Amikor hozománnyal érkezik, a menyasszony is szebbnek tűnik... mint amilyen a valóságban. Hogy megértsük, hogyan és miért kaphatott helyet ez a szöveg az Odeon Színház repertoárjában, talán jobb, ha előbb megvizsgáljuk a kérdés politikai, gazdasági és adminisztratív összefüggéseit: az előadás létrejöttét az EU-s Fabulamundi. Playwriting Europe projekt tette lehetővé, ami már harmadik kiadásánál tart, és az Európai Unió Kreatív Európa programja (2017-2020) társfinanszírozta.

Az európaiságon és a kulturális sokszínűségen túl számomra úgy tűnik, hogy a hangsúly ebben az esetben a társfinanszírozáson van. Vagyis a lengyel származású Elżbieta Chowaniec darabját, amivel huszonöt éves korában, 2007-ben debütált, nemcsak kulturális, de anyagi értelemben is népszerűsítették/támogatták. Viszont elárul valamit az a tény (ha nem is sokat, de eleget), hogy egy fiatal drámaíró pályájából, aki mellesleg továbbra is gyermek- és felnőtt előadások szerzője, tíz év elteltével is debütdrámáját tekintjük a legreprezentatívabb műnek. Mint amúgy az a részlet is, hogy eddig csak olyan kelet-európai országokban játszották, mint Magyarország, Szlovákia, Oroszország és (most) Románia. Valahogy úgy, mint amikor a két világháború között B.O. jelzésű okleveleket osztogattak a Sorbonne-on, B.O. vagyis „Bon pour l'Orient” (keletre megteszi)...

Miért pont a gardénia mellett döntött a szerző? Ez a növény hivatott értelmezni azt a már amúgy is eléggé átlátszó példázatot, miszerint az egymást követő nemzedékei evolúciójuk során átveszik és felerősítik elődeik tulajdonságait, főleg az örökletes hibákat. Végül is hívhatnák jázminnak, borostyánnak, vagy (miért is ne?) pitypangnak – ha már fiatal szerzőnk ennyire szenvedélyesen érdeklődik a kertészkedés iránt, és ragaszkodik hozzá, hogy alapötletét egy virágoskert segítségével közvetítse. Valószínű, hogy az internet segítségével nyert bepillantást a növény tulajdonságaiba: „A gardénia szaporítása dugványról történik, amelyet kertészeti perlitben, tőzegben vagy homokban helyezünk el, lehetőleg meleg környezetben. Erős gyökeret vet, szerteágazó gyökérrendszerrel rendelkezik, amely a talajban messze kúszik (folyvást nyúlik – a szerző megjegyzése). A gyökérzet kiváló víz- és ásványfelvevő tulajdonsággal rendelkezik.” Mélyen van megírva – ahogy Jupân Dumitrache mondaná. De kicsit sem mély, csak mesterkélt, és korántsem bölcsesség, csupán hamisság.

A cselekmény, amelyet ez az Elżbieta Chowaniec elkezd, folytat, befejez, majd ismét (és még négyszer) elkezd csupa jó tulajdonsággal rendelkezik: egyszerű, kiszámítható és monoton. Egy koszorú, de nem ám gyöngyből, hanem hölgyekből, akik házasságaiknak fejlődését mutatják be, hiszen a család továbbra is a társadalom alappillére (Marxtól a polkorrekt Amerikáig): ismétlődő életút, majdhogynem teljesen azonos, álmok, vétkek, hibák, csalódások, és mindezeket az újító erejű anyaság koronázza meg... újabb hibákkal, boldogtalansággal, kudarcokkal. És amelyek a legjobb szándékkal, de a legostobább hibák miatt (kitaláltad!) mind ugyanúgy érnek véget.

A négy nő mindegyike újabb lánynak ad életet, akik zátonyra futott házasságuk után szintén egyedül maradnak keserűségükkel, szegények, s remélik, hogy gyerekük szerencsésebb lesz, vágyai beteljesülnek, s kivirágzik. Akár egy gardénia? Nyilvánvaló (vagyis egyáltalán nem váratlan), hogy a gyerek, amikor eljön az ő ideje, ugyanúgy megismétli, sőt felülmúlja anyja hibáit. Ez a darab Lucia Demetrius Trei generaţii (Három nemzedék) című ősrégi történetét juttatja eszembe, amit ugyancsak az Odeon-ban mutattak be – csak ez valamivel modernebb, ritmikusabb/koncentráltabb, ugyanakkor sokkal inkább fogalmaz kijelentő módban, konvencionálisabb és drámai töltetét tekintve szegényesebb darab. Vagy Rodica Ojog Braşoveanu meséi jutnak eszembe, a Bărbaţii sunt nişte porci (A férfiak disznók) című kötetéből...

Mihez kezdjen a rendező egy ilyen didaktikus és affirmatív, axiomatikus feminizmussal átitatott, egyébiránt rosszul felépített, ötletek, árnyalatok stb. szintjén korlátozott művel? Nem tudom, hogy a fiatal, egyébként kolozsvári születésű és Magyarországra emigrált Balázs Zoltánnal együtt csomagban jött-e a szöveg és a társfinanszírozás. Mentségére legyen szólva, a körülményekhez képest tiszta, elviselhető darabot sikerült létrehoznia. Segítségére voltak Constantin Ciubotaru díszlettervező és Andrada Chiriac jelmeztervező, akikkel együtt levegős, már-már kellemes díszletet álmodtak a színpadra, amely a gardénia élénk, finom színeiben (fehér és sárga) pompázott– ezek a színek feszült ellentétben vannak a színpadképet átható fekete színnel, de a Nő I. ruhájával is, aki egyfajta anyja és királynője a felidézett őrültségek, jajgatások, bajok és szerencsétlenségek sorozatának, amelyek átszövik az egész előadást. A színpadi tér felosztása továbbá valamelyest segített a szereplők identitásainak megkülönböztetésében (dédanya, nagyanya, anya, lány), akik – mint valami képkeretben – a tér különböző pontjaihoz rendelve jelennek meg.

A történetek felépítése: egymást közömbös kiszámíthatósággal követő epizódok, fárasztó monológok, amelyeknek köszönhetően minimális a szereplők közötti kommunikáció. A közvetlen kapcsolat – ebben az esetben – akadályt jelent, főleg, hogy a használt nyelv (a szerzőé, nem a szereplőké) egyforma. Ennél fogva nehezen alakul ki az identitásuk, személyiségük nehezen körvonalazódik. Mert amikor mind a négy szereplő hasonló módon, hasonló modorban mondja ugyanazt a dolgot... a súly a színész vállára vándorol.

Úgy értesültem, hogy az előadás létrejöttének egyik oka Simona Popescu (Nő III.) és Mădălina Ciotea (Nő IV.) frissen alkalmazott színésznők foglalkoztatása a Győzelem úti (Calea Victoriei) pályájuk elején. Nem mondom, nagylelkű szándék, amelyet a két színésznő odaadással, sőt profizmussal hálált meg, bár játékukban volt némi zavar is. Ez a debütálás számlájára is írható (jómagam az előadást a premier másnapján láttam, meghívottakkal teli teremben: rokonok, barátok, ismerősök gyűrűjében).

Sajnos a szereplők színpadi fejlődését elkerülhetetlenül a sematizmus jellemzi. Ebből a szempontból Antoaneta Zaharia (Nő I.) és Paula Niculiţă (Nő II.) járnak a legjobban, belülről fakadó természetességgel fogyasztják és merítik ki az események és jelentések, a hitelesség, a drámaiság és a meghatódottság korlátozott forrásait. És ezt nagyszerűen, konfliktusokkal átitatott jellemfejlődéssel teszik, megadva a karaktereknek azt a varázst, amire a szerző képtelen volt. Másképp mondva a két újoncnak sajnos meg kell elégednie a megmaradt harmadik-negyedik helyekkel, és így kell meggyőzniük róla, hogy érdemesek arra, hogy egy fővárosi színházban játszanak, amely állami támogatottsága miatt nincs túlságosan kitéve a közönség és piac igényeinek. Az, hogy ez sikerül nekik, az nagymértékben az ő érdemük, és nem a döntéshozóké, akik ebbe a másodrangú üzletbe őket mint valami próbababákat kihelyezték.

És hogy az egész este még idegesítőbb legyen, a bejáratnál nagylelkűen a kezembe nyomtak egy cetlit (egy iskolai füzet nagyságú lapot) a nem létező programfüzet helyett. Kösz szépen, kedves művészeti titkár, de ezekhez az információkhoz már a színház honlapján, a papír pazarlása nélkül is hozzájutottam. Ezen a téren az Odeon Színház vezetősége példát vehetne inspiráció, minőség és gyorsaság terén a Teatrul Mic műsorán lévő Szentivánéji álom előadást kiegészítő albumról. Na, az valami egészen más!

Bogdan Burileanu, LiterNet, 2018

Fordította: Adorjáni Panna

Néha annyira nyomorultak vagyunk, hogy már nem is tudjuk az okát. Nem tudjuk eldönteni, hogy a történelem tette ilyenné az életünket, hogy a nevelésünk vagy épp annak a hiánya a felelős, hogy gyerekkori traumák okozták vagy az, hogy képtelenek voltunk felnőni.

Nehéz sebhelyek nélkül megúszni az életet, de élheted úgy, hogy a lehető legkevésbé sérülj. Nem hiszem, hogy létezik egyetlen, mindenki számára érvényes képlet, de átvehető egy bizonyos gondolkodásmód, ami segíthet. Úgy gondolom, hogy nagyon fontos a tisztánlátás, hogy tudatosítsuk a velünk történő dolgokat, és a gyors reagálás, hogy a ránk gyakorolt hatásuktól függően elutasítsuk, megszűrjük vagy átalakítsuk mindazt, amit megélünk. És azt is gondolom, hogy fáradhatatlanul és minden nap örömmel kell keresnünk a szépet.

