Fogadó a Nagy Kátyúhoz (4)
A helyszín a címben megnevezett fogadó, itt szállt meg Kamilla (Csoma Judit), Mariska (Kovács Vanda m. v.), és ideérkezik Szilvái professzor (Gazsó György). Itt lakik továbbá Liliomfi (Kardos Róbert), Szellemfi (Szikszai Rémusz), és ami fontosabb: mindenki itt is marad.
Utazni (értsd: haladni, boldogulni, fejlődni, tolni az ország szekerét) képtelenség, mert december van, 1849 (nem lényegtelen, hogy az aradi kivégzés után mindössze két hónappal, egyszersmind utalva a Liliomfi színházi bemutatójának idejére), hófúvás és hideg. Kányai, a fogadós (Czintos József) mint tipikus magyar, egy szekeret tart a fogadója mellett ásott és állandóan mélyítendő kátyúban, így aztán a forgalomra nincs gond. Az összeverődött társaság tagjai hol értelmes, hol értelmetlen párbeszédet folytatnak egymással. És szóba jön - mert szóba hozzák - a most oly aktuális „Irány Európa!” - téma, az eljövendő nagy magyar szabadság, és a többi. Elmélkednek a nyelvújításról, aztán egy kicsit szerelmesen kergetik egymást, hallgatóznak, kémkednek. Néha dalra fakadnak (élő zene van, a műdalfélék és magyar nóták szaxofonos, mai feldolgozásban hangzanak el) és táncolnak. Shwartzék megjelenése sem sokat változtat a helyzeten, ők is bekerülnek a magyaros zavarosba. Idősebb Schwartz (Csuja Imre) elmagyarosodott német, aki fiához Bajzát és Vörösmartyt fogadja tanítónak, dajkának pedig nagy bajuszú magyar paraszt bácsit. Mariska szerint „...mindegy milyen vacak és gyönge... csak valami szerelemféle dolog legyen, különben meg kell dögleni az unalomtól...”. Minden olyan egyszerű és mértéktelen, hogy az egész úgy röhejes, ahogy van.
A szerelmi történetecske mellékessé válik, de nagyjából egyezik az eredetivel. Újdonság viszont, hogy Kamilla néha a nagyon öreg Kamé Leon névre hallgató úr szerepében is megjelenik, így kémkedve a professzor után. A kémkedés-leselkedés motívumot sokadszorra hangsúlyozó figurában semmi érdekes nincs, de ahogy azt Csoma Judit alakítja, az lenyűgöző. Kamilla továbbá idősebb Schwarz exneje, és mint Liliomfi rajongója, egyáltalán nem részesül határozott elutasításban a fiatal színész-őrnagy részéről. Mert hát Liliomfi és Szellemfi, nemkülönben Gyuri pincér (Balázs Zoltán) bujdosó szabadságharcos katonák. A
produkció lényegét tekintve ez a tény és a jó magyar szokásként emlegetett besúgás-átejtés a cselekményt és szereplőket összevissza szervező központi gondolat. Mindezt erőlködés nélkül, a könnyed szórakoztatás jegyében. Szikszai Rémusz rendszeresen látható, ahogy oldalról a - nem takart - takarásban ülve nézelődik és mosolyog kollégái egy-egy jelenetén. A súgó szintén jól mulat, mindenki les mindenkit, én meg kényszeresen nézegetek magam mögé-köré, engem vajon honnan néznek.
Az előadás minden humorforrást igyekszik kihasználni. Bármiről beszélnek, kiábrándítóan nevetségessé lesz: idősebb Schwarz és Kányái beszélgetéséből kiderül, hogy a szegény magyar fogadós jó szokás szerint csak besúg és jelent, és megint csak besúg és jelent, mégsem kíváncsi rá senki, és a német fogadósnál, Pesten is csak gyűlik a sok jelentés, és Kossuth is ezért bukott meg. Ámbár, jó magyar szokás szerint, a Pestről idecipelt bőröndnyi feljelentésből is lehetne némi pénzt csinálni. Schwartz ráérez a magyar zsenialitásra, tudniillik a kátyú micsoda üzleti fogás. Bezzeg Európában rögtön befótozzák... Innen már csak egy ugrás a fogadó - kupleráj analógia.
A fogadó berendezésében a műmagyarság széles palettája tárul elénk. Van itt kitömött róka, szájában kitömött fácán, kicsinyke gémeskutat formázó sótartó, ipari mennyiségű fűzött paprika, tányér és kulacs. A tükrös mézeskalácstól a kovászos uborkáig aprólékos gondossággal válogattak össze mindent, ügyelve arra, hogy tenyérnyi üres hely se maradjon a falakon, hogy egy pillanatra se tudjuk szemünket pihentetni valami egyszerű, természetes kiegészítőn. Van itt minden, ami ízléstelenül népieseit, és a mennyiség sokkoló. A jelmez is hasonló hatást kelt. Ijesztő az a sok rojtos parasztgatya, paraszting és lajbi. Van aztán nagy, szőrös suba (ezt többen használják felváltva), zsinóros mente, piros csizma, párta és van Kamilla ruhatára. Nyilván még vándorszínésznői múltjából rámaradt, éktelenül harsány színekben pompázó, ízléstelen ruhakölteményekben jelenik meg. Mindenből túl sok van, minden túlzás és önmaga paródiája lesz.
A tanulságos történet néma főszereplője Uracs (Tausz Péter), aki élő felkiáltójelként üli végig a két felvonást. Kezében ’49. október 7-i újság, amelyet nagy valószínűség szerint azóta olvas. Minden szabadságharcra és - az immár betiltott - Petőfire történő utaláskor megemeli napszemüveg mögé bújtatott arcát, majd amikor mindenki megtalálta méltó párját, és amikor már minden lényeges problémát megbeszélve-megoldottak, elhagyja a fogadót. Csakhogy Uracs magával viszi a szekeret, magát a (színfalak mögé rejtett kátyúban veszteglő) szimbólumot. Azt a szekeret, ami az életet jelenti, a jövőt és a boldogságot. És ekkor - Szellemfiben - felmerül a gyanú, hogy talán Uracs nem is osztrák besúgó, hanem maga az álruhás Petőfi.
Ez már tényleg a vég, de azért van még egy poén, ami végképp kiüti a nézőt. Kiderül, hogy az Uracsnak kölcsönadott „A függetlenség rém- nyoszolyája - a köztársaság természetrajzáról” címet viselő könyv lapjai üresek. Kiolvasta - hangzik el a bölcs következtetés.
Jó magyar szokás szerint figyeljük és átejtjük egymást. Besúgunk, kémkedünk, okoskodunk, feleslegesen. A nagy magyar jelen egy újabb változata a fedélzeten.
Tarda Orsolya, Kritika, 2002
Utazni (értsd: haladni, boldogulni, fejlődni, tolni az ország szekerét) képtelenség, mert december van, 1849 (nem lényegtelen, hogy az aradi kivégzés után mindössze két hónappal, egyszersmind utalva a Liliomfi színházi bemutatójának idejére), hófúvás és hideg. Kányai, a fogadós (Czintos József) mint tipikus magyar, egy szekeret tart a fogadója mellett ásott és állandóan mélyítendő kátyúban, így aztán a forgalomra nincs gond. Az összeverődött társaság tagjai hol értelmes, hol értelmetlen párbeszédet folytatnak egymással. És szóba jön - mert szóba hozzák - a most oly aktuális „Irány Európa!” - téma, az eljövendő nagy magyar szabadság, és a többi. Elmélkednek a nyelvújításról, aztán egy kicsit szerelmesen kergetik egymást, hallgatóznak, kémkednek. Néha dalra fakadnak (élő zene van, a műdalfélék és magyar nóták szaxofonos, mai feldolgozásban hangzanak el) és táncolnak. Shwartzék megjelenése sem sokat változtat a helyzeten, ők is bekerülnek a magyaros zavarosba. Idősebb Schwartz (Csuja Imre) elmagyarosodott német, aki fiához Bajzát és Vörösmartyt fogadja tanítónak, dajkának pedig nagy bajuszú magyar paraszt bácsit. Mariska szerint „...mindegy milyen vacak és gyönge... csak valami szerelemféle dolog legyen, különben meg kell dögleni az unalomtól...”. Minden olyan egyszerű és mértéktelen, hogy az egész úgy röhejes, ahogy van.
