- az ANNA & THE BARBIES zenekar tízéves jubileumi nagykoncertje

A Balázs Zoltán által rendezett koncert látványvilága elsősorban a kelta mitológiából merít, s egy nőközpontú univerzumot jelenít meg. Ünnepként fontos szerepet kap a szertartás jelleg. Anna, mint Druantia[1] XXI. századi megtestesülése énekes-szövegíróként posztmodern sámánasszony szerepet tölt be: a zene és a szertartások mágiájával közösséget, lelket épít; sajátos világszemléletet, értékrendszert közvetít.

Bár Anna a koncert első részében mint bálvány/ikon jelenik meg, a koncert mégsem egyszemélyes show: a színpadképbe komponált zenekar folyamatosan jelen van. A lépcsős piramis tetején elhelyezkedő színpad kiemelt hely, áldozati oltár: a sámánnő, a démonok, a hatalom birodalma. A lépcsős piramis szintjein helyezkednek el a zenészek, a legalsó szinten, a színpad rendezői bal oldalán, az aranymetszés szerinti hangsúlyos helyen – a tulajdonképpeni koncertszínpadon – áll a zenekar másik énekese: Pásztor Sámuel. A két énekes közötti távolság feszültséget adó ereje végig jelen van: Sámuel az állandó, biztos pont, Anna a változó, a váltakozó, folyton megújuló, átalakuló, elszakadó-visszatérő elem: Nap (férfi) és Hold (nő) harmóniája. Anna alakváltozásai az emberiség világképének változásait követik: az ősi, matriarchális világképet a patriarchális váltja föl (a gazdátlanul hagyott gumiabroncs „páncélba” egy férfi bújik, s ő távozik benne); a „pogány” vallást a keresztény (Márti dala) követi, majd az Istent a trónjáról ledöntő ember (Calling All In; Lábat lóbálva), aki erőszakkal dekonstruálja, majd ugyancsak erőszakkal újrastrukturálja a világot. A bukás-felemelkedés, pusztítás-teremtés, régi-új, sötét-világos, közösségi lét/magány feszültségében a folyamatos változást generáló ellentétes erők hatása-ellenhatása következtében kialakuló harmónia, az univerzum egységének dinamikus egyensúlya jelenik meg.

A kezdő, Mindenki másképpen egyforma című dal az egyediséget ünnepli, s a közönség minden tagja részesül a fényfürdő beavató szertartásából. A táncosok, színészek arcukra irányítva a fényt egyenként lépnek be: bemutatkozó bevonulás, mozgásos nyitány történik. A koncertshow szabályait betartva a főszereplő csak késleltetve jelenik meg: a dal utolsó akkordja alatt válik teljesen láthatóvá Anna és a zenekar, amikor minden fény, minden figyelem rájuk, mint főszereplőkre irányul. Az énekesnő a fekete gumiabroncs páncélszerű védelme alatt bálványként tornyosul a piramis csúcsán, s a mindenséget uraló, pusztító femme fatale varázspálcájával teremt rendet a fájdalom és a bosszú lüktető érzésével[2] (Az ördögre kacsintva). Az áldozatként bemutatott lelkekkel szemrebbenés nélkül végez (Aki nem lép). A hatalom lélekölő rendszere működik, s az áldozatokat a nagy mechanizmus futószalagon szállítja– s bárki lehet áldozat[3], aki nem elég szürke, nem illeszkedik a rendszerbe...

A „páncéltól” megszabadulva immár sámánként (Till the Last Train’s Gone) a közösségnek továbbra is kiemelt, kitüntetett tagja. Még a hatalom birtokában van, ám már a félelmet keltő páncél nélkül. Sebezhetővé, „emberivé” válik, emberi érzései vannak... Az ikon, aki a közönség/közösség számára teremtődött idővel megmerevedik, élettelenné és személytelenné lesz, ha a mögötte rejtőző személyiség a külső kép rabjává válik, s úgy érzi, meg kell felelnie a kialakított képnek. Szavai mindkét értelemben kánonná válnak (Hangaszál). A szabadság, az önazonosság visszanyerése a saját ikon/bálvány elpusztításával érhető csak el (Miss Yo), s a bukás egyben gyötrelmes változás, pokoljárás (Macska), majd csodálatos újjászületés is: visszatérés, felemelkedés már egy másik minőségben (Márti dala). A megélt és átélt pillanat, az élet dicsőítése, a tartalom dicshimnusza a formával szemben - a carpe diem jegyében.

A levetett bálványruha elárvult, ám félelmetes mementóként tornyosul a színpadon, mígnem a következő bálvány fölpróbálja és magára véve elvonul (Here We Are): a régi elpusztítása az újabb születését vonja maga után, s a női bálvány után férfi következik: a kultúrában az ősi, anyaközpontú szemléletet felváltja az apaközpontú világrend.

