„A legnyomasztóbb, hogy egy nagyon megosztott színházi világban kell a hivatásunkat megélni. Ez szinte Don Quijote-i feladat” – mondta Balázs Zoltán színész, rendező, a Maladype Színház alapítója és vezetője, akivel arisztokrata felmenőkről, gyerekkori csínytevésekről és színházi felfogásról is beszélgettünk.

„Az év szuperprodukciója.” – mondta az utcán egy ismerősöm. Nem akarok felesleges izgalmat kelteni: a Nine valóban az! Annak idején volt szerencsém látni Békéscsabán a magyarországi bemutatót, utána természetesen széthallgattam az eredeti Broadway verziót, és egyértelmű volt, hogy a 2009-es filmet is megnézem. Pedig a musicalműfaj nem tartozik a kedvenceim közé, de a Nine-ban rengeteg a potenciál!

A jó musicalben a három alappillér természetesen a zene, a szöveg és a sztori. A zenének erős dramaturgiai, kor-, hangulat-, – karakter- és lélekállapot-festő funkciója van. A szöveg sem bugyuta, „fekete-brekeke” rímpárömleny, és a történetnek van lélektani mélysége, vagy legalább mámorító szépsége (lásd. klasszikus musicalek)! Erre már épülhet show: a bravúros hangoktól a bonyolult koreográfián, a színes jelmezeken és az összes külcsínen át a katartikus csúcspontokig. És persze elengedhetetlen a hiteles színészi játék, mert ez nem koncert, hanem színdarab! Jó musical = komoly szakmai tudás és összmunka. A Nine pedig egy jól megírt, összetett zenei szövet, kihívás énekesnek, kórusnak, zenekarnak egyaránt, a szövegek nem közhelyesek, Szomor György kitűnő fordításának köszönhetően a magyar szöveg sem, és a történet is erős pszichológiai mélységekben kutakodik.

A cselekmény Fellini klasszikusán alapul. A saját sorstól ihletett 8 és 1/2 egy rendező szakmai, életkori és magánéleti válságát mutatja be a maga szürreális módján. Az 1963-as film teljesen rabul ejti az akkor húszas éveiben járó zeneszerző-dalszövegírót, Maury Yestont; úgy érzi, ez róla szól, ő maga Guido. Bár Yeston úgy gondolja, a darab a nők hatalmát szimbolizálja a férfiak felett, valójában inkább egy nagyon is általános, a nemi sztereotípiákat leosztó társadalom pszichés kórképét mutatja, mégpedig azt, hogy a férfi lélek hogy szabdalódik szét, őrlődik vágyaiban, képzetei és a realitás közt csapongva, pusztán azért, mert férfi szerepéből adódóan érzelmi elfojtásokban, feldolgozatlan traumákkal, magányosan szocializálódott, és éli önismeret nélküli mindennapjait. Főhősünk, Guido Contini körül három nőalak lebeg, a feleség, a szerető, a szellemi-lelki társ („múzsa”) Szentháromsága, és mert ezek összehozhatatlanul különállók, Guido élete minden téren szétesik, és az eredeti, színpadi verzióban nincs is erre feloldozás. Bár megfogalmazódik a felismerés, hogy fel kéne nőni, a finálé mégis egy bomlott psziché nyomasztó képzeletorgiája.

A rendező-dramaturg, Balázs Zoltán, bár igyekezett pozitív kicsengéssel zárni, olyasmi üzenet formájában, hogy próbáljunk örülni, és a boldogságot a pillanatokban és egymásban megtalálni, ez valójában teljes mértékkel a darabban foglaltakon kívül álló – bár mindenképp szép – gondolat. Balázs Zoltán személye a rendezői feladatokra izgalmas választás: különleges látásmódja, jel-, szám-, szimbólum- és mindenféle egyéb rendszerekben való gondolkozása ismert lehet eddigi rendezéseiből, különösen a Maladype Színház produkcióiból. Számítottunk rá, hogy cirkuszművészet iránti lelkesedése új dimenzióba kapcsolja a musical műfaját. A cirkuszelemek benne is voltak, mégis erősen kiváltak utánozhatatlan műfaji sajátosságaikból adódóan. A rendezés egyik erőssége a Nine pszichés rendszereinek feltárása, elsősorban Guido gyerekkori traumáinak párhuzamba állítása a jelennel (Carla-Saragina-apácák), ahogy a női karaktereket is következetesen mozgatja a hatalmas térben. A tér: ki gondolná, hogy magából a díszletből is humort lehet csinálni (makett, majmok)? Balázs másik erőssége épp a humora, mely több helyen is „kiszól”, általában, mint a darab önironikus, kedves reflexiója. A harmadik erősség pedig mindenképp a lélek! Érződik: Balázs Zoltán szereti ezt a történetet, a karaktereket, a színt, a jelmezt, a csapatot, de leginkább a nézőt: valami szépet, nemeset akar nekik adni ebben a nagyon nehéz témákat feszegető darabban is.

A díszletre visszatérve: az Operettszínház méltán büszke lehet! Szendrényi Éva egy kortárs képzőművészeti remeket alkotott, mely valahol a 60-as évek op-art − minimal art − geometrikus tradíciók tengelyén helyezhető el. A végtelen függőlépcsők, a cirkuszi pózna oszlopok nemcsak a spa-hotel belső terét formálják, hanem a hasadt elme szürrealitását is leképezik. Érdekes a nyomtatott, 2D díszletanalóg előfüggöny a felvonások között, akárcsak a poénként megjelenő makett a második felvonásban. Akár szándékos, akár nem, ez a hármas megjelenés értelmezhető mint szimbólum (háromfelé szakítottság, a szűkülő psziché síkjai), és mint rendezői kiszólás (büszkék vagyunk a díszletre!) is. Egyedül a hosszan benyúló térelem zavarja a nézőtér jobb felén ülőket a középen zajló jeleneteknél. Hogy az ensemble, a tánckar és a művészállomány mit szólt a sűrű lépcsősorhoz, nem tudom, mindenesetre a túl gyors tempót vett nyitány első, lélegzetelállító hangjait sűrű lefelé pillantgatások kísérték, nyilvánvalóan azért, hogy senki se törje a lábát.

Apropó, lábak: ennyi szép művésznőt ritkán lát együtt az ember, és jó volt nézni, hogy a női szépséget ilyen ízlésesen hangsúlyozta a jelmeztervező. Németh Anikó ruhái valóságos költemények! Hogy mit összedolgozhatott rajtuk a varroda, elképzelni is nehéz! Különösen a nyitány aranyozott élőszobrai, a revüjelenetek, és a kar jelenései látványosak, de a Dolce Vita szökőkutas estélyije is feltűnik, utalásként Fellinire.

A művészállomány fantasztikusan ugorja meg a zenei kihívásokat. A kar hatalmas munkát végzett, egyneműen, éteri gyönyörűséggel szól, szopránjai magabiztos fölénnyel uralják a háromvonalasok birodalmát. A szólistáknak sincs egyszerű dolguk. Dolhai Attila, mint Guido Contini, állandóan a színen van, végig magas energiákkal kell létezzen színészileg, koncentrálnia kell a lépcsőkre, póznákra, koreográfiára, miközben bravúros tempót vett dalaiban próbálhat tüdővel helyt állni. Máskor van lehetősége azért megmutatni a hangját is, és nem csak a gyors szövegmondással lehet zsonglőrködnie. Színészileg egy idealista, álmodozó, kisfiús karaktert hoz. Felesége, Luisa, a premieren kifinomult, kimért nő, erős, kissé hűvös személyiség. Főleg megaláztatottsága miatt sajnáljuk, amit rendezőileg más női karakterek játszanak el helyette. Széles Flóra hatalmas hang, az első szólószáma szép színészileg is, a másodikban ő kiválóan énekel, de az ismétlődő, üres tánc teljesen beszűkíti a mozgásterét és a filmből átemelt, remekül sikerült szám dramaturgiai jelentőségét.

