Tankred Dorst Merlin, avagy a puszta ország című drámája időről időre próbára teszi a színházi alkotók kreativitását és állóképességét. Az eredetileg kilenc órában előadható cselekményt a Maladype Színház két óra tíz percbe sűríti. Ez a sűrített anyag pedig valóságos cselekményzuhatagként éri a nézőtéren ülőket.

Az Eötvös10 kamaratermébe érve rögtön egy kicsi, nagyjából kutyaházhoz hasonlító díszletelemet láthatunk. A sokszögletű talapzaton álló kék-piros házon azonban különös alakzatokat, nyílásokat, ajtókat fedezhetünk fel. Amint a nézők elfoglalják helyüket, a díszletelem tetején elhelyezkedő alakok játéka is felerősödik, és a szemünk láttára születik meg Merlin, az Arthur-mondavilág nagy varázslója.

A kutyaházhasonlat azonban egyáltalán nem a díszlet kisstílűségét igyekezett kifejezni. Éppen ellenkezőleg. Ahogy a történet kezdetét veszi, a színészek a legritkább esetben távolodnak el a háztól, a játékok nagy része valamilyen formában folyamatosan ehhez kötődik. A kilenc színész észrevétlenül közlekedik a szín és a kétoldalt elhelyezett takarások között. A nézőt éppen ezért folyamatos meglepetések érik, amikor egy vagy több karakter a ház belsejéből, annak valamely nyílásán keresztül bukkan elő. Az egyszerűnek és minimalistának tűnő díszletet, amelyet a rendezésért is felelő Balázs Zoltán tervezett, a végletekig kihasználja az előadás, így azt láthatjuk elvont térként, hagyományos családi házat megjelenítő otthonként, feje tetejére állított pozícióban hajóként, de a legendás Kerekasztal formájában is. A ház hátuljából kinövő, az égbe tartó különös létrán foglal helyet szinte állandóan Merlin, azonban a tetején található ülőke még számos karakternek, például Ginevra királynénak is kiemelt pozíciót ad egy-egy jelenet erejéig.

A sokszínű díszletben eltűnő és felbukkanó színészek rendkívüli pontossággal kezelik a kívülről olykor megfejthetetlen rendszert. Ha a néző szeme egy, a színről éppen távozó színészen ragad, annak eltűnéséig folyamatos koncentrációt láthat rajta. Nem egyszer vettem észre például, hogy a hátsó takarásba távozó Arthur király (Jáger Simon) még utoljára reagál a középpontban lévő eseményre, vagy csupán tekintetével a néző figyelmét irányítja afelé.

Ez az akkurátusság a színészi játék egyéb területeire is kiterjed (játsszák: András Gedeon, Ádám Kornél, Dőry Brigitta, Erőss Brigitta, Jáger Simon, Lukács Andrea, Mesés Gáspár, Pál Zoltán, Zsenák Lilla). A díszlettel való játék rendezői bravúrja mellett legalább ugyanannyira kiemelkedik a színészek szövegmondása is. A kezdetektől fogva megfigyelhető egyfajta monotonitás mind a párbeszédes, mind a monologikus részeknél. Ez talán Merlin (András Gedeon) esetében a legfeltűnőbb, akinek karaktere enélkül is a kimértséget, a bölcs és mindentudó előrelátást igyekszik kifejezni. A szövegmondás monotonitásának célját a szöveg gyors, olykor már-már hadarós pörgetésén kívül a történet rituális mivoltának átadásában vélem megtalálni. A központi helyhez kötött, egy közösség által előadott legendás történet már kezdetben megidézi számunkra a rítusok világát. Az érzelemkifejező, ám valahogy mégis visszafogottságot mutató szövegmondás ezt a rituális hatást erősíti.