A természet harmóniáját feldúló, pusztítást hozó Ember – mint evilági (őrült) hatalom idéződik meg a kényszerzubbonyként fordítva fölvett katonaruha és a gázmaszk megjelenésével a Barnfield Road című szám alatt. Szürreális látomássá, groteszk haláltánccá válik a szamba termékenységtánca, amikor a dal második felében a lányok fejére a kecses tolldísz helyett az arcot teljesen eltüntető gázmaszk kerül.

A teremtés és pusztítás kettősségét hordozza a faültetés és a favágás aktusa is. A természettel harmóniában vagy diszharmóniában élni személyes világnézet kérdése: alapja, hogy az ember hogyan határozza meg helyét a világmindenségben: annak része vagy (képzelt) uralkodója akar lenni? Teremtett vagy konstruált világban kíván élni? Ál- vagy valódi értékeket tisztel? A természet törvényeit felülíró gondolkodó ember alkotta konzervált, tartósított, élettelenné tett élet csak a látszatot őrzi, a formát, de a lényeget nem.

E zűrzavarossá váló, konstruált világból a menekülés a lélek egyik lehetséges gyógymódja – a Túl az Óperencián című dalra komponált látványban az eszképizmus költőisége jelenik meg a mozgásos illúzió csodájaként: az énekesnő a koncertközönségen siklik a szimbolikus kis sziget felé - a valóságon szó szerint és átvitt értelemben felülemelkedve - az önként vállalt száműzetésbe, a lélek rejtett bugyraiba, ahová idegen nem léphet be.

Ez a kis „sziget” a koncertszínpad rendezői bal oldalán, tőle pár méterre azzal szemben helyezkedik el a küzdőtéren. Ez a vendégként fellépő zenekar, az Airtist helyszíne: a lélek mélye, mely végig létezik, de ritkán kap főszerepet, csak a háttérben meghúzódva „figyel”. Az ősi erők, az ösztönök, a tudatalatti birodalma: a személyes démonok - a harag, a szorongás lakhelye; a dependencia végig jelen lévő fenyegetése. A színpadon elhangzó Álmatlan című dal ritmikus alapját didgeridooval, dorombbal és beatboxszal ezen ösztönök birodalma adja a társfüggőség, a szorongás és a szerelem elvesztésének érzésével. Ide, a „Túl az Óperencián” lévő szigetre menekül a világ és önmaga elől az ember. Itt egyedül van saját démonaival. Nincs kinek és nincs miért hazudnia. Szembesülnie kell önmagával. Itt a Néha című dal szikárabban, fájdalmasabban szól a kitaszítottság, elveszettség zsigeri érzésével az Airtist hangszerelésében. A koncert első részét záró Airtist zene a lélek ősi, felszabadító, megtisztító tombolását idézi.

A koncert első felében az ikon, a bálvány, a hatalom, a belső démonok, a másodikban az ember identitása kerül előtérbe: az önazonosság és a személyes autonómia kérdése; olyan értékekkel mint a Mester tisztelete, a barátság, az ünnep közös(ségi) rítusa.

Az ember a természettel, világmindenséggel és önmagával az alkotás, a teremtés aktusa által kerül(het) összhangba. Ez az emberi teremtőerő jelenik meg a faültetésekben. A fa a különböző kultúrákban a családot és a személyes múltat, illetve a világ hármas tagoltságát (halottak birodalma, pokol/föld/transzcendens, égi birodalom) is jelképezi. A bálványfenyő vagy jegenyefenyő - amelyet a lépcsős színpad több szintjén ültetnek - a Druidák királynőjének: Druantiának a fája. Szimbolikus elültetésük a színpadon tiszteletnyilvánítás Pásztor Anna személye és művészete iránt, s a fák – aprócska ligetet alkotva - adják a hátterét a koncert második, személyesebb hangvételű felének.

A Csillagokkal álmodom című dal a belső harmónia, az önazonosság pillanatainak meg– és átélése a közös lüktetés a világegyetemmel a ’Tündérek útján[4]’. A Gyáva forradalmár a punk filozófia kiteljesedése: minden rendszer, konvenció tagadása, a szabálymentesség szabadsága. A crowd surfing[5] a tökéletes szabadság és teljes kiszolgáltatottság ambivalens megélése, ahogy a festés átszínező akciója is az.

A koncert csúcspontja az Ánem! című szám szürreális látomás: lelki szabadesés, zuhanás a mélybe. Nincs kapaszkodó, nincs külvilág, csak a kietlen magány... társas magány. Az önmagát elevenen elégető, lassan megsemmisülő magányos ember. A szeretők emlékei... A talánok és a miértek gyötrő fájdalma. A lehetőségek, melyek talán örökre eltűntek. A kapaszkodók, melyek elmosódnak zuhanás közben. Szabadesés... Annak minden kiszolgáltatottságával, bizonytalanságával, félelmével, kérlelhetetlen egyirányúságával.