A koreográfia (Szőllősi András) amúgy csak félig okolható, valódi showra a szűklépcsős tér kevéssé alkalmas. A szerető, Carla szerepében Gubik Petrát láthattuk. A karaktert a legközönségesebb végletbe tolta ki a rendezés, olyan, mint egy Kiszel Tünde-plakát, de a jelmez és a koreográfia sem segítette meg az amúgy gyönyörű és tehetséges művésznőt; inkább szexuális paródia, mint szexszimbólum. Az eredeti, Broadway változatban szereplő dalát kihúzták, pedig itt mutatkozhatna meg Carla mélysége. A filmes változatban is gyönyörűen kijön a szeretői sors meddő keserűsége, és kétségtelen, ezt Gubik Petra kitűnően el is játszotta volna.

A harmadik nőalak, Claudia Nardi, a múzsa. Füredi Nikolett érzékeny alakításában egy komplex, teljes egészre formált személyiséget látunk: egy értő-érző nőt, aki odafigyel másokra, különösképp nőtársára, és akinek fontosabb a méltóság, mint saját érzelmei. Füredi gyönyörű pianókat indít kényelmetlen magasságon; érzelmesen, stílusosan, hibátlanul énekel. Liliane La Fleur szerepében Siménfalvy Ágota mutat példát, milyen is a kifinomult, elegáns női szexualitás. A Folies Bergère bűvös hangulata elevenedik meg – nem, nem a remek zeneszámtól, hanem Siménfalvy szuggesztív, finom bájtól parfümöző előadói mutatványában. Szerepe következetes, jól követhető az egyébként igen kusza cselekményben. Guido anyját Ullmann Zsuzsa formálta meg olasz mammás szigorral, de szerető gyöngédséggel. Vágó Bernadett az újságíró, Stephanie Necrophorus karakterét alakítja. Nyüzsgő, energikus, csábos, kicsit dilis, ahogy kell, és igen nagy szomorúság, hogy a premieren baj volt a mikroportjával, így az egyik legcsillogóbb szám technikai hibák miatt kevésbé fénylett. Peller Anna, mint Sarraghina, remekelt hangilag is, jelenlétben is, pedig nem lehetett egyszerű dolga a jelenettel, főleg így a friss gyermekvédelmi törvények árnyékában. A koreográfus itt nagyon szépen menti a kellemetlen szituációt (ti. hogy Sarraghina négy 9 éves kisfiúnak mutogatja magát, és a többi...), és egy valóban ütős, vérbő, de ízléses koreográfiát rak elénk. György-Rózsa Sándor a fürdő tulajdonosaként olyan, mint „Dzsini” az Aladdinból, a legváratlanabb helyekről bukkan elő. Kis szerep, de azt határozottan, pontosan hozza. Pálfalvy Attila bíborosáról nem épp a konzervatív katolikus egyház jut eszembe, talán mert a jelenetben szereplő zseniális kép másfelé tereli a figyelmem: a papok, mint oszlopfejek szobrai ülnek a cirkuszi póznákon, hosszú leplük az oszloptest, amit a gyónás végére elengednek, és immár nevetséges, rövid ingecskében meztelenkednek (persze csak azért, mert egy fürdőben vagyunk)! Végezetül nem maradhat el Bolba Tamás karmester, a zenekar, valamint a műszak dicsérete. A Nine valóban szuperprodukció, nem csak a monumentális látvány és szereplőgárda felvonultatása miatt, hanem mert mindenki a legmagasabb fokon végezte feladatát, ez vitathatatlan. Érdemes persze több szereposztásban is megnézni, hiszen a rendezés és a jelmez teret adott rá, hogy mindenki a saját személyiségét vigye bele a karakterébe.

Végezetül kis adalékanyag a címhez: A fiatal Guido a darabban épp 9 éves. Gondolhatnánk, ezért lett Nine – Kilenc a musical. Esetleg számolgathatnánk a Guido körül megjelenő női karaktereket is: Luisa, Carla, Claudia, az anyja, Liliane, Stephanie... itt meg híján lennénk még háromnak. Valójában Fellini analógiáját használta Yeston: a 8 és 1/2 Fellini eddigi munkáinak összege (és összegzése), a Nine pedig a filmklasszikus musicallé bővített változata, ahol a zene még épp egy fél részt tesz ki. Ilyen egyszerű. De nem is ez a lényeg! A lényeg, hogy menjünk az Operettszínházba egy kis pszichoanalízisre, ha férfiak vagyunk azért, ha nők vagyunk, azért, de mindenekelőtt fogadjuk el a rendezőtől ezt a jó szívvel adott kis útravalót: „Az élet teli van örömökkel, örüljünk neki együtt. Ez az egyetlen megoldás, hogy valóban megtaláljuk önmagunkat!”

Nagy Szilvia, Magyarteátrum.online, 2021

Szeptember utolsó hétvégéjén újabb bemutatónak adott otthon a Budapesti Operettszínház: a Federico Fellini 8 és ½ című filmjéből készült Nine musical most először láthatta kőszínházban a főváros közönsége, Balázs Zoltán rendezésében.

Mondhatni, hosszú és rögös út vezetett odáig, hogy Arthur Kopit és Maury Yeston musicelje végre közönség előtt debütálhasson. A bemutatót eredetileg 2021 tavaszára tervezték, ám a koronavírus felülírta mindezt, így a premiert szeptemberre halasztották. De a hosszas várakozás meghozta a gyümölcsét, mert egy olyan produkciót láthatott az elmúlt napokban a közönség, amely történetében, kivetelezésben igazi ritkaságnak tekinthető Magyarországon, és amelyre nyugodtan rásüthetjük a világszínvonalú jelzőt is. Pedig, a történet alapja és kiindulópontja viszonylag egyszerű: Guido Contini, a sikeres és olasz ünnepelt filmrendező az utóbbi években alkotói válságban szenved. Érzi, hogy van benne egy újabb sikerfilm, azonban legutóbbi alkotásai sorra megbuktak. Éppen ezért úgy dönt, hogy feleségével, Luisával elutazik egy fürdőbe, hogy ihletet merítsen. Ám nem sok ideje jót elmélyülni és saját gondolatiba merítkezni, ugyanis hamarosan feltűnik a színen a szeretője, újságírók hada rohamozza meg őt, ráadásul a producere is egyre gyakrabban jár a nyakára. Mindez lehetne egy jó bohózat alapja is - de ebben a történetben helye sincs könnyedségnek.

