni. Nincs cselekmény, nincs pszichológia, nincs történet.
Andy és Bel párbajt vív egymással, mint Strindberg Haláltáncában Edgar és Alice, azzal a különbséggel, hogy Andy rigolyás durvaságai nem naturális ájulások környezetében, hanem a metafizikai halálközelség állapotában jelennek meg, Bel beletörődő riposztjai pedig a tűrő áldozat védekezőreflexei. A két fiú mintha nem csinálna mást, mint pótcselekedne. Nevek, események, alkalmak számukra esetleg ismerős, dekódolhatatlan sorával folytatnak elterelő, maguk állította szabályok szerint működő, infantilis játékokat, melyek valamilyen módon az apa körül forognak; nem akarnak tudni róla, és nem tudnak szabadulni tőle. A baráti házaspár nyilván a fölidézett múlt tartozéka, részint mint hallucinogén elem: egyes esetekben ők azok, akik nem látszanak tudni (a szöveg szerint) az elmúlt tíz évben történtekről (a kislány iránt érdeklődnek, föltételezik, hogy már maga is anya), máskor Andy az ő családi státusuk valóságelemeit (például az unokáikat) sajátítja ki magának delíriumában (vagy józan kegyetlenségében?). Végül magukban állnak Bridget rövid monológjai a „semleges”, holdfény bevilágította területen. A holdfény minden bizonnyal az odaát képi metaforája; egyetlen alkalommal, amikor kimozdul a szobájából, Andy a holdfényszférában találkozik Bridgettel; ebben a néma jelenetben a halálra készülőt megérinti a transzcendencia.
Sok a föltételezés, a kiegészítésre szoruló momentum, hiányoznak a drámai puzzlemozaikdarabjai. Pinter saját élményét objektiválja, ahogy minden író teszi, ehhez szinte fölösleges tudni, hogy a Holdfényt súlyos betegsége idején írta, és a feleségének ajánlotta. Ha van is a darabban melodrámai – a család tragikus szétszóródása és a halál bizonyos szempontból föltétlenül az –, kezelése távolságtartó, szinte rideg. Csak a csontra csupaszított szerkezet áll, szikárak, kristálytiszták, tényfeltáróak a mondatok, kopognak a házaspár gonosz riposztjai, a fivérek nonszenszdialógusai a szerző közismert „natúrabszurdjait” idézik, Bridget kényes holdmonológja úgy költői, hogy közben sötét csillogású próza – Forgách András fordítása tévedhetetlenül pinteri. Az önreflexió fölszívódik a szövegben, s ha érezhető is a halálmeditáció megrendültsége, azt mintegy fölülírja a külső megfigyelő egzakt, kíméletlennek mondható éleslátása. Ez a szokatlan lírai objektiváció teszi Pinter impozáns életművében is különleges helyre a Holdfényt. Mert azzal az érzéssel próbál elszámolni benne – a szeretettel –, amelyhez eddig nem „mert” komolyan hozzányúlni (talán egy-két „késői” színmű és a Hazatérés kivételével). A darab vége felé a két fiú süketet tettet arra a telefonhívásra, melyben anyjuk bejelenti az apa súlyos betegségét. Egy előbbi jelenetben a kagylót sem vették föl, most téves kapcsolást játszanak, s az elzárkózó, idétlen játékba az anya is belemegy, mielőtt megszakítaná a beszélgetést. E kozmikus kapcsolattalanság ridegségét azonban föloldja egy korábbi beszélgetés, amelyben a két fiú megpróbál elszámolni egy olyan apa iránti viszonyával, aki „saját hányingerének vétlen szemlélője volt”. Akit majd szeretni fognak; majd megfizetik a szeretet árát. Ez a „majd” az elmúlás. A szeretet ára a halál.
Nem könnyű hozzáférkőzni egy olyan darab előadásához, amely a rendezői lehetőségeket részint nyitva hagyja (jóformán semmit sem ír elő), részint beszűkíti (parancsolóan kommunikálja az egyszerű megoldásokat). A Holdfény szövegcentrikus darab, kevés hagyományos teatralitást visel el, színháziassága verbális eredetű. Bérczes László a Bárkában folyosót jelöl ki játéktérként, amelyhez az egyik végén színpad csatlakozik, két oldalához pedig tribün – ezen a nézők ülnek. A színpadon egy lécekkel kiképzett oszlop üregében (mintha fa köré vont védőburok volna) láthatatlan csellista játszik, a folyosó két végén pedig átvilágítható üvegfal mögül, illetve vászonból hasított nyíláson jelenik meg a szituáción kívüli két szereplő, Maria és Ralph. A tér egyszerűnek látszik, mégis inkább túlkomponált. A tervező Merétey Tamás a fénnyel kettéosztott folyosóra helyezi el a két szobát, pontosabban a jelzéseit, egy ágyat és egy matracot; az előbbi Andyé, az utóbbi Fredé. A két kvázireális tér maga is elvont stilizáció; az ágy és a matrac egyaránt fehér színű, és inkább funkcionalitásában létezik, mint tárgyi mivoltában. Mellettük elkülönülten „valódi” Bel hintaszéke és a fiúk térfelén a nejlonszatyor vagy a műanyag ásványvizes palack. A zárt terek is nyitottak, így a harmadik, „transzcendens” tér lokalizálhatatlan.