A szerelmi történetecske mellékessé válik, de nagyjából egyezik az eredetivel. Újdonság viszont, hogy Kamilla néha a nagyon öreg Kamé Leon névre hallgató úr szerepében is megjelenik, így kémkedve a professzor után. A kémkedés-leselkedés motívumot sokadszorra hangsúlyozó figurában semmi érdekes nincs, de ahogy azt Csoma Judit alakítja, az lenyűgöző. Kamilla továbbá idősebb Schwarz exneje, és mint Liliomfi rajongója, egyáltalán nem részesül határozott elutasításban a fiatal színész-őrnagy részéről. Mert hát Liliomfi és Szellemfi, nemkülönben Gyuri pincér (Balázs Zoltán) bujdosó szabadságharcos katonák. A
produkció lényegét tekintve ez a tény és a jó magyar szokásként emlegetett besúgás-átejtés a cselekményt és szereplőket összevissza szervező központi gondolat. Mindezt erőlködés nélkül, a könnyed szórakoztatás jegyében. Szikszai Rémusz rendszeresen látható, ahogy oldalról a - nem takart - takarásban ülve nézelődik és mosolyog kollégái egy-egy jelenetén. A súgó szintén jól mulat, mindenki les mindenkit, én meg kényszeresen nézegetek magam mögé-köré, engem vajon honnan néznek.
Az előadás minden humorforrást igyekszik kihasználni. Bármiről beszélnek, kiábrándítóan nevetségessé lesz: idősebb Schwarz és Kányái beszélgetéséből kiderül, hogy a szegény magyar fogadós jó szokás szerint csak besúg és jelent, és megint csak besúg és jelent, mégsem kíváncsi rá senki, és a német fogadósnál, Pesten is csak gyűlik a sok jelentés, és Kossuth is ezért bukott meg. Ámbár, jó magyar szokás szerint, a Pestről idecipelt bőröndnyi feljelentésből is lehetne némi pénzt csinálni. Schwartz ráérez a magyar zsenialitásra, tudniillik a kátyú micsoda üzleti fogás. Bezzeg Európában rögtön befótozzák... Innen már csak egy ugrás a fogadó - kupleráj analógia.
A fogadó berendezésében a műmagyarság széles palettája tárul elénk. Van itt kitömött róka, szájában kitömött fácán, kicsinyke gémeskutat formázó sótartó, ipari mennyiségű fűzött paprika, tányér és kulacs. A tükrös mézeskalácstól a kovászos uborkáig aprólékos gondossággal válogattak össze mindent, ügyelve arra, hogy tenyérnyi üres hely se maradjon a falakon, hogy egy pillanatra se tudjuk szemünket pihentetni valami egyszerű, természetes kiegészítőn. Van itt minden, ami ízléstelenül népieseit, és a mennyiség sokkoló. A jelmez is hasonló hatást kelt. Ijesztő az a sok rojtos parasztgatya, paraszting és lajbi. Van aztán nagy, szőrös suba (ezt többen használják felváltva), zsinóros mente, piros csizma, párta és van Kamilla ruhatára. Nyilván még vándorszínésznői múltjából rámaradt, éktelenül harsány színekben pompázó, ízléstelen ruhakölteményekben jelenik meg. Mindenből túl sok van, minden túlzás és önmaga paródiája lesz.
A tanulságos történet néma főszereplője Uracs (Tausz Péter), aki élő felkiáltójelként üli végig a két felvonást. Kezében ’49. október 7-i újság, amelyet nagy valószínűség szerint azóta olvas. Minden szabadságharcra és - az immár betiltott - Petőfire történő utaláskor megemeli napszemüveg mögé bújtatott arcát, majd amikor mindenki megtalálta méltó párját, és amikor már minden lényeges problémát megbeszélve-megoldottak, elhagyja a fogadót. Csakhogy Uracs magával viszi a szekeret, magát a (színfalak mögé rejtett kátyúban veszteglő) szimbólumot. Azt a szekeret, ami az életet jelenti, a jövőt és a boldogságot. És ekkor - Szellemfiben - felmerül a gyanú, hogy talán Uracs nem is osztrák besúgó, hanem maga az álruhás Petőfi.
Ez már tényleg a vég, de azért van még egy poén, ami végképp kiüti a nézőt. Kiderül, hogy az Uracsnak kölcsönadott „A függetlenség rém- nyoszolyája - a köztársaság természetrajzáról” címet viselő könyv lapjai üresek. Kiolvasta - hangzik el a bölcs következtetés.
Jó magyar szokás szerint figyeljük és átejtjük egymást. Besúgunk, kémkedünk, okoskodunk, feleslegesen. A nagy magyar jelen egy újabb változata a fedélzeten.
Tarda Orsolya, Kritika, 2002
Kategória:
Fogadó a Nagy Kátyúhoz
Spiró György az utóbbi években bonyodalmas, túlkomponált és túlírt regényekkel és tömör, világos szerkezetű színdarabokkal hozta zavarba híveit és ellenfeleit, tisztelőit és utálóit egyaránt. Most írt egy túlbonyolított színművet, ami – enyhén szólva – zavarba hozza a nézőt, de talán pontosabb, ha azt mondom, az ember hülyének érzi magát a nézőtéren. Úgy érzi, értenie illenék, amit lát, de mégsem érti, sőt élveznie is kellene, de valahogy az se jön össze. Harsányan kellene kacagnia, hasát fogva kellene röhögnie, de legföljebb egy-egy kaccantás bukik ki belőle olykor. Nyilvánvaló a vállalkozás formátuma, remeknek tetszik az alapeszme, s egyik-másik ötlet is pompás, a néző mégsem tud beleilleszkedni a darabvilágába, nem tud azonosulni senkivel és semmivel. Az az érzés gyötri, hogy valamikor, talán az előadás elején, esetleg még korábban nem figyelt eléggé, elmulasztott valamit a darabot nézve-hallgatva, vagy műveltségében van valamilyen alapvető hiány, ami nélkül ez a játék érthetetlen és élvezhetetlen. Magabízóbb néző persze úgy is gondolhatja, hogy a kiváló író mulasztott el valamit, amitől esetleg összeállhatna a Bárkában látható, formájában őrült ötletek hatalmas görgetegének tetsző mű.
Merthogy látszólag nagyon is egyszerű és világos a szisztéma. Spiró fogta Szigligeti Ede Liliomfiját, és behelyezte a bemutatókorának feltételezhető valóságába. Elképzelte Kányai uram fogadóját 1849 telén valahol a nagy magyar Alföld kellős közepén, távol minden ember lakta helytől, folyamatos hófúvásban, ráadásul olyan furcsa hótorlaszok között, amelyek csak befelé engedik a vendéget, kifelé nem. Számtalanszor hallhatjuk ugyanis, hogy innen márciusig senki sem távozhat, miközben folyamatosan érkeznek az újabb és újabb vendégek, még pandúrjárőr is belátogat. Sőt a fogadó egész működése a nagy kátyúra alapozódik, amelyet gondosan karbantartanak, naponta mélyítenek, hogy az utasok biztosan elakadjanak; a pórul járt utazókat pedig állandó figyelőszolgálat vigyázza, nehogy elkerüljék valahogy a Nagy Kátyúhoz címzett intézményt. Az aggályos néző fönnakad ezen a logikátlanságon, az esze megáll, és az előadás végéig úgy marad. Holott tudhatná, hogy épp az ilyen képtelenségeken alapszanak a nagy szatírák, tudhatná, hogy ezt a csapdaként működő csapszéket nagy szimbólumnak kellene fölfognia, hogy ebben a világvégi vendéglátóipari egységben nemcsak a vígjáték precíz szerkezete, nemcsak a reformkori magyar irodalom teljes jellemklisékészlete morzsolódik föl, de a nagy nemzeti illúzióhalmaz is fogságba esik és megsemmisül.
Az író szándéka nyilvánvalónak tetszik: a szabadságharc bukását követő véres megtorlás valóságának súlya alatt szétporladó vígjáték töredékeiből nagy nemzeti szatírát szeretne alkotni, amely természetesen nemcsak a XIX. századi, de akár az 1956 utáni megtorlás és konszolidáció élményét is földolgozza, sőt még a legutóbbi, békés rendszerváltás jellempróbájára is utalhat. Abszurditásán tehát nem kérhető számon a szabályos bohózati abszurditás, amikor is szigorúan logikus eseménysor vezet képtelen eredményre. Itt a bohózati elemek, figurák és cselekményklisék egyaránt elszabadulnak, önálló életre kelnek, maguktól kezdenek működni. Kiváltképp az átöltözések veszítik el logikus értelmüket, helyüket, funkciójukat a cselekményben. Új funkciót, új értelmet, új helyet azonban csak ritkán nyernek. Az például remek ötlet, hogy Liliomfi, azaz Szilvai Gyula bujdosói álarcképpen saját arcát viseli, s nagybátyja akkor ismer rá, amikor felölti bozontos álszakállát, parókáját. Ennek mély értelme is lehetne, hiszen ha Liliomfi nemcsak mint reformkori romantikus vándorszínész, hanem a szabadságharc bujdosó tisztjeként is álarcot viselt, akkor ez azt is jelentheti, hogy nagy színjáték volt az egész reformkor forradalmastul, szabadságharcostul, és a bukás után, a bujdosásban elérkezett az igazság pillanata, levétetnek az álcák, megmutatkoznak az igazi arcok. Csakhogy úgy tetszik, az így lelepleződő igazi személyiségek lényege ugyancsak az alakoskodás, a változékonyság, az okkal, ok nélkül űzött folytonos átalakulás. Itt ugyanis mindenki mindenkinek mindenkit besúg, mindenki mindenkit figyel, következésképpen mindenki rejtőzik mindenki elől. Így aztán a személyiség csereberélése valóságos mániává lesz: nemcsak valamilyen okból vagy céllal bújnak egymás bőrébe, cserélnek ruhát, parókát a szereplők, hanem néha csak úgy, talán játékszenvedélyből, elvégre színészek lennének vagy szeretnének lenni, ha lehetnének.