A történetfolyamból és a hozzá kapcsolódó előadói módból leginkább Parzival történetszála emelkedik ki. A Mesés Gáspár által megjelenített ifjú lovag útkeresésében a többiekhez képest sokkal harsányabban jelennek meg az érzelmek. A harsány, naiv lelkesedés mozdulataiban fürgébbé, izgatottabbá, és érzelmi amplitúdójában pedig változatossá teszi a karaktert, így jeleníti meg a merlini manipuláció tökéletes ellentétét.

Juraszek Zsuzsanna dramaturgi munkájának és Balázs Zoltán rendezésének egyik legmarkánsabb hatása ezek mellett mégiscsak a nézőre ömlő cselekményzuhatag. A nézőtéren ülve az lehet az ember érzése, hogy a kilencvenhét jelenetből nemcsak, hogy nem húztak, de még hozzá is tettek. Ilyen hozzátoldások például a John Lennon és Yoko Ono páros által megidézett dalok. Az Imagine vállaltan kitett és közhelyes megjelenítésével, úgy érzem, valamennyire megértjük a kapcsolatot az Arthur király mondáiban megjelenő egyenlőségeszmény és a hippikultúra között, ennél több kapaszkodót azonban nem kapunk ehhez a képzettársításhoz. De számos más kortárs popkulturális utalást is találunk az előadás szövegében, amelyek minden alkalommal meglepetésként, jó értelemben vett kizökkentésként hatnak.

Habár az előadás látványvilágát egy igen sokféleképpen használható díszletelem határozza meg, emellett kellékek és maszkok (jelmeztervező: Németh Anikó) szinte végeláthatatlan tárházát láthatjuk. A sokszor csak egy-két percre felbukkanó maszkok és kellékek folyamatos váltakozása tovább erősíti az előadás kavalkádszerűségét olykor vásári, mulatságos, máskor pedig horrorisztikus hatást elérve.

Az előadás minden eleme a szövegtől a kellékhasználatig egy irányban sűríti annak szövetét. Nem meglepő az sem, ha a néző ebben a forgatagban olykor elveszíti az értelmezés fonalát és csak sodródik az eseményekkel. Az egymást követő színészi bravúrok, a folyamatos meglepetések és a veretes szövegbe beékelt utalások azonban nem engedik tartósan távol maradni az élményből kiesetteket. A szünet nélküli két óra tíz perc végére azáradó cselekményzuhatag hatására valamiféle beavatottság-érzés alakul ki, amely maradandóan az előadáshoz köti a nézőt.

Keszte Bálint, revizoronline.com, 2022

2022. június 19-én mutatja be a bukaresti Odeon Színház Jean de La Fontaine Fabuláit Balázs Zoltán rendezésében. A Maladype Színház alapítója és vezetője immáron harmadik alkalommal dolgozik együtt a nagyhírű román színház társulatával.

Fordította: Huszár Sylvia

Rendező: Balázs Zoltán

Roy Chen, a jaffai Gesher Színház dramaturgjának és állandó szerzőjének legújabb darabja a pszichiátriai zavarokat érintő, napjainkban is tabuként kezelt témákat őszinte vallomás formájában tolmácsolja, egyszerre teremtve szereplőinek nyers és humoros színpadi valóságot. A társadalmilag érzékeny alkotás kendőzetlen betekintést ad nemcsak a betegek és az orvosok, de a szülők lelki világába is.

Az izraeli szerző műve mentális zavarokkal küzdő fiatalok életét mutatja be egy pszichiátriai intézetben, akik egy saját színházi előadás bemutatására készülnek az új nevelőnő, Miss Caroline vezetésével.

A Maladype Színház pszicho-patronus előadása a „színház a színházban” motívum többszörösen összetett játékával járul hozzá az önismereti kompetenciák – reintegráció, rehabilitáció, reszocializáció – gyógyítási folyamatainak megismertetéséhez.

