„A művészet és a tömeges megértés annyira össze nem illő fogalmak, hogy ha úgy tetszik, hibáztunk az Übü királyban, amikor közvetlenül a tömegre támadtunk. Feldühödött, mert túlságosan is jól értette, amit mondtak neki.”

Írja mindezt Alfred Jarry 1896-ban, Színházi kérdések című, ars poeticának is beillő cikkében, és e sorokat olvasva csak helyeselni tudunk: a sokat emlegetett közhely, miszerint a szerző megelőzte korát, ezúttal teljességgel komolyan vehető.

Übü papa legenda a javából, izgalmas előtörténettel és zajos utóélettel. „Übü a dráma művészetének atombombája” – írja egy francia kritikus 1965-ben. Übü épp olyan emblematikus alak, mint Hamlet vagy Don Juan, ám mégis teljesen más, mint néven nevezhető, távoli rokonai, hiszen – ahogy a fenti idézetet is fordító, Jarry-val és az Übü-jelenséggel behatóan foglalkozó színháztudós, Jákfalvi Magdolna megjegyzi: „...mítoszt teremt, de saját maga többet nem válik történetek hősévé. Übü olyan drámai alak, akinek se kizárólagos, egyedüli szerzője, se állandó szövege nincsen.” (A. Jarry: Az Übük. Bp., Orpheusz Kiadó, 1996, 227. oldal)

Nem sok olyan figurát tudunk megnevezni a világ drámairodalmából, akinek legelső megtestesülését, azaz tulajdonképpeni színpadra lépését megelőzően már egy szinte hiánytalan, mégis folyamatosan (át)alakuló legendárium állt volna a rendelkezésére. Jarry halhatatlan alakja, Übü király a kevés kivétel tán legismertebbje, és itt nem feltétlenül a sokat citált, valóságos forrásra gondolunk: az élénk fantáziájú rennes-i gimnazistákat nem kellett különösebben biztatni, hogy gyűlölt fizikatanárukat, a bizarr testi adottságokkal rendelkező Monsieur Félix-Frédéric Hébert-t parodizálják. A források szerint a diákokat különösen a hatalmas orr és az irdatlan méretű pocak ihlette meg. Rajzok, mesék, hosszabb-rövidebb szövegek, igaz (na jó, majdnem igaz) történetek kezdtek keringeni a jellegzetes alakról, s ahogy Hébert úr konkrét testi jegyeire kevesebb, ám a bennük rejlő, rabelais-i léptékű lehetőségekre egyre nagyobb fény vetült, valószínűtlen alakja is látványos metamorfózison esett át: a szavakból képek születtek, azokból bábfigura lett, ahonnan már tényleg csak egy lépés a hús-vér emberekkel zajló előadás.

Ami esetünkben valójában több lépés lett, mivel a dráma párizsi ősbemutatója előtt szűk egy hónappal még nem volt tudható, ki játssza majd a címszerepet. A profi színészek komoly habozását, többek között az Übü papa utóbb színháztörténeti jelentőségűvé vált, első megszólalása („merdre”, vagyis „szahar”) miatti aggodalmát Jarry huszárosan oldotta meg, amikor a játszók mellé az utcáról felszedett civileket állított a színpadra. Előzékeny (és gunyoros) szerzőként használati utasítást is mellékelt lehetetlen darabjához: fekete biciklista-ruhában, fejére tapasztott hajjal, fehérre maszkolt arccal a függöny előtt olvasta fel az übüségről szóló – amúgy az előcsarnokban a nézőknek már kiosztott – tanulmányát. A főpróba közönsége sokáig jól tűrte az ismerős (hiszen Shakespeare, Corneille, Molière, Racine drámáinak bizonyos jeleneteire feltűnően hasonlító) témákról szokatlan nyelven és formában értekező előadást, ám a harmadik felvonás alatt kitör a botrány. A naturalista André Antoine hangosan kérte ki magának, amikor Übü egy kitárt karú statiszta hasában forgat meg egy kulcsot, mire a férfi leengedi a karját, így jelezve, hogy nyitva az ajtó. Firmin Gémier, vagyis Übü papa megszemélyesítője a történtekből okulva a másnapi premieren egy omnibusz dudáját veszi magához, azzal tartva kordában a túl hangos közönséget.

A „kulcsjelenet” ma aligha keltene különösebb feltűnést színpadon, hiszen még az amatőr vagy diákszínjátszók előadásaiban is ennél jóval merészebb megoldásokat látni. De akkor mi verte ki a biztosítékot a századforduló Párizsában? Gondoljunk csak bele: még húsz éve sincs, hogy Ibsen megírta a Nórát vagy a Kísérteteket, melyek körül szintén nem mindennapi polémia kezdődött a színpadon addig tabunak számító témák színre lépése miatt. A sokk még épp csak múlóban, amikor jön egy Jarry nevű alak, aki szintén megnevezhetetlen témákkal foglalkozik, ráadásul mindezeket kegyetlen szatírával leöntve tálalja: Übü király egy irreális, logikátlan, abszurd, érthetetlen világ óriási szemétdombján kapirgál. A minden látszat ellenére soha, sehol nem létezett helyszínen (Lengyelország Jarry sajátos, ógörögöt franciával keverő etimológiája szerint csupán annyit tesz: „valahol távol”) játszódó, kegyetlenül mulatságos, banális történet egyes értelmezők szerint a nyugati embernek a nagyságba vetett hitét is parodizálja: a nagyszerű hősi tettek után elérkezett a tomboló burleszk kora. Ezzel pedig korántsem kellemes szembesülni, hiszen mint a dráma egyik kritikusa, Louis Dumur írta: „Übü torz összefoglalása mindannak az aljasságnak, hitványságnak és undorító pipogyaságnak, amit a társadalomban élő emberi állat magában rejt.”

És mi van a burleszken túl, vagyis mit üzen Übü nekünk, itt és most? Természetesen kortól, rezsimtől, uralkodó széliránytól és ezer más kimondható vagy néven nem nevezhető tényezőtől függően mást és mást. A következőkben a nem éppen bőséges hazai játszás-történet (erről bővebben lásd Jákfalvi már idézett tanulmányának befejezését) két, nagyon más felfogásáról tudósítunk, röviden.