Az Elżbieta Chowaniec (lengyel drámaíró, dramaturg, forgatókönyvíró) szövege alapján bemutatott Gardénia című előadás négy szereplője abszolút nélkülözi ezt a gondolkodásmódot. Egyetlen sors története, amely négy generáción keresztül áramlik egyikük életéből a másikéba, talán a történelem vagy a végzet kiszámíthatatlansága miatt, valami miatt, ami elviselhetetlen és megmenthetetlen. Egy ilyen történetben a legegyszerűbb a másikat hibáztatni – a történelmet, a volt férjedet, az anyádat, az életet, a társadalmat, a gyerekedet, az orvosokat, a politikát stb.

Az biztos, hogy az előadás lenyűgöző, és többször is érdemes lesz megnézni. A sors úgy hozta, hogy október 27-én ezt az előadást egyszerre játszották Bukarestben, az Odeon Színházban és Kisinyovban, a Geneza Art Színházban. Ne gondolják, hogy egyszerre két helyen is képes voltam jelen lenni, és azt ugyancsak nehezen bocsátottam meg magamnak, hogy a kisinyovi bemutató helyett a bukaresti Gardéniát néztem meg Balázs Zoltán rendezésében, illetve Antoaneta Zaharia, Paula Niculiță, Simona Popescu és Mădălina Ciotea előadásában. Figyelemre méltó ez a találó szereposztás, amelyben az arcok megfeleltek a szereplőknek, és az organikus fejlődés érzetét keltve harmonikussá tették az előadást. Egy érdekes és szimbolikus részlet, hogy minden egyes alkalommal, amikor valamelyik nő elmondta történetét, fekete rúzzsal kente be az ajkát, a megbélyegzés, megjelölés és a staféta továbbadása jeleként. Különösen szépen fonódnak össze a monológok a drámai részekkel, amelyek során a szereplők egymással léptek kapcsolatba, ami most inkább filmszerűnek hatott, mintsem színházi eljárásnak, pedig az ötlet maga az ókori színházból származik, de a mi esetünkben azért számít különlegesnek, mert nincs egy második elbeszélő, ugyanaz meséli el a történetet, aki megélte azt, ez nyilvánvalóan a drámaíró érdeme, de a rendezőé is, akinek figyelemmel kell lennie erre a megoldásra, és teljes mértékben ki kell használja a rendezésében.

Nyilván végül eljutottam a Geneza Art Színházba is, ahol Daniela Burlaca vitte színre ugyanezt a darabot. Egy különösen összetett előadás született, amelyben érdemes kitérni a díszletre, mivel az bár lényegében végig változatlan, a használt kellékek miatt a néző számára mégis egy folyton változó térként jelent meg. Egy asztalterítő, egy csokor virág, néhány pohár, a vonaton mozgó lámpa, egy zongora stb. Figyelemre méltó volt a kezdés előtti várakozásban az, amikor a függönyt már felhúzták, csak pár vászondarab lógott, amelyek függönyként és kellékként is szolgáltak (a díszlet szintén Daniela Burlaca munkája). A szerepeket Dana Ciobanu, Daniela Burlaca, Ina Colbasiuc és Felicia Sârbu játszotta. Feltétlenül el kell mondanom, hogy az előadás intenzitása elsöprő és elgondolkodtató. Közvetlenül az után, hogy beülsz a nézőtérre (a hatás a kezdés után 10-15 perccel jelentkezik), minden egyes replika fáj, nézőként te is átéled az első nő szenvedéseit, akinek minden erőfeszítése ellenére drámai sors jutott, aminek következtében végül keserűen lemond magáról, sőt, gyermekéről is. Az utolsó nő temperamentuma kissé más, így Felicia Sârbu játéka is nyugodtabb, lágyabb, talán a kezdő színész félénksége miatt is, de előfordulhat, hogy kollégái túláradó energiája is hatással van játékára, akik egyébként igazán tehetséges, kiváló színésznők. A legérdekesebb talán ebben a szereplőgárdában az, hogy a színésznők fizikai tulajdonságai nem feltétlenül olyanok, amilyeneknek a szereplők sorsából kiindulva képzelnéd. A vitathatatlan szépségű Dana Ciobanu például mintha más sorsra lett volna ítélve. Daniela Burlaca a végletekig átalakította modorát, gesztusait, mindenét, hogy ne hasonlítson se önmagára, se előző szerepeire (és ez mindenik alakításában megtörténik). Ina Colbasiuc kétségbeesetten, fájdalmasan érzékeny, és ez csak fokozza azt az erőt, amellyel ezt a szerepet játssza.

Bár mindkét előadás tetszett, mert különböző részleteket emeltek ki, és árnyalataikban is különböztek, a színházcsinálás két nagyon különböző felfogásában jöttek létre. Az Odeon Gardéniája lágyabb, nyíltan egy történetet mesél el, amiből mindnyájan tanulhatunk. Röviden szólva elmondja, hogy az élet ilyen, te meg vagy elfogadod, vagy harcolsz ellene, esetleg azt mondod, hogy köszönöm szépen, de az én életem meg nem ilyen. A Geneza Art Gardéniája túláradóbb, egy komplex rendezés, amely fizikailag is végigmegy rajtad, olyan energia, amitől nehéz szabadulni, de ami arra késztet, hogy kérdéseket tegyél fel, és megbékélj önmagaddal.

Két különböző színházi gondolkodásmód, beszédstílus, kétféle közvetítés és művészet. Mindkettő szükséges, mindkettő bármikor megtalálja közönségét, és akár ki is egészítheti egymást, ha egyazon személy megnézi őket. Az előadás ugyanakkor aktuális, főleg, ha ezeknek az időknek a történetét úgy mesélik el, hogy tekintettel vannak a teremben lévő különböző korosztályokra. Végszóként, mivel korábban szóba hoztam már a történelemmel és erkölccsel kapcsolatos tanulságokat, hadd mondjak még valamit a szépségről. A bennünk lévő fájdalom legyőzésének szépségéről (ami mindig más áldozatot követel), és a béke, a jóság és az önmagunkkal való megbékélés szépségéről.

Natalia Turcan, Teatrul Geneza, 2019

Fordította: Adorjáni Panna

Az Odeon Színház repertoárját újabb darab gazdagítja. És ez nem egy átlagos előadás, hanem egy olyan darab, ami bizonyítja, hogy másképp is lehet színházat csinálni, mint ahogy azt általában a bukaresti színpadokon látjuk. A realizmustól és a szentimentalizmustól mentes szöveg és előadás négy nő életébe enged betekintést, akik egymás szülői, és akiknek különálló életeik mégiscsak egy az anyát középpontba állító családi vonatkozásban jelenítődnek meg. Az idő múlása által különféleképpen meghatározott négy nő – akik lányok, majd anyák, nagyanyák, végül dédanyák lesznek – minduntalan egy ősrégi, talán magával a nővel egykorú mintát követ, viselkedésükben, érzéseikben és az általuk átélt helyzetekben körvonalazódik egy olyan történet, amely túlmutat személyes élethelyzeteiken. Bár a darab rendelkezik történeti kontextussal, a hangsúly mégsem erre kerül. Ennél fontosabb a a nemzedékről nemzedékre öröklődő problémás kapcsolatok erezete.

A remekül megírt szöveg száraz, puritán, a gyémánt hűvös szépségére emlékeztet. Külön kiemelném a rendkívüli érzékkel rendelkező Balázs Zoltán rendező munkáját, aki a túlzásoktól mentes mozdulatokkal és megfogalmazásokkal remekül megőrizte a szöveg keménységét és érthetőségét. A darab így egyfajta ki-állítássá válik, és egy terápiás ülésre emlékeztet, amely során sebészeti pontossággal bontakoznak ki az események, hogy jobban felfedjék általánosan érvényes szerkezetüket, amelyet a negyedik jelenetben felemlegetett gardénia jelképez. A belső világ igévé válik, de egy áttetsző és tárgyiasított igévé, amely által lehetőség nyílik tisztábban látni.

A rendezést tökéletesen kiegészítik Constantin Ciubotariu díszletei és Andrada Chiriac jelmezei, amelyek ugyanazt az anya-lánya-anya-lánya sémát tükrözik. A színpadi mozgás és replikák geometriája, valamint a kikristályosodott érzelmi viszonyok tökéletes partnerre találnak a tér és a díszlet, illetve a jelmezek geometriájában.

Mindehhez hozzáadódik egy igazán eredeti rendezői megoldás: azokban a jelenetekben, amikor a szereplők túlfokozott lelki állapota miatt a darab túlságosan érzelmessé válna, szavaik meg kiüresednének, operákból származó áriák csendülnek fel, amelyek által a szereplők eltávolodnak önnön életük történéseitől, és – ahogy fentebb is említettem – téren és időn túlmutató családi tipológiák gyűjtőhelyeivé válnak. A zenei betétek nagyon jól belesimulnak a szöveg és a darab szerkezetébe, és a színésznők olyan meggyőzően énekelnek – levegővétellel, szünettel, rendkívül hiteles mimikával – az ember egy pillanatra sem gondolná, hogy csupán mímelik azt.

Természetesen a színésznők profizmusa nem csak a playbackre korlátozódik, az egész előadás alatt finom eleganciával, kiváló ritmusérzékkel, óramű pontossággal, elképesztő verbális és gesztusbeli takarékossággal segítik a darabot.

A Gardénia hűvös szépségű, de nem élettelen előadás, és egyben a megszokott könnyű sémákon túlmutató rendezői szemlélet példája. Csak abban reménykedem, hogy megtalálja közönségét.

Az előadás az európai Fabulamundi. Playwright Europe projekt keretén belül, az Európai Unió Kreatív Európa programjának (2017-2020) társfinanszírozásával jött létre.