Federico Fellini 1963-ban bemutatott 8 és ½ című alkotása a filmtörténet első rendezői önvallomása, amely nagy hatást gyakorolt az egyetemes filmművészetre, s az évek során a világ legkülönbözőbb pontjain, a legkülönbözőbb stílusú alkotók készítették el a maguk „változatát”. Ide sorolható többek között François Truffaut Amerikai éjszaka (1973), Bob Fosse Mindhalálig zene (1979), Woody Allen Csillagporos emlékek (1980), valamint Vagyim Abdrasitov Bolygók együttállása (1984) című alkotása. Alig két évtizeddel a film premierje után, az 1980-as évek elején Mario Fratti feldolgozásában, Arthur Kopit librettójával és Maury Yeston (Titanic – musical) dalszövegeivel és zenéjével musical is készült belőle, Nine címmel. Fellini nem ellenezte, sőt megkönnyítette az átdolgozáshoz szükséges jogok eladását, ám kikötötte, hogy a plakátokon nem szerepelhet sem az ő neve, sem a film címe. Hat hónapos vidéki turné után került sor a New York-i premierre a 46. utca színházának színpadán, 1982. május 9-én. Az előadás 12 Tony-díjat kapott, ebből az egyiket a Guidót megformáló Raúl Juliá vehette át. 2009-ben a musicalből filmváltozat is készült Rob Marshall rendezésében, igazi sztárszereposztással: Guidót Daniel Day-Lewis alakította, a női karaktereket pedig Marion Cotillard, Nicole Kidman, Penélope Cruz, Judi Dench, Sophia Loren, Kate Hudson, valamint Fergie keltette életre.

A musical magyarországi bemutatójára 2005. október 7-én került sor a Békéscsabai Jókai Színházban. A Konter László rendezésében debütáló előadás egyik érdekessége, hogy két olyan színész is játszott benne, akiket most, a Budapesti Operettszínházban is láthattunk: Szomor György (akkor is) Guidót, Peller Anna pedig Carlát, a szeretőt formálta meg. A darab ezt követően szinte teljesen feledésbe merült, egyetlen teátrum sem próbálkozott bemutatni, egészen mostanáig. Ez egyfelől érthető, hiszen a Nine a maga komplexitásával, bonyolult szimbólumrendszerével, nem lineáris történetvezetésével komoly kihívás elé állítja a rendezőket és a nézőket egyaránt. Van ugyan az a tévhit, hogy a musical könnyedebb műfaj, de ezt számos alkotás megcáfolta már, így erről értekezni én sem szeretnék, de az tény, hogy a Nine valamilyen szempontból még inkább „rétegdarabnak” minősül. De talán éppen ebben rejlik az ereje, és ha valaki úgy nyúl hozzá, mint a független színházi világból érkező Balázs Zoltán (az éppen idén 20 éves Maladype Színház vezetője), akkor olyan csodák születhetnek meg, mint amilyen 2021 szeptemberében a Budapesti Operettszínház színpadán.

Balázs Zoltánnak a Nine az első zenés színházi munkája, és talán meglepő, hogy rögtön egy ekkora volumenű darabbal debütált, de valószínűleg éppen ettől a mélyvízbe dobástól sikerült teljesen új értelmet adni a hazai musicaljátszásnak. Ritka az olyan rendezés ugyanis, amely ennyire progresszíven, a műfaji szabályokat egyszerre felrúgva és mégis tiszteletben tartva, egészen új oldalról közelíti meg ezt a világot. (Talán utoljára épp ugyanitt, a Székely Kriszta által rendezett Kékszakállnak sikerült ennyire megreformálni akkor az operett műfaját.) Nagyszínpadi, nagy kiállású darabokhoz képest Szendrényi Éva díszlete csupán egyetlen hatalmas, lépcsősorból áll (kilenc piros oszloppal), és eltekintve néhány, a zsinórpadlásról érkező elem fel-le mozgatásától, mindvégig statikus is marad. A vizuális látványorgiáról sokkal inkább Németh Anikó jelmezei gondoskodnak (az egyes szereposztásoknak külön-külön tervek készültek), amelyektől egyszerre lesz olyan érzése a nézőnek, mintha egy olasz vagy francia divatbemutatón ülne és egy futurisztikus, szürreális álomvilágot látna megelevenedni.

Merthogy az egész musical a valóság és az álom határmezsgyéjén mozog. Guido „agya” tárul fel előttünk: a gondolatok cikáznak, bizonyos jelenetek látszólag (és tényleg csak látszólag!) random módon követik egymást, a nők jönnek-mennek a férfi életében. Részben ezért is érdemes többször megtekinteni az előadást, mert másodjára már könnyebben tudunk figyelni az apró utalásokra, a háttérben történő jelenségekre, és bizonyára egy harmadik (negyedik, ötödik, stb.) megnézés is újabb felfedezésekkel szolgálna. És mindeközben rengeteg aktuális és örökérvényű kérdést felvet az előadás a művészettel kapcsolatban: A közönség- vagy a szakmai sikerre kell törekednünk? Vajon a kész mű túléli a megálmodóját? Ha egy filmrendező korai munkái sikert értek el, jogos-e felé az elvárás, hogy mindig túl kell teljesítenie önmagán? Egy önéletrajzi alkotásnál mennyire kell tekintettel lenni az életünk részét képező személyekre? Mit áldozhatunk fel a siker érdekében? És még tucatnyi kérdés felmerülhet bennünk, amelyre az előadás nem ad mindig pontos választ, de nem is tiszte, azokat már mind a nézőkre bízza.

Balázs Zoltánnak – saját bevallása szerint is – az volt a célja, hogy a különböző szereposztásoknál másra helyezi a hangsúlyt, ezzel teljesen különböző előadásokat létrehozva – még akkor is, ha az alapok ugyanazok. Ez szintén nem egy bevett szokás, főleg hazánkban, azonban – két szereposztást is látva a bemutató hétvégéjén – ki merem jelenteni, hogy ezen a téren (is) sikerrel jártak az alkotók. Dolhai Attila Guidója egy olyan filmrendező, akiben benne él az örökgyerek, akit valóban az éltet, ha körül rajongják, ha mindenhonnan dicséretet kap. A problémákkal és a gondokkal, ha nincs kedve, nem néz szembe, ilyen téren kissé önzőnek és akaratosnak is tűnik. Az életet nem is veszi kellően komolyan, csak neki legyen jó. Könnyen lehet olyan érzésünk, hogy korábbi munkáinak sikere inkább a szerencsén múlt – de éppen ebben rejlik a zsenialitása is. (És nem tudok elmenni szó nélkül amellett, hogy mennyire hasonlóvá vált a karaktere a Mozart főszerepéhez képest, amit csak fokozott a gyerek Guidóval közös jelenete, valamint a karmesteri pálca a záróképben.) Szomor György ezzel szemben egy olyan Guido képét festi fel előttünk, aki saját maga művészetének lett áldozata, így kudarcként éli meg az alkotói válságot. Neki elhisszük, hogy mindent a filmkészítésnek szentelt alá, és amikor már nem tud újat alkotni (de érzi a külső és belső kényszert egyaránt), egyre mélyebbre süllyed, így nem veszi tudomást a körülötte élőkről. Mindkét színész alakításában érezhető, hogy pusztán saját világukban képesek élni, de más és más módon teszik ezt.