E feltételezhető alapgondolat belső komplikáltsága önmagában talán még nem robbantaná föl a darabot, nem tenné kétszer hosszabbá az elviselhetőnél. Súlyosabb bajnak tűnik, hogy a szerző mintha egyetlen vad ötletének, szóviccének sem tudna ellenállni. Lehet persze, hogy amit a Bárkában elmondanak, csak töredéke mindannak, ami írás közben Spirónak eszébe jutott, a néző számára azonban sokkal több a kibírhatónál. A burjánzó ötletfolyondárban szinte elvész a cselekmény, s ha a néző olykor úgy érzi, rájött valamelyik fordulat értelmére, akkor is marad benne némi bizonytalanság: hátha mégse úgy van. Nehéz eldönteni például, vajon Kamilla kisasszony – akiről mellesleg kiderül,hogy a gazdag pesti Schwarcz elbitangolt felesége – azért bukkan föl olykor párizsi fókaszállítónak álcázva, hogy bemutatkozásnál minden alkalommal elsüthesse a nevéből kreált szóviccet: Leon Camé, azaz Kaméleon, vagy azért, hogy ily módon tudakozódjon Szilvai professzor szexuális szokásai felől, vagy mindössze arravaló az egész, hogy Csoma Juditnak bravúros átöltözésekre adjon lehetőséget. A darab lényegéhez mindenképpen legföljebb annyi köze van, hogy ez is egy abszurd epizód, amilyenből millió akad még. Túlburjánzó rátét az idősebb férfiak általános feleségiszonya is. Alapjában jópofa ötlet egy olyan vígjáték parodizálására, amelynek lényege a szabványos párkeresési idill. A nagy párkereső kergetőzés azonban részint elsikkad a számtalan egyéb motívum között, részben pedig az író ebben a vonatkozásban nem annyira a szatirikus túlzás, inkább a leleplezés módszerét választja. A nagy, színdarabmozgató, tiszta érzéseket önmagukban is hamisaknak látjuk, így némiképp fölöslegesnek látszik még azt is hozzátenni, hogy és lám, milyen feneketlen gyűlöletbe fognak rövidesen átfordulni.
Keszég László rendezése elvész a darab dzsungelében. Valószínűleg képtelenség is volna rendet teremteni a kulturális-történelmi utalások sokaságában, egységbe fogni a szerteágazó és sokszor logikátlan cselekményt, s főképp a sokféle stílust: a bohózatparódiát, a társadalmi-történelmi szatírát, a blődlit. S főképp nem sikerül megfogalmazni a mindenoldalú gúnyolódás mögött a fájdalmat, a megrendültséget, holott valami ilyesmi is mocoroghat a darab mélyén. Árvai György díszlete, Szűcs Edit ruhái a népszínművilág karikírozására nyújtanak lehetőséget. A színészek általában érzékelik a játszott figurák kétértelműségét, kétértékűségét vagy éppen kétszínűségét, ezt azonban nem mindig sikerül igazán érvényesíteniük a túlbonyolított szövevényben.
Az előadást Gazsó György és Csoma Judit játéka tartja nagyjából életben. Gazsó megformálja az idősödő, fontoskodó, kis tehetségű, ám nagy szorgalmú professzort, a tudományos karrieristát, aki igen jól megvan a körülötte dúló történelem nélkül, s éppen ezzel görbe tükröt is tart a hősi időknek. Csoma Judit vaskos vonásokkal rajzolja meg Kamilla kisasszony enyhén szólva durva jellemét, kaméleoni átalakulásaikor pedig egyszerűen átejti a gyanútlan nézőt. Kardos Róberten látszik a parodizáló igyekezet, a színész Liliomfi és a bujdosó Szilvai Gyula jellemének magját azonban nemigen találhatja. Szikszai Rémusz Szellemfi-, azaz Petrovics Péterként elsősorban a verseiből hiába kérkedő Petőfi-epigon felszínes és álságos érzelmeibe fojtja az örök balek sérelmeit. Czintos József kicsit a fölfelé nyal, lefelé tapos képletre egyszerűsíti Kányai fogadós alakját, Gados Bélának viszont szerencséje van: az idős Schwarz figurája valóban nem több, mint a túl hazafias asszimiláns karikatúrája. Kovács Vanda (Mariska), Varga Gabriella (Erzsi) és Balázs Zoltán (Gyuri pincér) a történelmi mellékszereplők természetes életét élik a színpadon. Mészáros Tibor mint ifjabb Schwarz pedig a megtestesült történelmi pofozóbábú.
Van aztán a darabban még egy titokzatos figura (Horváth Kristóf). Csak némán ül, néha egyik zugból a másikba megy át. Mondják róla, hogy az aradi kivégzéseket tartalmazó lapszámot olvassa. Titkosrendőrnek túlságosan titokzatos; hogy eltűnése után a bujkáló Petőfinek kiáltják ki, annak meg túlzottan mély az értelme ahhoz, hogy fölfoghassuk. Pláne az addig történtek nyomán.
Zappe László, Színház, 2002
Merthogy látszólag nagyon is egyszerű és világos a szisztéma. Spiró fogta Szigligeti Ede Liliomfiját, és behelyezte a bemutatókorának feltételezhető valóságába. Elképzelte Kányai uram fogadóját 1849 telén valahol a nagy magyar Alföld kellős közepén, távol minden ember lakta helytől, folyamatos hófúvásban, ráadásul olyan furcsa hótorlaszok között, amelyek csak befelé engedik a vendéget, kifelé nem. Számtalanszor hallhatjuk ugyanis, hogy innen márciusig senki sem távozhat, miközben folyamatosan érkeznek az újabb és újabb vendégek, még pandúrjárőr is belátogat. Sőt a fogadó egész működése a nagy kátyúra alapozódik, amelyet gondosan karbantartanak, naponta mélyítenek, hogy az utasok biztosan elakadjanak; a pórul járt utazókat pedig állandó figyelőszolgálat vigyázza, nehogy elkerüljék valahogy a Nagy Kátyúhoz címzett intézményt. Az aggályos néző fönnakad ezen a logikátlanságon, az esze megáll, és az előadás végéig úgy marad. Holott tudhatná, hogy épp az ilyen képtelenségeken alapszanak a nagy szatírák, tudhatná, hogy ezt a csapdaként működő csapszéket nagy szimbólumnak kellene fölfognia, hogy ebben a világvégi vendéglátóipari egységben nemcsak a vígjáték precíz szerkezete, nemcsak a reformkori magyar irodalom teljes jellemklisékészlete morzsolódik föl, de a nagy nemzeti illúzióhalmaz is fogságba esik és megsemmisül.
Az író szándéka nyilvánvalónak tetszik: a szabadságharc bukását követő véres megtorlás valóságának súlya alatt szétporladó vígjáték töredékeiből nagy nemzeti szatírát szeretne alkotni, amely természetesen nemcsak a XIX. századi, de akár az 1956 utáni megtorlás és konszolidáció élményét is földolgozza, sőt még a legutóbbi, békés rendszerváltás jellempróbájára is utalhat. Abszurditásán tehát nem kérhető számon a szabályos bohózati abszurditás, amikor is szigorúan logikus eseménysor vezet képtelen eredményre. Itt a bohózati elemek, figurák és cselekményklisék egyaránt elszabadulnak, önálló életre kelnek, maguktól kezdenek működni. Kiváltképp az átöltözések veszítik el logikus értelmüket, helyüket, funkciójukat a cselekményben. Új funkciót, új értelmet, új helyet azonban csak ritkán nyernek. Az például remek ötlet, hogy Liliomfi, azaz Szilvai Gyula bujdosói álarcképpen saját arcát viseli, s nagybátyja akkor ismer rá, amikor felölti bozontos álszakállát, parókáját. Ennek mély értelme is lehetne, hiszen ha Liliomfi nemcsak mint reformkori romantikus vándorszínész, hanem a szabadságharc bujdosó tisztjeként is álarcot viselt, akkor ez azt is jelentheti, hogy nagy színjáték volt az egész reformkor forradalmastul, szabadságharcostul, és a bukás után, a bujdosásban elérkezett az igazság pillanata, levétetnek az álcák, megmutatkoznak az igazi arcok. Csakhogy úgy tetszik, az így lelepleződő igazi személyiségek lényege ugyancsak az alakoskodás, a változékonyság, az okkal, ok nélkül űzött folytonos átalakulás. Itt ugyanis mindenki mindenkinek mindenkit besúg, mindenki mindenkit figyel, következésképpen mindenki rejtőzik mindenki elől. Így aztán a személyiség csereberélése valóságos mániává lesz: nemcsak valamilyen okból vagy céllal bújnak egymás bőrébe, cserélnek ruhát, parókát a szereplők, hanem néha csak úgy, talán játékszenvedélyből, elvégre színészek lennének vagy szeretnének lenni, ha lehetnének.