Claudiu Sfirschi-Lăudat, B-Critic, 2018

Fordította: Adorjáni Panna

Sokszor halljuk, hogy a kulturális kormányzat kivérezteti az úgynevezett független színházakat, amelyek a világjárvány alatt a végüket járják. Örömteli arról beszámolni, hogy a jövőre húszesztendős Maladype Színházban mégsem állt le teljesen a munka. A társulat vezetőjével, Balázs Zoltán Jászai-díjas színész-rendezővel beszélgettünk a jelenről, röviden érintve az SZFE ügyét is.

– Próbálunk próbálni – szögezte le Balázs Zoltán, aki Tankred Dorst Merlin, avagy a puszta ország című darabját viszi színre együttesével. Dorst műve a világ drámairodalmának egyik leghosszabb és legösszetettebb alkotása, a kerekasztal lovagjairól sajátos humorral mesélő, rendhagyó munka. A XX. századi ember történelmi és metafizikai tapasztalatainak monumentális összegzése.

Európa-revü
– Egyfajta „történelmi revü”, ami ­Európa múltjáról, jelenéről és jövőjéről beszél. A szerző eredetileg Peter Zadek rendezőnek írta, aki a düsseldorfi halpia­con szerette volna előadatni, cirka kilenc órában. A darab világpremierje végül 1981-ben volt a düsseldorfi Schauspielhausban. A mű keletkezésének 40. évfordulóján a budapesti Goethe Intézettel és a düsseldorfi fesztivállal együttműködve tervezzük bemutatni saját változatunkat Merlin címmel. A magyar színpadokon ritkán látható dráma-eposzt a tőlünk már megszokott „minimalista monumentalizmus” jegyében fogalmazzuk színpadra, akárcsak korábbi repertoá­runk hasonló komplexitást igénylő német szerzőinek műveit, Goethétől Hölderlinig – avatott be a társulatvezető, hozzáfűzve: a hazai premiert januárra tervezik.
Mindeközben a legtöbb – tudom, a jelzőt Balázs Zoltán nem szíveli – független társulat működésképtelenné vált.

– Az alternatív, az avantgárd, a progresszív és az újító jelzőkkel semmi bajom, de a független szó egy olyan megtévesztő alapokra épülő kifejezésbeli örökség, ami a „más támogatására nem szoruló” jelentést egyáltalán nem tükrözi. Strukturálisan legalábbis biztos, hogy nem, hiszen szervezeti formájukat és működésüket tekintve az úgynevezett független színházak egyáltalán nem függetlenek: erőteljes pályázati és támogatásbeli determinációk közepette kénytelenek létezni.

A Maladype függetlensége kizárólag szellemiségének és a színházról alkotott koncepciójának a lényegét jelenti, aminek köszönhetően saját alkotói utunkat járhatjuk és autonóm művészi elképzeléseinket valósíthatjuk meg – magyarázta a rendező. Kifejtette: a pandémia alatt állandó társulatot működtetni szinte lehetetlen, különösen a hozzájuk hasonló utazó együttesek esetében, mivel a világot sújtó utazási korlátozások miatt rengeteg fesztiválmeghívástól estek el. Költségvetésük kiegészítésének ezen formája hatalmas veszteséget jelent.

– Hosszabb távra most képtelenség tervezni – mondta Balázs Zoltán, aki mégis bízik abban, hogy a jövőre húszéves, számos külföldi sikerrel bíró társulat végre megtalálhatja saját játszóhelyét, ahol eredményeikhez és szakmai sikereikhez méltó módon valósíthatják meg színházi rendszerüket. E rendszer kapcsán kifejtette: koncepciózus rendezőnek vallja magát, aki hosszú évek alatt sajátította el a társulatvezetés tudását.

A cirkusz varázsa
Balázs Zoltán színészként kezdte pályáját, az egyetemen a színész szakkal párhuzamosan a rendező szakot is elvégezte. A színészetet kalandként kezelte, amely kaland csúcsának a Bárka Színház Tim Carroll rendezte, improvizációra és a közönség aktív részvételére építő Hamletjében játszott címszerep megformálását tartja. 

Gondoltam – mint Erdélyben született alkotó –, színházi gondolkodását a világhírű román színjátszás termékenyítette meg fiatalkorában. Ám nem. A Tisza-parti Máramarosszigetről származik, ahol a partiumi elzártságban a cirkusz jelentette a legfőbb látványosságot. A Federico Fellini 8 és ½ című filmjén alapuló operettszínházi Nine/Kilenc musical rendezésekor ezeket az emlékeit idézi meg.
– Gyerekkorom cirkuszi élményei meghatározók voltak abban, hogy a színház közelébe kerültem. Méghozzá klasszikus módon: a szentesi Horváth Mihály Gimnázium dráma tagozata után a Nemzeti Színiakadémia, majd a színművészeti egyetem következett.

Mint két szakon is végzettet, illetve később kurzusokat vezetőt s más intézményekben is oktatót, muszáj volt kérdeznem az SZFE megújulásáról.
Válaszában a színész-rendező hangsúlyozta: markáns véleménye van a régóta húzódó eseménysorról, de az érzékeny téma összefüggéseit részletesen és alaposan megvizsgáló gondola­tait egy nagyobb terjedelmű interjúban szeretné kifejteni, ahol az SZFE ügyére a beszélgetés jelentősebben fókuszál majd. A helyzet keserű iróniáját megragadva végül Agatha Christie nyomozópárosának rövid párbeszédét idézte, amelyben Hastings ezzel a megállapítással fordul Poirot-hoz: „Úgy tűnik, ez az ügy egyre bonyolultabb!”A válasz: „Ami azt jelenti, hogy a megoldás pofonegyszerű lesz.” A kérdés tehát az, hogy ez az egyszerű megoldás végül milyen előjelű lesz.

– Hogy működni fog-e vagy sem, azt mi innen, a mából nem tudjuk megítélni – fejtette ki Balázs Zoltán, arra biztatva mindenkit: tartozzon bármilyen oldalhoz, álljon ki bátran a saját ügyéért és igazáért.

Szeszélyes és bonyolult
– Az én ügyem mindig a színház volt – folytatta. – A színház számomra nem csupán fogalom vagy tárgy, hanem személy, létező lény. Szeszélyes, bonyolult, összetett identitás, akihez tisztelettel, alázattal és valódi érdeklődéssel érdemes közelíteni. Akit minden nap meg kell szelídíteni. Akinek érzékenységét és szakmai becsületét ápolni, védeni kell.

Az eltelt két évtizeddel kapcsolatban megjegyezte: a Maladype társulata hét-nyolc évente organikusan cserélődik.

– Nem érzem szükségét, hogy a színészek velem öregedjenek. Természetesnek tartom, hogy az intenzív együttlétre, szakmai fejlődésre és folyamatos megújulásra épülő életformát idővel felváltja a családalapítás, az anyagi biztonság és a tervezhető munkakörülmények megteremtésének igénye – tette hozzá magyarázatként.

– És az idősszerepeket ki játssza el? – érdeklődtem.

– Szerencsére az elmúlt évek alatt nagyon sok „ragadozó természetű” színésszel volt lehetőségünk együtt dolgozni – válaszolta, majd sorolni kezdte: Béres Ilona, Császár Angela, Törőcsik Mari, Sinkó László, Kútvölgyi Erzsébet, Blasek Gyöngyi, Kuna Károly, Varjú Olga, Seress Zoltán, Vándor Éva...


Ditzendy Attila, Magyar Nemzet, 2020

Sokszor halljuk, hogy a kulturális kormányzat kivérezteti az úgynevezett független színházakat, amelyek a világjárvány alatt a végüket járják. Örömteli arról beszámolni, hogy a jövőre húszesztendős Maladype Színházban mégsem állt le teljesen a munka. A társulat vezetőjével, Balázs Zoltán Jászai-díjas színész-rendezővel beszélgettünk a jelenről, röviden érintve az SZFE ügyét is.

– Próbálunk próbálni – szögezte le Balázs Zoltán, aki Tankred Dorst Merlin, avagy a puszta ország című darabját viszi színre együttesével. Dorst műve a világ drámairodalmának egyik leghosszabb és legösszetettebb alkotása, a kerekasztal lovagjairól sajátos humorral mesélő, rendhagyó munka. A XX. századi ember történelmi és metafizikai tapasztalatainak monumentális összegzése.

Európa-revü
– Egyfajta „történelmi revü”, ami ­Európa múltjáról, jelenéről és jövőjéről beszél. A szerző eredetileg Peter Zadek rendezőnek írta, aki a düsseldorfi halpia­con szerette volna előadatni, cirka kilenc órában. A darab világpremierje végül 1981-ben volt a düsseldorfi Schauspielhausban. A mű keletkezésének 40. évfordulóján a budapesti Goethe Intézettel és a düsseldorfi fesztivállal együttműködve tervezzük bemutatni saját változatunkat Merlin címmel. A magyar színpadokon ritkán látható dráma-eposzt a tőlünk már megszokott „minimalista monumentalizmus” jegyében fogalmazzuk színpadra, akárcsak korábbi repertoá­runk hasonló komplexitást igénylő német szerzőinek műveit, Goethétől Hölderlinig – avatott be a társulatvezető, hozzáfűzve: a hazai premiert januárra tervezik.
Mindeközben a legtöbb – tudom, a jelzőt Balázs Zoltán nem szíveli – független társulat működésképtelenné vált.

– Az alternatív, az avantgárd, a progresszív és az újító jelzőkkel semmi bajom, de a független szó egy olyan megtévesztő alapokra épülő kifejezésbeli örökség, ami a „más támogatására nem szoruló” jelentést egyáltalán nem tükrözi. Strukturálisan legalábbis biztos, hogy nem, hiszen szervezeti formájukat és működésüket tekintve az úgynevezett független színházak egyáltalán nem függetlenek: erőteljes pályázati és támogatásbeli determinációk közepette kénytelenek létezni.