Hihetetlennek hangzik, de a darab budapesti kőszínházi ősbemutatójára csak 1984-ben, a Katona József Színházban került sor: ezután majd’ egy évtizeden át volt repertoáron Zsámbéki Gábor világszerte hatalmas közönség- és kritikai sikernek örvendő rendezése. Ha ma újranézzük a néhány éve DVD-n is kiadott felvételt, még mindig megüti az ember fülét, amikor Übü papa arra panaszkodik, hogy mindenütt oroszokat lát. Hogy tényleg volt egy jó adag rendszerellenesség az előadásban, azt a rendező egy 2008-as közönségtalálkozón megerősítette: a magyarországi puha diktatúra nem rajongott ugyan a gyanús, beszámíthatatlan és vérszomjas Übü királyért, ám miután a Katona két vezetője, Zsámbéki Gábor és Székely Gábor megnyugtatta Aczél elvtársat, hogy nem az akkoriban épp robbanással fenyegető lengyel-orosz viszonyról szól majd az előadásuk, az engedélyt megkapták. A premier után persze az idézett mondatnak ki kellett hullania – a tévéfelvételen azért szerepel mégis, mert 1989-ben már senkit sem zavart különösebben...

Sinkó László és Básti Juli ellenszenves, gusztustalan „házmesterpárosa” egy korszak és egy életérzés végtelenül taszító, ugyanakkor ellenállhatatlanul mulatságos két képviselője. Mindent és mindenkit felzabáló és kiokádó hatalomvágyuk, a durva és közönséges testiséggel ápolt bensőséges, élveteg kapcsolatuk, az embereket szó szerint kifacsarható, széttéphető, haszontalan báboknak tekintő felfogásuk borzongató, ugyanakkor a minden pillanatában hangsúlyosan színházi(vá tett) helyzetek megadják a nézőnek a Jarry által is oly bőszen áhított stilizáció és absztrakció lehetőségét.

Amivel mint eszközzel bőségesen él egy két és fél éve repertoáron lévő, az előbbinél jóval (f)elszabadultabb, saját korára egészen más szemszögből tekintő, máshogyan reagáló produkció: a Maladype Színházban futó Übü király, Balázs Zoltán rendező munkája. Itt minden a térből és a fiatal csapat játékmodorából következik. Óriási kupac, kötegekben álló újság van felhalmozva egy szoba sarkába, a sok tucatnyi szereplőt mindössze négy fiatal színész adja: papírral, ollóval, ragasztóval, hurkapálcával és nyolcvan percen át kifogyhatatlan ötletességgel és fékevesztett játékkedvvel. Teszik mindezt elképesztő energiákkal, merészen és gátlástalanul ugrálva szerep és valóság határán – a véletlenszerűen kezükbe kerülő lapokból felolvasnak, napi híreket kommentálnak, villámgyorsan kapcsolva, közben meg persze összekapcsolva a mitikus Übü-alakot a mai hétköznapokról szóló érdekes vagy érdektelen tudósításokkal.

Jarry alakja diákcsínyként indult világhódító útjára, s a Maladype hibátlan ritmusú előadásában a XX. századi diktatúrák rémisztő Übüjei által sikeresen elfeledtetett forrásvidékhez kanyarodik vissza. Egyetértőleg idézzük Molnár Gál Péter lelkes kritikáját: „A Mikszáth téri Übü nem politikai szabadosság. Sem a kanonizált esztétika elleni partizánkodás. A kötetlen képzelet, a színészi elhitető erő és a láncait levetett játékosság trónfoglalása.”

Írásunk elején váteszként jellemeztük Jarryt, s ha az ott már idézett cikkének a befejezését elolvassuk, benyomásunk bizonyossággá erősödik: a legmerészebb XX. századi színházi irányzatok egyik lényeges előfutára nem kevés iróniával sejteti meg a saját, sok buktatóval teli, ám összességében nézve az avantgárdtól mégiscsak a mainstreamig tartó, hosszú masírozását.

Először a „nálunk idősebbekről” beszél, vagyis a hagyományos színházban otthonosan mozgó, ám bármiféle újításhoz ellentmondásosan viszonyuló kortársakról: „Nem lökjük őket félre, hisz nem vagyunk már a XVII. században; megvárjuk, míg a magukhoz és az életüket betöltő ideákhoz viszonyított értelmes lelkük megáll (nem is várunk semmi másra), és azonnal komolyak és kövérek és Übük leszünk, és gyorsan klasszikussá váló könyveink megírása után valószínűleg mindannyian kisvárosi polgármesterek leszünk, ahol akadémikussá avatásunkkor sevres-i vázával köszöntenek a tűzoltók, gyermekeinknek pedig bársonypárnán nyújtjuk át bajszukat; és jönnek majd ifjabbak, akik igen elmaradottaknak találnak bennünket, és bosszantásunkra balladákat fognak írni; és nincs rá ok, hogy mindez megálljon.”

Jászay Tamás, Ózon, 2011

Balázs Zoltán a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban olyan szigorúan és pontosan felépített előadást rendezett (Odüsszeusz hazatérése), amelyben színház és operazene egyszerre van jelen. A rendező névjegye lenyűgöző: Robert Wilsontól tanult, részt vett Josef Nadj és Anatolij Vasziljev műhelyein. Rendezett már színházat, bábszínházat, operát, játszott színpadon, filmben. 2003 óta a budapesti Maladype független színház vezetője. Négy előadásukat láttam, ha ezek alapján kellene a társulatot jellemeznem, a következő dolgok jutnának eszembe: nyitottság, természetesség, kedv a játékra és játékosságra, könnyed mozgás, gyors reakció, éles megfigyelés és színészi pontosság. A rendező előadásait többnyire a színész szabadságára és a közönség bevonására építi (a néző gyakran aktív résztvevője előadásainak). Olyan utazás ez, amelyben nézőként kiváltságos helyzetben érzed magad.

Alfred Jarry: Übü király (r. Balázs Zoltán)

Az Übü király helyszínéül egy szoba sarkában álló hatalmas újsághegy szolgál; az előadást a „bázison”, azaz a Maladype otthonában játszák. Az előadás közben megint kiváltságos helyzetben éreztem magam, hiszen a műsort maroknyi embernek játsszák (az aprócska „teremben” csupán negyvenen férnek el). A díszlet felhalmozott újságokból áll – Übü világa a sarokba szorul. Az előadás színes, akárcsak a színészek tarka nadrágtartói vagy zöld, piros, kék színű harisnyái. Übü az újsághalom közepén rekedt, éhes, ezért folyton eszik. Híreket tapaszt az ételhez, újságdarabokkal etetik, ahonnan feldarabolt információkhoz jut. A színész szó szerint papírral/információval táplálkozik. A karakter egyszerre ravasz, telhetetlen és játékos. Egy „ártatlan” játék segítségével elmeséli a kegyetlenség rövid történetét: áldozatait sorra veszi, majd vagy megkíméli vagy leszúrja őket. A kellékek tűzőgépekből, zsinórból, ragasztóból készültek – mint valami gyerekjáték. Azokat, akiket le kell fejezni, a friss újságokból vágják ki, így a nézők (akik végignézhetik a világ „megnyirbálását”), a saját közelmúltjukat is felidézhetik. A különleges tempójú szerkezetet mozgásba lendítő négy színész kiváló teljesítménye csak fokozza az Übü király gyors ritmusát.