A Bridgetet játszó Kovács Vanda a színpadról, „a zene felől” indul el, gyertyával a kezében, lefelé egy lejtőn, mintha égi szférából érkezne, és körbejárva a teret, megérinti az Andyt alakító Kovács Lajos arcát. A gyertyás járkálásnak kissé holdkóros jellege van, lágyabb, szentimentálisabb a kelleténél. A későbbi éjszakai jelenetben Kovács Lajos elindul a lejtőn fölfelé, de megáll, itt mondja el azokat a vulgáris mondatokat, amelyek kontrasztot alkotnak a hellyel, ahol elhangzanak: a „holdfényszférával”. A kép szemléletessé próbálja tenni a föntről, „odaátról” érkező lány és az „utolsó útra” készülő apa virtuális találkozását, de paradox módon túlmagyarázó és bizonytalanságot keltő egyszerre. Úgy tűnik, az egyszerűbb, világítással – fénykontraszttal – és koncentráltabb térrel jelzett megoldás teátrálisan és az értelmezés szempontjából is célravezetőbb lenne.
Kovács Vandát kissé piroskásan öltöztette a tervező Bozóki Mara – pántos cipő, copfok, kislánykaruha –, mintha mesterségesen akarná fiatalítani, amitől (meg a gyertyától) kissé negédes, pihegő a különben szépen mondott monológ. Kérdés, hogy szükség van-e a realizmus felől nézve látomásos megoldásra. Bridget megszólalásai kétségtelenül egy másik dimenziót nyitnak meg, de talán elég lenne egy fényeffekt ennek érzékeltetésére, és annak eldöntésére, hogy milyen időzónában járunk, és a szereplő milyen létállapotban leledzik. (Ha ezt el kell dönteni egyáltalán. Már mért volna Bridget „halott”? Ő éppúgy él, mint a többiek, legföljebb egy másik időkoordinátában.)
Kovács Lajos szétfeszíti a verbalizmus kereteit. Őt nehéz beszorítani a szövegmondásba. Kitör, kirobban belőle. Mint haldokló az előadás legéleterősebb szereplője. Tréfára veszi a halálát, miközben retteg tőle. Merő ellentétből áll, azt kellene hinnünk, hogy egy szürke közhivatalnok, de a szemünk láttára válik kibírhatatlan, szekánt pojácává, aki – még az is lehet – a végső pillanatban szántszándékkal idegeníti el magától föltehetően épp miatta nehéz életű feleségét. Csoma Judit ellentétes módon, befelé játszik, kötögetése (a hintaszék karfáján kopogó kötőtűkkel talán fölösleges naturalizmus) a hosszú távra berendezkedett tűrőképességet jelképezi. Jelenlétét lélektani rezdülések árnyalják, melyeket egy metaforikus gesztus zár le: az ágytakaróval leteríti az üres ágyon a „halottat”. A fiúk dialógusai pergőek, szinte elsietettek, nyilván, hogy érzékeljük formalizált ürességüket. Balázs Zoltán (Fred) többnyire a matracához kötődik, fekszik, vagy tornászpozíciókat vesz föl; Kardos Róbert (Jake) élénk áltevékenységeket folytat körülötte, jár-kel, cipőjét le-föl húzza, kettévágva poharakat készít egy műanyag flakonból. Nincs időnk belső magatartásokra következtetni viselkedésükből, mire megérintenének bennünket, már túlnyargaltak rajtunk. Sebők Klára (Maria) és Gados Béla (Ralph) realisztikus betétszámként közlekednek mint emlékfoszlányok, színes napló- vagy levélrészletek, mozgókép-anzikszok. Érzelmes húrokon játszik a csellista Németh Noémi; Faragó Béla borongós dallamait időnként megvastagítja a szélesen hömpölygő, erősített zenekari rájátszás.
A Holdfény „megfejtései” belsőbbek, meditálóbbak, szikárabbak és kegyetlenebbek annál, mint ami érzékelhető belőlük a Bárka színpadán. Zártabb magatartások, szűkebb blendék, rétegesebb föltárások illenének hozzá. Kérdés, mennyire ellenkezik ez a hazai színházi és nézői kapacitás átlagával.
Koltai Tamás, Színház, 2003
Harold Pinter nagy drámaíró. Szerintem ma – jó ideje – a legnagyobb. Szűkszavú, pontos, helyet hagy a képzeletnek. Nem irodalmi író. A színpad mestere, de nem színpadmester, nem hidraulikák és effektek mozgatója, mint a színház iparosai, hanem a szavakkal és elhallgatásokkal kijelölt belső színpadé, amelyet fellengzősen úgy nevezhetünk, hogy emberi kapcsolatok. A Pinter-darab végtelenül egyszerű, és rettenetesen bonyolult – mint a létezés mindennapjainak metafizikai banalitása.
A Holdfény a halálról szól. Az ötvenes éveiben járó Andy haldoklik; akár Sándor A lázadó című Füst Milán-darabban. (A Holdfény rokon A lázadóval; döbbenetes a köztük lévő hasonlóság. Ha egyszer valakinek eszébe jutna egymás után eljátszani a két egyfelvonásost, érdekes fölfedezésre jutna az önfelmetszés, a narcizmus és a transzcendencia ábrázolásának különféle módozatairól és Füst kevéssé méltányolt zsenijéről.) Andy haldoklásának semmiféle külső jele sincs. Szikár, tárgyilagos, éber, vulgáris mondatokat hallucinál élőkről és holtakról, múltról és jelenről, megtörtént és meg nem történt dolgokról. Környezetének szereplői a következők: a felesége, három gyereke (két fiú, egy lány), valamint egy baráti házaspár. Felesége, Bel vele van. Jake és Fred, a két fiú nincs a szülei mellett. Bridget, a lány sincs, ő egyetlen jelenet kivételével egyedül van. Maria és Ralph, a baráti házaspár jelenléte időben és térben virtuális, lehet valóságos, lehet képzelt.