A Maladype függetlensége kizárólag szellemiségének és a színházról alkotott koncepciójának a lényegét jelenti, aminek köszönhetően saját alkotói utunkat járhatjuk és autonóm művészi elképzeléseinket valósíthatjuk meg – magyarázta a rendező. Kifejtette: a pandémia alatt állandó társulatot működtetni szinte lehetetlen, különösen a hozzájuk hasonló utazó együttesek esetében, mivel a világot sújtó utazási korlátozások miatt rengeteg fesztiválmeghívástól estek el. Költségvetésük kiegészítésének ezen formája hatalmas veszteséget jelent.
– Hosszabb távra most képtelenség tervezni – mondta Balázs Zoltán, aki mégis bízik abban, hogy a jövőre húszéves, számos külföldi sikerrel bíró társulat végre megtalálhatja saját játszóhelyét, ahol eredményeikhez és szakmai sikereikhez méltó módon valósíthatják meg színházi rendszerüket. E rendszer kapcsán kifejtette: koncepciózus rendezőnek vallja magát, aki hosszú évek alatt sajátította el a társulatvezetés tudását.

A cirkusz varázsa
Balázs Zoltán színészként kezdte pályáját, az egyetemen a színész szakkal párhuzamosan a rendező szakot is elvégezte. A színészetet kalandként kezelte, amely kaland csúcsának a Bárka Színház Tim Carroll rendezte, improvizációra és a közönség aktív részvételére építő Hamletjében játszott címszerep megformálását tartja. 

Gondoltam – mint Erdélyben született alkotó –, színházi gondolkodását a világhírű román színjátszás termékenyítette meg fiatalkorában. Ám nem. A Tisza-parti Máramarosszigetről származik, ahol a partiumi elzártságban a cirkusz jelentette a legfőbb látványosságot. A Federico Fellini 8 és ½ című filmjén alapuló operettszínházi Nine/Kilenc musical rendezésekor ezeket az emlékeit idézi meg.
– Gyerekkorom cirkuszi élményei meghatározók voltak abban, hogy a színház közelébe kerültem. Méghozzá klasszikus módon: a szentesi Horváth Mihály Gimnázium dráma tagozata után a Nemzeti Színiakadémia, majd a színművészeti egyetem következett.

Mint két szakon is végzettet, illetve később kurzusokat vezetőt s más intézményekben is oktatót, muszáj volt kérdeznem az SZFE megújulásáról.
Válaszában a színész-rendező hangsúlyozta: markáns véleménye van a régóta húzódó eseménysorról, de az érzékeny téma összefüggéseit részletesen és alaposan megvizsgáló gondola­tait egy nagyobb terjedelmű interjúban szeretné kifejteni, ahol az SZFE ügyére a beszélgetés jelentősebben fókuszál majd. A helyzet keserű iróniáját megragadva végül Agatha Christie nyomozópárosának rövid párbeszédét idézte, amelyben Hastings ezzel a megállapítással fordul Poirot-hoz: „Úgy tűnik, ez az ügy egyre bonyolultabb!”A válasz: „Ami azt jelenti, hogy a megoldás pofonegyszerű lesz.” A kérdés tehát az, hogy ez az egyszerű megoldás végül milyen előjelű lesz.
– Hogy működni fog-e vagy sem, azt mi innen, a mából nem tudjuk megítélni – fejtette ki Balázs Zoltán, arra biztatva mindenkit: tartozzon bármilyen oldalhoz, álljon ki bátran a saját ügyéért és igazáért.

Szeszélyes és bonyolult
– Az én ügyem mindig a színház volt – folytatta. – A színház számomra nem csupán fogalom vagy tárgy, hanem személy, létező lény. Szeszélyes, bonyolult, összetett identitás, akihez tisztelettel, alázattal és valódi érdeklődéssel érdemes közelíteni. Akit minden nap meg kell szelídíteni. Akinek érzékenységét és szakmai becsületét ápolni, védeni kell.
Az eltelt két évtizeddel kapcsolatban megjegyezte: a Maladype társulata hét-nyolc évente organikusan cserélődik.
– Nem érzem szükségét, hogy a színészek velem öregedjenek. Természetesnek tartom, hogy az intenzív együttlétre, szakmai fejlődésre és folyamatos megújulásra épülő életformát idővel felváltja a családalapítás, az anyagi biztonság és a tervezhető munkakörülmények megteremtésének igénye – tette hozzá magyarázatként.
– És az idősszerepeket ki játssza el? – érdeklődtem.
– Szerencsére az elmúlt évek alatt nagyon sok „ragadozó természetű” színésszel volt lehetőségünk együtt dolgozni – válaszolta, majd sorolni kezdte: Béres Ilona, Császár Angela, Törőcsik Mari, Sinkó László, Kútvölgyi Erzsébet, Blasek Gyöngyi, Kuna Károly, Varjú Olga, Seress Zoltán, Vándor Éva...

Ditzendy Attila, Magyar Nemzet, 2020

A Maladype Színház majdnem 8 hónap kihagyás után október 10-én újult lendülettel vitte színpadra Witold Gombrowicz Yvonne, a burgundi hercegnő című darabját. A Balázs Zoltán által rendezett előadás sikeresen megfogta a darab esszenciáját és egyszerre újította is azt.

Amikor beléptünk a színházterembe egy, a színészekből formált állókép fogadott minket, miközben különféle furcsa és irritáló hangokat adtak ki magukból. Cuppogtak, pukkadoztak és nehezen kivehetően motyogtak valamit. Ebből a felállásból fejlődött ki szépen lassan acappellává a hangok összessége. Az 1920-as éveket idéző jelmezek csak úgy csillámlottak, és a tükrök is visszaverték a lámpák fényét. A nézőtér is mindaddig kivilágítva maradt, amíg a színpadra nem vezették Yvonne-t.

A történet egy királyi udvarban játszódik, ahol Fülöp herceg (Jáger Simon) a szabadságon töpreng. Hiszen nem csak a törvények szabnak neki gátat. Gombrowicz darabjának igencsak szabad átdolgozásában az abszurd szituációk mellett a groteszkséget az is tovább mélyítette, hogy Yvonne bárki lehet, akit a nagynéni (Zsenák Lilla) kiválaszt a nézőtérről. A színészek és a közönség közötti aktív viszony, a kiszólások, a bámulásunkra vagy voyeur-i mivoltunkra való reflektálás nemcsak a kiválasztott Yvonnet, de a többi nézőt is a burgundi király aprócska népének, szerepébe helyezte.

A meghökkent Yvonne felérkezve a színpadra csodálkozó pillantásokat kap mindenfelől, mintha nem is ő álmélkodna a legeslegjobban a történteken. Ki ez a csúnyaság? Mi ez a mutyuli? Csak nem „ezt” akarja Fülöp herceg feleségül venni? Fülöp herceget bizonyára a dac és az unalom vezérli és szüleit, Ignác királyt (Mesés Gáspár) és Margit királynét (Lukács Andrea) megbotránkoztatva bejelenti, hogy bizony ám, ő a mennyasszony. Gombrowicznál kulcsfogalomként használt konvenciórombolás természetesen itt sem mellőzhető. Mégis kinek kellene egy néma, és jól láthatólag nem közülük való egyed? Bár a főszereplő ezen előbbi tulajdonsága is estéről estére változhat. A 2020. október 10-én felkísért lány vagy ismerte a darabot, vagy pedig csak sokkolták a történtek, ezért burkolózott némaságba, mert akár az is könnyen megeshetett volna, hogy valami cserfes szájú karaktert csinál Yvonneból. A lelenc mennyasszonyt végül Kamarill (Erőss Brigitta) segítette eligazodni az új világban, míg Izabella (Dőry Brigitta) inkább elzárkózást tanúsított vele szemben. Az újdonsült szereplő okozta meglepetés mellett pedig több helyen az aktualizált, humoros elszólások is tovább színesítették a darabot. Mi magunk is nagyokat nevettünk annak ellenére, hogy Fülöp herceg ezt szigorúan megtiltotta.

Varga Bianka, PRAE.hu, 2020

Balázs Zoltán, a Maladype Színház vezetője, bár új produkcióra is készül saját társulatával, hamarosan a Budapesti Operettszínházban rendez. A közeljövő legnagyobb kihívásának tartja, hogy megtalálják saját játszóhelyüket.

Az utóbbi években lengyel korszakát éli a nemzetközi hírű Maladype Színház alapítója és vezetője. A bukaresti Odeon Színházban Chowaniec Gardéniáját rendezte, a chicagói Trap Door Theatre-ben Vişniec A kommunizmus története elmebetegeknek című darabjának nagy sikerű színrevitele után Witkiewicz Vízityúkjának a rendezésére hívták vissza, amit a koronavírus járvány miatt későbbre halasztottak. A Maladype társulatával januárban a Fészek Művészklubban mutatták be Gombrowicz Yvonne-ját radikálisan újszerű értelmezésben, az elfeledett érintkezési pontokat keresve az alkotó és a befogadó közeg között. Szeptemberben a radomi Nemzetközi Gombrowicz Fesztiválon vendégszerepelnek az előadással.

– A karantén idején online volt látható Tim Carroll „színházi kísérletnek” nevezett Bárkabeli Hamlet rendezése, amelyben a címszerepet alakítottad. Annak a fajta improvizatív, interaktív, a nézők és az alkotók kölcsönhatására épülő színházcsinálásnak a végletekig tágítása készítette elő, hogy az Yvonne-ban a nézők közül választjátok ki estéről-estére a címszereplőt? Mi indokolta ezt a szokatlan koncepciót?