Daniela Magiaru, Orizont, 2010

Fordította: Adorjáni Panna

Titkos. Ősi. Modern. Ódon. Gyermekin ártatlan. Ravaszdin fortélyos. Magától értetődőn egyszerű. Bonyolult, mint egy kínai fejtörő. Nem érteni, holott világos, mint a kelő hajnal a patak partján.

Játszanak benne. Négy nő: Bakos Éva, nekikezd megszépülni belülről kifelé, felragyog a szeme és világít, eltölti az öröm, boldog, szégyenkezés nélkül nősténnyé alakul. Játszik a két Fátyol-lány: Hermina és Kamilla. Ők mindig világszépek. Mégsem porcelánbábuk. Elevenek. Szemükben egyszerre szerelmi őrület. Közben mosolygó arcuk fegyelmezetten zárt, de a szemen át belátni fölkavart vadságukba. És Simkó Katalin a szűzies, játékos, még nem készült el süldőlányból asszonnyá, már ott rezeg benne az étvágy, az izgalom és az izgatni elszánt.

Négy asszony meg négy férfi (közöttük harminchét kitömött flamingó). A hattyúk tava elvarázsolt mesemisztikuma. Szüzek fehér szárnnyal asszisztálnak az emberi szerelemhez. Néha közbelépnek, hiszen színházban a kitömött és kasírozott tárgyak is élőlények, miként a tehetségtelenség, bármit képzel magáról: csak fabábú, drót meg pingáló szer. Öltönyben négy férfi, nyakkendővel, mezítláb. Papp Zoltánt most Lendváczky Zoltánnak kell nevezni.

Túl sokan ólálkodnak díszletfalak tövében Papp Zoltánnak. Szegénynek át kellet mosakodnia Lendváczkyra, hogy meg lehessen különböztetni őket egymástól, mintha a személyiség ettől függene. De nézem Lendváczkyként, akit Pappnak látok, akkor is, ha nem szabad. Olyan ez, mintha Pierre Bezuhovot holnaptól jogi rendeletre báró Kaucsiánó Félixnek kellene elhinnem. Képtelen vagyok rá. Lendváczkyként kérdenem kell: ki ez? Ja, Papp Zoli, úgy tudom! Páll Zsolt a legkorosb. Megtermett favágó, megőrizte legénykorára gyermeki játékkészségét. A legnehezebb Orosz Ákos, együtt szökell a többi ellenében, fut, helyet keres, ügyes, szemfüles, vetélkedésre kész, mozog, mint a csík, ha üres széket talál a túloldalon: ott terem, birtokba veszi. Tompa Ádámnak ég a szeme. Nem mintha társaié nem. De Tompáé legizzóbb. Két szenvedély izzította széndarab. A szeme lendíti fáradhatatlan útjára. Miközben komolyan verekszi életharcát, kópés félmosoly a szája szélén.

Katus György tervező kiürített tere a Thália új stúdiójában áll a Maladype Színház rendelkezésére. Nyolc neo-thonet szék. Hamisak. Mai, kereskedelmi másolatok. Régi gyerekjátékot játszanak nyolcan. Senki nem marad hely nélkül, mégis úgy igyekeznek megnyugvó ülésbe, mintha életük biztonsága múlna rajta: jut-e helyük.

Kavics kerül elő valamelyik zsebből. A lányok feje felett ügyesen adogatják egymásnak, gyorsulón. Csak mikor földre esik, szétplaccsan, kiderül: tojást dobáltak. A termékenységgel játszanak. Kék meg sárga vedret hoz oldalról Tompa. Felmossa a nyákos tócsát. Szabad megint játékra a pálya. Megsokszorozódtak a repülő tojások. Szájukba tömve menekülnek vele. Ráülnek, úgy védelmezik. Rágyújtanak cigarettákra. A lányok hajába fújják. Füstöl a hajuk. Égnek maguk az előadók is növekvő szerelmi lánggal. Közben kerengve, nem nyugodva új meg új helyet keresnek. Elhatalmasodó összpontosító játékok. Könnyedségük titka, a szakadatlan koncentráció, a számolás, hol marad hátuk mögött elfoglalandó üres szék. Jó felvételekről Ravel szól, spanyolos, magyaros, tzigányos dalok, apróbb darabok borítják elegáns tarkaságukkal a mozgásokat. Zenei sorvezetők. Utolsónak a közismert Ravel-sláger: a Bolero.

Átcsókolják a tojást egymás szájában. Kilyukad az egyik. Tenyérbe csorog az életnedv. Le-félmeztelenednek. Ruhát cserél nő a férfival. A férfiak fekete öltönye mellet Brekl János mezei virágokká öltöztette a nőket. Mintha a természet párosodna az emelkedően szenvedélyes őrjöngésben. Orosz Ákos- Simkó Katalin abbahagyhatatlanul telekeringőzi a teret. Megátkozottan összefonódva. Mintha haláltánc volna, pedig az élettánc. Az életöröm ünnepelése.

Hetven percig tiszteletet érdemlő állóképességgel, hatalmas belső összpontosítással végzik az előadók.

A különleges mozdulati nyelven beszélő művet rendezte, koreografálta, kicsikarta a nyolc színészből: Balázs Zoltán.

Molnár Gál Péter, Népszabadság, 2008

A székeken kikölthetők a tojások, a férfiak kotlanak rajtuk feszengve - ez a sok, játékosan erotikus utalás egyike.

A bágyadt déltengeri napfény és a mindenség misztikuma, Maurice Ravel zenéje és Weöres Sándor egysorosa egymás és nyolc színész társaságában vendégeskedik a színpadon. A nézőket házigazdaként az est megálmodója, Balázs Zoltán üdvözli. A rendező az egysorosból álmodott sokszólamú mozgásszínházat, könnyedet és mégis téttel bírót. A tét pedig az én és a másik keresése.