Szereplők:
Dr. Dorian: Mesés Gáspár
Caroline: Bajkó Edina m.v. 
Mia: Erőss Brigitta
Tamara/Tom: Lukács Andrea
Max: Ádám Kornél
Gabriel: Pál Zoltán
Esther: Vincze Erika
Anya: Zsenák Lilla
Apa: András Gedeon

Alkotók:
Rendező: Balázs Zoltán
Dramaturg: Juraszek Zsuzsanna
Látvány: Balázs Zoltán
Jelmeztervező: Németh Anikó
Zenei vezető: Erőss Brigitta
Kreatív producer: Huszár Sylvia
Produkciós vezető: Balázs Katalin


Bemutató: 2022. március 17., 19:00 óra, Eötvös10, Kamaraterem

Az előadás időtartama: 70 perc

Együttműködő partnerek: Eötvös10 Művelődési Ház, Izraeli Kulturális Intézet, Izraeli Drámairodalom Hanoch Levin Intézete, Connecting the Dots

Támogatók: EMMI, Izrael Állam Budapesti Nagykövetsége

A színdarabot Magyarországon az Izraeli Drámairodalom Hanoch Levin Intézete képviseli.

Groteszk mesevilág, zenés-mozgásos zűrzavar. Az elátkozott vár ajtaja megnyílik, és trónterméből kiömlik egy sor lapra felskiccelt árvagyermek, elátkozott béka, kiégett femme fatale, annáliskisebb királyfi, fiús hősnő, lányos hős és a mesén túl olyan történetek, melyeket a lélek vidámabbik fele inkább elzárva tartana. Balázs Zoltán, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másodéves magiszteri színészosztályának rendezett előadásán, a Félelemkeresőkön jártunk.

A nézőtérre belépve rejtélyes világba érkezik a néző, mely állókép ismeretlen tájakon való utazással kecsegtet. Hova ez a szekér, hajó, az orrdísszel, az árbócrúddal a hatalmas kormánykerekeken mozgó, testeinkből összeállt szerkezet? A cél ismeretlen, a szerencse vak, de a mozgás az élet záloga, így csak a menekülés, a keresés, a felfedezés lehetősége maradt.

A Félelemkeresők csodálatos, összemosódó archetípusfigurái tudatalattinkból való énváltozatok, melyek kultúránk bizarr és nevetséges, hihetetlen, szívmelengető, elrettentő történeteiben szerepelnek. Nem lehet nem nevetni, és nehéz nem sírni az előadás nyersen őszinte szürrealizmusán, mely bemutatja az ember legügyesebb, legkíváncsibb és legzárkózottabb, leggyengébb arcát is.

A beszéd ebben a sokszínű, összezavarodott világban háttérzaj csupán, mert a történetet a testek mesélik, ahogyan képekbe rendeződnek, jelmezt húznak, összekoccannak, szépítkőznek, izzadnak, énekelnek, hol tátogva, hol saját hanggal. Persze az embernek olyan érzése támadhat, hogy a saját hang sosem saját, mert, ahogyan az előadásból is nehéz kiemelni egyetlen mozzanatot, úgy viselkedésünket is nehéz elkülöníteni a környezet hatásaitól.

Mégis, ha a legmegrendítőbb, számomra legkedvesebb mozzanatokat kellene kiemelnem, akkor egyértelműen azokról a pontokról írnék, melyek a mesevilágot hirtelen a valóságba húzták, hogy aztán egy következő elem ismét elterelje gondolatainkat, s így létrejöhessen az előadás gondolati és formai pulzálása, mely az alkotás dinamikáját adja. A színpadon olyan jelenetek váltják ugyanis egymást, mint a revü és a cirkusz világát egyesítő showbetétek, melyekből kiemelkedik egy-egy parányi állat-diktátor (András Gedeon), vagy összevert férfinő (Barti Lehel).

Rendkívül erős színészi jelenlétre és koncentrációra utal, hogy az ehhez hasonló elemek mindig tűpontos időzítéssel tudtak kiemelkedni az őket körülvevő kavalkádból, automatikusan magukra vonva a néző figyelmét. Ezekben a részletekben a színészi játék egyetlen testtartásban, hozzáérésben teljesedett ki, csakúgy, mint a zsonglőrszerelem történetében (Jancsó Előd, Vajda Boróka), vagy a háttérben történő metamorfózisok hangsúlyos, egész jelenethez hasonlítható eseményeiben.