Mindez a darab olvasásakor nem derül ki expressis verbis – úgy is fogalmazhatnám, nem derül ki egyértelműen –, sem a szövegből, sem az instrukciókból. Pinter mindössze néhány konkrét eligazítással szolgál, a többire következtethetünk. A konkrétum a térre vonatkozik. „Három fő játszási terület” van: Andy hálószobája („jól berendezett”), Fred hálószobája („ütött-kopott”) és „az a terület, ahol Bridget tűnik fel, melyen keresztül Andy jár éjjel, és ahol Jake, Fred és Bridget a jelenetüket játsszák”. Az utóbbi, közös jelenetre vonatkozóan Pinter zárójelben megjegyzi a szereplők életkorát, eszerint Jake tizennyolc, Fred tizenhét, Bridget pedig tizennégy éves. A darab elején, a szereplők fölsorolásakor a következő életkorokat találjuk a nevek mellett. Jake: huszonnyolc, Fred: huszonhét, Bridget: tizenhat. Eszerint Bridget az említett flashback (visszapillantó) jelenet kivételével a darab során egy másik dimenzióban létezik; egy másik tér-idő vagy egy másik létdimenzióban. Az utóbbi a valószínűbb. Bridget halott. (Persze csak akkor, ha az egyedüli reális időnek a „most”-ot tekintjük; de hol van ez előírva?)
A dramaturgiai szerkezet szerint az első térben zajlik a házaspár dialógusa, a másodikban a két fiúé, a harmadikban (a testvérek visszatekintő jelenetén kívül) Bridget több monológja és Andy rövid éjszakai „sétája”, míg Maria és Ralph egy-egy alkalommal külön-külön szólalnak meg (a fiúk terében), majd együttes és közös beszélgetést folytatnak a szülőkkel (az ő terükben), de mindvégig bizonytalanságban hagynak e megszólalások ideje és konkrét szituáltsága (valóságos, illetve virtuális volta) felől.
A dramaturgiai szerkezetre ráfeszíthető egy lehetséges történet. Eszerint a házaspár magányosan él, a lányuk meghalt, mielőtt nagykorú lett volna, a fiúkkal megszakadt a kapcsolatuk – még haldokló apjukról sem akarnak hallani –, viszonyuk e különleges krízispillanatban a verbális villongások, sértések, szemrehányások, féltékenységek, adok-kapok froclizások hol finomabb, hol durvább elegye. A háttérről – okokról, magyarázatokról, eseményekről – semmit sem lehet megtudni. Nincs cselekmény, nincs pszichológia, nincs történet.
Andy és Bel párbajt vív egymással, mint Strindberg Haláltáncában Edgar és Alice, azzal a különbséggel, hogy Andy rigolyás durvaságai nem naturális ájulások környezetében, hanem a metafizikai halálközelség állapotában jelennek meg, Bel beletörődő riposztjai pedig a tűrő áldozat védekezőreflexei. A két fiú mintha nem csinálna mást, mint pótcselekedne. Nevek, események, alkalmak számukra esetleg ismerős, dekódolhatatlan sorával folytatnak elterelő, maguk állította szabályok szerint működő, infantilis játékokat, melyek valamilyen módon az apa körül forognak; nem akarnak tudni róla, és nem tudnak szabadulni tőle. A baráti házaspár nyilván a fölidézett múlt tartozéka, részint mint hallucinogén elem: egyes esetekben ők azok, akik nem látszanak tudni (a szöveg szerint) az elmúlt tíz évben történtekről (a kislány iránt érdeklődnek, föltételezik, hogy már maga is anya), máskor Andy az ő családi státusuk valóságelemeit (például az unokáikat) sajátítja ki magának delíriumában (vagy józan kegyetlenségében?). Végül magukban állnak Bridget rövid monológjai a „semleges”, holdfény bevilágította területen. A holdfény minden bizonnyal az odaát képi metaforája; egyetlen alkalommal, amikor kimozdul a szobájából, Andy a holdfényszférában találkozik Bridgettel; ebben a néma jelenetben a halálra készülőt megérinti a transzcendencia.
Sok a föltételezés, a kiegészítésre szoruló momentum, hiányoznak a drámai puzzlemozaikdarabjai. Pinter saját élményét objektiválja, ahogy minden író teszi, ehhez szinte fölösleges tudni, hogy a Holdfényt súlyos betegsége idején írta, és a feleségének ajánlotta. Ha van is a darabban melodrámai – a család tragikus szétszóródása és a halál bizonyos szempontból föltétlenül az –, kezelése távolságtartó, szinte rideg. Csak a csontra csupaszított szerkezet áll, szikárak, kristálytiszták, tényfeltáróak a mondatok, kopognak a házaspár gonosz riposztjai, a fivérek nonszenszdialógusai a szerző közismert „natúrabszurdjait” idézik, Bridget kényes holdmonológja úgy költői, hogy közben sötét csillogású próza – Forgách András fordítása tévedhetetlenül pinteri. Az önreflexió fölszívódik a szövegben, s ha érezhető is a halálmeditáció megrendültsége, azt mintegy fölülírja a külső megfigyelő egzakt, kíméletlennek mondható éleslátása. Ez a szokatlan lírai objektiváció teszi Pinter impozáns életművében is különleges helyre a Holdfényt. Mert azzal az érzéssel próbál elszámolni benne – a szeretettel –, amelyhez eddig nem „mert” komolyan hozzányúlni (talán egy-két „késői” színmű és a Hazatérés kivételével). A darab vége felé a két fiú süketet tettet arra a telefonhívásra, melyben anyjuk bejelenti az apa súlyos betegségét. Egy előbbi jelenetben a kagylót sem vették föl, most téves kapcsolást játszanak, s az elzárkózó, idétlen játékba az anya is belemegy, mielőtt megszakítaná a beszélgetést. E kozmikus kapcsolattalanság ridegségét azonban föloldja egy korábbi beszélgetés, amelyben a két fiú megpróbál elszámolni egy olyan apa iránti viszonyával, aki „saját hányingerének vétlen szemlélője volt”. Akit majd szeretni fognak; majd megfizetik a szeretet árát. Ez a „majd” az elmúlás. A szeretet ára a halál.