Az útkeresést fekete székek és rózsaszínű flamingófigurák szegélyezik, a fekete ürességben szinte csak ennyi az, ami nem az emberben gyökeredzik (díszlet: Katus György). Időről időre felbukkanó kellék továbbá a tojás, ami a padlón görög, esetleg a színészek testén loccsan, de néhány teremtésmítosz szerint a tojásból keltünk ki mi magunk is. Tehát az is kapcsolódik az emberhez. A tojást testhajlatba szorítják, ajkak közé veszik, majd, akár a darabbeli temérdek cigarettát, szájból szájba csókolják. Egymás között keringetik az életet. A székeken kikölthetők a tojások, a férfiak kotlanak rajtuk feszengve - ez a sok, játékosan erotikus utalás egyike. Vagy játszható velük és rajtuk székcserés támadás, éppen a Bolero-finálé alatt: az egyik színész utolsóként kicsusszan a sorból, majd egy vágtát követően ismét ő lesz az első. Az előadás záró képsorában éppen egy efféle pajkos hatalmi harc olvad a sötétségbe, az örök körforgást ekképpen székfoglalós móka jeleníti meg. Szenvedélyes játékosság, játékos szenvedélyesség, ez jellemző leginkább az előadásra. A tér másik díszítő- és elválasztóeleme a flamingórengeteg, amire nem feltétlenül kell értelmes okot keresni. A rózsaszínű madarak önmagukban is ravelien hajlékonyak és buják, nem mellékesen tojásrakók ők is. Ha mégis kutakodnánk az „értelme" után: az asztrológia szerint a flamingó Vénusz „háziállata", másképpen a szerelemé. Innen nézve érdemes összevetni a tér másik strukturálóelemével, a székkel. A világot sarkaiból kimozdító vágy ilyenformán ellenpontja a helyhezkötöttségnek. Mint a madár a fészeknek, hiszen előbbi az utóbbiból repül tova. Nőies és férfias szimbólumok ezek.

A játék tere egyszerűségében is bálteremre, legalábbis egy fogadás helyszínére emlékeztet, ezt erősíti a szereplők mezítlábas eleganciája is. Merthogy a Tojáséj majd' másfél órájában a mezítláb jól megfér az eleganciával. A társasági esemény velejárója a pózolás és a másik nem utáni hajtóvadászat. Összegezve: mindenki a formásabb arcát mutatja a parti mikrovilágának. A Tojáséj nyolc színésze (Bakos Éva, Fátyol Hermina, Fátyol Kamilla, Simkó Katalin, Lendváczky Zoltán, Orosz Ákos, Páll Zsolt és Tompa Ádám) egymagában és párban sokféléről mesél az este során - a világmindenség törvényeiről például -, de a legfontosabb mégis az, hogy mit és hogyan mutatnak a másiknak. A bölcs filozófián túl a világmindenséget valójában mozgató vágynak tart tükröt az előadás. Méghozzá görbét. A sokszori passzázs a székek között megmutatja azt a széllelbélelt vándorlást, amelynek során a szereplők a kezdeti kötöttséghez képest eljutnak az emberi vágyakhoz. Hatásos kép, mikor a lányok jólfésültségét felváltja a borzas fészek, és leolvad róluk a rafináltan mesterkélt máz. Vannak jelenetek, amelyek békebeli képeslapot idéznek (mondjuk inkább: zenélő képeslapot, hiszen a szótlansághoz Ravel zenéje szól), amit a tenger mellől adtak fel a „néző" névre hallgató címzettnek. Ezt a képet színezik tovább a tengerpart színeiben: kékben és zöldben, okkerban és lazacban tündöklő női ruhák (Breckl János jelmezei). A makacsul a földre tapadva, sellőszerűen elfekvő nőket és férfitársaikat hosszú perceken keresztül vonszolják ki az éppen ellenkező neműek a tér közepéről, ahová magukat kelletve rendre visszacsusszannak. Egyáltalán: igen sok a tapadás és a csusszanás az előadásban. A mozgásanyagra is jellemző az emlegetett kettősség: lebegnek a falon vagy a másik vállán tipegve, a mélyben vigyázó kezekbe vetik magukat, máskor helyből a padlóra zuhannak. A kezek tulajdonosai pedig ezerarcúak: erővel telt férfi, vagány és hajlékony kemény fiú, rezdülő és kíváncsi kölyök, akik mind a nőiségre és a férfiszagra eszmélő gyereklányt vagy éppen a bájosan romlott vampot kapják el.

Az előadás a már említett végtelenített zárással valójában befejezetlenné, bármikor folytathatóvá válik. Kiragadott darab az élet (szét)folyásából, elmesélhető történetszál nélkül is, csupán hangulatokkal és ezek költői képekbe öntésével. A dramaturgiában vannak ugyan sarokkövek, de a köztük lévő űrt improvizáció tölti ki, amit ha szükséges, maga a rendező instruál az előadás alatt. Nem mintha esetlegesség jellemezné a produkciót. Az improvizáció ellenére alig akad sikerületlen mozdulat, igaz, a visszatérő ismétlés olykor monotonná laposodik. Sok ugyan a tojás a színpadon, de egyetlen záp sincs köztük.

Halász Glória, Színház, 2009

Rövidet dobtam. A tojás szétloccsant a színpadon, a fiút pedig kivégezték. Ha hosszabbat dobok, lehet, hogy nem fürdetik meg fél tucat tojássárgájában, s minden másképp történik. Az improvizáció a meglepetés virtuozitásával varázsol. És ezt teszi a Maladype társulata is a Tojáséjben.

Balázs Zoltán, a rendező néhány instrukciót küld előadás előtt színészeinek és akkor még meghökkentőnek tűnik, hogy hamarosan látni fogunk egy indián ünnepséget emberáldozattal és egy kávézó sürgő-forgó teraszát a pincérek balettszerűen összehangolt munkájával. A színpadon csak a plasztikflamingók nem nevetnek. Ők elegánsan ágaskodó nyakkal, „orrukat” fennhordva, teljes nyugalommal veszik tudomásul a híreket.

Aztán felcsendül Ravel Bolerója és elkezdődik a színház. A székeken ülő színészek először csak helyet cserélnek, felállnak s leülnek, közben pedig apró kis történetek zajlanak, ahogyan egymáshoz érnek, egymásra néznek. A tojás pedig kézről kézre, szájról szájra jár és e nyolc művész kiváló ritmusérzékkel reagál az egyre felerősödő zenére, hogy aztán egy nagy közös őrjöngésbe csapjon át a fokozódó szenvedély, s végül renddé alakuljon a káosz. Aztán megtudjuk, mi történik akkor, ha bomba van a szívemben, s azt is, mitől fess este a pesti nő. A társaság ugyanis olyan játékörömmel bolondozik a különféle muzsikákra és hoz létre néha valóban tragikus pillanatokat is, hogy teljes mértékben eltekintek attól, amikor a fergeteges ötletek közé néha egy-két laposabb is becsúszik. Mert a rizikó benne van a játékban, a bátorság azonban mindenekfölött meggyőző. Az arcokra pedig rá van írva, hogy mennyire elképesztően élvezik ezt a különös játékot.