Az ünnep záró aktusa az önfeledt „tombolás” a barátokkal, vendégekkel, a házat megmozgató „legütősebb” sikerekkel, melyek az Anna and the Barbies koncertek elengedhetetlen műsorszámai: a Nyuszika, az Ünnepélyesen fogadom és a ráadás Szingli party.

Pásztor Anna és Balázs Zoltán művészi találkozása egy különleges theatrokoncert eseményt hozott létre, melyben mindkét alkotó kreatív szemlélete egymást inspirálva, párhuzamosan érvényesült. A koncert mint forma domináns maradt, a látvány[6] azonban egy tudatos rendezői koncepció alapján szerveződött, s az estnek egy egységes, tematikus ívet adott s ezáltal az eseményt különleges, egyedi, és valóban ünnepi szertartássá emelte.

[1] Az ősi kelta hitvilágban a druidák királynője; a termékenység, a szenvedély, élvezet, szexuális aktivitás, fák, gondviselés, tudás, kreativitás/alkotóerő felett uralkodott. A jegenyefenyő istennője.
[2] A dal végén szereplő ironikus „sajnálom” ismétlődő „varázsigéjére” a táncosok és színészek a rivaldánál felsorakozva folyamatosan felfújják majd leeresztik a fekete színű luftballonokat, majd a dal utolsó hangjánál eleresztik azokat.
[3] Rózsaszín, kék, sárga színű luftballonok jelzik a sokféleséget, ’sokszínűséget’.
[4] A Tejút népi elnevezése
[5] A metál, rock, punk stb. koncerteken előforduló azon folyamat, melynek során egy személyt fekvő helyzetben a közönség feje fölött kézről kézre adnak, így eljuttatva őt egyik pontról a másikra.
[6] tér, térszervezés, mozgások, koreográfiák, jelmezek, világítás

ANNA & THE BARBIES zenekar tízéves jubileumi nagykoncertje - 2014. november 14., SYMA Rendezvénycsarnok
Koncertfelvétel:
https://www.youtube.com/watch?v=uc8uA1zSfHw

Németh Mónika, 2014

Az előadás a FabulaMundi Playwriting Europe elnevezésű nemzetközi projekt keretében valósult meg.

Fordította: Luiza Săvescu

Rendező: Balázs Zoltán

Elżbieta Chowaniecz darabjának névtelen nők a szereplői, akiket csak számokkal jelöl a szerző. A Gardénia részleges családtörténet: négygenerációnyi lengyel nő drámája, közülük a legidősebb 1920-ban, lánya 1942-ben, az ő lánya 1962-ben, a legfiatalabb pedig 1982-ben született. Miközben végigélik a huszadik század szinte teljes történetét békében és háborúban, gazdagságban és szegénységben, összetett, mégis pofonegyszerű viszonyaikra is fény derül anya és lánya, nagyanya és unokája, dédanya és dédunokája között. Miként befolyásolják viselkedésü(n)ket az örökölt hajlamok és a tanult viselkedésminták? Függetleníthetjük-e magunkat mindenkori társadalmi körülményeinktől? Kivonhatjuk-e magunkat a családi hagyományok-beidegződések kényszerei alól? Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ Elzbieta Chowaniec drámája. 

Játsszák:
Antoaneta Zacharia, Paula Niculita, Simona Popescu, Mádálina Ciotea

Díszlettervező: Constantin Ciubotariu
Jelmeztervező: Andrada Chiriac

Bemutató: 2018. május 31., Bukarest, Odeon Színház

Turné:
Daliangshan Nemzetközi Színházi Fesztivál, Xichang, Kína - 2023
BITEI Nemzetközi Színházi Fesztivál, Kisinyov, Moldova - 2023
Luceafărul Színház - Fiatal Közönségek Nemzetközi Fesztiválja, Jászvásár, Románia - 2022
SIBFEST Nemzetközi Színházi Fesztivál, Nagyszeben, Románia - 2019
Elvira Godeanu Színházi Fesztivál, Zsilvásárhely, Románia - 2019
Journées Théåtrales de Carthage Tunisz, Tunézia - 2018
Nemzetközi Színházi Fesztivál, Ploiești, Románia – 2018
FEST(in) pe Bulevard, Bukarest, Románia - 2018
FNT Nemzeti Színházi Fesztivál, Bukarest, Románia - 2018
FITO Nemzetközi Színházi Fesztivál, Nagyvárad, Románia – 2018

DÍjak:
Legjobb előadás díja - Elvira Godeanu Színházi Fesztivál, Zsilvásárhely, Románia - 2019
Legjobb díszlet díja (Constantin Ciubotariu) -  FEST(in) pe Bulevard, Bukarest, Románia - 2018
Legjobb díszlet és jelmez díja ((Constantin Ciubotariu), Andrada Chiriac - FITO Nemzetközi Színházi Fesztivál, Nagyvárad, Románia – 2018
Legjobb rendező díja (Balázs Zoltán) - FITO Nemzetközi Színházi Fesztivál, Nagyvárad, Románia – 2018