Nem könnyű hozzáférkőzni egy olyan darab előadásához, amely a rendezői lehetőségeket részint nyitva hagyja (jóformán semmit sem ír elő), részint beszűkíti (parancsolóan kommunikálja az egyszerű megoldásokat). A Holdfény szövegcentrikus darab, kevés hagyományos teatralitást visel el, színháziassága verbális eredetű. Bérczes László a Bárkában folyosót jelöl ki játéktérként, amelyhez az egyik végén színpad csatlakozik, két oldalához pedig tribün – ezen a nézők ülnek. A színpadon egy lécekkel kiképzett oszlop üregében (mintha fa köré vont védőburok volna) láthatatlan csellista játszik, a folyosó két végén pedig átvilágítható üvegfal mögül, illetve vászonból hasított nyíláson jelenik meg a szituáción kívüli két szereplő, Maria és Ralph. A tér egyszerűnek látszik, mégis inkább túlkomponált. A tervező Merétey Tamás a fénnyel kettéosztott folyosóra helyezi el a két szobát, pontosabban a jelzéseit, egy ágyat és egy matracot; az előbbi Andyé, az utóbbi Fredé. A két kvázireális tér maga is elvont stilizáció; az ágy és a matrac egyaránt fehér színű, és inkább funkcionalitásában létezik, mint tárgyi mivoltában. Mellettük elkülönülten „valódi” Bel hintaszéke és a fiúk térfelén a nejlonszatyor vagy a műanyag ásványvizes palack. A zárt terek is nyitottak, így a harmadik, „transzcendens” tér lokalizálhatatlan.
A Bridgetet játszó Kovács Vanda a színpadról, „a zene felől” indul el, gyertyával a kezében, lefelé egy lejtőn, mintha égi szférából érkezne, és körbejárva a teret, megérinti az Andyt alakító Kovács Lajos arcát. A gyertyás járkálásnak kissé holdkóros jellege van, lágyabb, szentimentálisabb a kelleténél. A későbbi éjszakai jelenetben Kovács Lajos elindul a lejtőn fölfelé, de megáll, itt mondja el azokat a vulgáris mondatokat, amelyek kontrasztot alkotnak a hellyel, ahol elhangzanak: a „holdfényszférával”. A kép szemléletessé próbálja tenni a föntről, „odaátról” érkező lány és az „utolsó útra” készülő apa virtuális találkozását, de paradox módon túlmagyarázó és bizonytalanságot keltő egyszerre. Úgy tűnik, az egyszerűbb, világítással – fénykontraszttal – és koncentráltabb térrel jelzett megoldás teátrálisan és az értelmezés szempontjából is célravezetőbb lenne.
Kovács Vandát kissé piroskásan öltöztette a tervező Bozóki Mara – pántos cipő, copfok, kislánykaruha –, mintha mesterségesen akarná fiatalítani, amitől (meg a gyertyától) kissé negédes, pihegő a különben szépen mondott monológ. Kérdés, hogy szükség van-e a realizmus felől nézve látomásos megoldásra. Bridget megszólalásai kétségtelenül egy másik dimenziót nyitnak meg, de talán elég lenne egy fényeffekt ennek érzékeltetésére, és annak eldöntésére, hogy milyen időzónában járunk, és a szereplő milyen létállapotban leledzik. (Ha ezt el kell dönteni egyáltalán. Már mért volna Bridget „halott”? Ő éppúgy él, mint a többiek, legföljebb egy másik időkoordinátában.)
Kovács Lajos szétfeszíti a verbalizmus kereteit. Őt nehéz beszorítani a szövegmondásba. Kitör, kirobban belőle. Mint haldokló az előadás legéleterősebb szereplője. Tréfára veszi a halálát, miközben retteg tőle. Merő ellentétből áll, azt kellene hinnünk, hogy egy szürke közhivatalnok, de a szemünk láttára válik kibírhatatlan, szekánt pojácává, aki – még az is lehet – a végső pillanatban szántszándékkal idegeníti el magától föltehetően épp miatta nehéz életű feleségét. Csoma Judit ellentétes módon, befelé játszik, kötögetése (a hintaszék karfáján kopogó kötőtűkkel talán fölösleges naturalizmus) a hosszú távra berendezkedett tűrőképességet jelképezi. Jelenlétét lélektani rezdülések árnyalják, melyeket egy metaforikus gesztus zár le: az ágytakaróval leteríti az üres ágyon a „halottat”. A fiúk dialógusai pergőek, szinte elsietettek, nyilván, hogy érzékeljük formalizált ürességüket. Balázs Zoltán (Fred) többnyire a matracához kötődik, fekszik, vagy tornászpozíciókat vesz föl; Kardos Róbert (Jake) élénk áltevékenységeket folytat körülötte, jár-kel, cipőjét le-föl húzza, kettévágva poharakat készít egy műanyag flakonból. Nincs időnk belső magatartásokra következtetni viselkedésükből, mire megérintenének bennünket, már túlnyargaltak rajtunk. Sebők Klára (Maria) és Gados Béla (Ralph) realisztikus betétszámként közlekednek mint emlékfoszlányok, színes napló- vagy levélrészletek, mozgókép-anzikszok. Érzelmes húrokon játszik a csellista Németh Noémi; Faragó Béla borongós dallamait időnként megvastagítja a szélesen hömpölygő, erősített zenekari rájátszás.