Fátyol Kamilla és Tompa Ádám megmutatja például, hogyan alakulhat ki vérre menő flört egy pár, tupírozott hajban elrejtett cigaretta érintésével, Orosz Ákos pedig megható lelkesedéssel tesz meg mindent esélytelensége teljes tudatában a nőért, aki már rég másra vágyik, kicsit később pedig képes olyan mosolyt fakasztóan földre vetni magát, ahogy talán senki más. Bakos Éva egy mókás fogócskába keveredve csillogó szemekkel, kipirult arccal, önfeledten sikkant segítségért, Lendváczky Zoltán teste pedig egy pillanatra sem nyugszik, repertoárja szinte végtelen. Fátyol Hermina elegánsan veti magát a mélybe magabiztosan, Páll Zsolt pedig egyszer felfújja magát és tekintélyt parancsol, néhány szempillantás múlva pedig már szánalmas akarnokként domborít. Simkó Katalin bájosan libben, akár egy légtáncosnő, s huncutul flörtöl mindenkivel.

Boldogító az összhang. Az egyik szereplő belekezd egy mozdulatsorba, aztán folytatja a másik, aztán újabb ötlet születik és hullámként fut végig a társaságon, és így tovább, amíg egyszer csak vége szakad a játéknak. De addigra már repült tyúktojás és strucctojás, mert a világ gömbölyű, és az emberek néha szeretik, máskor pedig gyűlölik egymást, de ezen a golyóbison kell, hogy együtt éljenek, és ennek a nyolc színésznek a színpad kicsiny világában ez bámulatosan sikerül.

Szepesi Krisztina, Pesti Műsor, 2009

Harminc rózsaszín flamingó között nyolc fekete tonettszék. Tonettflamingók, flamingószékek között átöltöző lányok, nekivetkőző fiúk. Önmagukat, egymást, egy s mást próbálgatók. Világtörténelem előtti kisfiús-kislányos kíváncsiság és pajkos mosoly nyolc arcon, mozgássorokká fegyelmezett folyamatos nyughatatlanság a térben, többnyire Ravel-aláfestéssel, a végén természetesen a Boleróval.

Mintha négy Ádám és négy Éva az édenben még együtt röpülne a madarakkal, együtt rikoltozna a majmokkal, együtt siklana a gyíkokkal, együtt hullana az esőcseppekkel. A paradicsomi ember- és állatóvoda Weöres Sándor nevezetes egysoros verséről lett Tojáséj gyermekkert. Szavak nélküli előadást ígér a Maladype Színház és a Thália Színház szemet-lelket gyönyörködtető közös produkciója, de néhány tulajdonnév-hívószó, informatív felkiáltás, hangutánzás elhagyja az ajkakat (alighanem majdnem mind fölöslegesen). Bakos Éva, Fátyol Hermina, Fátyol Kamilla, Simkó Katalin, Lendváczky Zoltán, Orosz Ákos, Páll Zsolt és Tompa Ádám pompás összmunkája: egysoros színház, időnként elburjánzó-ismétlő sormintákkal. A konkrét történetek nélkül is tartalmasan epikus, magatartás- és kapcsolat-ősmintákat közlő jelenetek füzére, koreográfiája lágy, álombeli mézektől ittas rendező, a remeklő Balázs Zoltán fejében, akaratában, idegeiben született meg, hogy a Maladype tagjai éljék, forogják, zuhanják, csússzák sárrá, arannyá, sárarannyá.

A leírás nehézkes nyelve csak jelezni tudja, hogy a helykeresés, helyváltoztatás, helyfoglalás miféle sürgése hatja át több "fejezetben" is a székről székre ülő, igyekvő, huppanó sereglet fáradhatatlan buzgalmát, s hogy a székekkel űzött sokféle játék miként hozza össze, rebbenti szét, fordítja szembe, szervezi szövetségbe, pendíti testrímként a nyolc színészt a zene ritmusára. A kecses, egzotikus flamingók, Katus György díszletének madarai - negyed körben, ékben, lenge hullámvonalban hajlítva egymás felé kecses nyakukat - játszótárs- és játékszer-arzenált képeznek a mögöttük, mellettük, alattuk megbúvók védelmére. (Sokszor úgy tologatják a kerek fekete talpakon veszteglő lényeket, ahogy háborúsdit vívó gyerekek az ólomkatonákat.)

Velük s a székekkel egyenrangúan fontos, de egészen más jellegű és szerepű eszköz az előadásban az arche-sejtetéseket közvetítő, keletkezésszimbólum tojás, illetve a tojással részben megfeleltetett, a modern életforma narkotikus izgatottságát kifejező cigaretta. Nemcsak a cigarettát, a tyúktojást is szájba veszik, egymás szájába csókolják a játszók: dédelgetik a formát, örökítik az étket és mérget. Szájról szájra száll a csók néma éneke, vágtat az erotizáltság stafétája, holott sem a ruhacserék diktálta félmeztelenség, sem egy-egy (az éji bódulatra, élvezetre, termékenységre közvetlenebbül utaló) beállítás nem lép ki az egyszerre választékos és eleven színpadi esztétikum keretei közül, nem kerül kívülre a hátsó fal oszlop- és kupolafényei által rajzolt csarnokon.

Csak mutatóba néhány kép: egy fiú és egy lány egy-egy tojást fújkászik, mindaddig, míg a szabálytalanul görgő idomok össze nem simulnak a nyurga flamingólábak közt a deszkákon. Erre az összesimulásra ki-ki másként-másként reagál (megindul a strucctojás-fújás mulatságos, tromfoló kísérlete is); a tojásfújogatók fektükben mélyen összenéznek. A tojást vigyázó játékokkal szemben a tojástörő játékok egyike - így nyersebb, materiálisabb hatású is - két fiú szkanderezése: hason fekve (meglehet, egy nőért) mérik össze karjuk erejét, s a két tenyér közt ott lapul az óhatatlanul szétfreccsenő tojás. A Bolero lekottázásához csak a nyolc korpusz hihetetlenül mozgékony hangjegyét veszi igénybe Balázs Zoltán, s alkalomadtán a dörömbölést a tojáséj kemény héjfalán. Éppen ekkor, a zsongó szerelemzenére korlátozza legszigorúbban az érintéseket, érintkezéseket - hogy befejezésül, a színt lassan elsötétítve bábuszerű mozgásokba oltsa az egész kompozíció groteszkumát.

Breckl János egyszerű szín-jelmezei - a fehérrel, feketével, égő vörössel, kobaltkékkel, tengerzölddel, sötétülő okkerrel, meg a flamingószínnel - eszközként is beleolvadnak a teljes kelléktárba; de egy tojáshéj-darabka mint (véletlen?) tonzúra is lehet "jelmez". A zenei szakaszok közötti kis csendek külön funkcióval bírnak (zenei munkatárs: Sáry Bánk). Valójában nincs komolyabb hullámvölgye a látomásnak, az esetleg szükséges korrekciókat felissza a precízen összehangolt folyamat. Ám tán mégsem kellett volna megfeledkezni arról, hogy a tánc- és mozgásszínház nagymesterei jól tudják, miért alkotnak jóval rövidebb opusokat: a fizikum ilyen időtartamú és terhelésű igénybevétele (falra mászással, imitált zuhanással, tiszteletet parancsoló futó- és mozgásteljesítménnyel), és a nyolcvanpercnyi állandó lélekcsere követelménye szinte merénylet a társulat ellen; időnként kiül a közreműködőkre. A színészközösség bizonyára mégsem tiltakozik: ugyanúgy belefeledkezik saját erőpróbájába, mint a közönség a látnivalóba.