A Félelemkeresők rendkívül erőteljes és kifejezetten katartikus előadás, melyben az egyetem növendékei számos képességüket tudták megcsillogtatni és sokrétű tehetségükről adtak számot. Ezek a képességek láthatóan akkor kaptak terek, amikor a játszók maguk is önfeledt gyermekségbe merültek egy-egy karakter, tánclépés, vagy dalbetét (pl. Vincze Erika bravúrosan pimasz szólója) hevében.

A mű nemcsak látványos és szórakoztató, de fragmentált és mégis átfogó képet alkot a modern ember szorongásairól és egy fiatal útkereséséről az információval telített, nevetséges és mégis hátborzongatóan kiszámíthatatlan világban.

Molnár Flóra, f21.hu, 2022

a II. év magiszteri színészosztály előadása

Rendező: Balázs Zoltán

Sok mesében olvashatunk olyan hősökről, akik szükségét érzik, hogy megtanuljanak félni. Történeteik fokozatosan formálják pszichénket, elősegítik tudatunk fejlődését: ahhoz, hogy érett személyiséggé váljunk, a végső fázisban fel kell számolnunk elfojtásainkat. El kell fogadnunk, hogy a félelem szükségszerű, mivel felkészít minket olyan helyzetekre és eseményekre, amelyek magasabb idegi aktiválást igényelnek. Gyermekkori szorongásaink javarészét felnőttkorra már legyőztük, de akadnak olyanok, amelyek gyökeret vetnek bennünk, amiket nem igazán vagyunk képesek kezelni, s inkább beletörődünk, mintsem tegyünk ellene. Aki azonban szabadságra és magasabb szintű önmegvalósításra tör, nem lehet rabszolgája sem az ösztön-énnek, sem a felettes-énnek, mozgásba kell hoznia védekező képességét, amely fennmaradását biztosítja. Ehhez a folyamathoz olyan történetekre van szükségünk, amelyek életvitelünk legfontosabb kérdéseihez adnak útmutatást és előtérbe helyezik személyiségünk árnyoldalait is.

Balázs Zoltán rendezése a Grimm-mesékben rejlő nyers erőt és kiterjedt fantáziavilágot veszi alapul, a tudattalan asszociális aspektusaira fókuszál. A mesék infantilis projekcióit az emberi viselkedés modelljeiként interpretálja, amelyek – ahogy Mircea Eliade fogalmaz – értelmet és értéket visznek az életbe. A mesetöredékekből inspirálódott típus-játék, amely a legelképesztőbb találkozásokat is fesztelen, hétköznapi stílusban adja elő, az én integrációjának folyamatát mutatja be, a játszók Énképének szimbolikus újjászületését. Az önmegvalósításért folytatott küzdelem beavatási procedúraként is értelmezhető, amely során a nézők megfigyelhetik, hogy a szereplők milyen viszonyba kerülnek saját álmaikkal és vágyaikkal, hogyan kezelik a problémáikat. Az előadásban megfogalmazott színpadi koordináták a kaleidoszkóp-szerű történetet nem a külső valóság terébe és idejébe helyezik el, hanem egy sajátos lelkiállapotba, ezért ahhoz, hogy a több szálon futó cselekmény elnyerje a maga fontosságát, szükség van a nézők asszociációira is. Megmártózva az előadás sajátos atmoszférájában a közönség számára feltárul a tudattalan anyagok világa, melynek tartalma egyszerre rejtélyes és ismerős, sötét és lenyűgöző, egyszerre kelti bennünk a legvadabb szorongást és a legnagyobb reményt.