– A Leonce és Léna-rendezésem például különböző variációkból, egyfajta menüsorból állt, amiből a nézők választhatták ki az újabb és újabb jeleneteket. A Tojáséj című előadásunkban a színészek még a zenei sorrendet sem ismerték. Az Übü király, a Remek hang a futkosásban és a Csongor és Tünde szintén interakciókra épült. Az Yvonne az alkotó és a befogadó közötti érintkezés egy továbbgondolt, közvetlen kapcsolatimpulzusokra épülő állomása. Nem tettem mást, csak komolyan vettem Gombrowicz gondolatait, aki sajátos színpadi elképzeléseiben fokozott érdeklődést tanúsít az előadó és a közönség viszonya iránt. Erősen hitt a mindenkori nézőben mint a színházi esemény aktív alakítójában. Számára Yvonne alakja maga a kísértés, lehetőség a jóra és a rosszra. Ezért jelent esténként izgalmas kihívást a játszóknak, hogy a megszólított néző személyiségéből fakadó váratlan impressziókat érzékenyen és hatékonyan építsék be a történethű előadásba. Nincs tudomásom olyan szerzői instrukcióról, amely azt írná elő az alkotóknak, hogy Yvonne kizárólag véglényként ábrázolható a színpadon. A mi előadásunk gyökeresen szakít a címszerepet megfogalmazó színésznők látványosan komponált debil-magánszámaira épülő Gombrowicz-előadások játszási hagyományaival, ahol Yvonne kopaszon, sárban fetrengve, megrugdosva, megalázva és a darab végén kényszeretetve válik környezetének áldozatává.

– Úgy érzed, nincs határ a befogadó és az alkotók közötti interakcióban, nem válhat az élmény rovására ennek a határvonalnak az eltörlése?

– Eddig kilencszer volt alkalmunk eljátszani az előadást, de nem emlékszem olyan estére, amikor az éppen aktuális főszereplőnk rossz élménnyel távozott volna a színházból. A nézők könnyen „táncba vihetőek”, és gyorsan idomulnak az eleinte szokatlan körülményekhez. Hasonlóan a mindennapi életükhöz a színpadi helyzetet is hamar feltérképezik, és a színészeink által kijelölt koordináták között elkezdik felfedezni lehetőségeiket. Az yvonne-i felismerésekből fakadó spontán reakciók által rengeteg friss inger éri az előadás szereplőit, így újabb és újabb érintkezési pontokat jelölhetnek ki a nézővel már kialakított kapcsolatukat illetően. A görög színházban a közönség tagjai egymás térdének támaszkodva nézték az előadást, ezért, ha az első sorban kitört a nevetés, annak energiája az egész nézőtéren végighullámzott. A kukucskaszínház kötelékeitől elszakadni képtelen, túlszocializált színházi rendszerünkben ezt a közvetlenséget már elfelejtettük, és nosztalgiával tekintünk rá. A változatosat és a sokszínűt kedvelő társulatként az Yvonne-ban is arra teszünk kísérletet, hogy színházi kertészetünkben egzotikus, más tájakról származó ismeretlen növények is helyet kaphassanak, és ne csak a már jól ismert és megszokott őshonos növények virágozzanak.

– A szándékaidat mennyire húzta keresztbe, hogy egyrészt tavaly lakótársi gondatlanság következtében elveszítettétek a Maladype Bázist, a Mikszáth téri lakásszínházat, másrészt idén nagyjából lefeleződött a működési támogatásotok?

– A túléléshez három tényezőre van szükség: humorérzékre, jó társaságra és belső hovatartozásra. Adódjanak bármilyen nehéz körülmények is, ha szakmailag tudjuk a dolgunkat, akkor képesek vagyunk egyben maradni. Az elmúlt évek során nem először faragtak le indokolatlanul az éves költségvetésünkből és nem először kellett kilátástalan helyzetből talpra állnunk. Ezért a működési támogatásunkat jelentősen csökkentő kuratóriumi döntésre reagáló közleményünk leginkább Kolumbusz Kasztíliai Izabellához intézett szavaival értelmezhető: Követeléseim a felelősségem nagyságát mutatják! Bár a korábbi kurátorok „Indokol a kuratórium” című írásukban többször tettek már javaslatot hat társulat – köztük a Maladype – kiemelt kategóriába való átsorolásába, úgy tűnik, ennek logikus és időszerű megvalósításától egyre távolabb kerülünk. Ez a gyilkos probléma sajnos mindaddig nem fog megoldódni, amíg nem számíthatunk a kuratóriumi munkát végző személyek közötti szakmai kontinuitásra és az ügyben érintett társulatok egységes szándékát képviselő nyilatkozatra. A döntési procedúrában ellentétes előjelű folyamatok zajlanak és a régóta esedékes profiltisztítás – ami a többéves értékteremtő munka valós eredményeire épülne – rendre elmarad. Eközben rendkívüli strukturális és művészeti károkat okoz, hogy a döntnökök a független terület szereplőire vonatkozó valós információk hiányában egy kalap alá veszik a több éves múltra visszatekintő, komoly teljesítményeket és eredményeket felmutató társulatokat a most induló, még kiforratlan csoportosulásokkal. A jelenlegi helyzet leginkább az ügyeskedőknek és az ilyen-olyan klubtagságival rendelkezőknek kedvez. Nem újkeletű jelenség. A Maladype mindig távol tartotta magát a politikai szcénától és a belterjes szakmai gyülekezetektől, szellemiségét és szakmai elkötelezettségét tekintve valóban független, ezért nem tudjuk elfogadni, hogy olyan személyek döntsenek a független társulatok működési támogatásáról, akiknek személyes érintettsége nyilvánvaló. Ebben a „Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek” elvre épülő koncepcióban csak az számít, aki az „egyes állatok” köréhez tartozik és a félig töltött etetőhöz közel kerülve, minél többet képes egyszerre beburkolni. Sokat elmond a szakmai képmutatás mértékéről az is, hogy a kurátorok akkor ütöttek társulatunkon a legnagyobbat, amikor Mikszáth téri játszóhelyünk elvesztése, a koronavírus járvány okozta kényszerleállás és az elmaradt fesztiválok miatt a legnagyobb szükségünk lett volna a működési támogatás tavalyi összegére. Az összefogás és a szolidaritás sokat hangoztatott jelszavai hazugságnak bizonyultak. A hazai és a nemzetközi színházi élet egyik legprogresszívebb és legelismertebb társulataként már nem az lenne a dolgunk, hogy alkotói koncepciónk és stratégiánk életképességét bizonyítsuk, hanem arra kéne törekednünk, hogy megfelelő körülmények és támogatás által még változatosabb, egyedibb, összetettebb és szélsőségesebb színházi előadásokat hozzunk létre. Ezzel szemben a működési pályázatunkat elbíráló kuratórium aránytévesztő és elfogult döntésének következtében jelenleg az a feladat hárul ránk, hogy alternatív forrásokból szerezzük meg a működésünket fedező éves költségvetés hiányzó 75-80 százalékát.

– Az ideiglenes játszóhelyként szolgáló Fészek Művészklub mellett milyen alternatívákat látsz arra, hogy ne hontalan társulatként működjetek tovább?

– A Fészek az Yvonne próbafolyamata alatt korrekt munkakörülményeket garantált számunkra. Reggeltől estig a rendelkezésünkre állt a próbaterem, biztosították a műszaki feltételeket, és nem kértek bérleti díjat sem. A közeljövő egyik legfontosabb feladata, hogy megtaláljuk a saját játszóhelyünket, ahol esténként legalább 100-120 nézőnek játszhatunk. Továbbá elő kell teremtenünk a fennmaradásunkhoz szükséges teljes anyagi fedezetet és meg kell szerveznünk a 2020/21-es évad bemutatóihoz nélkülözhetetlen alkotói körülményeket.

– Ilyen körülmények között hogyan lehet évadot tervezni, a Maladype közelgő 20. évfordulójára készülni?

– Nagy rizikóvállalással és optimistán. A jubileumi évadban Tankred Dorst Merlin avagy a puszta ország című 97 képből álló kollázs-művét tervezzük bemutatni. Ahogy a Maladype húsz éves repertoárját meghatározó drámaírók: Hölderlin, Weöres, Genet, Wyspiański, Büchner vagy Gombrowicz, Dorst is látomásos szerző, aki a színház irreális lehetőségeit kereső íróként maximálisan igényt tart az alkotóképzeletünkre és a színházi-emberi tapasztalatainkra. Most még az előkészületek zajlanak, aminek részeként a koprodukciós együttműködés paramétereiről tárgyalunk különféle intézményvezetőkkel. A folyamat általában ugyanaz: nyitottság, lelkesedés, ígéretek, és a „de” szócska. Bár a Maladypét sokan szeretnék befogadni, az ideális együttműködés feltételeinek tisztázása során hamar megjelenik a visszakozó „de”. Például, amikor a bázisunk elvesztése miatt le kellett mondanunk a repertoárunk 75 százalékáról, a megmaradó négy előadást pedig el kellett helyeznünk Budapest egy-egy színházában, sokan felajánlották a segítségüket, köztük Eszenyi Enikő is. A III. Richárd című előadásunkról tárgyaltunk, amit a rendszeres vígszínházi játék mellett bemutattunk volna Tunéziában, Grúziában és Indiában is. Enikő boldogan vállalta volna a fővárosi előadásokat, de miután néhány vígszínházas színész is bekerült volna az előadásba, a külföldi vendégjátékok a kieső próbanapok miatt már nem voltak számára vállalhatóak. A segítő szándékot értékeltük, de utazótársulatként a Maladype nem teheti meg, hogy lemondja külföldi meghívásait.

– A Maladype mostani társulata végzős marosvásárhelyi színészekből áll. A kényszer szülte ezt a helyzetet? Nyilván a pályakezdők sokkal kevesebb pénzért dolgoznak...