A Holdfény „megfejtései” belsőbbek, meditálóbbak, szikárabbak és kegyetlenebbek annál, mint ami érzékelhető belőlük a Bárka színpadán. Zártabb magatartások, szűkebb blendék, rétegesebb föltárások illenének hozzá. Kérdés, mennyire ellenkezik ez a hazai színházi és nézői kapacitás átlagával.
Koltai Tamás, Színház, 2003
Kategória:
Holdfény
Szoba az egész világ! - állították Harold Pinter korai drámái: A születésnap, Az étellift, A gondnok. Négy fal közé befért a mindennapi rémület. Doktor Freudon edzett Franz Kafka a londoni East Enden. Fiatalkori drámáiban Pinter fölfedezte a banalitások metafizikáját. Aggkori pisla Holdfényében megírta a metafizika banalitását. Az eltökélt közhelyek álköltőiségét némileg enyhíti a hétköznapi élet abszurditásának komikuma. A darab legjobb pillanataiban megmutatkozik a korai művek érzékeny kényessége. Rosszabb pillanatai azonban tartósabbak. A Holdfény kimerült Pintéré a hétköznapi abszurdból karácsonyfa-abszurdot készít. A kegyetlennek szánt, szikár drámai helyzetekre tejszínhabbal hímzéseket csurgatott. Kandírozott gyümölcsökkel díszít.
Bevonja édes mázzal a gótikus cselekményt. A Bronte-nővérek a Holdfényhez képest dokumentaristák, Daphne DuMaurier Manderley-ház asszonya realista krónika. Holtak sétálnak a színpadon, képzeletbeli lények. Az emlékezet vitázik a valósággal. A néző döntésképtelen: mi igaz, mi képzelgés, mi a való, mi a ráfogás. A rendező Bérezés László sem tudott dönteni. A színészekre hárult a döntés kényszere. Végül ők viszik vásárra a szerző és a rendező költői érzékenységét. Központi akarat hiányában a hét színészre bízatott, mit fogad el valónak, mit hárít a képzelgés tartományába. Heten hétfelé játsszák a darabot. Ki Mit Tud helyett Ki Hogyan Tud játszani az előadás stílusa.
Az utó-Pinter misztériumszínpadra került a Bárkában. Szabatosabban: a spanyol corral-színpadnak megfelelő folyosóban adják. Hol erre, hol arra kell nézni. Hol itt, hol ott látni rosszul a színészeket. Merétey Tamás csúnyán kivitelezett drámai tere fokozza az érzést, hogy egy középiskola színjátszóknak zaklatottan átalakított tornatermében ülünk rossz rálátást engedélyező tribünökön. Faragó Béla-Németh Noémi kísérőzenéje nemcsak elkíséri a játékot (egy oszlop mögött ül a csellista), hanem időnként rákapcsolnak a hangszórókra is zajos zenét.
Az előadás Kovács Lajos jutalomjátéka. Kívül-belül életerős haldokló. Az ágyán heverő halálba készülő fél kézzel tövestül kicsavarhatna szálfákat. Duzzadón robusztus. Emelkedett köztisztviselőként önelégülten visszanéz jelentéktelenségére. Emberevően elvszerű családfő. Önsajnáltató önző. Indignálódik élete végetértéért. Törődést zsarol helyzetével. Lopva lesi: mennyire hat. Kovács barlanglakói komor humorral fölmutatja a képzeletszegény nyárspolgárt, aki még haldoklásából is előnyöket csikar.
Balázs Zoltán (Fred) az előadás kezdetén, hét órakor már felajzott parittya. Benne kavics helyett éles tőr a lövedék. Fél tízig egyre csak: feszíti a húrt. Kardos Róbert (Jake) vásárlószatyorban Színre szállított kellékeivel jól elfoglalt: kicsomagol, kidugaszol, megken, meghámoz, földárából, fölkínál, elfogyaszt, meg- i (szik, elcsomagolja a felesleget. Naturalista részletezettséggel bedíszített színpadon is megállná a helyét Csorna Judit (Bel). Szakszerűen adja elő a visszafogottságot. Tüntető pianissimókkal a csöndes tűrést. A halált bejelentő telefonbeszélgetésnél kínai verébhangjai megkapóak. Sebők Klára (Maria) színes krétával megszínezett álomkép. Gados Béla (Ralph) nyájasan behízelgő, akár falusi fodrászbolt cégére. Kovács Vanda (Bridget) kezében égő gyertyával túlvilágról visszajáró születésnapi tortaszelet. Pinter haláljátéknak nevezett darabja magyar szövegét Forgách András írta.
Molnár Gál Péter, Népszabadság 2003
Bevonja édes mázzal a gótikus cselekményt. A Bronte-nővérek a Holdfényhez képest dokumentaristák, Daphne DuMaurier Manderley-ház asszonya realista krónika. Holtak sétálnak a színpadon, képzeletbeli lények. Az emlékezet vitázik a valósággal. A néző döntésképtelen: mi igaz, mi képzelgés, mi a való, mi a ráfogás. A rendező Bérezés László sem tudott dönteni. A színészekre hárult a döntés kényszere. Végül ők viszik vásárra a szerző és a rendező költői érzékenységét. Központi akarat hiányában a hét színészre bízatott, mit fogad el valónak, mit hárít a képzelgés tartományába. Heten hétfelé játsszák a darabot. Ki Mit Tud helyett Ki Hogyan Tud játszani az előadás stílusa.