Játsszák:
Adorjáni Nagy Zoltán
András Gedeon
Bajkó Edina m.v.
Barti Lehel András
Becsey-Imreh Noémi
Jancsó Előd
Kovács Kata Milla
Pascu Tamara
Vajda Boróka
Vincze Erika

Alkotók:
Rendező, látvány: Balázs Zoltán
Zenei vezetők: Bajkó Edina és Vincze Erika


Bemutató: 2021. december 5. Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, Stúdió Színház

Turné:
Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja, Kisvárda - 2022
SIBFEST Nemzetközi Színházi Fesztivál, Nagyszeben, Románia - 2022
Unscene - Művészeti Egyetemek Fesztiválja, Csíkszereda, Románia - 2022
Szín-Tár Nemzetközi Színházi Fesztivál, Kecskemét - 2022

A Maladype Társulat Merlin című előadása összetett és sűrű alapanyagból építkezik, olyan, akár egy látomás Európa történetéről: egyszerre jelenik meg benne múlt, jelen és jövő.

Aki egyetlen előadást is látott a Balázs Zoltán-fémjelezte Maladype Társulattól, aligha szabadul egykönnyen az ott átéltektől. Átélteket mondunk, és nem látottakat vagy hallottakat, mert színdarabjaik alapvető természetéből fakad, hogy megkérdőjeleznek mindent, amit a színházról gondolunk.

Egyszerre csábító és egyszerre ijesztő formai megoldásaikkal csaknem teljes mértékig lebontják mindazokat a tudatos és kevésbé tudatos elvárásokat, prekoncepciókat, amelyekkel a néző beül egy előadásra – és így nem marad más, mint megtanulni tájékozódni egy számunkra hirtelen idegenné vált világban. Ez értelemszerűen erős hatást vált ki, ami a befogadótól függően katartikus vagy szimplán rossz élményként marad meg, ahogy a legtöbb formabontó alkotás esetében.

Ugyanez elmondható legújabb színdarabjukról is. A társulat ezúttal Tankred Dorst monumentális, eredetileg több mint nyolcórásra tervezett drámáját, a Merlin, avagy a puszta országot vitték színre Merlin címmel. Az Eötvös10-ben látható, valamivel több mint kétórás előadás tehát egy eleve igen összetett és sűrű alapanyagból építkezik, amelybe értelemszerűen bele kellett sűríteni az eredeti szöveget. A történet alapvető váza az Artus(Arthur)-mondakör és a kerekasztal lovagjainak történetét idézi meg.

Az Eötvös10 apró színpadán minimálisnak mondható díszlet fogadja a nézőket, a középpontban egyetlen kis ház áll, amelyből fémlétra vezet a magasba. Itt születik a látnoki képességekkel megáldott – vagy megvert – Merlin, aki hamarosan elfoglalja helyét a létra tetején, az emberiség feje felett, hogy választ keressen a legnagyobb kérdésre: hogyan lehetne harmóniát, egyenlőséget és békét teremteni a világban. A koncepció pedig látomásként hamarosan megszületik: ez lesz a kerekasztal eszméje, amit Artúr király lesz hivatott véghez vinni.

A színdarab azonban közel sem romantikusan nyúl a lovagok és királyok történetéhez, sokkal inkább egyfajta posztmodern áttekintése Európa történetének. És ez az áttekintés nem diakronikus, nem is visszatekintő, hanem olyan, akár egy látomás, amelyben egyszerre jelenik meg múlt, jelen és a jövő.

Ez a víziószerűség a jelenetek és idősíkok szüntelen váltakozásában jelenik meg, amelyek között a kapocs Merlin figurája, aki több, mint szimpla varázsló – a mindenkori ember jó szelleme. Az a szellem, amelynek vágya változatlan: egy igazságos, egymás szeretetén alapuló világrend létrehozása. Mint azt tudjuk, ezen világrend megalkotására számtalan kísérlet született már, nem sok sikerrel. Ez adja a darab drámaiságát, a feladat lehetetlenségével való könyörtelen szembesülés, a módszerek és mikéntek újra- és újratervezésének hiábavalósága. A darab szereplői valamennyien különös, futurisztikus jelmezben jelennek meg, ami tovább erősíti azt az érzést, hogy a felvetett probléma a jövőben sem oldódik meg.