– A társulat egyik fele anyaországi, a másik fele határon túli. Szerződtetésüket egyetlen „kényszer” szülte: megpróbálni egyben tartani egy tehetséges színészosztályt. Fogalmunk sem volt, hogy miként teremtjük elő a megélhetésükhöz szükséges fedezetet, de munkatársaimmal tudtuk, hogy a csapatot fejleszteni csak társulati keretek között, következetes munkával lehetséges. A pályakezdőknek egyébként ugyanazt a budapesti életkörülményeket finanszírozó havi fizetést kell biztosítanunk, mint az idősebb kollégáiknak, a bérleti díjak, a rezsiköltségek és egyéb kiadások nem tesznek kivételt. Mindannyian tisztában vannak vele, hogy a mostani keresetükből nem fognak házat és autót venni, de életkoruknál fogva még prioritásként kezelhetik a szakmai befektetést és fejlődést. Igazgatói és rendezői feladataim mellett elsősorban mentorként vagyok jelen az életükben. Jó hír, hogy nemsokára újabb két pályakezdő színész csatlakozik a társulathoz, akiket az Alice az ágyban című vizsgaelőadásban rendeztem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. Így augusztustól újra négy fiú és négy lány alkotja a társulatot, ahogy a Leonce és Léna idején.

– A színház neve lovári nyelven találkozást jelent. Annak idején magyar-cigány társulatként indultatok a Roma Parlamentben bemutatott Ionesco-darabbal, a Jacques avagy a behódolással. Miért hagytátok el idővel a cigány vonalat?

– Bár az első négy előadásunkat, a Jacques-ot, a Bolondok iskoláját, a Theomachiát, a Négereket a kritikusok és a közönség is a mennybe küldték, a cigány színészek környezete nem tudott azonosulni velük, folklór-alapú színházra vágytak. Azzal vádolták meg a társulat cigány tagjait, hogy „eladták” magukat, „elgádzsósodtak” és „kifehéredtek”. Balogh Rudolf, Oláh Zoltán és Sárközi Krisztina is a skarlátbetűk áldozatai lettek. Elképesztő tehetségű és érzékenységű művészek voltak, akik a folyamatos házi-zsolozsmázás miatt szorongani kezdtek, és idővel meghasonlottak. A társulati munkában már nem tudtak az igényeim, valamint saját képességeik és korábbi ambíciójuk szerint részt venni. A nyitóelőadásunk főszereplőjét, a különleges tehetségű Balogh Rudolfot például megkértem, hogy vegye le a felsőrészét. Kiderült, hogy gyerekkorában forró tejjel leforrázta magát, ezért a bőrének egy része jégvirágos. Hosszas győzködés után a Jacques-i önazonosság jegyében, felvállalta bőrének ezt a sajátosan szép rajzolatát, de az előadást megtekintő rokonság és barátok a fejére olvasták, hogy mutogatja magát és kurválkodik. A cigány színészek alkotói szabadságának mindenféle önálló törekvését megbélyegző és kirekesztő megnyilvánulások idővel odáig fajultak, hogy a saját közegük árulóként tekintett rájuk. Többé már nem tudtunk úgy dolgozni, mint előtte, és a cigány színészek extra időt és energiát igénylő felzárkóztatása kezdett komoly visszatartó erőt jelenteni a társulat többi színészének szakmai fejlődésére.

– Az évek során többször is lecserélődött a teljes társulat. A korszakváltások mennyiben fakadtak a saját belső igényedből, illetve a külső körülményekből?

– Ciklikusan, általában hét-nyolc évente változik a társulat összetétele. Ez mind a belső igényeimet, mind a külső körülményeket tekintve természetes. Ahogyan az is, hogy a Maladype azon alkotók és munkatársak tehetsége által lett itthon és külföldön elismert, akik az elmúlt húsz év alatt rövidebb vagy hosszabb ideig velünk dolgoztak. A különböző korszakokat az emberszínész fogalmának újradefiniálása köti össze. Mindig hamar kiderül, hogy kik azok a színészek, akik emberségük és tehetségük által képesek új lendületet adni a társulati munkának és hajlékonyan részt venni művészi elképzeléseink kivitelezésében. A hosszútávfutók és a holnap művészei azonnal kitűnnek. Idővel azonban figyelembe kell venni azokat a hétköznapi szempontokat is, amelyek a színészek családra, lakásra és kocsira vonatkozó vágyait inspirálják. Engem mindig az új, a váratlan hajtott, így könnyen megfeledkeztem az emberi tényezők mások számára állandóságot és biztonságot nyújtó fontosságáról. Meg kellett tanulnom elfogadni és elengedni. Az egész Maladype-jelenséget egy természetes és erős akarat hozta létre, és valószínűleg ugyanilyen organikus lesz a vége is. Nem akartam társulatot vezetni, és nem gondoltam, hogy ilyen küzdelmes lesz az életben maradás, de csodálatos találkozásokat, rendkívüli műveket és művészeket köszönhetek a Maladypének.

– A fiatalok, a pályakezdők egyértelműen istenítenek, mert egy teljesen új világot nyitottál meg előttük a cirkusz, a fizikai színház, a rögtönzések elemeivel. Azoknak, akik elszerződtek, esetleg elegük lett a teljes embert követelő módszereidből.

– Esetleg. De lehet, hogy csak nagyon vágytak már a családi élet vagy az ismertség többlet-örömeire. Ettől függetlenül, nem tagadom, hogy határozott és koncepciózus rendező vagyok, tudom, hogy mit akarok. Robert Wilsontól azt tanultam, hogy egy rendezőnek már az első rendezésével le kell tennie a névjegyét, mert ha nem teszi, akkor a tizedikkel már nem lesz képes rá. Talán több munkát követelek a színészektől, mint egy átlag rendező, de eddigi tapasztalataim azt igazolják, hogy ez viszi előre a társulatot. A komfortzónán kívül eső impulzusokért mindig meg kell dolgozni. A biztonságos játék egy idő után felpuhul és gyáva lesz. A színházcsinálás pedig semmilyen formában nem lehet kényelmes.

– Meg lehet fogalmazni, hogy merre tart éppen Balázs Zoltán és a Maladype?

– Szeretnénk félbehagyott dolgainkat befejezni és a 2020/21-es évadra vonatkozó terveinket megvalósítani. Szeretnénk pótolni külföldi vendégjátékainkat és vendégül látni azokat a nemzetközi hírű mestereket, akik az Öt Kapu színház-metodikai koncepciónkhoz kapcsolódva workshopokat tartanak majd társulatunk színészeinek. De ahogy eddig, ezután is mindenben az emberi-szakmai megújulást keressük. A Tankred Dorst művében megfogalmazott „újragondolt világkép” a járványhelyzet kapcsán különösen erős aktualitással bír, ennek színpadi megfogalmazása mindannyiunk számára összetett feladatot és új kihívást jelent. Elgondolkodtatott Haumann Péternek az a kijelentése is, miszerint a színészet legértékesebb részének a csend lélektanát tartja. A jövőben megvalósuló munkák során szeretnék magam is több figyelmet fordítani a csend változó minőségeire. Az elmúlt időszak negatív történéseivel kisszerűen visszaélő emberi megnyilvánulásokon pedig szeretnék nagyvonalúan felülemelkedni.

Szentgyörgyi Rita, Színház.net, 2020. 06. 29.

Shakespeare születésnapján igazi kuriózummal lepi meg közönségét a Maladype Színház. Április 23-án, csütörtökön, 19:00 órától „Egy legendás Hamlet utolsó előadása” címmel online premiert tartanak a színház YouTube-csatornáján.

A közönség és a színházi szakma körében is nagy népszerűségnek örvendő, többszörösen díjazott interaktív Hamlet előadás ez alkalomból mindenki számára elérhető lesz a társulat Facebook oldalán.

Balázs Zoltán, a Maladype alapítója és vezetője 2001 és 2008 között a Bárka Színház tagjaként számos mára már legendássá vált előadásban tette le névjegyét rendezőként és színészként egyaránt. Hamlet címszerepére 2003-ban kérte fel Tim Carroll, a londoni Globe Színház akkori főrendezője.

Találkozásuk színháztörténeti jelentőségű. Balázs Zoltán és a Bárka szinte teljes társulatának harmonikus együttműködése a világhírű angol rendezővel megteremtette azt a „színházi kísérletnek” is nevezett közvetlen kölcsönhatásokra épülő Hamlet előadást, amely – ahogy Mark Rylance, Carroll állandó alkotótársa fogalmazott – olyan színházat képvisel, ami a folyamatosan változó életből születik. Ez a Hamlet a mai ember személyes valóságából rajzolódik ki.

Tim Carroll rendező a véletlen, a rögtönzés középpontba helyezésével az egyetlen lehetséges rendezői értelmezés helyett lehetőséget teremtett az előadáson jelenlévőknek (az adott előadás szereplőinek és a nézőknek is), hogy közösen fogalmazzák meg egyszeri és megismételhetetlen, „itt és most” – Hamlet értelmezésüket. Alapigazságot hordozó közhely, de Carroll és a társulat olyan speciális módszerrel készült az előadásra, hogy e közhely igazsága estéről-estére valóban érvényesülhessen, és az aznapra jegyet váltó néző elmondhassa: ezt a ma esti Hamletet csak ő láthatta.

A színházi estéken minden a helyszínen dőlt el: a szereposztás, a zenei aláfestés vagy a felhasznált kellékek. A rögtönzés komplex jellegéhez az is hozzájárult, hogy a néző maga választhatta ki a székét, illetve a különböző felvonások közötti újabb helyét a térben. A közönség aktív bevonása történt a játékba. „Itt valóban eljátsszák, azoknak, akik jönnek, azzal, amit hoztak, azt, ami csak aznap esti hozzávalókból lehet épp olyan ízes” – írta Bérczes László az előadás ajánlójában.

A Tóth János által 2006. június 4-én kézikamerával rögzített felvétel összegzően szubjektív lenyomatát adja a Tim Carroll rendezte sikersorozat utolsó pillanatainak. A nagy sikerű előadás utolsó állomása most azok számára is elérhetővé válik, akiknek annak idején nem volt lehetőségük részt venni a különleges színházi eseményen, vagy csak később születtek.