Tarján Tamás, kultúra.hu, 2008

A pontról pontra megkomponáltnak ható mozdulatsorok lassan leplezik le improvizatív voltukat, feltűnik néhány egyszerű szabály, ami szervezi a helyenként bonyodalmas és néhol többszörösen szimultán történéseket. Valódi egymásra figyelés, valódi együttlét, valódi zuhanás két és fél méter magasból - oda sem nézve, hogy elkapnak-e, mert tudom, hogy elkapnak. Valódi meztelenedés, valódi nyál az egymás szájából szájba vett tojásokon. Játszanak, és jót játszanak, már csak az a kérdés, hogy magukban vagy nekünk is?

Nem sok kézzelfoghatót hagyott meg színészeinek a rendező, Balázs Zoltán a Maladype Tojáséj című legújabb előadásában: se szöveg, se dramaturgiai váz. Ami maradt: 32 rózsaszín flamingó, 8 szék, kellékek (főként tojások, kockacukor, cigaretta...), zenebetétek előre nem egyeztetett sorrendben (főként Ravel), néhány jelenetetűd, és ők nyolcan színészek a Thália Új Stúdiójának egyenletesen bevilágított, feketére csupaszított játékterében féloldalnyi közönséggel. Ezzel kell ma valamit kezdeniük.

Már a Leonce és Léna esetén is izgalmas vállalkozás volt a jelelő fizikalitást (fizikai színház) választani megszólalásmódként, noha ott még megvolt a színészek számára a szövegmondás, az intonáció biztonságos nyugalma, amihez vissza-visszatérhettek ebben a kettős (szöveg és jelerejű mozdulatok együtteséből összeálló) játékban. Most ez a fogódzó sem maradt. Mindig van valami sajátos izgalma annak, amikor mozdulatművészetekben nem kellően jártas (vagy teljesen járatlan) előadók nyúlnak fizikai színházi formákhoz: egyrészt a mozdulatok kimódolatlansága elemi igazságélményt nyújthat, másrészt fennáll a veszély, hogy civil bumfordisága miatt a konkrét fizikalitás semmiféle metaforikus szintre nem tud elérni, és így a darab vagy művészkedővé, vagy semmitmondóvá válhat.

A Weöres Sándor egyszavasából kiinduló Tojáséj voltaképpen ezeket a végleteket kerüli el, noha felváltva hajladozik mindkét irányba: a zenével a legszorosabb összefüggésben lévő poétikus hangvétel a mozdulatok természetességének elemi igazságélményét csökkenti, míg az egyszerű mozdulatsorok, gesztusok világos jelbeszéde a művészkedés és az artisztikus értelemben vett alpáriság csapdáját kerüli el nagyrészt sikerrel. Azt gondolom, lesznek, akik nagyon fogják szeretni ezt a szépséges, élettel telt színpadi együttlétet, és lesznek, akik - bár kedvelik a Maladype társulatot - végig fogják szenvedni ezt a másfél órát, főként ha felkészületlenül (elvárásokkal, történetekre éhesen, parkolóhelyekért folyó harcoktól csatakosan) ülnek be rá.

Balázs Zoltán és a társulat tiszteletreméltó kezdeményezőkészsége ellenére - amivel számukra járatlan utakat és megszólalási formákat keresnek újra meg újra - ismét egy olyan darabot hoztak létre, aminél valahogy mégsem érződik a kísérleti jelleg. Nézem, és egy kiérlelt előadást látok, amely kiérleltség ebben az esetben nem minőséget jelez, hanem valamiféle készenlétet, amely minden stiláris nyitottság és befejezetlenség (jelen esetben az improvizatív jelleg) ellenére szembeötlő.

Mintha a Maladype bemutatóról bemutatóra, minden egyes darabbal valaminek a végére érne, és annak ellenére, hogy vannak átörökített elemei és nyilvánvalóan továbbvitt hozadékai is egy-egy munkának, mégis mintha mindig valami egészen másba kezdene bele, aminek néhány hónap múlva szintén a végére jár.

A Tojáséj elsősorban nyolc ember együttléte, tényleges egymásra figyelése - az egymáshoz érés, az egymáshoz közeledés, az egymástól távolodás jelein keresztül. Valóságosan és jelképesen is tojásokkal való játék. Az általam látott előadáson azonban eltört néhány - gondolom, van, hogy egyetlen sem... Ma túl sok volt a székeken való helycsere, számomra messze túlért azon a ponton, amikor még sokszólamú mondandójának lendülete kitartott, mint ahogy az egész előadás is finoman pulzált a szépség izgalma és az unalom között. Ma jobb volt a színpadon lenni, mint a nézőtéren. Ez egy ilyen este volt.

Török Ákos, Ellenfény, 2009

A magyar színész lefúrt lábú, mondta valaha egy remek mozgáskultúrával, akár akrobatikus készséggel megáldott művész, Cserhalmi György. Ez azt jelentette, hogy nálunk a pszichológizáló, realista színjátszás az úr, azaz a produkciók többségében a színészek álldigálnak vagy üddögélnek, és különböző szintű átéléssel elmondják a szöveget. Míg a miénknél boldogabb színházkultúrákban, hogy ne menjünk messzire, például a lengyelben vagy a románban, a sokkal stilizáltabb, ezért több mozgást, nagyfokú testi felkészültséget igénylő játékmód inkább hozzátartozik a színházi anyanyelvhez. Persze itthon is mindig voltak kivételek. Amikor Jirí Menzel A Katona József Színházban konfliktusoktól tarkított próbafolyamatban Gozzi A szarvaskirály című darabját rendezte, akadt egy színész, Bán János, aki láthatóan magától értetődő természetességgel felelt meg annak a fokozott mozgásigénynek, amit Menzel a többiektől is elvárt volna. Hiszen az Oscar-díjas rendező és színész, amikor egy vendégjátékon ő szerepelt a Katona József Színházban a Nőtlen urak panziója című fergeteges bohózatban, olyan laza könnyedséggel egy fotelbe szaltózva érkezett a deszkákra, hogy mindenki megcsodálta, aki látta.