E feltételezhető alapgondolat belső komplikáltsága önmagában talán még nem robbantaná föl a darabot, nem tenné kétszer hosszabbá az elviselhetőnél. Súlyosabb bajnak tűnik, hogy a szerző mintha egyetlen vad ötletének, szóviccének sem tudna ellenállni. Lehet persze, hogy amit a Bárkában elmondanak, csak töredéke mindannak, ami írás közben Spirónak eszébe jutott, a néző számára azonban sokkal több a kibírhatónál. A burjánzó ötletfolyondárban szinte elvész a cselekmény, s ha a néző olykor úgy érzi, rájött valamelyik fordulat értelmére, akkor is marad benne némi bizonytalanság: hátha mégse úgy van. Nehéz eldönteni például, vajon Kamilla kisasszony – akiről mellesleg kiderül,hogy a gazdag pesti Schwarcz elbitangolt felesége – azért bukkan föl olykor párizsi fókaszállítónak álcázva, hogy bemutatkozásnál minden alkalommal elsüthesse a nevéből kreált szóviccet: Leon Camé, azaz Kaméleon, vagy azért, hogy ily módon tudakozódjon Szilvai professzor szexuális szokásai felől, vagy mindössze arravaló az egész, hogy Csoma Juditnak bravúros átöltözésekre adjon lehetőséget. A darab lényegéhez mindenképpen legföljebb annyi köze van, hogy ez is egy abszurd epizód, amilyenből millió akad még. Túlburjánzó rátét az idősebb férfiak általános feleségiszonya is. Alapjában jópofa ötlet egy olyan vígjáték parodizálására, amelynek lényege a szabványos párkeresési idill. A nagy párkereső kergetőzés azonban részint elsikkad a számtalan egyéb motívum között, részben pedig az író ebben a vonatkozásban nem annyira a szatirikus túlzás, inkább a leleplezés módszerét választja. A nagy, színdarabmozgató, tiszta érzéseket önmagukban is hamisaknak látjuk, így némiképp fölöslegesnek látszik még azt is hozzátenni, hogy és lám, milyen feneketlen gyűlöletbe fognak rövidesen átfordulni.
Keszég László rendezése elvész a darab dzsungelében. Valószínűleg képtelenség is volna rendet teremteni a kulturális-történelmi utalások sokaságában, egységbe fogni a szerteágazó és sokszor logikátlan cselekményt, s főképp a sokféle stílust: a bohózatparódiát, a társadalmi-történelmi szatírát, a blődlit. S főképp nem sikerül megfogalmazni a mindenoldalú gúnyolódás mögött a fájdalmat, a megrendültséget, holott valami ilyesmi is mocoroghat a darab mélyén. Árvai György díszlete, Szűcs Edit ruhái a népszínművilág karikírozására nyújtanak lehetőséget. A színészek általában érzékelik a játszott figurák kétértelműségét, kétértékűségét vagy éppen kétszínűségét, ezt azonban nem mindig sikerül igazán érvényesíteniük a túlbonyolított szövevényben.
Az előadást Gazsó György és Csoma Judit játéka tartja nagyjából életben. Gazsó megformálja az idősödő, fontoskodó, kis tehetségű, ám nagy szorgalmú professzort, a tudományos karrieristát, aki igen jól megvan a körülötte dúló történelem nélkül, s éppen ezzel görbe tükröt is tart a hősi időknek. Csoma Judit vaskos vonásokkal rajzolja meg Kamilla kisasszony enyhén szólva durva jellemét, kaméleoni átalakulásaikor pedig egyszerűen átejti a gyanútlan nézőt. Kardos Róberten látszik a parodizáló igyekezet, a színész Liliomfi és a bujdosó Szilvai Gyula jellemének magját azonban nemigen találhatja. Szikszai Rémusz Szellemfi-, azaz Petrovics Péterként elsősorban a verseiből hiába kérkedő Petőfi-epigon felszínes és álságos érzelmeibe fojtja az örök balek sérelmeit. Czintos József kicsit a fölfelé nyal, lefelé tapos képletre egyszerűsíti Kányai fogadós alakját, Gados Bélának viszont szerencséje van: az idős Schwarz figurája valóban nem több, mint a túl hazafias asszimiláns karikatúrája. Kovács Vanda (Mariska), Varga Gabriella (Erzsi) és Balázs Zoltán (Gyuri pincér) a történelmi mellékszereplők természetes életét élik a színpadon. Mészáros Tibor mint ifjabb Schwarz pedig a megtestesült történelmi pofozóbábú.
Van aztán a darabban még egy titokzatos figura (Horváth Kristóf). Csak némán ül, néha egyik zugból a másikba megy át. Mondják róla, hogy az aradi kivégzéseket tartalmazó lapszámot olvassa. Titkosrendőrnek túlságosan titokzatos; hogy eltűnése után a bujkáló Petőfinek kiáltják ki, annak meg túlzottan mély az értelme ahhoz, hogy fölfoghassuk. Pláne az addig történtek nyomán.
Zappe László, Színház, 2002
Kategória:
Fogadó a Nagy Kátyúhoz
Fogadó a Nagy Kátyúhoz - ettől röhejes és tágas asszociációi támadnak az embernek, pedig csak Spiró György legújabb darabjának a címe. A színpadon helyre magyar legények rohangálnak bő gatyában, melynek szárán, mindjárt a rojt fölött, nemzetiszín csík pompázik. A magyarok közt a legmagyarabbat Schwartz Adolfnak hívják. A népszínmű forog a sírjában. Szigligeti Ede ugyanott a hasát fogja. A röhögéstől.
Árvai György díszletét lehet vinni majd valamelyik skanzenbe, ha lefut az előadás: a Nagy Kátyúhoz címzett fogadó "nagytermében" van söntés, kármentővel, faasztalok és székek (támlájukon obligát szívecske) az iparművészeti szakboltból, búbos kemence a sarokban, a falon az "agrikultúra" szerszámai, valamint paprika- és fokhagymafüzér, tányérok és csikóbőrös kulacs(ocska), csodás befőttek a polcon.
A Liliomfi szereplőit és a történet vázát lenyúlta Spiró György Szigligeti Edétől - hogy aztán kő kövön ne maradjon belőle. Pedig első blikkre olyan, mintha maradna. De a színen mindvégig ott ül egy "Uracs" napszemüvegben - télvíz és tomboló hóvihar idején -, és újságot olvas, mindig ugyanazt az egy lapot, 1849. október 7-ről. Aradi vértanúk másnapja, ugye. És ez a valaki, egy néma szereplő, egyre csak bámul és hallgat(ózik?); lehet, hogy bujkáló szabadságharcos, lehet, hogy kém. Esetleg maga Petőfi, álruhában és bajusz nélkül. Kellemetlen jelenség - ezért van ott.
Utalnak oda-vissza a szereplők, csúszkál az idő. Szilvai professzor például a majdan feltalálandó hormonokról beszél - melyeket, pontosabban melyeknek vágtatását ő már testében érzi -, reformkorról meg a Bach-korszak rémuralmáról. Szellemfi nevében az ipszilon helyett álló "i" demokratikus érzelmekről tanúskodik, hozzá a betiltott Petőfitől az Anyám tyúkját szavalná, ha be nem fognák a száját.
Spiró bohózata véresen komoly, akkor is, ha a Bárka Színház Keszég László rendezte előadásán ez nem nagyon látszik. A levert szabadságharc utáni Magyarországon az örök-élelmes fogadós úgy szerzi a vendégeket, hogy rendszeresen és módszeresen "mélyíti a kátyút" - árkot ás, mondhatnánk mostanában agyoncsépelt szakkifejezéssel. Az összetorlódott vendégsereg - Szigligetitől kölcsönzött figurák - snellben bonyolítja szerelmi zűrzavarait, melyek közé, alá és fölé benyomul Spiró gúnyos jellemábrázolása. Épp csak parányit mozdítja el az egyes figurák karakterét, máris teljesen átrendezi - nem a szereplők egymáshoz való viszonyait, hanem - a viszonyok tartalmát. A szerelem itt nemcsak szabados és szalmaláng típusú, hanem nevetséges és esetleges is. Mariska ugyan - ahogy azt Szigligeti megírta - a színjátszás és Liliomfi híve, bár egyiké sem olthatatlanul, hanem csak jobb híján. Erzsi, a fogadós leánya pedig szinte bárkivel elmenne egy körre a csűrbe - ebben a hajdani bárban ez lehet a szeparé -, végül a Szigligeti által kijelölt Gyuri pincért sikerül bepaliznia. Szilvai professzor ímmel-ámmal dolgozik küldetésén - hogy összehozza rég nem látott gyámleányát szintén rég nem látott unokaöcscsével -, közben a pedofília gyanújába keveredik. Kamilla kisasszony, Mariska nevelője előbb Liliomfiért eped, aztán a betoppanó idősebb Schwartzot - volt férjét - agyabugyálja el, majd révbe ér Szilvaival, aki a felfűtött szexuális fantáziáról szóló történetek révén igencsak felgyújtotta szunnyadó érzékeit.