Az utó-Pinter misztériumszínpadra került a Bárkában. Szabatosabban: a spanyol corral-színpadnak megfelelő folyosóban adják. Hol erre, hol arra kell nézni. Hol itt, hol ott látni rosszul a színészeket. Merétey Tamás csúnyán kivitelezett drámai tere fokozza az érzést, hogy egy középiskola színjátszóknak zaklatottan átalakított tornatermében ülünk rossz rálátást engedélyező tribünökön. Faragó Béla-Németh Noémi kísérőzenéje nemcsak elkíséri a játékot (egy oszlop mögött ül a csellista), hanem időnként rákapcsolnak a hangszórókra is zajos zenét.
Az előadás Kovács Lajos jutalomjátéka. Kívül-belül életerős haldokló. Az ágyán heverő halálba készülő fél kézzel tövestül kicsavarhatna szálfákat. Duzzadón robusztus. Emelkedett köztisztviselőként önelégülten visszanéz jelentéktelenségére. Emberevően elvszerű családfő. Önsajnáltató önző. Indignálódik élete végetértéért. Törődést zsarol helyzetével. Lopva lesi: mennyire hat. Kovács barlanglakói komor humorral fölmutatja a képzeletszegény nyárspolgárt, aki még haldoklásából is előnyöket csikar.
Balázs Zoltán (Fred) az előadás kezdetén, hét órakor már felajzott parittya. Benne kavics helyett éles tőr a lövedék. Fél tízig egyre csak: feszíti a húrt. Kardos Róbert (Jake) vásárlószatyorban Színre szállított kellékeivel jól elfoglalt: kicsomagol, kidugaszol, megken, meghámoz, földárából, fölkínál, elfogyaszt, meg- i (szik, elcsomagolja a felesleget. Naturalista részletezettséggel bedíszített színpadon is megállná a helyét Csorna Judit (Bel). Szakszerűen adja elő a visszafogottságot. Tüntető pianissimókkal a csöndes tűrést. A halált bejelentő telefonbeszélgetésnél kínai verébhangjai megkapóak. Sebők Klára (Maria) színes krétával megszínezett álomkép. Gados Béla (Ralph) nyájasan behízelgő, akár falusi fodrászbolt cégére. Kovács Vanda (Bridget) kezében égő gyertyával túlvilágról visszajáró születésnapi tortaszelet. Pinter haláljátéknak nevezett darabja magyar szövegét Forgách András írta.
Molnár Gál Péter, Népszabadság 2003
Kategória:
Holdfény
A Bárka Harold Pinter Holdfény című drámájának magyarországi bemutatójával jelentkezett. A darab egy átlagos férfi átlagos haldoklásának a története. A betegágy mellett pedig a patetikus szenvedés helyett a félelem, a mindenre magyarázatot adó utolsó szavak helyett a romokban lévő család: meggyűlölt feleség, régi szerető, a halál gondolatát is elutasító barát, a telefonba a családi hívások ellen, biztos, ami biztos, kínai mosodaként bejelentkező gyerekek. A darab gondolata napjaink elmúlást nem, csupán a fitnesz extrém hiányát ismerő világát akarja bemutatni. Főhőse egy hivatalnok, egy tulajdonságok nélküli ember, aki halála előtt megsejti, valamit javíthatatlanul elrontott. Ennél tovább azonban nem juthat, Ivan Iljics megváltó felismeréséig nem emelkedhet fel.
A gondolat gazdagabb, mint a dráma. Valami hiányérzet marad a nézőben az előadás után. Pedig a színészek alakítása kifejezetten jó, Kovács Lajos, Csoma Judit, Kardos Róbert, Balázs Zoltán, Sebők Klára, Gados Béla és Kovács Vanda együttes játéka rendkívül feszült és várakozásteli világot teremt. Merétey Tamás díszlete megjeleníti azt az üres teret, amit a darab apafigurája számára a sajátnak nem érzett élet jelentett. Faragó Béla zenéje is illeszkedik ehhez a hangulathoz, egyedül Bozóki Mara jelmezei mutatják azt a konkrét teret és időt, amiben a darab játszódik.
Bérczes László rendezésében minden együtt van ahhoz, hogy a Holdfény jó előadás legyen. Mégsem maradéktalanul az. Lehet, hogy a szövegben van a hiba, pedig Forgách András dialógusai megrendíteni és nevettetni, elgondolkodtatni és olykor az elgondolkodtatót feledtetni is képesek.
Megkockáztatom, hogy a Holdfény előadása jobb, mint a darab. A rendezés, a színészi játék, a látvány egyaránt invenciózusabbnak tűnik annál, amit elénk vezet. S bár ebben benne van az a csapda, hogy bármilyen színpadi mű akár jól is eljátszható, ha meggondoljuk, ez nem a legrosszabb lehetőség.
Horváth Csaba, Válasz.hu, 2003
A gondolat gazdagabb, mint a dráma. Valami hiányérzet marad a nézőben az előadás után. Pedig a színészek alakítása kifejezetten jó, Kovács Lajos, Csoma Judit, Kardos Róbert, Balázs Zoltán, Sebők Klára, Gados Béla és Kovács Vanda együttes játéka rendkívül feszült és várakozásteli világot teremt. Merétey Tamás díszlete megjeleníti azt az üres teret, amit a darab apafigurája számára a sajátnak nem érzett élet jelentett. Faragó Béla zenéje is illeszkedik ehhez a hangulathoz, egyedül Bozóki Mara jelmezei mutatják azt a konkrét teret és időt, amiben a darab játszódik.