A mostani fiatal, magyar színésznemzedék persze a mozgás területén felkészültebb, mint a régi. Ez egyrészt a sok zenés darabnak köszönhető, amelyekben táncra kell perdülni, bár ezekben a produkciókban gyakran a prózai jelenetek a lehető legkonvencionálisabbak. Másrészt amióta Ladányi Andrea a mozgástanszék vezetője a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, alaposan megdolgoztat minden növendéket, erről remek vizsgaelőadások tanúskodnak. A Katona József Színház tájékán is sokat változott a helyzet, Bozsik Yvette például előszeretettel társít színészeket és táncosokat, az előbbieket táncos feladatokra, az utóbbiakat pedig színészi teljesítményre is ösztökélve.

De van már olyan együttes is, a Maladype Színház, melynek tagjai rendszeres tréningeken vesznek részt, irigylésre méltó az állóképességük, és tulajdonképpen már nem megmondható, hogy ők prózai színészek vagy mozgásművészek inkább. Vezetőjük Balázs Zoltán Párizsban tanulta a színházi mesterséget, rendező és színész egyaránt. Kezdetektől fogva eltért a realista stílustól. Szertartásjellegű színházat celebrált, a zene és a látvány hangsúlyos jelenlétével. Gyakran ugyan azt éreztem, hogy az erőteljes koncepció, a kemény csapatmunka agyonnyomja a személyiséget, kevéssé vannak egyéni alakítások, már-már ,,idomítás”, amit látok. Ez pedig némi ridegséget, kimódoltságot, monotóniát eredményezett. De mostanra a módszeres munka beérni látszik. Már tavasszal, a Leonce és Léna előadása elbűvölően játékos volt a Bárka Színházban. A színészek négyféle felfogásban tanultak meg minden jelenetet. A közönség tagjaiként rendelhettünk, ha egy-egy jelenetet akár többféle felfogásban és szereposztásban is meg akarunk nézni. A próza tényleg egyenrangúvá vált a mozgással. A színészek akár egymás hegyén – hátán álltak, gúlát alkottak vagy éppen keskeny pallón lavíroztak, miközben meggyőzően mondták Büchner sorait. Volt ebben persze erőfitogtatás és erőpróba is, annak megmutatása, hogy mi mindenre képes az együttes, de ez feloldódott a játékosságban, a találékony rögtönzésekben. A mostani ,Tojáséj című bemutatón, a Thália Színház Új Stúdiójában már csak egy-egy szót mondanak vagy éppen kurjantanak a színészek. Egyébként csaknem másfél órányi mozgást látunk egyhuzamban, leginkább Ravel zenéjére. De ez nem tánc, még kevésbé balett, inkább mind hevülékenyebb, ugyanakkor pajkos, gyermeki csínytevés, olyan mintha nagy fantáziájú kölykök rossz fát tennének a tűzre, elbabrálnának – egymást is beleértve – mindazzal, ami a kezük ügyébe kerül. Kipróbálják, mi mire használható, A tojásokat például egymás szájába csókolják. Vagy éppen a nyers tojást is narkotikus kéjjel szippantják magukba. Tojás formájú lasztit passzolgatnak, közben rafinált módon helyezkednek, mintha az életben kiszorítósdit játszanának. Tébolyult energiával nekirohannak a falnak, mintha iparkodnának kifutni a világból. Bizonyos dolgokat előre rögzítettek, de amúgy felszabadultan improvizálnak. Végigpróbálgatják saját lehetőségeiket is. Díszletként, olykor megelevenített partnerként harminc bábflamingó szolgál. Tologatják őket, mintha hadsereget szerveznének belőlük, mögéjük bújnak, netán táncra perdülnek velük. Elméláznak vagy a bacchanália felfokozott állapotába kerülnek, kiszolgáltatják a testüket egymásnak, és semmit nem szégyellve nekünk. Közszemlére teszik erényeiket és hibáikat. A színház alapkérdéseire kérdeznek rá. Arra, hogy meddig vihető el lelki és fizikai megterhelésben a színész, anélkül, hogy még maradandó károsodást szenvedne.

Hasonló dilemmákat feszeget régóta Frenák Pál is, aki szintén ötvözni igyekszik a különböző műfajokat. Táncot vegyít cirkuszi akrobatikával. Színészi képességeket is megkíván a táncosoktól. A lelki lemeztelenedést valóságos meztelenséggel párosítja. A tavalyi Instinct című produkciója arról regélt, hogy mennyire reménytelenül elmagányosodtunk. A múlt heti bemutatója a Trafóban, Intime pedig arról szól, hogy mennyire igyekszik test és test egymásnak feszülni, mennyire vágyik az érintésre, egymásba bújásra, gabalyodásra, és mennyire társas magány lesz a végén ebből is. De aztán a társadalmi hazugságok csak lefeslenek, a test megköveteli a magáét, szétrobbantja a kialakult viszonyokat, szétfeszít minden határt, és itt is eljutunk a tébolyult bacchanáliáig. Tobzódnak az ösztönök, vitustáncot járnak az idegek, őrjítővé válik a tempó, csatakosak lesznek a fellépők. Ahogy Balázs, úgy Frenák is eksztázisig hajtja a szereplőit. a két előadás alaphangulata azonban más. A Tojáséj elsősorban a boldogsághormonokat szabadítja fel, a játékosság kéjjel való ötvözete, miközben szerelmi vallomása színházról is. Frenák inkább letargikus. Bemutatja a romboló erőket. Volt már groteszkebb, gúnyosabb, nyelvöltögetőbben szarkasztikus, mint például a Tricks Tracks vagy a Fiúk esetében. Most inkább letargikus. Ő is tágítani igyekszik a határokat. Volt már erőteljesebb, volt már jobb is, amit koreografált, de most sincs nyoma a megállapodottságnak, érződik, hogy nemcsak a testeket hajszolja agyon, az agya is jár, mindazt igyekszik kipréselni magából, ami egyáltalán kiadható. Nem az elkényelmesedett bérletes nézőknek csinál színházat, és nem rutinos, megállapodott szereplőkkel dolgozik. Ahogy a Maladype Színház társulata sem. A magyar színház zöme sokkal ellustultabb náluk. De azért az ő erjesztő hatásuknak is köszönhetően valami mégiscsak mozgásban van.