A bohózat dramaturgiai motorja a Szigligeti-mű és annak (történelmi) kontextusa közti feszültség. Az utókor fintora, amely ezúttal nemcsak kommentálja az eredeti művet, hanem abba beépülve egy új - és szintén eredeti - művet hoz létre. Liliomfiból így lesz rejtőzködő szabadságharcos, aki Damjanich seregében szolgált nemrégiben, és most vérdíjat tűztek ki a fejére - viszont az őrnagyságig vitte, így aztán Gyuri pincér - aki százados volt ugyanott - rendületlenül őrnagyuramozza őt. És persze "jelenti" az információt Kányai fogadósnak, aki - amikor eljön az idő és az idősebb Schwartz - továbbjelenti ugyanezt, mert "mi, fogadósok, mindent jelentünk a felsőbbségnek, amit jelenteni kell".
Spirónak szarkasztikus világlátása, solingeni humora van (ezt tudtam), és virtigli bohózati vénája (ezt nem). Aztán a dúsan habzó, sűrű nyelvi humor és kreativitás, ez is Spiró közismert sajátja. Tengernyi szövegpoén - melyeket a társulat egésze, és tényleg az egésze, finoman és blazírtan közvetít. A dalszövegek is jók, hozzájuk Márkos Albert songszerű zenéje a darab egészéhez hasonlító zenei utalásokat közvetít.
Szigligeti verné a fenekét a földhöz, az ő sematikus és soványka figuráiból életes alakok születtek - és ebben már Spirón kívül Keszég László rendezőnek és a színészeknek is jókora részük van. A jó ritmusú előadás (melyben talán két rövid szünet jobban elférne, mint egy hosszú) elkényeztet néhány remek színészt, akik aztán ezerrel hálálják megfele a gesztust. Csoma Judit az élen - már Kamilla kisasszonya is bővérű, sokszínű asszonyság, mert Csoma otthonosan mozog Spiró humorában, hogy egyéb teljesítményeiről ne is beszéljek, azt majd meglátja, aki megnézi. Czintos József Kányai fogadósa látszólag lomha, valójában fürge "ravaszdi" magyar, kedélyes alakításban. Gazsó György Szilvai professzorának "görögös arcéléhez fekete vendéghaj" (ez a pepi?) trónol a feje búbján - igazi hólyag és született lúzer, de nem sajnáljuk érte. Mariskában Kovács Vanda halványabb, Erzsiben, a fogadóslányban Varga Gabriella "tűzrőlpattant" és hímre éhes, de nagyon. Liliomfit megannyi alakváltásában színesen abszolválja Kardos Róbert, Szellemfiben Szikszai Rémusz pokolian nevetséges tragikus hőst játszik. Mészáros Tibor ifjabb Schwartz Dolfija pszichiátriai kórsűrítmény; plusz melák és gyáva, igen gondos alakításban.
Az előadás fölös próbatétele volt - tévéfelvétel ürügyén - a Millenáris színházellenes aurája. Csúszott a kezdés - bohózat esetén ez a nézők szándékos "hibernálása" -, nem működött (bár létezik) a légkondicionálás - még a masztix is elengedte magát megannyi állszakállon -, aztán a csúcs: a második rész elejét kétszer is adták, merthogy "nem ment a gép". A jelen lévő szerző igen csodálkozott, hogy a produkciót felveszik - erről alighanem a színház is tehet, a többi sár a tűrhetetlen Millenárisé. Menni kell, egyenest a Bárkára.
Csáki Judit, Magyar Narancs, 2002
Árvai György díszletét lehet vinni majd valamelyik skanzenbe, ha lefut az előadás: a Nagy Kátyúhoz címzett fogadó "nagytermében" van söntés, kármentővel, faasztalok és székek (támlájukon obligát szívecske) az iparművészeti szakboltból, búbos kemence a sarokban, a falon az "agrikultúra" szerszámai, valamint paprika- és fokhagymafüzér, tányérok és csikóbőrös kulacs(ocska), csodás befőttek a polcon.
A Liliomfi szereplőit és a történet vázát lenyúlta Spiró György Szigligeti Edétől - hogy aztán kő kövön ne maradjon belőle. Pedig első blikkre olyan, mintha maradna. De a színen mindvégig ott ül egy "Uracs" napszemüvegben - télvíz és tomboló hóvihar idején -, és újságot olvas, mindig ugyanazt az egy lapot, 1849. október 7-ről. Aradi vértanúk másnapja, ugye. És ez a valaki, egy néma szereplő, egyre csak bámul és hallgat(ózik?); lehet, hogy bujkáló szabadságharcos, lehet, hogy kém. Esetleg maga Petőfi, álruhában és bajusz nélkül. Kellemetlen jelenség - ezért van ott.
Utalnak oda-vissza a szereplők, csúszkál az idő. Szilvai professzor például a majdan feltalálandó hormonokról beszél - melyeket, pontosabban melyeknek vágtatását ő már testében érzi -, reformkorról meg a Bach-korszak rémuralmáról. Szellemfi nevében az ipszilon helyett álló "i" demokratikus érzelmekről tanúskodik, hozzá a betiltott Petőfitől az Anyám tyúkját szavalná, ha be nem fognák a száját.
Spiró bohózata véresen komoly, akkor is, ha a Bárka Színház Keszég László rendezte előadásán ez nem nagyon látszik. A levert szabadságharc utáni Magyarországon az örök-élelmes fogadós úgy szerzi a vendégeket, hogy rendszeresen és módszeresen "mélyíti a kátyút" - árkot ás, mondhatnánk mostanában agyoncsépelt szakkifejezéssel. Az összetorlódott vendégsereg - Szigligetitől kölcsönzött figurák - snellben bonyolítja szerelmi zűrzavarait, melyek közé, alá és fölé benyomul Spiró gúnyos jellemábrázolása. Épp csak parányit mozdítja el az egyes figurák karakterét, máris teljesen átrendezi - nem a szereplők egymáshoz való viszonyait, hanem - a viszonyok tartalmát. A szerelem itt nemcsak szabados és szalmaláng típusú, hanem nevetséges és esetleges is. Mariska ugyan - ahogy azt Szigligeti megírta - a színjátszás és Liliomfi híve, bár egyiké sem olthatatlanul, hanem csak jobb híján. Erzsi, a fogadós leánya pedig szinte bárkivel elmenne egy körre a csűrbe - ebben a hajdani bárban ez lehet a szeparé -, végül a Szigligeti által kijelölt Gyuri pincért sikerül bepaliznia. Szilvai professzor ímmel-ámmal dolgozik küldetésén - hogy összehozza rég nem látott gyámleányát szintén rég nem látott unokaöcscsével -, közben a pedofília gyanújába keveredik. Kamilla kisasszony, Mariska nevelője előbb Liliomfiért eped, aztán a betoppanó idősebb Schwartzot - volt férjét - agyabugyálja el, majd révbe ér Szilvaival, aki a felfűtött szexuális fantáziáról szóló történetek révén igencsak felgyújtotta szunnyadó érzékeit.
A bohózat dramaturgiai motorja a Szigligeti-mű és annak (történelmi) kontextusa közti feszültség. Az utókor fintora, amely ezúttal nemcsak kommentálja az eredeti művet, hanem abba beépülve egy új - és szintén eredeti - művet hoz létre. Liliomfiból így lesz rejtőzködő szabadságharcos, aki Damjanich seregében szolgált nemrégiben, és most vérdíjat tűztek ki a fejére - viszont az őrnagyságig vitte, így aztán Gyuri pincér - aki százados volt ugyanott - rendületlenül őrnagyuramozza őt. És persze "jelenti" az információt Kányai fogadósnak, aki - amikor eljön az idő és az idősebb Schwartz - továbbjelenti ugyanezt, mert "mi, fogadósok, mindent jelentünk a felsőbbségnek, amit jelenteni kell".
Spirónak szarkasztikus világlátása, solingeni humora van (ezt tudtam), és virtigli bohózati vénája (ezt nem). Aztán a dúsan habzó, sűrű nyelvi humor és kreativitás, ez is Spiró közismert sajátja. Tengernyi szövegpoén - melyeket a társulat egésze, és tényleg az egésze, finoman és blazírtan közvetít. A dalszövegek is jók, hozzájuk Márkos Albert songszerű zenéje a darab egészéhez hasonlító zenei utalásokat közvetít.