Bérczes László rendezésében minden együtt van ahhoz, hogy a Holdfény jó előadás legyen. Mégsem maradéktalanul az. Lehet, hogy a szövegben van a hiba, pedig Forgách András dialógusai megrendíteni és nevettetni, elgondolkodtatni és olykor az elgondolkodtatót feledtetni is képesek.
Megkockáztatom, hogy a Holdfény előadása jobb, mint a darab. A rendezés, a színészi játék, a látvány egyaránt invenciózusabbnak tűnik annál, amit elénk vezet. S bár ebben benne van az a csapda, hogy bármilyen színpadi mű akár jól is eljátszható, ha meggondoljuk, ez nem a legrosszabb lehetőség.
Horváth Csaba, Válasz.hu, 2003
Kategória:
Holdfény
Nem derül ki igazán. Szinte alig lehet tudni, hogy amit látunk, az az ő megbomlott elméjének látomása, vagy éppen azok az események, amelyek miatt elmeháborodott lett. A 72 esztendős Harold Pintert szokás szerint nem érdekli a történet igazi kronológiája, azt rábízza a nézőre, aki pedig ezúttal nem bánná, ha több segítséget kapna. Pinter ezúttal sokkal inkább arra figyel, hogy a hold fényében életre hívott figurák memóriája mit őrzött meg a bomlás folyamatából. Valamikor élt egy derék angol házaspár (Andy – Kovács Lajos és Bel – Csoma Judit) akik a házasság kezdetén lezajlott félrelépés ellenére (Mária – Sebők Klára, az asszony barátnője a csábító) felnevelték három gyermeküket, a holdkóros lányt és két fiút (Jake – Kardos Róbert, Fred – Balázs Zoltán).
Amíg a cselekménytelen dialógustöredékek lejátszódnak, a színészeknek nyelvi agytornára legalább annyira vállalkozniuk kell, mint a jellemek és a történet rekonstruálására, és ebben bizony Forgách András fordítása kénytelen volt megnehezíteni a helyzetüket. Magyarországon eddig nem játszott darabról lévén szó nehéz kihámozni első hallásra, hogy ebben a különös nyelvi anyagban mennyi a szándékos asszociációs zavar, amelyet feltehetőleg Pinter eredetileg is betelepített darabjába, és abból amit hallunk, mennyire tükröződik vissza a fordító kínlódása, hogy ugyanis megpróbálja a nyilván magyarul egyébként nem létező kifejezéseket megtalálni.
A Bárka Súdiójának háromszintes terében a holdfényben bolyongó lány nyitó és zárómonológjának keretében tulajdonképpen páros dialógusokra tördelt anti történetet látunk. A haldokló Apa feleségét gyötri életre-halála és az elmúlás pillanataiban a szeretethiányt obszcén gorombaságok mögé rejtve bomlik ki előttünk.
A két fiú a színpadi tér másik felében és valójában egy másik helyszínen is életük néhány érthetetlen epizódjának emlékromjaiból igyekszik legalább egymáshoz kapcsolatot találni. A harmadik párból a csábító asszony előbb csak a fiúk életébe lép be egy rövid jelenetre, majd férje, az egykori futballbíró kíséretében, mintegy látomásként rátör a haldokló Apára is, de valójában a páros dialógusok is egyfajta egymás mellett elbeszélő monológokból állnak.
A szöveg szétfeszíti a szereplők közötti sejtetett viszonyokat és rábízza a nézőre, hogy maga rakja össze nem csak a történetet, hanem az egész előadást is. A vége fele az Anya megpróbál egyetlen pillanatra telefonon kapcsolatot találni fiaival, de az infantilis családi játék szabályai szerint nem jutnak tovább a kódszavakon. Nincs hagyományos cselekmény, nincsenek egymással igazi kapcsolatban lévő hősök csak egy különös légkörű nyelvi struktúra, amely azt üzeni, hogy már minden megtörtént és ami ebből elmondható az nem igazán színház hanem annak furcsa helyzetgyakorlatokból összerakott viviszekciója. Pinter színpadán Freud és a strukturalista nyelvészet összes mestere randevúzik a szeműnk láttára. Őszintén meg kell mondanom ezúttal nem teljes sikerrel.
A Bárka társulata otthon van Pinter világában, a Hazatérést, egyik legjobb darabját, ha nem a legjobbat (1965) most is műsoron tartják. Itt viszont Bérczes László értő, igyekvő, de a premieren még kissé széteső rendezésében nem igazán kapunk katartikus ösztönzést arra, hogy ezen az estén megpróbáljuk magunktól megfejteni ezt e holdkoros színpadi monológ-dialóg keresztrejtvényt .
Az író szándéka szerint, ahogy az alcím sugallja ” haláljátékot ” látunk egy felvonásban. Ami a halált illeti az rendben is lenne : a színészek pontosan érzékeltetik a bomlott agyak mögött tetten érhető elmúlást, de hát a színház mégis inkább az életről szól s ez csak a nyelvileg is pontos trágárságokkal jelzett groteszk pillanatokban derül ki. Sajnos a nyelvi akrobatamutatványok mögött alig bukkan fel az az erő, amely alapján hihető lenne, hogy ezek az egyébként szánalomra méltó figurák valamikor valóban élő, eleven, hús-vér emberek voltak, akiknek sorsa még ebben a különös nyelvi csomagolásban is figyelemre méltó.