Ehhez kapcsolóan leginkább a feleség, Lusia Contini karakterében érezhető éles különbség még. Hálás szerep, amelyben számtalan lehetőség és gyönyörű szerepív rejlik benne, nem mellesleg pedig az előadás két legszebb szólóját énekelheti az őt játszó színésznő. A férjem, ő rendez (My husband makes movies) című számból nemcsak az derül ki, hogyan védi az újságírók (így a külvilág) előtt is a szerelmét, hanem az is, hogy mennyi mindent áldozott fel. A dal belső monológjából tudjuk meg, hogy Luisa egykoron színésznő volt, de férje kedvéért a háttérbe vonult, ez pedig a feltétlen szerelem legnagyobb bizonyítéka. Hogy megérte-e vagy sem, az más kérdés, ami a nőben is megfogalmazódik a történet végén: a Vedd csak el (Take it all) egy utolsó segélykiáltás, amelyben benne van egy fájdalmas felismerés is. Széles Flóra alakításában Luisa egy fokkal naivabb karakter, aki bár legbelül tisztában van férje életmódjával, de a reményt még nem adja fel. Hisz még az igaz szerelemben, Guido szavainak (még ha tettei ellent is mondanak azoknak), hogy a szerető valóban csak afféle hóbort. Neki a darab végére kell felnőnie, szemben Nádasi Veronika feleségképével. Utóbbi ugyanis egy jóval érettebb, a helyzetével és a férje életében betöltött szerepével pontosan tisztában lévő asszonyt formál meg. Mondják, hogy minden sikeres férfi mögött ott áll erős nő – ez a kijelentés Nádasi alakításában nyer igaz értelmet.

Guido életének másik nagy szerelme Claudia Nardi, a múzsa, akit Füredi Nikolett és Janza Kata egyaránt megkapó érzékenységgel formál meg a színpadon. Az első felvonásban alakja csak fel-felsejlik, hiszen ő az, aki állandóan a férfi fejében jár, a történet második részében jelenik csak meg hús-vér valójában (ráadásul Luisa hívására!). Ő az elérhetetlen eszménykép, akit egy idő után már nem tudnak elkábítani a férfi negédes szavai, aki – a feleséggel szemben – tovább mert lépni és képes nemet mondani. Sőt, ő az egyetlen, aki szembesíti is az igazsággal Guidót: „Te nem tudod, mi az: szeretni”. A Most még rejtély? (Unusual way) pedig a musical egyik legerősebb és legszebb szólójává válik, a fentebb említett kettő mellett.

Guido filmjeinek visszatérő eleme az örömlány alakja, amelyre a történet közepén szintén megkapjuk a választ. A nagyjából 8 és fél éves Guido a St. Sebastian tanulójaként néhány barátjával együtt meglátogatta a városka prostituáltját, Sarraghinát. Habár semmilyen testiségre nem került sor közöttük – ez a pár perc mégis mély nyomot hagyott a férfiban. És nem csak azért, mert ez volt az első találkozása a szexualitással, hanem mert anyja (Ullmann Zsuzsa / Bánsági Ildikó) – tudomást szerezve a látogatásról – leszidta, azt sulykolva belé, hogy az ördög kísértette meg a fiút. Ettől Guidóban kialakult, hogy mindaz, amit akkor érzett és gondolt az bűnös és szégyellnivaló, talán ezért sem tudott soha az életében megfelelő módon kötődni érzelmileg egyetlen nőhöz sem. A konzervatív szemléletmód és a mély vallásosság áll szembe a liberális gondolkodással és a testi vággyal, ez fricskaként meg is jelenik a darab elején, amikor Guido a szeretőjével beszélve azt hazudja a feleségének, hogy a Vatikánból keresték.

A darab többi női szereplőjének jóval kevesebb tér és idő jut a bemutatkozásra, mégis mindannyian mély nyomot hagynak a nézőkben. Gubik Petra és Dancs Annamari Carlaként olyan szeretőképet festenek fel, akik isszák Guido minden szavát és el is hiszik azokat, akik képesek feladni a házasságukat, csak hogy a szeretett férfival legyenek. Peller Anna és Keresztes Ildikó Sarraghinája egyaránt tüzes és vadító, tarantellával vegyített táncuk (Hív a véred / Be Italian) igazán vérpezsdítő – egyben az előadás egyik leglátványosabb jelenete. Siménfalvy Ágotaés Szilágyi Enikő Liliana Le Fleurt, a film producerét alakítja, akit szintén magával ragad Guido személyisége, és aki talán maga sem tudja megmondani, mit lát a férfiban. Szintén egy érett és erős női alak, aki elszalasztotta élete egyik legnagyobb lehetőségét, hogy a Folies Bergère igazi sztárja legyen – és láthatólag ez a mai napig egy fájó pont nála. Főszereplőnk életébe új nőként toppan be Stephanie Necrophorus, a Vogue újságírója, aki szintén inkább nőiségével tesz mély benyomást Guidóra. A színpadra 4 és fél év után visszatérő Vágó Bernadett, valamint az Operettszínházban először látható Benedekffy Katalin egyaránt élvezetes alakítást nyújt, Cinema Italiano című számuk megérdemelten vált ki vastapsot a közönségből. (Itt kell megjegyezni, hogy a mostani premierre afféle ősbemutatóként is tekinthetünk, ugyanis a Cinema Italiano, a Vedd csak el!, valamint az édesanya szólója, a Guarda la Luna a filmváltozatból került be a színpadi verzióba, a jogtulajdonosok külön engedélyével – és milyen szerencse, mert ezektől jóval kevesebb lenne a mű!)

Talán ennyiből is látható, hogy a musical valóban alaposan körbejárja azt a témát, hogy minden és mindenki befolyással lehet egy ember életére, és a történet ennél a kritikánál jóval mélyebben belemerül ebbe a témába. Összetett és gondosan felépített darab ez, amely egy percre sem hagyja lankadni a figyelmet – és nem is lehet nem koncentrálni, különben elvész a sok-sok apró utalás és kitekintés. Ugyanakkor külön ki kell még emelnem a Musical Együttest is, akik Szöllősi András korántsem egyszerű koreográfiáját mindkét, általam látott előadáson hatalmas beleéléssel és profizmussal hajtották végre, annak ellenére, hogy a hatalmas díszlet nem mindig hagy nekik elegendő teret. Ennek ellenére így is sikerült minden tekintetben látványos, az Operettszínház nagyságához méltó táncbetétekkel színesíti a produkciót.

Összességében egy igazán eredeti koncepcióval, az újdonság erejével ható musicalelőadás kelt most életre a Budapesti Operettszínházban. Hogy megosztó lesz, ahhoz kétség sem fér, de ha kellően nyitottan ülünk be rá, akkor olyan élményben lehet részünk, amelyre már nagyon régen került sor. És csak bízhatunk abban, hogy Balázs Zoltán idővel újabb musicalhez fog nyúlni ekkora profizmussal és tökéletességgel.

Flaisz János, Szinhazkritikak.blog.hu, 2021

Az olasz neorealizmust és Federico Fellini alakját idézi meg a Budapesti Operettszínház csodás bemutatója, a Nine–Kilenc Balázs Zoltán remek rendezésében.

Az idén húszéves Maladype társulat alapító–vezetője, Balázs Zoltán még sosem rendezett zenés darabot. Pláne nem olyan nagy volumenű előadást, mint Maury Yeston és Arthur Kopit Tony-díjas Broadway-musicalje, a Nine-Kilenc (amely a magyar nézőnek Rob Marshall 2009-es filmadaptációjából lehet ismerős).

Reméljük, ezután gyakrabban teszi majd. Hiszen a Budapesti Operettszínházban az évad első premierje fergeteges sikert aratott, egymás után háromszor ünnepelte álló vastapssal a közönség a három szereplőgárdát – még az első bemutató vájt fülű kritikusokból, közéleti személyiségekből, művészekből álló nézői sem tudtak ellenállni neki. Nem véletlenül.