Szigligeti verné a fenekét a földhöz, az ő sematikus és soványka figuráiból életes alakok születtek - és ebben már Spirón kívül Keszég László rendezőnek és a színészeknek is jókora részük van. A jó ritmusú előadás (melyben talán két rövid szünet jobban elférne, mint egy hosszú) elkényeztet néhány remek színészt, akik aztán ezerrel hálálják megfele a gesztust. Csoma Judit az élen - már Kamilla kisasszonya is bővérű, sokszínű asszonyság, mert Csoma otthonosan mozog Spiró humorában, hogy egyéb teljesítményeiről ne is beszéljek, azt majd meglátja, aki megnézi. Czintos József Kányai fogadósa látszólag lomha, valójában fürge "ravaszdi" magyar, kedélyes alakításban. Gazsó György Szilvai professzorának "görögös arcéléhez fekete vendéghaj" (ez a pepi?) trónol a feje búbján - igazi hólyag és született lúzer, de nem sajnáljuk érte. Mariskában Kovács Vanda halványabb, Erzsiben, a fogadóslányban Varga Gabriella "tűzrőlpattant" és hímre éhes, de nagyon. Liliomfit megannyi alakváltásában színesen abszolválja Kardos Róbert, Szellemfiben Szikszai Rémusz pokolian nevetséges tragikus hőst játszik. Mészáros Tibor ifjabb Schwartz Dolfija pszichiátriai kórsűrítmény; plusz melák és gyáva, igen gondos alakításban.
Az előadás fölös próbatétele volt - tévéfelvétel ürügyén - a Millenáris színházellenes aurája. Csúszott a kezdés - bohózat esetén ez a nézők szándékos "hibernálása" -, nem működött (bár létezik) a légkondicionálás - még a masztix is elengedte magát megannyi állszakállon -, aztán a csúcs: a második rész elejét kétszer is adták, merthogy "nem ment a gép". A jelen lévő szerző igen csodálkozott, hogy a produkciót felveszik - erről alighanem a színház is tehet, a többi sár a tűrhetetlen Millenárisé. Menni kell, egyenest a Bárkára.
Csáki Judit, Magyar Narancs, 2002
Kategória:
Fogadó a Nagy Kátyúhoz
Átdolgozni, újra feldolgozni veszélyes mesterség, sikamlós terep. Az eredetivel való összevetés elkerülhetetlen: ki kell állni a próbát, különben az új anyag könnyen a süllyesztőben végezheti. Még komplikáltabb a helyzet, ha a szerző célja egy mélyen a köztudatba ivódott szöveg átszabása. A közönség jól ismeri a szereplőket, kívülről fújja a fordulatokat: az újban is valószínűleg a régi morzsáit keresi.
A Liliomfi kétségtelenül ilyen "köztudott" darab, még ha nem is eredeti formájában az. Különös módon éppen egy feldolgozás, Makk Károly 1954-es első filmje tette a XX. század második felére is kikerülhetetlenné ezt a történetet. Nem mellékes szempont, hogy Szigligeti Ede 1849 decemberében írta fergeteges vígjátékát, a bukott szabadságharcot követő megtorlás legsötétebb időszakában. Menekülés és kényszer egyszerre. Felszabadító összenevetés a romok felett. Makk filmje is ügyesen lépi át korának szellemét, ügyesen kerüli ki a politikai témát és "a ma is eleven, legfeljebb időnként kissé hosszadalmasnak ható filmben semmi nyoma az ötvenes éveknekŤ. Ellenkezőleg: olyan derűs, üde alkotás, mintha egészen más korszakban készült volna. (...) A Liliomfi forgatókönyvét Mészöly Dezső írta. Bár nagyjából követi Szigligeti darabjának menetét, alapos és nagyrészt szerencsés változtatásokat is végzett rajta, mind a dramaturgiai szerkezeten, mind a párbeszédeken. De az igazi változás, az igazi újjászületés azáltal érte Szigligeti darabját, hogy az eredetileg semleges, bár megnevezett közegben (Kolozsvár, Telegd) játszódó cselekményt Makk a Balaton-felvidékre, a reformkori Füredre és Badacsonyba helyezte át. A film forgatása idején a Balaton-felvidéki táj, a badacsonyi hegyoldal még jobban hasonlított száz évvel előbbi, reformkori állapotára, mint amennyire mai látványa az ötvenes évekbeli idillikus képre. (...) Makk filmjének másik meghatározó mozzanatát a színészek adták: Darvas Iván mint Liliomfi, Pécsi Sándor mint Szellemfi, Dayka Margit mint Kamilla, Krencsey Mariann mint Mariska, Balázs Samu mint Szilvai professzor, Tompa Sándor mint Kányai fogadós olyan emlékezetes alakváltozatokat formáltak meg, amelyek az utóbbi fél évszázadra nézve a Liliomfi szerepeinek maradandóbb megtestesülései, mint bármely színházi előadás szereplőié." (Györffy Miklós: A Liliomfitól az Utolsó kéziratig. Metropolis, 1999/3.)
A kicsit tán hosszúra nyújtott bevezetőből is kitetszhet, a Bárka előadása és Spiró György Liliomfi-átdolgozása egy észrevétlen fantommal, Makk filmjének emlékével kénytelen versenyezni vagy jobb esetben "együttműködni". Spiró alapvető változtatása, hogy a helyszínt áthelyezi: a cselekmény végig Kányai fogadójában játszódik, valahol az Alföldön, télben, fagyban, hatalmas sárban - a világtól elzártan. Az időpont pedig 1849 tele, az eredeti Szigligeti-mű megírásának ideje. Spiró nem egyszerű vígjátékot ír, hanem a Világos utáni Magyarországot is belekomponálja a műbe, reflektál a korra, és természetesen ki-kiszól a mához is. Egyértelműen politikus a szöveg: a lenge álca mögött komoly a mondanivaló. Heroikus az igyekezet, hogy a Liliomfi-történet kilépjen végre az elkönnyítő kánonból s ne csak röhögnivalót, hanem szellemi "táplálékot" is nyújtson az arra fogékony közönségnek. Kérdés, hogy a Liliomfi alkalmas-e egyáltalán erre a feladatra. Nem túlzó-e a vállalás? Vajon nem a darab lényegét adó könnyedség és humor vész el az erőszakolt mondani akarásban?
Lehet, mert Spiró szövege borotvaélen táncol a fergeteges vígjáték és a társadalmi szatíra között (már ha lehet ilyenről egyáltalán beszélni). A bírálat tárgya a "magyar néplélek", illetve a magyarkodás rémisztő jelensége. Igazolásul (és a szerzői szándék szerint okulásul is) lássunk néhány remek Spiró-féle leleményt: "Szellemfi: Mitől van, hogy nálunk a honszerelmet sose honorálják? Valami átok ül a hazán, a szellemi igények teljes hiánya! Elsőrendű oka Világosnak éppen ez! (...) Liliomfi: Így akarnak Európa része lenni? - Erzsi: Eljő az idő, midőn Európa kíván majd hozzánk csatlakozni észveszetten, s mi fogunk a tunya nyugati népségek közt érdemeik szerint válogatni, ki való magyarnak és ki nem!"
A jól ismert cselekmény a felismerhetetlenségig összegabalyodik, egyre újabb és újabb álruhák és álszőrzetek kerülnek elő, szaporodik a szereplők száma. Az egyik legfontosabb újítás talán Liliomfit és Szellemfit érinti: mindkettőjükről kiderül, hogy menekülőben lévő 48-as katonák. Szökevények, s a színészgúnyát álcázásnak használják. Senki sem az, aminek látszik, vagy éppen ellenkezőleg: nagyon is az... A darab szövege nem ad pontos fogódzókat, inkább kétségek közt hagyja türelmes olvasóját. A legsűrűbb homály talán Uracs alakját övezi, aki végig némán van jelen a színen. Az eredetihez képest teljesen új szereplő. Napilapot olvas, egy október 7-i számot (a dolog nyilván fikció, a szakirodalom szerint ugyanis Magyarországon a hírlapkiadás 1949 augusztusáig üzemelt normális mederben, majd kéthónapnyi kihagyás után novemberben jelentek meg ismét sajtótermékek). Végül szó nélkül távozik, meglovasítva a fogadó egyetlen szekerét. Álruhás Petőfi vagy csak egyszerű tolvaj? Miért olvasta a hetekkel korábbi újságot? Miért nem szólt egy szót sem? Nem lehet tudni, csak sejteni. Cseles találmány ez a figura. Ébren tartja az érdeklődést, valami rendellenesre, abnormálisra hívja fel a figyelmet. Konzerválja a nagy kacagások közben is a nyugtalanság, bizonytalanság légkörét.
A szerző azonban a darab rendkívül stilizált nyelvezetével adja fel igazán a leckét az ősbemutató létrehozóinak. Giccsszöveget ír, erőltetetten akar humoros lenni. Nagyon vígjátéknak akar látszani ez a Liliomfi. Közelít az abszurd felé, de nem eléggé az. A lábbor fájó esetét szeretném kiemelni, amely mélyen alulmúlja az elviselhetőt: "Liliomfi: Lábon szedjük le, lábbal tapodjuk, és a neve is az, hogy lábszőlő. (...) Lábon nem marad, aki megissza. (...) Változata ennek ama bizonyos téli bor, amit errefelé hóbornak hívunk. A tavalyi hóbor neve a hóbort... mert hogy múlt idő..."