Bóta Gábor, Népszava, 2008

Többek között Ravel Bolerójára komponált vitalitással, játékkal és életörömmel teli mozgásszínház a Maladype társulat Tojáséj című előadása. Szinte hang nélkül, a tojást téve meg főszereplőnek elevenítik meg a férfi-nő kapcsolat egyes emlékezetes mozzanatait a gyermeki incselkedéstől a szexuális adok-kapokig terjedő skálán, amelynek közös nevezője mindig a hol kisebb, hogy nagyobb tétre menő játék.
Különös feszültség lengi át a Thália Új Stúdiójának egész terét, amely mindössze néhány ide-oda repkedő, szinte a fizika törvényeit meghazudtoló módon kézről-kézre, szájról-szájra, meg minden egyéb helyről mindenhová, pulzáló dinamikával vándorló tojásnak, no meg néhány, már-már artistákat idéző precíz, de határozott finomsággal munkálkodó, minden egyes porcikájával vadul koncentráló színésznek köszönhető. Ez az atmoszféra különös elegyet alkot a komolyzenére komponált, átgondoltan építkező, a szólamokkal pontos szimbiózisban kibontakozó játék-motívumokkal, amelyek bár viszonylag gyakran ismétlik önmagukat, mégis a markáns formalista keretek között szabadon kibontakozó személyiségek más és más tartalommal, újabb és újabb csattanóval töltik meg a hasonló színpadi elemeket (gondoljunk csak a székváltogatós jelenetekre).

Balázs Zoltán rendezése a komoly felnőttlét erőfitogtatásaival kezdi történetét, ami szép lassan átcsap fogócskába, majd macska-egér játékba, hogy aztán a labda-tojások genezismetaforába váltsanak, és a szerelmi aktus beteljesedését követően demonstratíve – de nem sajnálkozva – kenődjön szét a komor, fekete falon (éljen a biztonságos szex!), amivel még nincs vége, úgyhogy rögtön lehet is visszamenni játszani, mert gyereknek lenni jó, és felnőttként sem lehetetlen.

A társulatból sugárzik, hogy jól érzik magukat, és örömmel játszanak főként egymásnak és egymással, néha gyerekesen, a világnak produkálva magukat, amely olyan intim atmoszférát kölcsönöz az előadásnak, amely könnyen magába szippantja a közönséget. Igaz, ehhez kétségtelenül szükséges a zenei anyag is, amely az egyes jelenetek „kibontakozó” fázisán jó segítség a nézői figyelem megtartásához, arról nem is beszélve, hogy tényleg jó zene a fináléhoz választott Bolero – meg az a néhány összeválogatott latin hangulatú intermezzo is, amely végigkíséri az estét. Bakos Éva, Fátyol Hermina, Fátyol Kamilla, Orosz Ákos, Lendváczky Zoltán, Páll Zsolt, Simkó Katalin és Tompa Ádám végig figyelve egymásra pontos, és jól működő gépezetként működik együtt, miközben hatalmas fizikai és szellemi energiákat mozgatnak meg a színpadon.

Nem feltétlenül sodró, ámbár dinamikus és kétségkívül hangulatos előadás lett a Tojáséj, amely meglehetősen egyedi formáját nyújtja a nemesebb értelemben vett szórakoztatásnak, passzív játékra hívva a gyermekibb lelkű közönséget.

Zsedényi Balázs, 7óra7, 2010

Elegáns, rózsaszín flamingók csoportokba verődve betöltik a játékteret. Közöttük tonette székeken üldögélnek az elegáns színész-táncosok. Négy gyönyörű lány, egyszerű szabású, fekete ruhában, négy fiatalember, fehér ingben, fekete nyakkendővel. Különböző zenékre - a popzenétől a jazz-en keresztül egészen a klasszikus zenéig – fokozatosan felveszik a ritmust, közös játékokba merülnek, gyermekien ártatlan, pajkos mozdulatokkal gyújtanak gyöngéden erotikus szikrákat, a birtoklás és az elengedés játékait bemutatva.

Ki merít kiből? Ki az, aki a legjobb helyett tudja magának elfoglalni? Ki, hogyan kelti fel a másik figyelmét? Az előadásban minden a tojások körül forog. Ezekkel táncolnak és játszanak, ezeket dobálják, ezekkel veszik célba a másikat. Vajon ki, kit, hogyan talál el? A tojás törékeny játékszer. Ha nem bánnak vele elég óvatosan, azonnal széttörik. Nemcsak az élet kezdetét szimbolizálja, hanem két ember közeledésének is lehet eszköze. Ahogyan a földön fekvő pár a tovagördülő tojásokat fújja, forró leheletükkel egymáshoz is közelítenek. A tojáshéj, amely kívülről látszólag kemény, azonban valójában nagyon is törékeny, lelkünk törékenységét szimbolizálja.

A flamingók a székek között kergetőznek, a színészek dobálják egymásnak a tojásokat, mi nézők pedig próbáljuk követni a felszabadult fogócskát. Kapkodjuk a fejünket, követni próbáljuk, hogy ki, merre mozog a színpadon. És amikor egy tojás váratlanul „széttörik“, és sárgája szétfolyik a színpadon, már kéznél is vannak a kis színes, műanyag vödröcskék. A színészek eltakarítják maguk után a szennyet, és mindazt a pajkosságot, romlottságot, amit elkövettek. Van, amikor úgy adják át egymásnak a tojásokat, hogy kezüket nem is használják. A fizikai érintés utáni vágy, a szenvedélytől való félelem ugyanis mindent tönkretehet. Azután a tojásokat váratlanul a nézőknek kínálják, mintegy felajánlva: ők is játszanak velük.

A lányok, akik egymás vetélytársai, különböző trükkökkel próbálják felhívni magukra a férfiak figyelmét. Hírtelen leesnek a székről, sokatmondó pózokat vesznek föl, csábítóan cigarettára gyújtanak és provokatívan fújják ki a füstöt. Új, tarka ruhákat öltenek, a férfiak segítségét kérve. Végül minden lány magához köt, kisajátít egy férfit. A színpad közepén szédületesen pörgő táncot jár egy pár, amíg kifulladva össze nem esik. A férfiak vállukra veszik a nőket, vagy megpendítik a félmeztelen testet, akár egy gitár húrját. Ölükbe zárják a magasból eső lány testeket, megtámasztva őket. Azután, amikor a lányoknak támaszra lenne szükségük, eltaszítják őket. A férfiak a testükből képeznek járdát, s egy lány megálmodott célja felé haladva kíméletlenül végigtapos rajtuk. A férfiak férfias játékot játsszanak. A sportolást idéző tornán a flamingókból futball, vagy kézilabda kapu lesz. A lányok nézik őket és szurkolnak nekik. Mint a bűvész a kezei között a tojáshéjakat, úgy tologatják Ravel Bolerójának utolsó taktusaira a színészek a székeket a térben, megmutatva ezzel egymáshoz fűződő kapcsolataikat. A flamingókból voyer-ök lesznek, az akadályok és a madarak az összetartozást szimbolizálják.

A budapesti mozgásszínház színskálája Balázs Zoltán rendezésében a játékosságtól és nézőket magával ragadó tréfáktól az emberi lélek gyöngéd kifejezéséig terjed. A technikailag színészt próbáló, fizikailag kimerítő teljesítmények ellenére a szereplőkből mindvégig árad a játék öröme.

Zuzana Perůtková, rozrazilonline.cz, 2009

Fordította: Huszár Sylvia