Az előadás ugyanis elementáris erővel ragadja meg a nézőt. Mondhatnánk, hogy Balázs Zoltán rendezése ennyire remek, meg hogy a társulat színészi–énekesi teljesítménye annyira fantasztikus, de valójában ezek a jelzők nem írják le azt a szellemileg és lelkileg egyaránt sokat adó élményt, amelyet a Nine nyújt.

Intellektuális előadás, de közben nagyon érzelmes is. Könnyednek látszik, miközben véresen komoly. Látomásos rendezés, nagyon letisztult, következetesen végigvitt koncepcióval. Három egyformán erős szereposztás, kiemelkedő színészegyéniségekkel. Varázslatos látványvilág, amely Szendrényi Éva remekül működő, lépcsős díszletéből, a Németh Anikó által színészre és karakterre tervezett, elképesztő jelmezarzenálból és a csodásan világított színpadképből áll össze.

Ám az olasz neorealizmust, illetve az ötvenes évek Olaszországát idéző színes-szagos, zenés-táncos forgatag csak „elterelő hadművelet”, a darab és a történet mély emberi, kapcsolati drámákon vezeti végig a nézőt. Többrétegű, többértelmű előadás, tele zseniális utalásokkal – végtére is a középpontjában álló filmrendező, Guido Contini valójában Federico Fellini alteregója, maga a darab is az olasz mester életét, valamint 8 és ½ című filmjének keletkezéstörténetét meséli el.

Miközben hitelesen mutatja be az alkotói válságot, és azt, ami mögötte van, beszél az elveszett gyermeki ártatlanságról, a feltétel nélküli szeretetről, megelégedettségről, és arról, hogy mit hagyunk magunk után örökül. Nemcsak a művészi életforma legnagyobb kérdéseit feszegeti, hanem az emberi létét is. És Balázs Zoltán rendezése mindezt hitelesen közvetíti (amellett, hogy kedvet csinál a teljes Fellini-életmű végignézéséhez).

Persze mindez nem állna össze kerek egésszé a darab zenei világa és a társulat nélkül. A Fellini-hatást Maury Yeston szerzeményei is magukban hordozzák, dallamai fülbemászóak, egy-egy motívumot lehetetlen nem dúdolni hazafelé a színházból.

Az amúgy is nagyon izgalmas zenei szövetbe ráadásul Bolba Tamás hangszerelésében a filmváltozat három dala is bekerült a magyar előadásban, amelyek a Broadway-produkciókból rendre kimaradnak (így tulajdonképpen a hétvégi közönség ősbemutatót látott). Összehasonlítva az elérhető színházi zenei és filmes anyagot, örülünk a hazai alkotógárda döntésének, ugyanis mind a Cinema Italiano, mind a Guarda la Luna, mind a Vedd csak el! tetőpontjait jelentik az előadásnak.

Ami a társulatot illeti, bár ritkán kapnak figyelmet, de most feltétlenül meg kell említeni a musical­együttes, az ének- és balettkar munkáját. Elképesztő, amit véghezvisznek a háttérben ennyi átöltözéssel és ilyen nehéz (egy rossz lépés könnyen bokatörést eredményez) díszletben.

Ugyanez a szólistákról is elmondható: bármelyik szereposztással nézzük is meg, mindegyik nagyon erős, mégis teljesen más. A Nine és Balázs Zoltán lehetőséget adott a színészeknek arra, hogy saját koruknak, korosztályuknak megfelelően alkossák meg a figurát. És azáltal, hogy más-más oldalát domborítják ki a karaktereknek, újabb rétegek válnak a néző számára is érthetővé.

Például a legfiatalabb, a harmincas szereposztás Guidója Dolhai Attila alakításában mindent akar, és úgy gondolja, hogy minden jár is neki, nem tud válogatni az ötletei között, két végén égeti a gyertyát, alkot és „nőzik”. Ő mutatja meg a filmrendező casanovai énjét – ami a darabban is elhangzik –, aki a tiszta célt, a letisztultságot keresi az összevisszaságban. Rá kell jönnie, hogy ehhez meg kell nyugodnia, vissza kell térnie a gyermeki rendszerezettséghez, a „tiszta forráshoz”.

Dolhai játéka egy-egy jelenetben egyébként meglepően visszaidézi a Lévay–Kunze-musicalben általa megformált Mozartot, ami ebben az esetben kifejezetten jó, hiszen abban a történetben ugyanúgy a zseniség súlyával, átkával küzd a főszereplő, mint itt.

Homonnay Zsolt negyvenes rendezője a kiégett művész, aki elvesztette az utat, és most nem találja a helyét. Keresi az ihletet mindenhol, de nem találja se a feleségénél, se a szeretőjénél, se a múzsájánál, bizonytalan minden­ben. Homonnay domborítja ki legjobban Guido humoros oldalát, amire producere, Liliane la Fleur kedvesen fel is hívja a figyelmet, hogy ő valójában egy aranyos „bohóc”. Neki a gyermekkori álmokhoz kell visszanyúlni és magában meglelni a biztonságot adó iránytűt.

A magyar dalszövegeket is jegyző Szomor György pedig már az érett, ugyanakkor megkeseredett rendezőt hozza, alakításában fedezhető fel leginkább a 8 és ½ Fellinije. Aki úgy érzi már csak egy „utolsó nagy dobása” van, hogy méltó örökséget hagyjon maga után, aki nem akar többé mester, géniusz lenni, csak a feltétel nélküli szeretetre vágyik, és attól félve, hogy már soha nem kaphatja meg, egyik nőtől a másikhoz fut. Amikor megtörik, akkor jut eszébe, hogy valójában ki az egyetlen, akibe kapaszkodhat, és hogy valójában „az élet tele van örömökkel”.

Összességében megható, színes, érthető, emelkedett, filozofikus, érett, komoly, poénos, látomásos előadás a Nine–Kilenc, amely azzal a fontos gondolattal küldi haza a nézőt, hogy a felemelkedéshez az út mindig a mélységen keresztül vezet. És hogy ne feledjük, a bennünk élő gyermek tudja a helyes irányt.

Sárdi Krisztina, Magyar Hírlap, 2021

Képzelet és valóság határán egyensúlyozó, szürreális világot álmodott a Budapesti Operettszínház színpadára Balázs Zoltán, aki első musicalrendezésében Fellini önéletrajzi ihletésű filmjéhez, a 8 és 1/2-hez, valamint annak zenés színházi változatához nyúlt.

Mégsem teljesen a filmet látjuk megelevenedni, sőt a díszletként szolgáló lépcsőrendszeren, az ismerős dallamokon, valamint az elrajzolt alapkaraktereken túl semmi nem emlékeztet Fellini és a Broadway-musical világára. Balázs Zoltán a művészekből építkezik, és az általuk teremtett világ ugyanúgy működik, mint az eredeti alkotás.

Abban azonban mégis szorosan kapcsolódik az alapműhöz, hogy egy álom és valóság határmezsgyéjén mozgó történet elevenedik meg a színpadon, amely merészen reflektál a körülöttünk lévő világra is. Bár az Operettszínház darabja igyekszik elkerülni a direkt utalásokat és a konkrét párhuzamokat, a viszonyrendszerek ma is éppoly aktuálisak, mint a ’60-as években.