Keszég László rendezése tovább fokozza a darab túlzásait, tovább stilizálja a helyszínt és a szereplőket. A befogadói tapasztalat azonban nem mindenben igazolja ezt a választást, hiszen a két túlzó hatás kiolthatja egymást. A nézőt bombázó látvány- és cselekménysziporkák özöne helyenként unalmassá teszi a produkciót.
Kányai (Czintos József) fogadója szándékoltan "díszlettér", amolyan mintha-fogadó, se oldala nincs, se teteje: a realizmusnak a látszatát is kerülte Árvai György díszlettervező. Keresztül-kasul átlátni az objektumon: izgalmas a jelenésükre váró, oldalt üldögélő színészek tanulmányozása vagy a súgó megfigyelése, aki minden rezdülésével követi az előadást, mondja a szöveget, együtt él a játékkal. Többször előfordult, hogy percekre kiestem a cselekményből Kecskés Mihály alakítására szegeződve. Kérdés, hogy mindezt a kényszer szülte-e vagy szándékosan készítettek afféle átjáróteret.
A fogadó a népies iparművészet "kincsestára": a falra aggatott tányéroktól a faragott székig minden megtalálható itt. Szűcs Edit jelmezei harmonizálnak a gagyi folklórral. Kányai például bő gatyás ősbölénynek, lánya (Varga Gabriella) pedig piros csizmás, pántlikás népitáncosnak lett öltöztetve. Elütnek természetesen a népies vonaltól Szilvai professzor (Gazsó György), Mariska (Kovács Vanda) és Kamilla kisasszony (Csoma Judit) gúnyái. A hiú vénlány elképesztően rikító, lilás-zöldes ruhákban pompázik (majdnem minden jelenésére újat húz elő), vörös hajkoronával a fején. Emlékeztet Dayka Margit filmbeli külsejére, jelmezeire. A kis fodrokról-bodrokról külön tanulmányt lehetne írni, szellemes, üde, felszabadult ruhaköltemények.
Az előadás sajátos karakteréhez elengedhetetlenek még a Márkos Albert által komponált dalok is. Etnodzsessz vagy inkább dzsesszhangzásba fordított népies idézetek - élőben. Igazi jófajta színházi zene, összhangban az előadással, mintegy tovább gondolva azt. (A muzsikusok: Ágoston Béla, Benkő Róbert és Halmos András.) Érezhetően a színészek hangi adottságaihoz és habitusához készültek a betétek. Kellemes élmény, hogy legjobb énekes formájukat mutatják az alapvetően prózai színészek.
A betétszámoknál teljes valójában érvényesülhet a stilizáció, nagy adag iróniával és humorral. Mintha a rendező itt elemében lett volna. A prózai részeknél erőlködött talán, mert a szándékoltan teátrális dialógusokhoz teátrális, harsány játékmódot követelt. Minden mondat, gesztus nagyon pontos, pontosan beállított (szinte koreográfiává összeálló), de ezért nem lehet fergetegesen felszabadult és szórakoztató. Nem ütközik a hangzó szöveg a játékmóddal (nem mintha ez követelmény lenne), hanem egymást erősítve "oltódnak ki".
A Bárka két vezető színészének azonban jutalomjáték ez az előadás. Csoma Judit felejthetetlen Kamilla. Vérbeli és vérbő komika, lénye betölti a színpadot. Alakítása finoman és tisztelettel utal a nagy, kikerülhetetlen előd, Dayka Margit játékára. Lubickol a szerepben: egyszerre közönséges és fennkölt, trampli vénkisasszony és könnyed táncos. Ráadásként férfi álruhában is fellép mint egy bizonyos Leon Kamé. Töpörödött, kopasz, szakállas öregurat formál (nekem a maszk Pécsi Sándort idézte Szellemfiként). Több jeleneten át nem ismeri fel a közönség, annyira hihető az álca. Színházban, ahol az álöltözeteket a néző könnyen átláthatja (és legtöbbször át is kell látnia), ilyesmi ritkán fordul elő. Kis időre valódi lesz az illúzió.
Csoma Judit játékospárja Gazsó György, aki Szilvai professzor ellenszenves alakját emeli a vígjáték másik főszereplőjévé. Teljes átéléssel és komolysággal vezeti elő a figura fellengzősen semmitmondó szócirádáit. Ellene játszik a szövegnek, hogy érvényesüljön Szilvai idiotizmusa. Ugyancsak sokáig nem feledhető alakítás.
A többiek teszik a dolgukat, pontosan és szépen, belesimulva az egységes képbe. Furcsa, hogy ebben az előadásban a Liliomfit játszó Kardos Róbert nem mozgatója a történéseknek. Inkább olyan figura, aki alkalmazkodik a körülményekhez, szenvtelenül cserélgeti álruháit, de nem kápráztat el sziporkázó komédiázással. Sajnos még a rá jellemző fanyar humorából is keveset mutat meg.
Érdekes kísérlet a Bárka vállalkozása, hogy újat, korszerűt nyújtson a zenés műfajban. Nem lép túl az elődökön, inkább szeretve tiszteli őket, őrzi emléküket, örökségükből táplálkozik. Érződik az előadáson, hogy új hang ez a színház profiljában, még nem anyanyelve a színészeknek. Az eredmény így is inkább pozitív: két zseniális alakítás és remekbe szabott, modern színházi dalok. Ne legyünk telhetetlenek.
Sőregi Melinda, Criticai Lapok, 2002
A Liliomfi kétségtelenül ilyen "köztudott" darab, még ha nem is eredeti formájában az. Különös módon éppen egy feldolgozás, Makk Károly 1954-es első filmje tette a XX. század második felére is kikerülhetetlenné ezt a történetet. Nem mellékes szempont, hogy Szigligeti Ede 1849 decemberében írta fergeteges vígjátékát, a bukott szabadságharcot követő megtorlás legsötétebb időszakában. Menekülés és kényszer egyszerre. Felszabadító összenevetés a romok felett. Makk filmje is ügyesen lépi át korának szellemét, ügyesen kerüli ki a politikai témát és "a ma is eleven, legfeljebb időnként kissé hosszadalmasnak ható filmben semmi nyoma az ötvenes éveknekŤ. Ellenkezőleg: olyan derűs, üde alkotás, mintha egészen más korszakban készült volna. (...) A Liliomfi forgatókönyvét Mészöly Dezső írta. Bár nagyjából követi Szigligeti darabjának menetét, alapos és nagyrészt szerencsés változtatásokat is végzett rajta, mind a dramaturgiai szerkezeten, mind a párbeszédeken. De az igazi változás, az igazi újjászületés azáltal érte Szigligeti darabját, hogy az eredetileg semleges, bár megnevezett közegben (Kolozsvár, Telegd) játszódó cselekményt Makk a Balaton-felvidékre, a reformkori Füredre és Badacsonyba helyezte át. A film forgatása idején a Balaton-felvidéki táj, a badacsonyi hegyoldal még jobban hasonlított száz évvel előbbi, reformkori állapotára, mint amennyire mai látványa az ötvenes évekbeli idillikus képre. (...) Makk filmjének másik meghatározó mozzanatát a színészek adták: Darvas Iván mint Liliomfi, Pécsi Sándor mint Szellemfi, Dayka Margit mint Kamilla, Krencsey Mariann mint Mariska, Balázs Samu mint Szilvai professzor, Tompa Sándor mint Kányai fogadós olyan emlékezetes alakváltozatokat formáltak meg, amelyek az utóbbi fél évszázadra nézve a Liliomfi szerepeinek maradandóbb megtestesülései, mint bármely színházi előadás szereplőié." (Györffy Miklós: A Liliomfitól az Utolsó kéziratig. Metropolis, 1999/3.)
A kicsit tán hosszúra nyújtott bevezetőből is kitetszhet, a Bárka előadása és Spiró György Liliomfi-átdolgozása egy észrevétlen fantommal, Makk filmjének emlékével kénytelen versenyezni vagy jobb esetben "együttműködni". Spiró alapvető változtatása, hogy a helyszínt áthelyezi: a cselekmény végig Kányai fogadójában játszódik, valahol az Alföldön, télben, fagyban, hatalmas sárban - a világtól elzártan. Az időpont pedig 1849 tele, az eredeti Szigligeti-mű megírásának ideje. Spiró nem egyszerű vígjátékot ír, hanem a Világos utáni Magyarországot is belekomponálja a műbe, reflektál a korra, és természetesen ki-kiszól a mához is. Egyértelműen politikus a szöveg: a lenge álca mögött komoly a mondanivaló. Heroikus az igyekezet, hogy a Liliomfi-történet kilépjen végre az elkönnyítő kánonból s ne csak röhögnivalót, hanem szellemi "táplálékot" is nyújtson az arra fogékony közönségnek. Kérdés, hogy a Liliomfi alkalmas-e egyáltalán erre a feladatra. Nem túlzó-e a vállalás? Vajon nem a darab lényegét adó könnyedség és humor vész el az erőszakolt mondani akarásban?