Az online premier megtekinthető az alábbi linken: https://youtu.be/TI9mR9VQc2I

Részlet Molnár Gál Péter a Népszabadságban megjelent 2005-ös kritikájából:

„Elbűvölő elõadás a Bárka-Hamlet. Mintha a korai Brecht jelszava hatná át: Mit bámultok olyan romantikusan? Lehántja Shakespeare tragédiájáról a léha hagyományokat, a megkövesedett közmegegyezéseket. Friss, szemtelen, játékos, vidám, rögtönzésszerű. Tradicionális tréfák helyett a szöveg legkisebb játékossága sem vész el. Szójátékok, sarokba szorító élcelődések igazi humortól ragyognak. Hamlet “őrültsége” játékba burkolózik. Csillogó önuralommal, a szöveg fölényes értő tudásával birtokolja Balázs Zoltán a címszerepet. Minden véletlen, baleset, szeszélyes újdonság, vagy a nézőkhöz kiszólás egészségesen helyénvaló. A Bárka megszabadítja közönségét attól a ballaszttól, hogy a magas kultúra elsajátítása gyötrelmes munka. Visszaadja a színház ünnepi gyönyörűségét, és egyszeri megismételhetetlenségét. Ritkán érzek vágyat újranézni előadást. A Hamlet újranézésre izgat.”

Shakespeare: Hamlet /// Fordította: Arany János
– színházi kísérlet –

Hamlet:Balázs Zoltán
Gertrude / Színészkirálynő: Varjú Olga / Szorcsik Kriszta
Claudius / Színészkirály/Szellem:Seress Zoltán / Egyed Attila
Ophelia / Fortinbras: Mezei Kinga / Parti Nóra
Polonius / Sírásó I.: Czintos József m.v. / Gados Béla
Laertes / Guildenstern / Horatio / Rosencrantz:
Ollé Erik / Dévai Balázs/ Kardos Róbert / Nagypál Gábor
Sírásó II. / Osrick: Varga Anikó / Horváth Kristóf
Bernardo / Marcellus / Pap / Színész / Százados / Francisco:
Pásztor Tibor / Törőcsik Tamás / Szabó Gábor / Bodor Richárd/ Császár Réka / Fátyol Kamilla

Díszlettervező: Csanádi Judit m.v.
Zene: Faragó Béla
Dramaturg: Bérczes László
Asszisztens: Hajós Eszter
Súgó: Kiss Réka Judit

RENDEZŐ: TIM CARROLL m.v.

Színház Online, 2020. 04. 22. 

Balázs Zoltán, Jászai Mari-díjas színész, rendező, Kolozsvárott született, tizenkét éves volt, amikor a román forradalom után családjával áttelepül Magyarországra. A nemzetközi hírű Maladype Színház alapítója és vezetője. Nemrég az ő rendezésében mutatták be Gombrowicz Yvonne című darabját a Fészek Művészklubban, azonban a koronavírus-járvány őket is súlyosan érintette. Az alkotótól azt is megkérdeztük: a jelenlegi krízishelyzetben a nagyon megosztott színházi szakmában elkezdődhetnek-e új közeledések? Van-e esély a pozitív változásokra?

- Amikor két héttel ezelőtt egyeztettük az interjút, még egy másik világban éltünk. Azóta berobbant itthon is a koronavírus-járvány, és a kormány az elsők között záratta be a színházakat. Hogy érinti ez a Maladype társulatát?

- Januárban mutattuk be Gombrowicz Yvonne című darabját a Fészekben. Nem tudjuk, mikor játszhatjuk újra. Több belföldi és külföldi vendégjátékunk is elmaradt. Ráadásul most kellett volna Chicagóba repülnöm, hogy az avantgárd színházi élet amerikai fellegvárában megrendezzem Witkiewicz: Vízityúkját. De ez is el lett napolva.

- Bevételek nélkül meddig húzhatják ki?

- Az EMMI-től már megkaptuk a többlettámogatásunkat, és maradt egy kis spórolt pénzünk is, így a tartalékainkból május végéig tudunk létezni. Addig biztosított a társulat tagjainak a fizetése. Hogy azután mi lesz, nem tudom. A Maladype fennállásának közel húsz éve alatt anyagilag szinte mindig embert próbáló helyzetben volt. Megszoktuk már, hogy különféle tervekkel kell rendelkeznünk. De a gyors problémamegoldás képessége is elengedhetetlen, hogy továbbléphessünk. A színháznak mindig készen kell állnia a változásokra.

- Ám önöket egy ideje csőstül éri a baj, tavaly áprilisban elveszítették az állandó játszóhelyüket, a Mikszáth Kálmán téri bázisukat. Mi történt?

- Nyolc évig béreltünk ott egy nagypolgári lakást, ötven nézőt tudtunk befogadni. Múlt év áprilisában külföldön rendeztem, a társulat pedig turnézott. Arra jöttek haza, hogy a bázisunkat elárasztotta a víz, az összes díszletünk, jelmezünk és technikai berendezésünk tönkrement. Hivatalosan „lakótársi gondatlanság” okozta a beázást. Mivel mindenünk odaveszett és lényegében hontalanná váltunk, a repertoárunkon lévő előadások 70 százalékát nem tudtuk tovább játszani. Sajnos néhány színészünktől is meg kellett válnunk.

- Gondolom, ez volt a legnehezebb.

- Mindig ez a legnehezebb, de már az elengedésekben is gyakorlott vagyok. Először ez akkor viselt meg, amikor 2004-ben meg kellett válnunk a társulatunk cigány tagjaitól. Ehhez tudni kell, hogy a Maladype 2001-ben úgy jött létre, hogy megkeresett Dragan Ristic, egy szerb producer, hogy cigány és nem cigány színészekkel mutassuk be Ionesco Jacques vagy a behódolás című darabját a Roma Parlamentben. Előzőleg több rendezőt is felkért, de a feladat egzotikus jellege miatt senki sem vállalta. Én akkor még egyetemista voltam színész és rendező szakon. Azt mondták Risticnek, én leszek az ő embere, mert én mindenféle őrültséget bevállalok. Így is lett. Az első bemutatónknak akkora sikere volt, hogy gondolkodás nélkül nekivágtunk a következő munkának, ami újabb elismeréseket hozott. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már egy társulatot igazgatok, pedig sosem voltak ilyen ambícióim. Nagyon szerettem volna, ha a cigány színészeink tovább velünk maradnak, mert elképesztően tehetségesek voltak, de a saját közegük visszarántotta őket. A fejükhöz vágták: kifehéredtetek, elgádzsósodtatok, árulók vagytok. Választani kényszerültek a családjuk és a Maladype között.

- Jelenleg hat Marosvásárhelyen végzett fiatal színészből áll a Maladype. Hogy találta meg őket?

- Két éve meghívtak az ottani Művészeti Egyetemre, hogy a végzős színészosztálynak rendezzek egy vizsgaelőadást. A próbafolyamat során annyira megszerettük egymást, hogy miután lediplomáztak, az egész osztályt leszerződtettem. Korábban már kidolgoztam az ÖT KAPU színház-metodikai és pedagógiai módszert, amely segítséget nyújthat a színészi alkotás alapjainak újrafelfedezésében. A marosvásárhelyi csapat lett az állandó tesztcsoportom is.

- Karácsony Gergely főpolgármester segítséget ígért a bajba jutott fővárosi színházaknak, de a függetleneket nem említette. Jogosnak tartja?

- Egyáltalán nem. Mi is a budapesti színházi élet egyik meghatározó társulata vagyunk, nemzetközi elismertségünk Ázsiától Amerikáig terjed, és mindenhol a magyar progresszív színházi kultúrát képviseljük. Tesszük úgy, hogy nincs állandó állami vagy fővárosi támogatásunk. Bár többször hangoztatták, hogy széles körű szakmai egyeztetés lesz a függetlenekkel, eddig nem valósult meg, vagy csak én nem tudok róla. A szellemiségünket tekintve mi abszolút függetlenek vagyunk, nem köteleződtünk el se jobbra, se balra, nincs igazodási kényszerünk és nem követünk trendi irányzatokat sem. Ugyanakkor a színházi struktúrában a „függetlenek” kifejezésnek semmi értelme sincs. Nagyon is függünk a pályázatoktól, a döntnököktől, és az aktuális kormányrendeletektől.

- Színházi életünket más is megrázta az utóbbi időben: a hatalommal való visszaélés újabb botránya. Eszenyi Enikőt, a Vígszínház igazgatóját egykori és jelenlegi kollégái közül többen is lelki abúzussal és fizikai agresszióval vádolták meg. Mit gondol erről?

- Enikő engem is felkért, hogy támogassam az igazgatói pályázatát, amit még a botrány kitörése előtt meg is tettem. Azért támogattam, mert kimagaslóan tehetséges művésznek tartom, és a Vígszínház megújításáért tett igazgatói erőfeszítései elvitathatatlan tények. Számunkra az sem mellékes, hogy amikor társulatunk bajba került, ő az elsők között ajánlotta fel nekünk a segítségét, amit kevesen tettek meg, és ha mégis, akkor feltételekhez kötve. Máté Gábor nyilatkozatához kapcsolódva én sem szeretnék részt venni Enikő lincselésében, de egyetértek azzal, hogy ezt az ügyet alaposan ki kell vizsgálni, mert semmilyen közegben, így a színházban sem fogadható elő a lelki vagy fizikai bántalmazás semmilyen formája. Ha mindez megtörtént, következménye kell, hogy legyen. Enikő lemondott, a Vígszínház hamarosan új vezetőt kap. Csakhogy ennek az ügynek van egy másik aspektusa is: a mindenkori társulat és az érdekvédelmi szervezetek felelőssége. Érthetetlen, hogy a #metoo mozgalom előretörésével párhuzamosan hogyan volt lehetséges ilyen sokáig titokban tartani ezeket a nagyon komoly szakmai és emberi sérelmeket.

- Ön is tudja, hogy az érdekvédelmi szervezetek nem működnek. Mit csináljon a színész? Olvasson be az igazgatónak? Másnap valószínűleg már nem kell bemennie.