Guido Contini személyében a népszerűsége ellenére magányosan tengődő alak képe látszik, aki képtelen kitörni a maga teremtette világból, fiatalkori traumáiból épített falai mögül pedig csak egy torz társadalom képe rajzolódhat ki. Dolhai Attila éppen ezt a magányt igyekszik láttatni, minden mozdulatában tetten érhető a vágy, hogy kapcsolódjon valakihez – bárkihez, aki hozzásegítheti céljai eléréséhez. Úgy közelít a partnereihez, hogy közben távolságot is tart, így érzékeltetve a többiek és a közte lévő szakadékot.

Guido kreált álomképében – amelyben a férfi saját, kívülről nézett halálának jelenete is valóságként definiálódik – látszólag mégis hús-vér alakok öltenek testet: a rendező életében fontos szerepet játszó nők.

Apró, de fontos villanások jutnak nekik egy nagy életműben, úgy válnak a darab főszereplőjévé, hogy Contini számára csak statiszták lehetnek.

Nehéz őket rangsorolni. Az édesanya (Ullmann Zsuzsa) és a fiú megrontója, Sarraghina (Peller Anna) a gyermekkor világába ránt vissza, míg a rendező népszerűségében fürdő (vagy éppen árnyékában jelentéktelenné váló) többi figura a sikeres művész életének része.

Közülük is kiemelkedik Claudia, a múzsa, aki az éteri szépséget testesíti meg, ihletforrásként szolgálva a férfi számára. „A forrás te vagy” – mondja Guidónak, jelezve, hogy az a nő, akit a rendező belelát, csak egy vágyott ideál. Füredi Nikolett elérhetetlen jégkirálynőként lépked a lépcsőkön, tartása elegáns és légies. Nehéz dolga van, hiszen úgy kell felrajzolnia a szerep ívét, hogy Claudia végig megmaradjon egyfajta eszményképként. Erre leginkább szólódalában van lehetősége, melynek utolsó hangjai még másodpercekkel a jelenet után is a néző fülében csengenek.

A leghálátlanabb szerep kétségtelenül a feleségnek, Luisának (Széles Flóra) jut, aki Contini árnyékában igyekszik megteremteni a biztos családi hátteret.

Tragédiája éppen abban áll – Flóra ezt finoman, apró gesztusokkal érzékelteti –, hogy nem tud kitörni abból a háttérszerepből, ami neki jutott, megszólalásai pedig túl súlytalanok maradnak ahhoz, hogy valódi hatást váltsanak ki. Végső dühkitörése ennek folytán már-már indokolatlan, hiszen sem a szemellenzővel végignézett, kétértelmű – a nők és a férj között játszódó – jelenetek, sem a diplomatikus, hűvös megszólalások nem vetítik előre a heves válást.

A feleség ellenpontjaként jelenik meg Carla, aki impulzív jelenlétéből adódóan sokkal valóságosabbnak hat nőtársainál. A játszók fölé kell őt emelni, hogy kiszakadhasson Guido világából, a lebegő ágy, a kiszakítottság pedig a többiek elé helyezi a szeretőt. Gubik Petra Carlája hol érzéki csábító, hol gyengédségre vágyó naiv kislány, aki rajongásig szereti a rendezőt. Éppen ezért mellbevágó a válásjelenet, amelyben a Contini bárki másnál könnyebben engedi őt útjára. „Felhasználta” – mint mindenki mást –, és nem maradt belőle több, csak egy elszalasztott lehetőség. Az, hogy Carla valójában miként vélekedik a kapcsolatról, illetve mi volt a valódi célja, csak félmondatokból és gesztusokból sejthető: a reménykedve lebegtetett válási papírokból, valamint a szándékból, hogy kilépjen egy biztosnak hitt, ám hazugságokra épülő kapcsolatból.

Utóbbit Guido már képtelen megtenni.

„Én soha nem hagyom el a feleségem!” – üvölti bele a világba Carlának címezve, de magának bizonygatva. Minden külső gesztusa maga felé mutat, és azt a célt szolgálja, hogy ráeszméljen saját pozíciójára. Elméjében végül már annyira összemosódik a múlt, a képzelt világ és az eltorzult valóság, hogy szó szerint a saját maga alkotta filmben ragad.

Erre a szürreális képi világra játszanak rá Németh Anikó jelmeztervei is. Az előadás szereplői modellekként pózolnak a lépcsőkön, minden fodornak és fejdísznek jelentése van. A ruhák – melyek személyre szabottan a színészekre készülnek – önmagukban is megadják a figurák alapkarakterét.

Csakúgy, mint a zene, amely számos stílust vonultat fel a klasszikus zenétől a swingen át a kortársig. A felhangzó melódiák egymástól merőben eltérő forrásból táplálkoznak, de a hangszerelésnek hála egységes kompozícióvá állnak össze. Még a filmváltozatból átemelt számok – a Cinema Italiano, Stephanie (Vágó Bernadett), az újságíró dala Guido zsenijéről, a Vedd csak el!, Luisa utolsó kétségbeesett megszólalása, illetve az édesanya gyönyörű balladája, a Guarda la Luna – sem hatnak idegennek.

A rengeteg motívum és túlsúlyozott elem akár ki is olthatná egymást, de a megfoghatatlan, gyakran egymás mellett futó tér-idő síkok miatt inkább magyarázatként és reflexióként működnek. Ugyanakkor
az előadás nagy koncentrációt kíván a nézőktől, hiszen a folyamatos váltások miatt nincsenek nyugvópontok, ráadásul a prózai részek jóval hangsúlyosabban vannak jelen, mint egy hagyományos musicalnél.

Balázs Zoltán első musicalrendezésével új irányt ad a műfajnak, amely egy, az eddigiektől merőben eltérő musicaljátszás felé viheti a zenés színházi alkotókat. Úgy adhatja át a „karmesteri pálcát” a többi rendezőnek, ahogy Guido fiatalkori énje teszi az utolsó jelenetben, így lehelve új életet az alkotói válságban sínylődő alkotónak.

Vass Antónia, Fidelio, 2021

Fülbemászó zenék, csodálatos táncok, látványos színpadkép, lenyűgöző jelmezek és nem utolsósorban átlényegült színészi alakítások. Röviden így lehet jellemezni a Nine (Kilenc) című musicalt, amelyet a hétvégén mutattak be a Budapesti Operettszínházban. Túlzás nélkül állíthatjuk: Balázs Zoltán rendező olyan nagyszabású, összművészeti előadással kápráztatta el a közönséget, amely a világ bármely színpadán megállná a helyét.

Arthur Kopit és Maury Yeston Nine (Kilenc) című musicaljét Rob Marshall nagy sikerű filmje révén már ismerheti a magyar közönség. Ám a színházi előadás hazai ősbemutatójára egészen múlt hétvégéig várnunk kellett, a Jászai Mari-díjas Balázs Zoltán vitte színre a Budapesti Operettszínházban, hármas szereposztásban.

A majdnem háromórás előadáson egyik ámulatból a másikba estünk. Elsősorban a látványos, monumentális lépcsősorokból álló színpadkép, a lenyűgöző jelmezek, a fülbemászó dallamok és csodálatos táncok miatt.

Balázs Zoltán elrepített bennünket Párizs és az egész világ egyik leghíresebb mulatójába, a Folies Bergère-be, de volt, hogy egy karneváli kavalkád elevenedett meg a színpadon különféle akrobatákkal.