Lehet, mert Spiró szövege borotvaélen táncol a fergeteges vígjáték és a társadalmi szatíra között (már ha lehet ilyenről egyáltalán beszélni). A bírálat tárgya a "magyar néplélek", illetve a magyarkodás rémisztő jelensége. Igazolásul (és a szerzői szándék szerint okulásul is) lássunk néhány remek Spiró-féle leleményt: "Szellemfi: Mitől van, hogy nálunk a honszerelmet sose honorálják? Valami átok ül a hazán, a szellemi igények teljes hiánya! Elsőrendű oka Világosnak éppen ez! (...) Liliomfi: Így akarnak Európa része lenni? - Erzsi: Eljő az idő, midőn Európa kíván majd hozzánk csatlakozni észveszetten, s mi fogunk a tunya nyugati népségek közt érdemeik szerint válogatni, ki való magyarnak és ki nem!"
A jól ismert cselekmény a felismerhetetlenségig összegabalyodik, egyre újabb és újabb álruhák és álszőrzetek kerülnek elő, szaporodik a szereplők száma. Az egyik legfontosabb újítás talán Liliomfit és Szellemfit érinti: mindkettőjükről kiderül, hogy menekülőben lévő 48-as katonák. Szökevények, s a színészgúnyát álcázásnak használják. Senki sem az, aminek látszik, vagy éppen ellenkezőleg: nagyon is az... A darab szövege nem ad pontos fogódzókat, inkább kétségek közt hagyja türelmes olvasóját. A legsűrűbb homály talán Uracs alakját övezi, aki végig némán van jelen a színen. Az eredetihez képest teljesen új szereplő. Napilapot olvas, egy október 7-i számot (a dolog nyilván fikció, a szakirodalom szerint ugyanis Magyarországon a hírlapkiadás 1949 augusztusáig üzemelt normális mederben, majd kéthónapnyi kihagyás után novemberben jelentek meg ismét sajtótermékek). Végül szó nélkül távozik, meglovasítva a fogadó egyetlen szekerét. Álruhás Petőfi vagy csak egyszerű tolvaj? Miért olvasta a hetekkel korábbi újságot? Miért nem szólt egy szót sem? Nem lehet tudni, csak sejteni. Cseles találmány ez a figura. Ébren tartja az érdeklődést, valami rendellenesre, abnormálisra hívja fel a figyelmet. Konzerválja a nagy kacagások közben is a nyugtalanság, bizonytalanság légkörét.
A szerző azonban a darab rendkívül stilizált nyelvezetével adja fel igazán a leckét az ősbemutató létrehozóinak. Giccsszöveget ír, erőltetetten akar humoros lenni. Nagyon vígjátéknak akar látszani ez a Liliomfi. Közelít az abszurd felé, de nem eléggé az. A lábbor fájó esetét szeretném kiemelni, amely mélyen alulmúlja az elviselhetőt: "Liliomfi: Lábon szedjük le, lábbal tapodjuk, és a neve is az, hogy lábszőlő. (...) Lábon nem marad, aki megissza. (...) Változata ennek ama bizonyos téli bor, amit errefelé hóbornak hívunk. A tavalyi hóbor neve a hóbort... mert hogy múlt idő..."
Keszég László rendezése tovább fokozza a darab túlzásait, tovább stilizálja a helyszínt és a szereplőket. A befogadói tapasztalat azonban nem mindenben igazolja ezt a választást, hiszen a két túlzó hatás kiolthatja egymást. A nézőt bombázó látvány- és cselekménysziporkák özöne helyenként unalmassá teszi a produkciót.
Kányai (Czintos József) fogadója szándékoltan "díszlettér", amolyan mintha-fogadó, se oldala nincs, se teteje: a realizmusnak a látszatát is kerülte Árvai György díszlettervező. Keresztül-kasul átlátni az objektumon: izgalmas a jelenésükre váró, oldalt üldögélő színészek tanulmányozása vagy a súgó megfigyelése, aki minden rezdülésével követi az előadást, mondja a szöveget, együtt él a játékkal. Többször előfordult, hogy percekre kiestem a cselekményből Kecskés Mihály alakítására szegeződve. Kérdés, hogy mindezt a kényszer szülte-e vagy szándékosan készítettek afféle átjáróteret.
A fogadó a népies iparművészet "kincsestára": a falra aggatott tányéroktól a faragott székig minden megtalálható itt. Szűcs Edit jelmezei harmonizálnak a gagyi folklórral. Kányai például bő gatyás ősbölénynek, lánya (Varga Gabriella) pedig piros csizmás, pántlikás népitáncosnak lett öltöztetve. Elütnek természetesen a népies vonaltól Szilvai professzor (Gazsó György), Mariska (Kovács Vanda) és Kamilla kisasszony (Csoma Judit) gúnyái. A hiú vénlány elképesztően rikító, lilás-zöldes ruhákban pompázik (majdnem minden jelenésére újat húz elő), vörös hajkoronával a fején. Emlékeztet Dayka Margit filmbeli külsejére, jelmezeire. A kis fodrokról-bodrokról külön tanulmányt lehetne írni, szellemes, üde, felszabadult ruhaköltemények.
Az előadás sajátos karakteréhez elengedhetetlenek még a Márkos Albert által komponált dalok is. Etnodzsessz vagy inkább dzsesszhangzásba fordított népies idézetek - élőben. Igazi jófajta színházi zene, összhangban az előadással, mintegy tovább gondolva azt. (A muzsikusok: Ágoston Béla, Benkő Róbert és Halmos András.) Érezhetően a színészek hangi adottságaihoz és habitusához készültek a betétek. Kellemes élmény, hogy legjobb énekes formájukat mutatják az alapvetően prózai színészek.
A betétszámoknál teljes valójában érvényesülhet a stilizáció, nagy adag iróniával és humorral. Mintha a rendező itt elemében lett volna. A prózai részeknél erőlködött talán, mert a szándékoltan teátrális dialógusokhoz teátrális, harsány játékmódot követelt. Minden mondat, gesztus nagyon pontos, pontosan beállított (szinte koreográfiává összeálló), de ezért nem lehet fergetegesen felszabadult és szórakoztató. Nem ütközik a hangzó szöveg a játékmóddal (nem mintha ez követelmény lenne), hanem egymást erősítve "oltódnak ki".
A Bárka két vezető színészének azonban jutalomjáték ez az előadás. Csoma Judit felejthetetlen Kamilla. Vérbeli és vérbő komika, lénye betölti a színpadot. Alakítása finoman és tisztelettel utal a nagy, kikerülhetetlen előd, Dayka Margit játékára. Lubickol a szerepben: egyszerre közönséges és fennkölt, trampli vénkisasszony és könnyed táncos. Ráadásként férfi álruhában is fellép mint egy bizonyos Leon Kamé. Töpörödött, kopasz, szakállas öregurat formál (nekem a maszk Pécsi Sándort idézte Szellemfiként). Több jeleneten át nem ismeri fel a közönség, annyira hihető az álca. Színházban, ahol az álöltözeteket a néző könnyen átláthatja (és legtöbbször át is kell látnia), ilyesmi ritkán fordul elő. Kis időre valódi lesz az illúzió.
Csoma Judit játékospárja Gazsó György, aki Szilvai professzor ellenszenves alakját emeli a vígjáték másik főszereplőjévé. Teljes átéléssel és komolysággal vezeti elő a figura fellengzősen semmitmondó szócirádáit. Ellene játszik a szövegnek, hogy érvényesüljön Szilvai idiotizmusa. Ugyancsak sokáig nem feledhető alakítás.
A többiek teszik a dolgukat, pontosan és szépen, belesimulva az egységes képbe. Furcsa, hogy ebben az előadásban a Liliomfit játszó Kardos Róbert nem mozgatója a történéseknek. Inkább olyan figura, aki alkalmazkodik a körülményekhez, szenvtelenül cserélgeti álruháit, de nem kápráztat el sziporkázó komédiázással. Sajnos még a rá jellemző fanyar humorából is keveset mutat meg.
Érdekes kísérlet a Bárka vállalkozása, hogy újat, korszerűt nyújtson a zenés műfajban. Nem lép túl az elődökön, inkább szeretve tiszteli őket, őrzi emléküket, örökségükből táplálkozik. Érződik az előadáson, hogy új hang ez a színház profiljában, még nem anyanyelve a színészeknek. Az eredmény így is inkább pozitív: két zseniális alakítás és remekbe szabott, modern színházi dalok. Ne legyünk telhetetlenek.
Sőregi Melinda, Criticai Lapok, 2002
Kategória:
Fogadó a Nagy Kátyúhoz