A darab ugyanakkor egyszerre ironikus is, ahogy az egy kortárs előadásban cseppet sem meglepő. Hiszen a modern kor embere pontosan felismerte már ezt az ördögi dialektikát Azt, miként bukkannak fel, majd tűnnek le eszmék a megváltás ígéretével, hogyan marad utánuk kivétel nélkül mindig ugyanaz: a hiányérzet. Ez az egyetlen, ami állandó.

Az idődimenziók összecsúszását a szinkronicitás megteremtésével hangsúlyozza a rendező, azt sugallva, hogy a történelem legkülönbözőbb korszakai is tulajdonképpen egymásra rímelnek. Ezzel összhangban a szereplők időről időre egyszerre szólalnak meg, együtt mondanak el hosszas monológokat, ami felerősíti az elhangzottakat, és olyan érzést kelt, mintha az egész emberiség ítéletét hallgatná a néző.

Amint a néző elfogadja ezt a különleges világot, már meg sem lepődik, hogy a színpadon megjelenik John Lennon és Yoko Ono, akik – sugallja a darab – világbékéről szóló eszménye, dalai semmiben sem különböznek a kerekasztal koncepciójától. Mark Twain pedig megkettőződött személyiségként jelenik meg, furcsa, a magyart és angolt keverő beszédével, miközben egyre gyakrabban csendülnek fel Beatles-dalok is a színészek előadásában.

Mindez szédítő módon jelenik meg a színpadon. Balázs Zoltán rengeteg munkát terhel színészeire, akik valamennyien elképesztő munkát végeznek. A Merlint alakító András Gedeon kivételével mindenki több karakter bőrébe bújik, szerepeik folyamatosan változnak. Ezekhez az átváltozásokhoz pedig időnként elég egy, bármelyik játékboltban kapható maszk, paróka, kesztyűbáb, alkalmanként pedig teljesen hétköznapi tárgyak is.

A Maladype Társulat Merlinje valósággal kizsigereli a nézőt. Mintha hiányozna belőle a színpadi dramaturgia, abszolút érzelmi és értelmi felfokozottsággal indul az előadás, és ez a játékidő egésze alatt egy pillanatra sem hagy alább. A néző teljes, feltétel nélküli figyelmére és megértésére tart igényt. Ha ezt nem adjuk meg, be sem léphetünk Tankred Dorst lenyűgöző világába. Pedig érdemes.

Varga Bence, Magyar Hírlap, 2022

Balázs Zoltán diákszínjátszóból lett európai rangú színházi alkotó. Minden érdekli, ami színház – játszik, rendez, látványt tervez, társulatot vezet és tanít. Alapkérdése az egyén és a hatalom viszonya, meggyőződése, hogy a művészi szuverenitás felszabadít.

A Maladype Színház 2021 júniusában mutatta be Kisvárdán Balázs Zoltán rendezésében Tankred Dorst: Merlin, avagy a puszta ország című drámáján alapuló előadást: a Merlint. A budapesti bemutatót január 28-án tartják az Eötvös10-ben.

Balázs Zoltán színész, rendező, a Maladype Színház vezetője a néhány éve nemzetközi visszhangot is kiváltó Augusztus című nonverbális előadás színrevitelét követően meghívott oktatóként immáron harmadik alkalommal rendezett a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzős színinövendékeinek.

Hét év elteltével ismét a Bóta Café vendége volt Balázs Zoltán! A portrébeszélgetésben szó esik az idén 20 éves Maladype filozófiájáról és alkotóstratégiájáról, a folyamatosan változó csapatdinamikáról, a múltban gyökerező beidegződésekről, a hűséges játszótársakról, a társulat hazai és külföldi sikereiről, az útkeresés szakmai tapasztalatairól és a szellemi függetlenség jegyében megfogalmazódó jövöképről is...