Amikor pedig felcsendült az előadás egyik leghíresebb dala, a Folies Bergère, kitört a taps. A rendező a történet helyett az érzések közvetítését helyezte a középpontba. És milyen jól tette! Hiszen amellett, hogy megidézte az ártatlanság korát, a gyermekkort, képes volt valami nagyon egyedit, nagyon átütőt alkotni, s megmutatni a lelki mélységeket, magasságokat. Így túlzás nélkül kijelenthetjük: olyan nagyszabású, összművészeti produkció született, amely a világ bármely színpadán megállná a helyét.

A történet szerint Guido Contini alkotói válságban szenved, s miközben éppen legújabb filmjének témáját kutatja, az életében fontos szerepet betöltő nők veszik körül és kuszálják össze még jobban az életét, érzéseit. A darab kitűnően ábrázolta, hogy ezek a nők – a feleségtől a múzsáig – milyen szerepet töltenek be Guido életében, melyikükhöz milyen viszony fűzi, s mit tanul tőlük.

A Guidót megformáló Dolhai Attila természetesen ezúttal sem okozott csalódást. Színpadi jelenléte, éneklése magabiztos, mégsem az ő játéka nyűgözött le leginkább, hanem három színésznőé: a producerét alakító Siménfalvy Ágotáé, a szeretőt megformáló Gubik Petráé, valamint a prostituált bőrébe bújó Peller Annáé.

Hiszen nemcsak hihetetlen energiákat mozgattak meg, amikor elénekelték dalaikat, hanem teljes egészében eggyé is váltak a szereppel. Mindhárman olyan oldalukat mutatták meg a színpadon, amit kevés alkalommal láthatunk. Emellett az összes szereplőt hatalmas elismerés illeti azért, mert megtanultak járni-kelni a veszélyes lépcsőrendszeren. Ráadásul mindezt úgy, hogy könnyednek tűnjön.

Három dologról kell még mindenképp szólnunk: Szendrényi Éva páratlan díszletéről, Németh Anikó divatlapokba illő jelmezeiről, valamint a fülbemászó dallamokról. Ezek mind az előadás fontos pillérei. Több ikonikus sláger (Cinema Italiano, Take It All, Guarda la Luna) is elhangzott a muicalben, de attól vált egészen egyedivé, hogy minden dal más-más karakterű: a nagyívű lírai dalok mellett swinget és latin zenéket is hallottunk.

Balázs Zoltán a főszereplő vívódásait érzékletesen jelenítette meg, s az őt körülvevő miliőre is legalább akkora hangsúlyt helyezett. Azt viszont minden kétséget kizáróan leszögezhetjük, hogy a rengeteg csillogás, s mindaz, amit a felszínen láttunk, egy pillanatra sem vált erőltetetté vagy ízléstelenné. De ahhoz, hogy megfejtsük a darab mélyebb rétegeit, üzenetét, többször érdemes megtekinteni. Úgyhogy aki teheti, mindhárom szereposztásban nézze meg az előadást.

Petrovics Gabriella, Magyar Nemzet, 2021

Olykor vizuális orgiaként hat a Nine (Kilenc) című musical a Budapesti Operettszínházban. A hatásos filmszerű jelenetek azonban sokszor mozaikosak maradnak.

Nagyot akart dobni a Budapesti Operettszínház és valóban komoly részgyőzelmeket ért el. Már az szokatlan, hogy egy alapvetően a független színházi szférában működő rendezőt kértek fel Fellini 8 és ½ című filmje musicalváltozatának a megrendezésére. Balázs Zoltán, aki színész is, és emellett hosszú ideje vezeti a Maladype Színházat, most kipróbálhatta magát zenés nagyszínpadon. Meg is mozdított sok mindent.

A Nine elsősorban a látványával hat. Az egész színpad, csupa szabálytalan lépcső. (Díszlet: Szendrényi Éva.) A szinte lebegő hatalmas szerkezet bejárása nem könnyű lecke a színészeknek, van aki, könnyebben, más nehezebben birkózik meg a feladattal. Sugallja a lebegést, a bizonytalanságot, a változást. A jelmezek kavalkádszerűen jelennek meg. Belefeledkezünk az egyik formációba, már érkezik egy teljesen másféle. Olyan az egész, mint egy vizuális orgia. (Jelmeztervező: Németh Anikó). Sokszor azt éreztem, hogy a fejfedők és más ruhadarabok valóságos áradata már inkább öncélúan attraktív. Ám az összhatás mégis rendkívül hatásos. A gyors váltások filmszerűek, az egyik jelenetből csapódunk át a másikba. A Broadway-változattól eltérően az Operettben a film néhány ikonikus slágere - a Cinema Italiano, a Take it All és a Guarda la Luna - is hallható. Karakteresek, máskor elrajzoltabbak, groteszkebbek a táncok. (Koreográfus: Szőllősi András).

Balázs Zoltán miden áron színházat akart teremteni a történetből. Óriási apparátussal dolgozott, hármas szereposztással próbált. Az első szereposztásban Dolhai Attila filmrendezője többször nem elég meggyőző. Keresi a múzsát ugyan, vágyik az ihletre, ezért átgázol mindenkin. Azt viszont nem mindig tudja elhitetni, hogy érte állandóan érdemes tűzbe menni. Az önző, válságba sodródott alkotót jeleníti meg, nem igazán megy ennél mélyebbre. A feleség szerepében Széles Flóra azonban igazi meglepetés. Fokozatosan építi fel a figurát, egy darabig tűr, csak később elégeli meg az alkotás fontosságára hivatkozó művész tobzódó, szemérmetlen zsarnokságát, etikai csődjét. A szakítódal előadása a produkció csúcspontja. A producer szerepét játszó Siménfalvy Ágota is karakteres színt visz a musicalbe. Amikor a nézőkkel interakcióba lép, a szórakoztatás filozófiájának lényegét mutatja meg. A főhős körüli nők – Gubik Petra, Füredi Nikolett, Vágó Bernadett, Peller Anna – forgószínpadszerűen táncolják körül a nagy rendezőt, ám jelenlétük mozaikos marad. Guido anyját Ullmann Zsuzsa játssza, a látomásos jelenetek a költőiséget erősítik. Bolba Tamás karmester győzi energiával a Budapesti Operettszínház zenekarának élén. A revüben cirkuszművészek is megjelennek, igaz jelenlétük inkább jelzésszerű. A Nine erős villanásokból áll, sokszor eklektikus, széttartó. A vizualitásával és főként a gazdag zenei anyagával mégis fontos állomás lehet a Nagymező utcában.

Balogh Gyula, Népszava, 2021

2001 óta a Maladype Színház alapítója és vezetője, rendszeresen vállal vendégrendezéseket külföldön. Tudatosan keresi a színházi és nem színházi terek adta váratlan lehetőségeket, a szabálytalan színészi megoldásokat. Ősszel újabb heroikus vállalkozásra készül: a Nine című musicalt állítja színpadra, amely Federico Fellini 8 és ½ című filmjének színpadi adaptációja Arthur Kopit librettójával, Maury Yeston zenéjével és szövegeivel. A bemutató szeptember 25-én tartják a Budapesti Operettszínházban. Balázs Zoltán Jászai Mari-díjas rendezővel a rendhagyó előadásról beszélgettünk.

Az alternatív színház világából érkező Balázs Zoltán rendező mindenkit csúcsra járat. A Nine című Musical vérfrissítés a Budapesti Operettszínházban.