- Mi is tagja voltunk a Független Előadó-művészeti Szövetségnek, de 2005-ben más társulatokkal együtt, kiléptünk, mert úgy éreztük: nem képviselik az érdekeinket. A minket ért sérelmeket azonban nem hagytuk szó nélkül. Béres Ilona mondta egyszer nekem: a színészi pálya legkiszolgáltatottabb pillanataiban a megfelelő kommunikáció és a stílus volt a legfontosabb fegyverük. Ezért sem mindegy, hogy egy rendező milyen eszközökkel éri el, hogy alkotói szándékait a színész a színpadon meghosszabbítsa. Erővel, erőszakkal, avagy szakmai felkészültséggel? És az adott társadalmi-kulturális közegtől is függ, hogy mi megengedett egy színházban és mi nem.

- Sokfelé járt a világban. Azt tapasztalta, hogy a demokratikusabb országok színházaiban ritkábbak a hatalmi visszaélések?

- Nem, sőt, tán még gyakoribbak. Sokan azt gondolják, a művészi szabadság azt jelenti, hogy bármit megengedhetnek maguknak. De például Romániában és Franciaországban a szakmai érdekvédelmi szervezetek jóval erősebbek.

- Ön Párizsban is tanult olyan színházi mesterektől, mint Bob Wilson vagy Anatolij Vasziljev. A budapesti Bárka színházban pedig Tim Carrol, a neves brit rendező kérte fel Hamletet játszani. Ezek a nagy mesterek is agresszívek voltak?

- Soha nem hallottam ordítani őket, a hangjukat sem emelték fel. Mégis érvényesíteni tudták a művészi szándékaikat. Mind a hárman koncepciózus alkotók, pontosan tudták, hogy mit akarnak. Színészként és rendezőként tőlük kaptam a legnagyobb szabadságot.

- Ön is társulatot irányít. Saját vezetői stílusát hogyan jellemezné?

- Erről inkább a színészeimet kellene kérdezni, egyébként a #metoo kampány óta állandóan „fotóznak” engem próba közben. Viccnek szánják, de nem teljesen az. Élesebben figyelnek, és nekem is jobban oda kell figyelnem arra, hogy mit és hogyan mondok. Nem vagyok agresszív rendező, de határozott és lendületes.

- A vesztegzár a befelé fordulásra, leltározásra is jó. A színházaknak mire lenne érdemes felhasználni a kényszerpihenőt?

- Azokat a rossz szakmai és erkölcsi beidegződéseinket kellene újragondolnunk, amelyek súlyos visszatartó erőt jelentenek a művészi innováció kibontakozásában. Az egyik legnagyobb problémánk, hogy nincs szakmai befektetés. A művészeti egyetemek hallgatóit kevéssé foglalkoztatja, hogy megismerjék hivatásuk hagyományait, és megértsék a korábbi nagy mesterek és színpadi újítók viharokat kavart eredményeit, esetleg továbbgondolják azokat. Legfőképp azt tanulják meg: hogyan kell ügyeskedni és érvényesülni. Kikkel előnyös barátkozni.

- Ne legyen igazságtalan! A legtöbb pályakezdő színészt nem várja szerződés, és a túlképzések miatt joggal tartanak attól, hogy bárki, bármikor lecserélhető.

- Egyáltalán nem hibáztatom a fiatalokat, de attól a tény még tény marad. A színházi szakmának rengeteg régi adóssága, bűne van, amelyekkel szembe kellene végre nézni. Mert, ahogy Agatha Christie regényében Poirot mondja: régi bűnnek hosszú az árnyéka.

- Milyen bűnei vannak a színházi szakmának?

- Például a műveletlenség, a szakmai tudás alapjainak hiánya, a színészek és rendezők érdektelensége. Találkoztam már olyan pályán lévő színésszel, aki nemcsak Latinovits Zoltánt nem ismerte, de Törőcsik Mariról sem hallott. Kevesen tudják ki volt Németh Antal, Harag György, Paál István vagy Gaál Erzsébet. A rendezők nem olvasnak eleget, legtöbben, tisztelet a kivételnek, a dramaturggal meséltetik el a darab történetét és azt vetítik a színpadra. Bűnnek tartom a valódi mesterek hiányát is. A művészképző osztályokat gyakran olyan tanárok vezetik, akiknek a saját munkájuk mellett alig van idejük bejárni az órákra. A növendékekkel valójában a segédtanárok foglalkoznak: húszon-harminc éves szakmailag még kisfiúk és kislányok. Miközben a hallgatóknak tapasztalt mesterekre lenne szükségük, akik folyamatosan segítik a fejlődésüket.

- A külföldi mestereiről már mesélt. Hazaiak is voltak?

- Példaképek igen. Még a színművészeti előtt a régi Nemzeti Színház stúdiósa voltam. Közelről láthattam, hogyan próbál Agárdy Gábor, Bessenyei Ferenc, Kállai Ferenc, Lukács Margit vagy Tolnay Klári. A Nemzetiben szokássá vált színészavató próbáknak kitenni a pályakezdőket. Például egy színésznagyság előadás közben a takarásban megpróbálta kizökkenteni, megnevettetni az öntudatosan statisztáló fiatalokat. Tízből kilenc visszanevetett, hogy elnyerje az óriások kegyeit. Én azt mondtam magamban: „Ha most kibírom nevetés nélkül, pályán maradok”. Nem volt könnyű, de kibírtam, és megbecsültek érte. Színészként mindig utáltam, ha kihasználnak. Ha lelkesen improvizálok a próbán, megmutatom egy jelenet különböző variációit a rendezőnek, majd amikor megkérdezem, melyik változat maradjon, annyit bír mondani: Hm, nem tudom. Ez a „nem tudom” a színész és a rendező együttműködésének a halála. A rendezőnek tisztában kell lennie azzal, hogy koncepciójának milyen céljai vannak, és milyen színészi megoldások szolgálják azt.

- És mit tehet egy fiatal rendező, ha bejön a direktor és átrendezi a darabját?

- Például nem engedi, hogy a nevével visszaélve bemutassák a produkciót. Ha valaki ezt megtette volna velem pályakezdőként, biztos, hogy azonnal felállok, és a nyilvánossághoz fordulok.

- Önt most sokan vádolnák áldozathibáztatással.

- Én csupán azt állítom, hogy minden pillanatban tudunk dönteni, és ha erről lemondunk, akkor válunk áldozattá. Nincs olyan szerződés, ami arra kötelezné a rendezőt, hogy hozzá kell járulnia ahhoz, hogy átrendezzék a munkáját. A probléma sok esetben az, hogy az alkotók félnek, mindenáron meg akarják ragadni a kínálkozó alkalmat és nem ismerik a jogaikat. Ahogyan a nézők sincsenek tisztában a lehetőségeikkel, például, hogy joguk van tudásalapú művészi teljesítményhez jutni.

- Mit csináljon a néző, ha nem tetszik az előadás?

- Ma már elég sok fórum van, ahol a véleményét közzé teheti, elmondhatja az ismerőseinek, hogy a rossz előadást ne nézzék meg. Persze ez nem ilyen egyszerű. A néző végre eljut a színházba, kifizeti a jegyet, és azzal ül be, hogy: „Van öt percem, na, mutassátok a katarzist!” Majd csalódottan nyugtázza, hogy ez most elmaradt, de sebaj, majd máskor. A színházban azonban nincs máskor. Csak itt és most. Ezért kellene minden pillanatot a saját értékén kezelni. Mi ezért tartjuk fontosnak, hogy az előadásainkban aktív szerep jusson a nézőnek, az előadások után beszélgessünk a közönséggel.

- Az Yvonne-ban például a nézők közül kiválasztanak valakit, akit a színpadra invitálnak, és az illető egyszer csak azt veszi észre, hogy ő az előadás címszereplője. Ez nem a néző csőbehúzása?

- Miért lenne az? A nézőnek számtalan döntési lehetősége van: feljön a színpadra vagy sem, visszaül-e a helyére vagy marad. Abban vesz részt, amiben akar. Talán minket igazol, hogy eddig még senki sem bánta meg, hogy belement a játékba, senki nem vádolt minket azzal, hogy megsértettük.

- Visszatérve a vesztegzárhoz: ebben a krízishelyzetben szakmai, társadalmi szolidaritásra is rengeteg példát látunk. A nagyon megosztott színházi közegben van esély közeledésekre, pozitív változásokra is?

- Muszáj lennie. Ám ahhoz, hogy a viszonyainkat és közös feladatainkat újra rendezhessük, mindannyiunknak le kell mondanunk valamiről: az egonkról. Ez az ego táplálja bennünk a felsőbbrendűség érzését és az ítélkezés kísértését. A színház nevében és érdekében sok mindent el lehet követni. Akár azt is, hogy porig alázunk, kizsigerelünk másokat, és azt mondjuk: ezzel a színház szent ügyét szolgáljuk. Vagy tudomásul vesszük, hogy egyesek kötelező igazodási pontokat jelölnek ki mások számára. Vagy elfogadjuk, hogy korunk önjelölt Mikes Kelemenjei önkéntes száműzetésükből megüzenik nekünk, hogyan kell megfelelően cselekednünk. Vagy hagyjuk, hogy a színház nevében a narcisztikus hajlamú megmondóemberek arrogáns módon kinyilatkoztassanak. Elnézzük, hogy valakik felhatalmazva érzik magukat, hogy a nemzet színészeit gyávának nevezzék. Holott ezek a csodálatos művészek, nemzeti kincseink, olyan történelmi korokban álltak helyt, amiket mi elképzelni sem tudunk, és mégis megőrizték a szakmai, emberi hitelességüket. Tanulnunk kéne tőlük. Ha valóban közös nevezőre akarunk jutni, nem szabad indulatból, pillanatnyi sikerekre vadászni. Át kéne gondolnunk, honnan jövünk és merre tartunk, milyen értékeket szeretnénk a színház nevében képviselni és közvetíteni.

 Sándor Zsuzsanna, 168 Óra, XXXII. évf. 13. sz