Közismert, hogy Pinter halálos betegségének élményeit próbálta színpadra állítani, de sajnos ez az előadás – és erről valószínűleg inkább tehet maga a darab, mint annak színházi megelevenítése- csak a halálközeli pillanatok abszurditásából képes rekonstruálni bizonyos részleteket és eközben alig derül ki, hogy a szeretet töredékeinek köszönhető gyógyulással mit kezdhetnek a figurák vagy mit kezdhetnénk mi nézők.
Eredeti ötlet az egyetlen mélyhegedűre komponált élő zene (Faragó Béla), amely azonban zavaróan ellentétben áll a fiatalok kedvéért bejátszott gépzenével. Eszköznek világos, az est legvilágosabb pillanata, de hatásában a legsikerületlenebb. Biztos, hogy Harold Pinter nem a Holdfény miatt marad a modern drámairodalom klasszikusa.
Superadmin, Kultúra.hu, 2004
Amíg a cselekménytelen dialógustöredékek lejátszódnak, a színészeknek nyelvi agytornára legalább annyira vállalkozniuk kell, mint a jellemek és a történet rekonstruálására, és ebben bizony Forgách András fordítása kénytelen volt megnehezíteni a helyzetüket. Magyarországon eddig nem játszott darabról lévén szó nehéz kihámozni első hallásra, hogy ebben a különös nyelvi anyagban mennyi a szándékos asszociációs zavar, amelyet feltehetőleg Pinter eredetileg is betelepített darabjába, és abból amit hallunk, mennyire tükröződik vissza a fordító kínlódása, hogy ugyanis megpróbálja a nyilván magyarul egyébként nem létező kifejezéseket megtalálni.
A Bárka Súdiójának háromszintes terében a holdfényben bolyongó lány nyitó és zárómonológjának keretében tulajdonképpen páros dialógusokra tördelt anti történetet látunk. A haldokló Apa feleségét gyötri életre-halála és az elmúlás pillanataiban a szeretethiányt obszcén gorombaságok mögé rejtve bomlik ki előttünk.
A két fiú a színpadi tér másik felében és valójában egy másik helyszínen is életük néhány érthetetlen epizódjának emlékromjaiból igyekszik legalább egymáshoz kapcsolatot találni. A harmadik párból a csábító asszony előbb csak a fiúk életébe lép be egy rövid jelenetre, majd férje, az egykori futballbíró kíséretében, mintegy látomásként rátör a haldokló Apára is, de valójában a páros dialógusok is egyfajta egymás mellett elbeszélő monológokból állnak.
A szöveg szétfeszíti a szereplők közötti sejtetett viszonyokat és rábízza a nézőre, hogy maga rakja össze nem csak a történetet, hanem az egész előadást is. A vége fele az Anya megpróbál egyetlen pillanatra telefonon kapcsolatot találni fiaival, de az infantilis családi játék szabályai szerint nem jutnak tovább a kódszavakon. Nincs hagyományos cselekmény, nincsenek egymással igazi kapcsolatban lévő hősök csak egy különös légkörű nyelvi struktúra, amely azt üzeni, hogy már minden megtörtént és ami ebből elmondható az nem igazán színház hanem annak furcsa helyzetgyakorlatokból összerakott viviszekciója. Pinter színpadán Freud és a strukturalista nyelvészet összes mestere randevúzik a szeműnk láttára. Őszintén meg kell mondanom ezúttal nem teljes sikerrel.
A Bárka társulata otthon van Pinter világában, a Hazatérést, egyik legjobb darabját, ha nem a legjobbat (1965) most is műsoron tartják. Itt viszont Bérczes László értő, igyekvő, de a premieren még kissé széteső rendezésében nem igazán kapunk katartikus ösztönzést arra, hogy ezen az estén megpróbáljuk magunktól megfejteni ezt e holdkoros színpadi monológ-dialóg keresztrejtvényt .
Az író szándéka szerint, ahogy az alcím sugallja ” haláljátékot ” látunk egy felvonásban. Ami a halált illeti az rendben is lenne : a színészek pontosan érzékeltetik a bomlott agyak mögött tetten érhető elmúlást, de hát a színház mégis inkább az életről szól s ez csak a nyelvileg is pontos trágárságokkal jelzett groteszk pillanatokban derül ki. Sajnos a nyelvi akrobatamutatványok mögött alig bukkan fel az az erő, amely alapján hihető lenne, hogy ezek az egyébként szánalomra méltó figurák valamikor valóban élő, eleven, hús-vér emberek voltak, akiknek sorsa még ebben a különös nyelvi csomagolásban is figyelemre méltó.
Közismert, hogy Pinter halálos betegségének élményeit próbálta színpadra állítani, de sajnos ez az előadás – és erről valószínűleg inkább tehet maga a darab, mint annak színházi megelevenítése- csak a halálközeli pillanatok abszurditásából képes rekonstruálni bizonyos részleteket és eközben alig derül ki, hogy a szeretet töredékeinek köszönhető gyógyulással mit kezdhetnek a figurák vagy mit kezdhetnénk mi nézők.
Eredeti ötlet az egyetlen mélyhegedűre komponált élő zene (Faragó Béla), amely azonban zavaróan ellentétben áll a fiatalok kedvéért bejátszott gépzenével. Eszköznek világos, az est legvilágosabb pillanata, de hatásában a legsikerületlenebb. Biztos, hogy Harold Pinter nem a Holdfény miatt marad a modern drámairodalom klasszikusa.
Superadmin, Kultúra.hu, 2004
Kategória:
Holdfény