Nem csak a színészeket “facsarta ki” a Maladype Színház vezetője, a varrónőket is jóval az átlagon felül megdolgoztatta. A három szereposztás színészeinek más-más jelmez készült, a ruhákat Németh Anikó a személyiségükre szabta. Valószínűleg egyetlen produkciónak sem volt még szüksége itt ennyi jelmezre. Szín- és formakavalkádjukkal bármelyik rangos divatbemutatón elismerést váltanának ki. Kapásból megteremtik a dolce vita életérzést, amit Fellini remeke a 8 és ½ sugároz magából, és aminek nyomán az Arthur Kopit és Maury Yeston által írt Nine készült. Szendrényi Éva díszlete viszont nem árasztja magából az élettől duzzadó, mediterrán világot, akár poroszosnak is mondható a lépcsőrendszer, amely kordában tartja a színészt. Korlátozza mozgását, muszáj koncentráltan a belső energiáira, a partnereire figyelnie. Ez számomra az első negyedórában ijesztően statikus, de aztán kiderül, hogy a faszínű emelvényrendszer a színpompás ruhákkal és a mind elevenebbé váló szereplőkkel, elképesztő tablókat, revüképeket tesz lehetővé.

A Film önéletrajzi ihletésű. A nőktől körülrajongott, idősödő Fellini - a darabban Guido Contini - retteg a kiégéstől, igyekszik újra ihletett állapotba kerülni, rendbe tenni az életét. Dolhai Attila érzékelteti a vívódást, az alkotás kínját, és megmutatja a férfivonzerőt, a tehetség szexepiljével együtt. Széles Flóra alakítja az elhanyagolása miatt fellázadó feleséget. Gubik Petra a követelőző szerető, Füredi Nikolett a magáét szintén megkövetelő múzsa. Vágó Bernadett újságírónőjét sem hagyja hidegen a férfi, aki velük együtt habzsolná az életet, a munkát, de érzi, hogy ez már nem megy úgy, mint régen. Az élet habzsolásának netovábbja a híres Folies Bergere mulatóban játszódó jelenet. A lépcsősor előtt ugyan marad hely a mindinkább felpörgő, Szöllősi András koreografálta érzéki táncoknak, de a színpad csaknem valamennyi szegletébe jut a jókora szereplőgárdából, és velük a pompázatos jelmezekből. Toulouse Lautrec, az éjszakai szórakozóhelyek festője is megirigyelné ezt a tobzódást.

A lokál sztárjaként kijön a rivalda elé Siménfalvy Ágota, és kokettál a nézőtéren ülő férfiakkal. Csábosan meg-megszólít valakit, a kapott válaszokra frappáns, gunyoros megjegyzéseket rögtönöz. Ezek telivér színészi megnyilvánulások, amikből viszonylag kevés akad. A prózai jelenetek nem mindig átfűtöttek, atmoszférájuk sem dús. Aztán következnek a dalok és a táncok, amikor ismét helyrerázódik minden. Ullmann Zsuzsa Guido anyjaként fájdalmas szépséggel énekel. A gyerek Guidot Devich Botond alakítja: mohón kíváncsi, szemével valósággal felfalja ezt a furcsa, mozgalmas világot. Peller Anna prostituáltja ellenállhatatlan nőiességével, fékezhetetlen energiájával csaknem felrobbantja a színpadot. Bolba Tamás vezényletével a zenekar végig kirobbanó formában van.

Öröm volt látni, hogy ezúttal mindenki apait-anyait belead az ezek között a falak között rendhagyónak számító produkcióba. A premier közönsége vastapssal, álló ovációval honorálta a jelentős teljesítményt.

Bóta Gábor, 168 Óra, 2021

Fordította: Kertész Imre
Rendező: Balázs Zoltán

A Maladype Színház 2021 júniusában mutatta be Kisvárdán Balázs Zoltán rendezésében Tankred Dorst: Merlin, avagy a puszta ország című drámáján alapuló előadást: a Merlint. A budapesti bemutatóra 2022 január 28-án kerül sor.

Az 1981-ben megjelent mű - amelyben T. Dorst az Arthur-mondakört és Camelot lovagjainak legendáját eredeti szemszögből dolgozza fel - az eposzi dráma kiemelkedő teljesítménye. A sajátos dramaturgiára épülő szerkezet kilencvenhat, műfaji tekintetben rendkívül változatos jelenetből áll. A szerző a párbeszédes és a narratív részeket merészen ötvözi a W. Rowley, M. Twain, W. Eschenbach, P. Calderon, T. S. Eliot és F. Hölderlin műveiből “hommage-szerűen” idézett vendégszövegekkel.

A 20. század egyik legjelentősebb német drámaírója által megálmodott nagyívű történet, amely a kora középkor Angliájában játszódik, a bonyolultan ellentmondásos főhős megszületésével veszi kezdetét. Merlin a kelta mitológia népszerű varázslója, az ördög gyermeke, akit az apja halandónak nemzett, hogy így beteljesíthesse majd akaratát és felszabadítsa az emberek tulajdonképpeni természetét: az eredendő gonoszságot. Merlin azonban nem akar engedelmeskedni és szembeszállva apja sátáni tervével, megalkotja a béke, az egyenlőség és az igazságosság alapelvein nyugvó alternativ világrendet: a Kerekasztal eszméjét, amelyet a dorsti történet során az ifjú Arthur király lesz hivatott valóra váltani.

A számos díjjal kitüntetett alkotó kivételesen aktuális szemszögből meséli újra a Kerekasztal megalapításának, Arthur király, Ginevra királyné és Sir Lancelot szerelmi háromszögének, az ifjú Parzival Isten-keresésének, valamint Arthur törvénytelen gyermekének, Sir Mordrednek történeteit, miközben múltról, jelenről, jövőről és a történelem örök körforgásáról beszél. Ebben a veszett kergetőzésben a fejét szüntelenül kapkodó gyarló és halandó embert fürkészi,aki - bár életében sokszor követ el bűnt -, óhajtja a megbocsátást, a szeretetet, és vágyik arra, hogy megkapaszkodhasson valamiben. Az Istenben, a hétköznapi boldogságban, vagy egy olyan fennkölt eszmében, amely idővel rávezeti őt a helyes útra és fokozatosan tárja fel önmaga kettős természetét.

A mű korokon átívelő központi kérdése: képes lehet-e valaha is az ember az eszményi, harmonikus társadalom megteremtésére? Vagy a történelem az ördögnek osztja majd a nyerő lapokat?

Játsszák:
András Gedeon
Ádám Kornél
Dőry Brigitta
Erőss Brigitta
Lukács Andrea
Mesés Gáspár
Pál Zoltán
Zsenák Lilla

 

Alkotók:
Dramaturg: Juraszek Zsuzsanna
Díszlettervező: Balázs Zoltán
Jelmeztervező: Németh Anikó
Zenei vezető: Erőss Brigitta
Szcenikus: Katona-Koós János
Kreatív producer: Huszár Sylvia
Produkciós vezető: Balázs Katalin

Bemutató:

2021. június 25. Kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza
2022. január 28. Eötvös10, Kamaraterem

Az előadás időtartama: 2 óra 10 perc

Turné:
Wunderbar Fesztivál, Kölcsey Központ, Debrecen - 2022

Az előadás a Maladype Színház és a Kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza koprodukciójában készült

Köszönjük az együttműködést a Duda Éva Társulat csapatának

Támogatók: EMMI, NKA, Goethe Intézet Budapest, Kertész Imre Intézet, Kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza