Ez a város kedvez a kreativitásnak
Nagyszeben mindig is különleges hely volt, a Szebeni Nemzetközi Színházi Fesztivál pedig a mai színházi szcéna legreprezentatívabb alkotóinak találkozóhelye. A város terei, utcái ilyenkor ihletet jelentenek Balázs Zoltán rendező számára, aki jelenleg a Nemzeti Színház színészeivel egy új produkción dolgozik, amit a jövő hónapban mutatnak be. Az alábbi sorokban többek között erről olvashatnak, meg arról, hogyan érzi magát a rendező ebben a városban.
Riporter: Mondhatjuk, hogy régi barátja vagy a városnak. A Szebeni Nemzetközi Színházi Fesztiválon két éve mutatták be az általad rendezett Leonce és Lénát, tavaly pedig a Tojáséj című előadással voltál itt. Milyennek találod a várost a fesztiválon kívül?
B. Z.: A város szó szerint pezseg, a terek meghittsége pedig kedvez a művészeteknek. Szeben gyönyörű, csendes város. Különösen éjszaka csendes. Érdekes hangulatú kávézóiban új barátságok születhetnek. Szeretem a város tereit, utcáit róni, ahol néha beszédbe elegyedem a körülöttem lévőkkel. Itt soha nem tudnék unatkozni.
R.: Tényleg szeretsz éjszaka sétálni, te sosem alszol?
B. Z.: Éjszaka keresni is, találni is lehet. Emellett nem nagyon tudok egy helyben maradni. Nem bírok egy házba bezárva lenni, különösen, ha utazom. Otthon ugyanezt érzem, kedvem van elindulni, mozgásban lenni. Így születnek az ötleteim is, amiket utána lejegyzek. Szebennek különleges hangulata van, ami inspirál.
R.: Év elején elkezdtél dolgozni Mihail Bulgakov Mester és Margaritáján. Milyenek a Radu Stanca Nemzeti Színház színészei, és milyen velük a munka?
B. Z.: A szebeni színészek igazán nyitottak és kreatívak, ami szerintem nagyon fontos. Bár több párhuzamosan futó projektben is részt vesznek, sikerült felépíteni egy csapatot. Mind nagyon elfoglaltak, előadásokat újítanak fel, turnéznak. Természetesen ez mind fizikailag, mind szellemileg igénybe veszi őket, de együtt sikerült megtalálnunk a kellő energiát ahhoz, hogy színre vigyük ezt a jelentésrétegekben gazdag, kihívást jelentő szöveget. A próbafolyamatban amúgy is lesznek majd szünetek, hiszen a színészek a Bál című előadással (rendező: Radu Alexandru Nica) Luxemburgban turnéznak, én pedig a Maladypével Iránban az Übü királyt fogom bemutatni a teheráni FADJR Fesztiválon. Egyébként a Mester és Margaritát Romániában először Cătălina Buzoianu rendezte 1980-ban a Teatru Mic-ben, és nagy sikert aratott. A mostani szebeni előadás díszletét Buzoianu lánya, Velica Panduru tervezi. Szóval elmondhatom, hogy számos rendkívüli ember támogatását élvezem, a társulattól kezdve a technikusokon keresztül, egészen az alkotótársakig. Nagyon elégedett vagyok.
R.: Nagyok az elvárásaid, izgulsz a bemutató miatt?
B. Z.: Nem. Általában nem vagyok izgulós. Gyakran teszik fel ezt a kérdést, de mindig ugyanazt válaszolom: színészként sem voltam izgulós, rendezőként még kevésbé vagyok az. Ha tudom, hogy mit akarok elérni, és elkötelezett tudok lenni a csapatom mellett, ha a színészek is figyelmesen végzik feladataikat, akkor minden rendben lesz, akkor figyelni fognak ránk. Ez a város kedvez a kreativitásnak, és az itteni színházat nagyra értékelik, a színészek nagyon jók, igazi profik, ugyanakkor sikerült megtartaniuk valamiféle gyermeki játékosságot, amit ebben az előadásban meg is tudnak mutatni. Úgy gondolom, hogy együtt képesek vagyunk létrehozni a színpadon egy új világot.
Zile și nopti, 2013
Fordította: Adorjáni Panna
Nagyvonalúságra lenne szükség
Balázs Zoltán rendező, színész saját társulatával, a Maladype Színházzal és a Budapesti Operettszínház művészeivel is próbál. Állandó útkeresésről, maximalista igényeiről, a függetlenek és a magyar színház, valamint a társadalom helyzetéről beszélgettünk vele.
- Olyan vagány, hogy a legutolsó rendezésében, az Yvonne, burgundi hercegnőben, előadásról előadásra, mindig egy színész választja ki a közönség tagjai közül a címszereplőt. Imádja ugyanis az improvizációt. Az a gyanúm, hogy mind az életben, mind ahhoz, hogy összetartsa a társulatát, temérdek improvizációra volt szüksége.
- Folyamatos újratervezésben élek, amihez nélkülözhetetlen a jó idegrendszer és az improvizációs képesség. Ügyelnem kell arra is, hogy ne vegyem túl komolyan magam. Szüntelenül keresni kell a kiskapukat, amelyek átjárást biztosítanak az általam, vagy a társulat által megfogalmazott célok felé. Mindehhez állandó készenlét szükséges. Az új impulzusoktól sem szabad megijedni, meg kell tanulnunk őket megfelelő hatékonysággal integrálni hosszú távú terveinkbe.
- Elvileg két produkciót próbál párhuzamosan, a Maladypével a Merlint, a Budapesti Operett Színházban pedig a Nine című musicalt. De a covid járvány miatt mindkettő próbáit abba kellett hagynia. Ilyenkor kicsit sem szentségel?
- Dehogynem! Borzalmas ez a kényszerszünet. Tankred Dorst eposza, a Merlin, és Arthur Kopit- Maury Yeston Nine (Kilenc) című műve is nagyívű alkotás, kacifántos történettel és sok szereplővel. Mindkét darabot egy lendülettel érdemes színpadra álmodni. A Nine szerzőpárosának Fellini 8 és fél című filmje adta az inspirációt, ami ezernyi szálon fut, és rengeteg dimenziója van.
- A musicalek azonban általában sok mindent leegyszerűsítenek.
- Ez a musical sok szempontból rendhagyó. A szereplők például folyamatosan jelen vannak a színpadon. A darab az alkotó embert veszi górcső alá. A főszereplő 43 éves, épp mint én most. Ezekben az időkben, amikor motorizációs energiánkat és megszokott fordulatszámunkat kénytelenek vagyunk nullára csökkenteni, alaposan végig tudjuk gondolni az alkotási folyamatok külső és belső vonatkozásait.
- Mire jutott önmagával?
- Hogy az útkeresés állandó motívum marad az életemben. A személyiségemben pedig a kíváncsiság a legalapvetőbb indukciós erő. Mindig érdekelni fog, honnan jövök, merre tartok. Időnként azért leltároznom is kell. Ahhoz, hogy koncentráltan tudjak figyelni, arra, ami egy adott periódusban a legfontosabb, meg kell szabadulnom a feleslegektől.
- Az, hogy Erdélyből jön, máig meghatározó?
- Természetesen. Erdélyt magamban hordozom, onnan származom, ott éltem 12 éves koromig. De a kisebbségi öntudatot nem tartom magam előtt pallosként, és nagyon utálom, amikor ezzel mások visszaélnek.
- Mit hozott onnan magával?
- Például azt, hogy nincsenek abszolútumok a világban, és, hogy az igazság, a szeretet nem ítélkezik.
- Egyszer azt mondta, hogy a fél személyisége Erdélyben maradt...
- A 12 éves gyerek énem valóban ott maradt a máramarosszigeti pályaudvaron. Ha meghalok, akkor elmegyek érte, és együtt távozunk az ismeretlenbe. Egy folyamatos belső utazásnak vagyok a főszereplője, ami remélem egyfajta megvilágosodás, öntudatra ébredés felé halad. A valóság és a képzelet minduntalan összefonódik az életemben. Az arcom és a maszkom sokszor helyet cserél. Egy művészt különösen jellemez, de valamennyi emberre igaz, hogy a társadalmi szerepét tükröző maszk mögött ott van az igazi énje.
- Az a maszkja, hogy megszállott alternatív rendező, aki éjjel-nappal dolgozik?
- Van, aki számára ez a maszkom. Mindenkiről létezik egy kép, amit a környezet visszatükröz. Ön ott volt az indulásomnál, tudja, hogy a fenegyerek attitűdöt nagy előszeretettel sütötték rám. Most hála istennek ezt áttestálták ifj. Vidnyánszky Attilára, majd tőle is átveszi valaki. Mindig van egy ügyeletes megváltó, egy kis Messiás, akiről azt hiszik, hogy felborzolja a magyar színházi életet. Aztán mind a jelöltek, mind akik kijelölik őket, rájönnek, hogy ez nem magányos játék.
- Hitte magáról, hogy megváltja a színházat, a világot?
- Nem. Abban hittem, hogy mindaz, amit a saját színházi univerzumom által képviselek, hozzátesz majd valamit a nyitott és sokszínű színházi kánonhoz. Mindezt olyan „elvetemült” játszótársakkal próbáltam megvalósítani, mint Béres Ilona, Ladányi Andrea, Kútvölgyi Erzsébet, Törőcsik Mari, Sinkó László vagy Kuna Károly. Szerettem volna, ha azok az előadásaim - Theomachia, Empedoklész, Négerek, Amalfi, Faust I.-II. - amelyek nem szokványos módon közelítettek egy-egy kényes témához, megtermékenyítően hatnak másokra is.
- Akiket az előbb említett, egy-egy produkciójából vállaltak részt. Szerintem az igazán elvetemültek azok voltak, akik 6-7 évig a társulatának tagjaiként dolgoztak. Ők ezt az idejüket szinte teljesen odaadták önnek, a közös munkának. Ebbe család, magánélet sem fér nagyon bele. Éjjel-nappal próbákat tart, a feladatra való őrületes koncentrálást, jókora testi, lelki kondíciót igényel.
- Pontosan összefoglalta. Ez egy életforma. Társulati tagként azok tudják csak vállalni, akik pályájuk elején szeretnének befektetni a saját szakmai fejlődésükbe. Egy-egy kalandra persze mindig csatlakoznak hozzájuk olyan nagy tudású művészek, mint akiket az előbb felsoroltam. Addig érdemes ezt csinálni, ameddig örömet jelent. Amikor valakinek már fontosabb lesz, hogy családja, stabil megélhetése, háza, autója vagy nagyobb népszerűsége legyen, akkor a Maladypét el kell engedni. Az illető tehetsége és munkája automatikusan és mélyen beépül a Maladype fejlődéstörténetébe. Elég ha csak néhány nevet említek: Fátyol Kamilla, Fátyol Hermina, Kálid Artúr, Dévai Balázs, Soltész Erzsébet, Orosz Ákos, Lendváczky Zoltán, Tompa Ádám, Páll Zsolt..
- Többször voltak szinte éhkoppon, minimális támogatásból igyekeztek fenntartani magukat. Ki is adtak egy közleményt a működési pályázatokat elbíráló kuratórium tevékenységével kapcsolatban.
- Évről évre csökken a működési támogatásunk, mert olyan preferenciák, összefonódások vannak a kuratórium tagjai, és bizonyos alkotóműhelyek között, amelyek nem méltóak színházi társadalmunkhoz. A kuratóriumnak politikától és belterjes szakmai csoportosulásoktól mentes szellemiséget kellene képviselnie. Szakmailag elkötelezett kurátoroknak és művészileg eredményes együtteseknek kellene a pályázati platformokon összetalálkozniuk. Elég csak annyit megemlítenem, hogy az idei pályázati kiírás semmiben sem különbözik a tavalyitól vagy a tavalyelőttitől. Egyáltalán nem alkalmazkodik ahhoz a radikálisan más élethelyzethez, amit a pandémia okozott. Ez azt jelenti, hogy senki nem foglalkozik ennek a hatásával, senkit nem érdekel. Feltehetően azért van így, mert a „jegyző”, „jegyzőné” már tudja, kinek mennyi jár. Ezt továbbra is elfogadhatatlannak tartom.
- Amikor éppen nincs pandémia, a társulat pénzének zömét a külföldi vendégjátékokon szokta összekeresni?
- Általában igen. A vendégjátékok hiánya most hatalmas vákuumot jelent az életünkben. Hiába lennének meghívásaink Egyiptomtól Peruig, addig nem tudunk utazni, ameddig nem kapjuk meg a vakcinát és nem rendelkezünk oltást igazoló kis könyvvel. Fogalmunk sincs, hogy mikor térhetünk vissza a nemzetközi színtérre, de már nagyon várjuk.
- Valószínűleg sok független színház elvérzik. Nem sietnek a helyzetnek megfelelő támogatásukkal.
- Már eddig is sokan elvéreztek. Aztán lesz helyettük ilyen-olyan társulatocska.
- Arra gondol, hogy mint a kamu pártok, ők is lényegében csak a támogatást akarják megszerezni, de valójában látszattevékenységet folytatnak?
- Részben. Fontosnak tartom, hogy új csoportok jelenjenek meg és, hogy megfelelő kezdőtőkével indulhassanak, de hiányolom a hosszú távú koncepciót és stratégiát a művészi, működési tervekből. A korábbi években a kurátorok többször megfogalmazták, hogy 6 társulatot, köztük minket, már régóta ki kellene emelni. Ezeket a komoly eredményeket és sikereket maguk mögött tudó együtteseket, akik több éve bizonyítják életképességüket időszerű lenne egy kiemelt kategóriába áthelyezni. Nos, ez a változás még várat magára.
- Korábban illúziónak minősítette, hogy a szakma össze tud fogni. Ezt most is így látja?
- Sajnos igen. Ehhez nagyvonalúságra lenne szükség, sokféle szempont, igazság és érv egyeztetésére. Ma, amikor az alkotóember létezését nagymértékben az határozza meg, hogy melyik klubhoz tartozik, ez biztosan nem lehetséges. Szinte mindenkiben kialakult egyfajta igazodási kényszer jobb, bal, alsó vagy felső irányba. Ebből igyekeztem mindig kimaradni. Nekem a színházművészet bonyolult természetével és mechanizmusával van elszámolni valóm. Színházi közéletünk szereplőiben hatalmas a feszültség, sokan vannak robbanás előtti állapotban, ez semmiképp sem nem könnyíti meg a színház lényegéhez, az egymáshoz való visszatérést. Ahhoz, hogy ennek a 100 fejű „vírushidrának” a szorításából kiszabaduljunk, és közös ügyeinket rendezzük végre, muszáj lesz megbocsájtanunk egymásnak. Önmagunkkal érdemes kezdeni. Ha képtelenek leszünk szakmai alapon egyeztetni a nézeteinket, akkor pártok, klubok, törzsek fogják meghatározni az életünket.
- Hamletet, Bicska Maxit, III. Richárdot egyaránt játszott. Miért nem lép fel jó ideje?
- Érkeznek felkérések, de a saját társulatommal való törődés, a külföldi rendezések nem mindig teszik lehetővé, hogy igent mondjak. Hamletként, III. Richárdként, vagy Viktor Kravcsenkoként létezhettem a színpadon, ezért tudom, hogy ezek a feladatok teljes embert igényelnek.
- Kravcsenko könyve annyira fontos volt önnek, hogy a Maladype adta ki a magyar fordítását. Ennek ellenére, a premieren nem sikerült szemléletesen átadnia a szöveget. Ezt ön is érezte. Bejelentette, hogy abba hagyja az előadást, visszaadják a pénzt a nézőknek. Aztán szerencsére folytatta. Ilyesmi meglehetősen ritkán történik.
- Előfordult ilyen velem akkor is, amikor a Hamletet játszottam. Azt éreztem előadás közben, hogy lejárt az agyi kapacitásom, és kértem a nézőktől egy kis időt. A „Hogy vádol engem...” kezdetű monológ előtt történt. Az egyik hang a fejemben azt mondta: menni kell tovább, kifizették a jegy árát, told a műsort! A másik hang pedig azt: most mit hazudozol, elfáradtál és el akarsz hallgatni. Engedelmeskedve a második hangnak, kis pihenő után, szavanként raktam össze a monológ kezdő gondolatsorát és úgy építettem fel a hamleti mondandót...döbbenetes ereje volt.
- A mostani társulata egy Marosvásárhelyen végzett színészosztály tagjaiból áll...
- Már 3 és fél éve.
- A zömük nem erdélyi, csak kimentek oda tanulni.
- Így van. Az Augusztus című vizsgaelőadást rendeztem nekik, és látva, hogy mennyire tehetségesek, milyen érzékenyek egymás rezgéseire, úgy döntöttem, hogy leszerződtetem őket.
- Az a tendencia, ami már eddig is elindult, hogy sokan Magyarországról mennek Marosvásárhelyre színházművészetet tanulni, elképzelhető, hogy amiatt, ami a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel történt, fölerősödik?
- Már idén is sokkal többen jelentkeztek Marosvásárhelyre, mint tavaly.
- Hogyan látja, mi felé megy a magyar színház?
- Új, átfogó értelmezést kellene találni közös feladatainknak. A középszerű, törpelelkű és szakmailag éretlen embereknek kicsit hátra kéne lépniük.
Bóta Gábor, 168 Óra, 2021
Legfőbb cinkosaink mindig a nézők voltak!
- Mennyivel másabb „zárt ajtók mögött” színházazni a jelen helyzetben?
- Egy olyan nyitott színházi műhely esetében, mint a Maladype, különösen összetett feladatot jelent. A helyzetünket az is nehezíti, hogy előadásainkat nem tudjuk streamelni, mivel nem rendelkezünk sem megfelelő technikai apparátussal, sem elegendő támogatással. Így, összhangban a járványügyi intézkedésekkel, társulatunk színészei leginkább Tankred Dorst Merlin című darabjának próbáira koncentrálnak, amelynek bemutatóját a közönséggel való újbóli személyes találkozás alkalmával, az újranyitás után tervezzük megtartani.
- Egy darab rendezésénél mit kell másképp csinálni a „megszokott” menetrendhez képest?
- Az alkotási gyakorlatot most a COVID-szabályozások határozzák meg; ezekhez alkalmazkodni nem kis teljesítmény. Fontos, hogy a speciális próbaidőszakot gondosan megszervezett próbatechnika tegye mindenki számára biztonságossá, ezért az előzetes rendezői elképzeléseket megvalósító színészi játékot ebben a gúzsba kötött formában kell tudatos komplexitással felépítenünk. Lényeges szempont, hogy a minőségi összjáték ne sérüljön.
- Nem véletlen, hogy az idén fennállásának 20. évét betöltő Maladype Színház a Merlinnel kívánja feldolgozni sajátos fejlődéstörténetét és különböző alkotókorszakait. Mit jelent önnek a Maladype? Mit jelent ez a 20 év?
- A Maladype szó lovári nyelven Találkozás-t jelent. A szó konkrét és elvont tartalmai egyszerre képviselik mindazt, ami a színházról alkotott elképzeléseim lényege. A Maladype számomra egy húsz éve véletlenül létrejött találkozásnak a legszabadabb platformja, ahol a legteljesebb, legboldogabb és legönazonosabb létezés élményét élhetem át újra és újra. Közös szakmai evolúciónk során számtalan kényes témáról beszéltünk már a kortárs színház nyelvén és olyan rendkívüli alkotótársakkal szövetkeztünk, akik maguk is a rendhagyót, az újat keresték. Ezekben a nem szokványos kalandokban legfőbb cinkosaink mindig a nézők voltak. Az ő megújuló figyelmük és kalandvágyuk bizonyítéka az elmúlt 20 év.
- Mit kell tudni a Merlin c. darabról?
- A Merlin a XX. századi ember történelmi és metafizikai tapasztalatainak monumentális összegzése. Egyfajta „történelmi revü”, ami Európa múltjáról, jelenéről és jövőjéről beszél. A Dorst által megálmodott történet, amely a kora középkor Angliájában játszódik, a bonyolultan ellentmondásos főhős megszületésével veszi kezdetét. Merlin a kelta mitológia népszerű varázslója, az ördög gyermeke, akit az apja halandónak nemzett, hogy így beteljesíthesse majd akaratát és felszabadítsa az emberek tulajdonképpeni természetét: az eredendő gonoszságot. Ő azonban nem akar engedelmeskedni és szembeszállva apja sátáni tervével, megalkotja a béke, az egyenlőség és az igazságosság alapelvein nyugvó alternativ világrendet: a Kerekasztal eszméjét, amelyet az ifjú Arthur király lesz hivatott valóra váltani. A mű korokon átívelő központi kérdése: képes lehet-e valaha is az ember az eszményi, harmonikus társadalom megteremtésére?
- A Nine című Broadway-mű zeneszerzője, Maury Yeston hozzájárult az előadás bővített zenei anyagához. Ez azért nagy dolog lehet...
- Óriási megtiszteltetés. Yeston úrnak köszönhetően a Broadway-siker 40 éves történetében a budapesti Operettszínházban hangzik majd el először a Nine filmváltozatának három ikonikus slágere – a Cinema Italiano, a Take it All és a Guarda la Luna. A dalszövegek magyar fordítását Szomor György készítette, aki az általam rendezett előadásban egyben a filmrendező főszereplő, Guido Contini megszemélyesítője is. Mivel az Operettszínházban három szereposztással valósul meg a Nine, a főszerepet Dolhai Attila és Homonnay Zsolt is megosztja egymással. A kaleidoszkóp-szerű játékban a különböző nőtípusok megformálóiként a közönség láthatja majd Bánsági Ildikót, Kalocsai Zsuzsát, Szulák Andreát, Siménfalvy Ágotát, Nádasi Veronikát, Vágó Zsuzsit, Janza Katát, Polyák Lillát, Peller Annát és Keresztes Ildikót is.
- Mit kell tudni a Nine-ról?
- A különleges musical, amely Federico Fellini Oscar-díjas 8 és ½ című remekművéből inspirálódott, az 1980-as évek elején Arthur Kopit librettójával, valamint Maury Yeston zenéjével és szövegével készült el. Fellini legendás alkotása nemcsak a filmtörténet első rendezői önvallomása, zseniális és újító mű, de nagy hatást gyakorolt más művészekre is. A Nine 1982. május 9-én érkezett a New York-i Broadway-re, ahol óriási sikert aratott a nézők és a kritikusok körében is. 12 Tony-díjjal jutalmazták. Többek között: a legjobb musicalnek, a legjobb eredeti zenének és szövegkönyvnek, valamint a legjobb jelmeztervezésnek járó elismeréseket is besöpörte. Az előadást az évek során 729-szer tűzték műsorra itt, mindeközben pedig elindult nemzetközi hódító útjára: színpadra állították szerte az Egyesült Államokban, majd Dél-Amerikában, Londonban és Európa több országában is. A musical zenéje sokféle műfajból merít, igazán színes, magával ragadó hangzásvilágot teremtve, több ismert sláger is felcsendül a darabban.
- Mikor látta először a Fellini-filmet, és mi volt róla az első benyomása?
- A kultikus filmet a szentesi drámatagozat diákjaként láttam először és teljesen rabul ejtett az a cirkuszi forgatag, ami a Marcello Mastroianni lelkében zajló alkotói folyamatok örvényszerű mozgását szimbolizálta. Tetszett, hogy a főszereplőt körülvevő világ a fantázia, az álom és az emlékezés szűrőjén keresztül jelenik meg. Gyerekként én is bohóc szerettem volna lenni, így könnyen át tudtam érezni Fellini vonzalmát a cirkusz világához és gond nélkül azonosultam a különböző archetípusokkal. A film sajátos nyelvezetének „bonyolultan egyszerű” jellegét persze csak évekkel később tudtam igazán megérteni és élvezni.
- Volt szerencséje a két darab valamelyikét színpadon látni korábban? Ilyenkor tudatosan törekszik a hasonló megoldások elkerülésére?
- Bár mindkét művet láttam már többféle feldolgozásban, egyik előadás sem befolyásolt a saját vízióim megalkotásában. A színészeket is arra szoktam buzdítani, hogy nézzenek meg minden lehetséges adaptációt és maguk szűrjék le a szükséges tanulságokat. Egy produkcióban már sikeresen megoldott színészi pillanat még nem hordozza magában automatikusan az adott figura viselkedésére vonatkozó ok-okozati összefüggések általános érvényű átfogó magyarázatát. A próbák során arra törekszem, hogy az általam megrajzolt koordináták között a színészek a saját igazságukat találják meg, önmaguk személyiségéből kiindulva.
- Mennyire embert kívánó feladat két ekkora volumenű művet egyszerre kézben tartani? Hogyan lehet ezt megoldani?
- Rengeteg ember összmunkája szükséges, hogy e két nagyívű darabnak a színpadra állítása ideális feltételek között történjen. Szerencsére a Maladype Színházban és az Operettszínházban is rendkívül felkészült, profi csapattal dolgozhatok együtt, akiknek az előadás sikere ugyanolyan fontos, mint nekem. A legfontosabb, hogy maximálisan megbízzak azokban a szakemberekben, akik a rövid és hosszú távú szervezési, valamint kivitelezési feladatokat elvégzik körülöttem.
- Mennyire nehéz vagy éppen könnyű egy adott színházi darabban reflektálni az aktuálpolitikai, közéleti helyzetekre? Kell egyáltalán?
- Direkt kiszólásokkal nagyon könnyű elnyerni azon nézők tetszését, akik mindenféle elvektől és ideológiáktól megittasulva pártpolitikai elkötelezettségüket demonstrálni járnak a színházba. Közéletünkről árnyalt és részletgazdag képet festeni, már sokkal nehezebb és kockázatosabb vállalkozás. Feszültségekkel teli társadalmunkban különösen veszélyes emberi és művészi feladat. Rendezéseimben igyekszem azokra a valóságimpulzusokra rátalálni, amelyek tényszerűségük által nem ítélkeznek, és nem diszkriminálnak.
- Ön hogyan látja a színház jövőjét? Jelenleg mi a legfontosabb – akár az alkotó, akár a közönség szempontjából? Mit tehetünk?
- A világjárvány kitörése után közvetlenül, amikor otthonaikban önkéntes száműzetésüket töltötték az emberek, az volt a benyomásom, hogy a színház csak a lakosság viszonylag kis hányadának hiányzik. A mindennapos színházi események és a személyes találkozások utáni sóvárgás főleg a színházi szakembereket jellemezte. Akkor úgy éreztem, hogy a pandémia örökre megváltoztatja a színházba járás klasszikus szokásait és a karantén után a kultúrafogyasztás másféle módjait választják majd az emberek. Mostanra azonban tisztán látható, hogy mindenki telítődött a különféle online tartalmakkal és az emberekben kezd újraéledni a közösségi élmények által átélhető közvetlen és emberi pillanatok iránti igény. A színháznak nemsokára újra „mozgósító” szerepe lesz és bízom benne, hogy ezt hitelesen teszi majd.
Császár Gergő, Budapest BEAT, 2021
Balázs Zoltán rendezésében készül a Merlin és a Nine!
Balázs Zoltán, színész, rendező, a Maladype Színház vezetője azon szerencsés művészek közé tartozik, akik a pandémia alatt – a járványügyi intézkedésekkel szinkronban – a színházak kényszerbezárása és időszakos újranyitása mellett is alkothatnak. A Jászai Mari-díjas rendező a Maladype Színház és az Operettszínház társulatával egyszerre készíti elő a nyitás után bemutatásra kerülő két nagyszabású mű színpadi adaptációját. A Maladype művészeivel Tankred Dorst: Merlin, avagy a puszta ország című darabját; az Operettszínház alkotóival Arthur Kopit és Maury Yeston közös szerzeményét, a Federico Fellini 8 és ½ című Oscar-díjas filmjéből készült nagysikerű Broadway-musicalt, a Nine-t próbálja. Érdekes egybeesés, hogy a Merlin és a Nine szinte egy időben ünnepli keletkezésének 40 éves évfordulóját.
A két rendhagyó mű színpadra állítása a világjárványt megfékező korlátozások közepette különösen összetett feladat elé állítja a szokatlan rendezői megoldásairól ismert alkotót és társait. A rendkívül intenzív próbaidőszakot mindkét színházban gondosan megszervezett próbatechnika segíti, amelynek köszönhetően a komplex színészi együttlétre épülő játék biztonságosan és az előzetes rendezői elképzeléseknek megfelelően valósulhat meg.
Mivel az elmúlt egy évben a járványhelyzet okozta szigorítások miatt a nemzetközi hírű Maladype társulata számos fesztiválszerepléstől esett el, Balázs Zoltán és a színészek már nagyon várják a határok újbóli megnyitását, és a nemzetközi színtérbe való fokozatos visszatérést. Nemcsak szakmai presztízsük megtartása függ a fesztiválmeghívások elfogadásától, de mindennapi működésük és hosszú távú fennmaradásuk is. Nem véletlen, hogy az idén fennállásának 20. évét betöltő Maladype Színház, T. Dorst kultikus drámájával, a Merlinnel kívánja feldolgozni sajátos fejlődéstörténetét és különböző alkotókorszakait. A készülő előadásban a társulat színészei több szerepben is megmutathatják tehetségüket; Merlin alakjának megformálását a rendező Bognár Gyöngyvérre bízta.
Az Operettszínházban három szereposztással valósul meg a Nine. A színház többgenerációs sztárcsapata mellett vendégként színpadra lép Bánsági Ildikó és Keresztes Ildikó is. A budapesti bemutató különlegességét tovább fokozza az a rendkívüli gesztus, amellyel a Broadway-mű zeneszerzője, Maury Yeston járult hozzá a Balázs Zoltán rendezésében megvalósuló előadás bővített zenei anyagához. Ennek köszönhetően, a mű színpadra alkalmazásának történetében a budapesti Operettszínházban hangzik majd el először a Nine filmváltozatának három ikonikus slágere – a Cinema Italiano, a Take it All és a Guarda la Luna.
Tankred Dorst: Merlin, avagy a puszta ország
Tankred Dorst darabja a világ drámairodalmának egyik legterjedelmesebb és legösszetettebb műve, a kerekasztal lovagjairól sajátos humorral mesélő, rendhagyó alkotás. A XX. századi ember történelmi és metafizikai tapasztalatainak monumentális összegzése. Egyfajta „történelmi revü”, ami Európa múltjáról, jelenéről és jövőjéről beszél. A szerző eredetileg Peter Zadek rendezőnek írta, aki a düsseldorfi halpiacon szerette volna előadni, cirka kilenc órában. A darab világpremierje végül 1981-ben volt a düsseldorfi Schauspielhausban. A mű keletkezésének 40. évfordulóján a Maladype Színház a budapesti Goethe Intézettel és a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljával együttműködve tervezi bemutatni saját változatát Merlin címmel. A magyar színpadokon ritkán látható dráma-eposzt a társulat a tőlük már megszokott „minimalista-monumentalizmus” jegyében fogalmazza színpadra, akárcsak korábbi repertoárjuk hasonló komplexitást igénylő német szerzőinek műveit, Goethétől Hölderlinig.
Játsszák: Ádám Kornél, Bognár Gyöngyvér, Dőry Brigitta, Erőss Brigitta, Jáger Simon, Lukács Andrea, Mesés Gáspár, Pál Zoltán, Zsenák Lilla
Rendező: Balázs Zoltán, Dramaturg: Juraszek Zsuzsanna, Díszlettervező: Balázs Zoltán, Jelmeztervező: Németh Anikó, Szcenikus: Katona-Koós János, Kreatív producer: Huszár Sylvia, Produkciós vezető: Balázs Katalin
Tervezett bemutató: 2021. 04. 30. Eötvös10 Színházterem
Arthur Kopit – Maury Yeston: Nine
Federico Fellini Oscar-díjas 8 és ½ című remekműve a filmtörténet első rendezői önvallomása, egy zseniális és újító alkotás, ami nagy hatást gyakorolt más művészekre is. Ahogy az lenni szokott, idővel a zenés színpadokra is eljutott a mű, az 1980-as évek elején Mario Fratti feldolgozásában, Arthur Kopit librettójával és Maury Yeston zenéjével és szövegével készült el a Nine című musical. A darabot elkészülte után fél évig kisebb vidéki színpadokon játszották, míg végül 1982. május 9-én megérkezett a New York-i Broadway-re, ahol óriási sikert aratott nemcsak a nézők, hanem a kritikusok körében is. A Nine-t 12 Tony-díjjal jutalmazták. Többek között: a legjobb musicalnek, a legjobb eredeti zenének és szövegkönyvnek, valamint a legjobb jelmeztervezésnek járó elismeréseket is besöpörte. Az előadást az évek során 729-szer tűzték műsorra itt, mindeközben pedig elindult nemzetközi hódító útjára: színpadra állították szerte az Egyesült Államokban, majd Dél-Amerikában, Londonban és Európa több országában is. A musical zenéje sokféle műfajból merít, igazán színes, magával ragadó hangzásvilágot teremtve, több igazi sláger is felcsendül a darabban.
Szereposztás
Guido Contini, filmrendező: Dolhai Attila,Homonnay Zsolt, Szomor György
Luisa Contini, Guido felesége: Széles Flóra, Vágó Zsuzsi, Nádasi Veronika
Carla Albanese,Guido szeretője: Gubik Petra, Kékkovács Mara, Dancs Annamari
Claudia Nardi, Guido múzsája:Polyák Lilla, Füredi Nikolett, Janza Kata
Guido anyja: Ullmann Zsuzsa, Kalocsai Zsuzsa, Bánsági Ildikó
Liliane La Fleur,Guido producere: Siménfalvy Ágota, Szulák Andrea, Szilágyi Enikő
Stephanie Necrophorus,újságíró: Vágó Bernadett,Auksz Éva, Benedekffy Katalin
Sarraghina, prostituált:Peller Anna, Papadimitriu Athina, Vásári Mónika, Keresztes Ildikó
A fürdő igazgatója: György-Rózsa Sándor, Németh Attila, Földes Tamás
A bíboros: Pálfalvy Attila, Petridisz Hrisztosz, Dézsy Szabó Gábor
Rendező: Balázs Zoltán, Zenei vezető: Bolba Tamás, Dramaturg: Balázs Zoltán, Díszlettervező: Szendrényi Éva, Jelmeztervező: Németh Anikó, Koreográfus: Szőllősi András, Karmesterek: Bolba Tamás, Makláry László, Karigazgató: Szabó Mónika, Világítástervező: Dreiszker József, Játékmester: Angyal Márta
Tervezett bemutató: 2021. 05. 07., 08., 09. Budapesti Operettszínház, Nagyszínpad
bdpst24, 2020
A szabadság adja meg az út mértékét / 2010
Daniela Magiaru: Mesélj kicsit a szakmai utadról.
Balázs Zoltán: Bohóc akartam lenni. Hatéves voltam, és a cirkusz nagy örömet okozott számomra. Egy szép napon cirkusz érkezett a városba, ahol laktunk. Elvarázsolt. Másnap bepakoltam pár ruhát, valamennyi ételt, és elmentem a cirkuszba. És az a vicces, hogy befogadtak. Nem kérdezték, hogy ki vagyok. Aztán nagyapám észrevette, hogy eltűnt az unokája, rendőrséggel jött utánam Nagybányára, úgy hoztak haza. Annyira haragudtam a családomra, hogy egy hónapig hozzájuk se szóltam. Azzal vádoltam őket, hogy „tönkretették” az életemet. A mai napig ezt gondolom. Olyan bohóc akartam lenni, akitől eláll a lélegzeted, mint Fellini filmjeiben. Tizenkét éves koromban Magyarországra költöztem. Nem igazán tudtam, mit akarok csinálni. Megszakadt a kapcsolatom a gyerekkorral, elvesztettem a családomat, az első szerelmemet, a barátaimat – mindent. És mivel nem volt vesztenivalóm, sokat utaztam, stoppoltam, szabaddá váltam. A késztetés, hogy színházat tanuljak, ebből a szabadságból fakad és a törekvésből, hogy minél több emberrel megismerkedjek. Számomra ez örömet és játékot jelentett. Arra gondoltam, hogy ha már bohóc nem lehettem, megpróbálkozom a színészettel, és bejutottam. Egyszerre vettek fel Budapestre és Párizsba, a Conservatoire-ba, ahol Bob Wilsonnal és Anatolij Vasziljevvel dolgoztam. Remek lehetőség volt a tanulásra. Ezen kívül folytattam az utazgatásaimat. Rendezni is viccből kezdtem el. A színi első évében nagyon tetszettek Fernando Pessoa portugál író meg az ő különböző skizofréniái; vonzott a világa, és a játék kedvéért írtam egy darabot, ami végül Jordán Tamásnál, a Merlin Színház akkori igazgatójánál kötött ki (aki két évvel ezelőtt a budapesti Nemzeti Színház igazgatója volt), aki maga is nagy Pessoa-rajongó volt, és rendelkezésemre bocsátotta a színházát, mondván, hogy nyitott a kísérletezésre, rendezzem meg. Az előadás nagyon jól sikerült. De egész életem lényegében véletlenek sorozatából áll; viszont ha valamibe belevágok, teljes lényemet beleadom.
D. M.: Milyen hatással voltak rád azok a legendás személyiségek, akik a tanáraid voltak?
B. Z.: Ők mind olyan emberek, akik hisznek az identitásban, hisznek a személyiségben. Nem akarják megmondani, milyen színházat csinálj. Valójában sejthető, hogy ők milyen színházat csinálnának, de hatalmas szabadságot ad, hogy ebből semmit nem erőltetnek rád. Ennek köszönhetően megértettem, hogy mi az én utam a színházban, és mindemellett volt is bátorságom elindulni azon. Megtanítottak rá, hogy munkámat felelősségteljesen végezzem, és többféle szempontot kínáltak fel. Budapesten nem ez a helyzet. Ott minden nagyon szigorú. A legtöbben még mindig Sztanyiszlavszkij módszerében hisznek, ami néha elég fárasztó tud lenni. Annakidején jó módszer volt, de hiperrealizmusként, naturalizmusként hasznosították, és a gyakorlatban mindig túl nagy erőfeszítéssel alkalmazták, túlzó érzelmekkel, habzó szájjal, így a színészek játéka mindig túlzónak tűnt. Nem őszinte, mert mindig maximumon kell pörögni, és a végeredmény nem hiteles. Még ma is gyakran hallom, hogy ez a Sztanyiszlavszkij-módszer. De ő csendet akart, látni, ahogy létrejön a metamorfózis, saját bőrödön érzékelni az idő múlását, felfedezni ezáltal a szerepet, amit játszol. A szabadság adja meg az út mértékét. A precizitásnak és a kreativitásnak jól kell kapcsolódnia. Egy magyar filozófusnak jut eszembe egy érdekes gondolata, miszerint bármennyi börtön is van a világon, az ember elméje és képzelete bárhova elkalandozhat. Így van ez a színészkedéssel is: olyan sok dolog korlátoz minket, mégis szabadok vagyunk.
D. M.: Sokak számára kényelmesebb nem szabadnak lenni.
B. Z.: Kényelmesebb, az biztos. De én olyan ember vagyok, aki szeret kockáztatni. Színésznek lenni is kockázatos, nem annyira kényelmes. Ha kényelmes, nem kérek belőle. Mi a kockázatmentes színház? Semmi. Miért is játszanék kockázat nélkül? Még a sport is kockázatos. Miért pont a színház ne lenne az? Érezni akarom, ahogy az élet hömpölyög bennem. Akár egy vízesés.
D. M.: Színész vagy, rendező, színházat, operát is rendeztél már, televízióban is dolgoztál...
B. Z.: Igen, színház, bábszínház, opera, tévé. Nagyon fontosnak gondolom ismerni ezeket a kifejezési formákat. Az opera szerintem nagyon modern. Nem öreges. Fontosnak tartom felfedezni az opera és a zene dimenzióit, ezeknek különleges státuszuk van, valahogy többek a beszédnél, de kevesebbek a csendnél. Számomra ez az istenek kommunikációja. A művészet nektárja. A budapesti Zeneakadémián színészmesterséget tanítottam. Az operaénekeseket tanítottam. Aztán a bábszínház végzőseivel megcsináltuk a Mikádót.
D. M.: Milyen volt a színháznak és az operának ez a keveréke?
B. Z.: A fantázia játéka. Mindenkitől azt hallottam, hogy a báb csak járni tud, én megmutattam nekik, hogy képes repülni is. Nagy siker volt. Mindig megpróbálom összekapcsolni a művészeteket; nem gondolom, hogy a színház csak szövegből, írásból állna. Megpróbálok létrehozni valami komplexebb kapcsolatot a művészi ágak között. Párizsban megtanultam, hogy ez lehetséges. Ezt a valóságot a lengyel színház is ismeri.
D. M.: Hogyan fest ma az európai színház?
B. Z.: Igazán eklektikus. Meg lehetne határozni a színházcsinálók identitását, ám ezek a meghatározások néha reduktívak, veszélyesek tudnak lenni a színház számára. Néha félünk túl nyersen, túl élesen fogalmazni az identitásról. Ennek eredménye az a minimalizmus, ami nem feltétlenül esztétikai, inkább gondolkodásbeli, mentalitásbeli. Szerintem az a legfontosabb, ami a fejünkben, az elménkben van. Meg kell tartanunk a megfigyelés lehetőségét. Ha elveszítjük ezt a képességünket, meghalunk. A színészek nem a fejüket használják, inkább az érzelmeiket. Ám valójában az érzelem is egy gondolatból származik. Meg kell figyelnem a gondolataimat, amelyek előhozzák az érzést, majd ezt valahogy ki kell fejeznem. Ez időt vesz igénybe, és ez az egyén művészete, egy másik út.
D. M.: Apropó másik út. Mit gondolsz, mit lehet most a színházban újítani?
B. Z.: Az embert.
D. M.: A színészt?
B. Z.: Nem. Engem az ember érdekel. Ha gyermekien tudsz játszani, az nagyon jó, ha színésziesen játszol, az engem nem érdekel. A színészet a játékból származik. Én szeretem a játékot, és ha kiismerem, formába tudom önteni. A formát a megértés hozza létre. Látni akarom az embert. Az igazi embert.
D. M.: És ez sikerül a színészekkel?
B. Z.: Főleg a saját társulatommal. De bárhová megyek rendezni, mindig megpróbálkozom ezzel, ugyanis hiszek a találkozások adta lehetőségekben. Temesváron is megpróbáltam, Franciaországban is, Magyarországon is, Szlovákiában is, figyelemmel és felelősségteljesen igyekeztem, hogy megteremtsem a fizikai, mentális, verbális körülményeket. Egyensúlyt akarok a színészben. Azt akarom, hogy egyszerre legyen higgadt és felfokozott, de koncentráljon arra, amit épp csinál. Ez hosszú út, aminek még az elején vagyunk. Minden előadásom egy külön utazás.
D. M.: A bemutatók után is dolgozol még az előadásaidon?
B. Z.: Mindig igyekszem jelen lenni az előadásaimon. Muszáj ott lennem, mert érdekel a kapcsolat a közönséggel, és ennek mindig frissnek kell lennie. Számomra az előadás olyan, mint egy gyerek, akit te nevelsz. Vagy egy bonsai, amire vigyáznod kell, mert nagyon igényes.
D. M.: Mesélj a szövegekhez fűződő viszonyodról. Nekem úgy tűnik, hogy csak kemény témákat választasz, olyan hősöket, akikkel nehéz megbirkózni: Empedoklész, Faust, Odüsszeusz...
B. Z.: Így van, Faust a szabadságot akarja, az életet, a halált. Olyan ember, aki hibákat követ el, mert új utak után kutat. Aki mozgásban marad, hibázik, aki helyben áll, nem. Ők türelmetlenséggel és kíváncsisággal teli szereplők. Ahogy Jack Kerouac is megmondta: fontosabb az út, mint megérkezni valahová. Engem is inkább az érdekel, hogy menjek, nem a megérkezés. Szeretek keresgélni. És ezekhez a darabokhoz nincs recept. Úgy értem, nekem kell felfedeznem a színházat, a formát, a központi gondolatot bennük. Nem tudom egy régi recept tanácsait követni. Vagyis láthatóvá kell tennem egy láthatatlan színházat. Érdekel, hogyan adhatok arcot, szellemet, testet a láthatatlan színháznak.
D. M.: Mint Ionesco.
B. Z.: Pontosan. És mint Ghelderode, Genet, Hölderlin.
D. M.: Az általad játszott szereplők is problémásnak számítanak: Hamlet, Trepljov, Rómeó...
B. Z.: Örömöm leltem bennük. Érdekelnek a problémák, ahogy a megoldás megtalálásának módja is. Bár vágyom a harmóniára, tisztában vagyok vele, hogy a harmóniát kerítés veszi körül, amit néha át kell mászni. Szeretem átmászni őket. Néha felakadok, máskor sikerrel járok, de semmi gond, legalább edzésben tart.
D. M.: Megdolgozol a harmóniáért... A közönség hogyan fogadja az előadásaidat?
B. Z.: A közönség általában nagyon nyitott és bölcs. Ha a néző nem ért valamit, az nem az ő problémája. Jogukban áll kérdezni, közbeszólni, megtudni dolgokat. Természetesen a dolgok nem könnyűek, de a színház alapvetően játék, és ha a játékot komolyan veszik, az olyan gyönyörű, akár egy jó pezsgő. Nekem nagyon intenzív és szoros kapcsolatom van a magyar közönséggel. Különböző korosztályokból álló közönségről van szó, nem csak fiatalokról vagy idősekről. Hiszek a párbeszédben. Előadás után mindig beszélgetek velük. Szeretnék a közönségemmel együtt „megöregedni”.
D. M.: Hogyan találod meg a megfelelő formát, amikor rendezel?
B. Z.: A formák különbözőek, vigyázok arra, hogy a stílust lehetőleg ne ismételjem. Ezért mindig más kifejezésmódot keresek. De nem a formát keresem. Az ugyanis a darab megértéséből születik. A darab megtalálja saját formáját. Én csak az a személy vagyok, aki megteremti a köztük lévő kapcsolatot.
D. M.: A temesvári előadásodban, az Odüsszeusz hazatérésében Odüsszeusz nem hős. Demitizált. Miért?
B. Z.: Ez az én Odüsszeuszom nem klasszikus – Homérosz, Monteverdi vagy akár Márai Sándor Odüsszeusza, akinek egy másik arcát látjuk, a felesége és a fia szemszögéből. Odüsszeuszt nem tartom hősnek. Valójában még sosem láttam igazi hősöket, számomra a hősök például azok az emberek, akik kegyetlen körülmények közt, fáradságos munkával küzdenek a családjukért. Ők az igazi hősök, és nem az antik görög mitológiából ismert szereplők, vagy a német, a skandináv, a kínai mitológia szereplői... Ahhoz, hogy értelme legyen a hősöknek, a világnak egyenesebbnek, következetesebbnek, élesebbnek kellene lennie. Odüsszeusz története azért különleges, mert nem akkor kezdődik, amikor elindul Trójába, hanem amikor visszatér, de nem tíz, hanem húsz év múlva. Ez a férfi már nem azonos azzal, akire a felesége emlékszik vagy a fia, aki nem is ismeri az apját. Eszembe jut egy másik példa: nem tudom, hogy néznek ki az istennők. Egyetlen istennőt sem láttam még életemben. Láttam viszont olyan nőket, akik küzdenek, akik össze akarják törni a szívemet, mert az életem részévé akarnak válni. Ezek az én istennőim.
D. M.: Mi volt a szándékod ennek az előadásnak a rendezése közben?
B. Z.: Odüsszeusz felülvizsgálása. Mert ő nem az a hős, akire szükségünk van. Hősként távozik, de nem tud annak megmaradni. Ez az igazság. A valóság nem az, amit Pénelopé történeteiből megtudunk, a valóság abban a pillanatban kezdődik el, amikor Odüsszeusz visszatér Ithakába. Igen, megöregedtél, megváltozott a külsőd, de a szemed fénye hová lett? Ebben a történetben a nőknek van igazuk. Jogukban áll megölni Odüsszeuszt. Ők teljes lényükkel hittek benne, hősnek látták őt. Hősük azonban semmi mást nem hagyott hátra számukra, mint várakozást meg kudarcot. Odüsszeusz halála lehetőséget ad számukra az együttlétre. A halál flashbacket hív elő, ugyanakkor találkozási lehetőség azok számára, akik életének részei voltak, akik mindannyian érintettek és póruljártak. Amikor testét a tengerbe dobják, Pénelopé azt mondja, nem tudja ki ez az Odüsszeusz, mivel ő csupán a felesége volt.
D. M.: Ez egy elég szomorú mondat...
B. Z.: Szomorú, de ilyen az élet. Nem sokban különbözik attól, amit ma, vagy holnap megélünk.
Daniela Magiaru, Teatrul Azi, 2010
Fordította: Adorjáni Panna
Egy vagány álmodozó
Idén ismét találkoztam Balázs Zoltán rendezővel, az Odeon Színház csapatával közösen létrehozott A Te érdekedben című darab bemutatóján.
Egy ideje nem találkoztunk, de a sajtótájékoztatón örömmel konstatáltam, hogy az idő múlása csak egy kis melankóliával egészítette ki a vonásait ennek a mindig derűs alkotónak, aki a kifejezés szabadságát választotta, ami bizony együtt jár a független színházak anyagi nehézségével is.
Először 2011-ben találkoztam vele a Szebeni Nemzetközi Színházi Fesztiválon, ahova saját csapatával, a Maladype dinamikus társulatával érkezett, egy energiával teli előadással, ami pont eléggé volt őrült ahhoz, hogy a közönség számára izgalmas legyen. A Tojáséj nyolc fiatal színésze másodperc pontossággal kitalált mozdulatokkal játszik: a slapstick műfajára jellemző sebességgel körvonalazódnak az egyének közötti és a csoportos viszonyok, miközben a színészek igyekeznek röptében elkapni, majd sértetlenül továbbadni az igen értékes TOJÁST. Vajon ez alatt a valóságos tojást vagy a szimbolikus-ősit kell értenünk?
Egy évvel korábban ugyancsak ezen a fesztiválon láttam ettől a budapesti független színháztól egy rendhagyó és remekül koreografált Leonce és Lénát, amelyben a közönség több lehetőség közül választhatott a cselekmény kimenetét illetően. Az, hogy Constantin Chiriac (a szebeni fesztivál igazgatója) újból meghívta Balázst és társulatát, valószínűleg annak tudható be, hogy ott van ebben a fiatal színházi alkotóban az a kimondhatatlan valami, amitől színpadi látásmódja garantáltan egyedi, merészsége pedig gazdagabbá teszi a kortárs színházi nyelvet.
A meglepetések azonban még nem érnek itt véget, ugyanis a bemutató utáni este, amikor a rendező megjelent a fesztiválon résztvevő színházi alkotókat bemutató interjú forgatási helyszínén, amelyet a TVR (romániai közszolgálati adó) számára készítettünk, a magyar Balázs Zoltán élénk és árnyalt román nyelven köszöntött minket. Ugyanis Romániában született, és körülbelül 11 évet itt is töltött. És ő azok közül való, akik nemhogy titkolnák, hanem becsülik eredetüket.
Így 2019-ben, amikor A Te érdekedben bemutatója után az Odeon Színházban leültünk egymással beszélgetni, már nem lepett meg sem a nyitottsága, sem a magas szintű román nyelvtudása.
A rendező a fiatal, díjnyertes olasz szerző, Pier Lorenzo Pisano szövegére alapozva, vizuálisan lehengerlő előadást hozott létre, melynek gerincét a szövegben megfogalmazott kérdések adják: mennyire diszfunkcionálisak napjaink családjai, és hogyan lehet megmenekülni azok sivárságából?
- Egy 2013-as interjúban azt nyilatkozta, hogy nem érdeklik a kortárs szövegek. És lássunk csodát, a mostani bemutatójának szövege egy 28 éves drámaíró tollából származik, tavaly pedig – ugyancsak az Odeonban – egy 1982-ben született lengyel drámaíró szövegén dolgozott. Tartott egy kis szünetet, hogy megnézze, mi történik manapság a világban?
- Látja, egyet mondunk, és mást csinálunk, de ez egyben azt is jelenti, hogy nyitottak vagyunk a felbukkanó ajánlatokra. Sosem gondoltam volna, hogy kortárs szöveggel fogok foglalkozni, amikor jött ez a lehetőség. És nem titok, hogy legelőször Dorina Lazărral tárgyaltam az Odeonban. Akkor La Fontaine meséinek nagyszínpadi adaptációjáról beszélgettünk és Matei Vişniec Dada Cabaret-járól, amit Budapesten már megrendeztem, nagy sikerrel.
A dolgok azóta megváltoztak, a színháznak új igazgatója lett. Meglepetésemre azonban Cristian Şofron felhívott, és azt mondta, hogy szeretné ezt az együttműködést. Az igazságot megvallva ez nagyon ritka gesztus, az igazgatók általában szeretik maguk kiválasztani, hogy kikkel dolgoznak, nem jellemző, hogy folytatnák elődjük együttműködéseit. Nagyon meglepődtem, de azt mondtam magamnak, miért is ne mondanék igent, ha ők is akarják? Nézzük meg, mit tartogat számunkra ez a Fabulamundi Playwright Europe projekt. Ezután választottam ki a Gardénia című drámát.
Az Odeon Színház 2012-ben lett az európai Fabulamundi. Playwriting Europe projekt partnere, majd a kortárs drámairodalom népszerűsítését megcélzó program keretében 2012 és 2016 között nyolc felolvasószínházi produkciót mutatott be a tíz tagállam kortárs drámairodalmából. 2018-ban a lengyel származású Elżbieta Chowaniec szövege Balázs Zoltán rendezésében került színpadra. A magyar rendező megőrizte a négy nő vészterhesen ismétlődő sorsának lényegét, akik a hatalmaskodó dédanyától egészen a modern dédunokáig mind saját szabadságukat keresik, de a 20. század fordulatokkal teli második felében végül ugyanazt az utat járják be.
A rendezőnek sikerült megtartania a szöveg kegyetlen őszinteségét is, sőt a darabot a szereplők közti kapcsolatok szintjén egy mindenféle szentimentalizmustól mentes talapzatra emelte, az érzelmektől terhelt pillanatokat pedig – mintegy ellenpontként – szimbolikusan a színészek által előadott operarészletekbe csatornázta.
- 2019-ben ugyancsak Ön választotta Pier Lorenzo Pisano A Te érdekedben című művét?
- Igen. Nagy segítségemre volt Tamara Susoi, aki a szíve és agya ennek a projektnek, nagyon motiváltan dolgozik mind a Fabulamundival, mind pedig azért, hogy teljesüljenek a rendezői kívánságaink. Engem is motivált, hogy nekivágjak ennek a kalandnak. Én soha nem illusztrálom a szerző szövegét, inkább az érdekel, hogy hogyan tudom kiegészíteni, gazdagítani, vagyis megteremteni egy személyes mitológiát.
- Kétség sem fér hozzá, hogy az – egyébiránt túlságosan egyszerű – realista szöveg értelmét magasabb szintre emelte: létrehozott egy barokkos és feszültséggel teli színpadi univerzumot, amelyben a tékozló fiú diszfunkcionális családba való hazatérése okozta konfrontációk helyszíne egy olyan hajó, amelyik nem tart sehová, de amelynek köszönhetően a banális valóság szereplői legendás alakokká változnak.
Hogyan jutott el a társulatára jellemző, nagyrészt a fizikalitásra, a mozgás és a zene ritmusára épülő nyelvtől az Odeonban látott, amolyan profán szentségben gazdag nyelvezetig, ahol a mozgás többnyire a sziszegő konfrontációk szintjén jelenik meg?
- Nagyon sok minden függ magától a darabtól, a szerző szándékától és természetesen a társulattól, a helyzettől, a lehetőségektől és a saját elképzelésemtől is a szöveggel kapcsolatban. Nem változtam meg, de szeretnék mindegyik darabhoz megfelelő értelmezést találni, hogy ne ismételjem magam, hogy ne ismételjem a különböző darabjaimban felhasznált elemeket.
Legfőbb vágyam – néha sikerül, máskor nem, ilyen az élet! – megfigyelni, új dolgokat kitalálni, fontos dolgokat, friss impulzusokra találni, amik új kifejezési lehetőségeket nyitnak meg előttem rendezőként, emberként, férfiként. Szeretnék a Jupiteren élni, ahol, úgy tudom, egy nap három földi napot tesz ki, számomra nem elég 24 óra ezzel a színháznak nevezett örömforrással foglalatoskodni.
Óriási örömet jelent számomra olyan munkatársakra találni, akiknek látom a szemében, hogy megértenek valamit, hogy egymásra találnak és újra megértenek valamit, hogy két, három színész számára összeáll a kép, mások elvesznek, megint mások pedig, akikre nem is gondoltál volna, magukra találnak, nagyon érdekes ez a dolog, ami a gondolat bemozgatásából fakad.
Ha nincs mögötte gondolat, bármelyik mozdulat hamissá, semlegessé, névtelenné, tartalom nélkülivé válik. Ezért engem mindig a színész gondolata, személyisége foglalkoztat, igyekszem ezért őt a személyes vágyai felé terelni, hogy így teljesítse be a darab követelményeit. Pisano szövege teljesen más, mint egy Büchner vagy bármi más, amivel az elmúlt években dolgoztam. Például tavaly az Odeonban Elzbieta Chowaniec lengyel származású drámaíró Gardénia szövegével dolgoztam. Eleinte a szöveg nehezen talált utat magának a munkatársak, színésznők, a közönség felé. Aztán már ment könnyen.
- Mindkét Ön által választott szöveg gerincét a generációs különbségek, a diszfunkcionális család adja. Két különböző szerző, két hasonló téma. Saját életében is találkozott hasonló dilemmákkal?
- Mindannyiunk családjában vannak problémák, de örömteli dolgok is. Én kivételes családba születtem, egyik oldalról egy nemesi család örökségével és hagyományaival. Ugyanakkor apám roppant egyszerű ember volt. Anyám és apám szerették egymást, de a kettejük közötti konfliktusok nagy százaléka a kulturális különbözőségükből fakadt.
- Vagyis édesanyja, aki nemesi származású volt, úgy érezte, hogy rangján alul házasodott?
- Így van. A két család ráadásul nem is nagyon tartotta a kapcsolatot.
- Ez természetes.
- Egy idő után én is megértettem, de amikor elváltak, én még gyerek voltam, a húgommal apa nélkül maradtunk, és nem értettük a helyzetet, egyáltalán nem volt könnyű. Időre és fejlődésre van szükségünk ahhoz, hogy az ilyesmit megértsük. A család mindig lehetőséget ad az újragondolásra, az átértékelésre, ha sikerül, ha segítséget kapunk.
Ebben a darabban például az Idegen segíti és akadályozza is a Fiút abban, hogy mielőtt elindulna a maga útján, meghozza ezt a számára életre szóló döntést. De vajon ez az egyetlen lehetőség, vajon ez az egyetlen válasz arra a kérdésre, hogy mi az életem célja, hogy érzi magát apám, mit csinál anyám? Ez a szöveg engem a mágikus realizmus felé vitt, Márquez Száz év magányából inspirálódva.
Az 1977-ben, Kolozsváron született Balázs Zoltán színművészetet és rendezést tanult Budapesten, 24 évesen pedig saját kezébe vette művészi sorsát, és megalapította a Maladype Színházat, amely azóta a magyarországi független színházi mozgalom fontos pillérévé vált. A tapasztalat, amelyre a külföldi műhelyeken, Anatolij Vasziljev és Josef Nadj workshopjain tett szert vagy Robert Wilson mellett tanulva, meglátszanak a színházi víziójában, ahol a zene és a díszlet egyenrangú a kimondott szóval.
- Abból, amennyit megismertem a munkáiból, felfedezni véltem egy állandóságot, és azt a képességet, hogy az előadás számára létrehozzon egy szimbolikus vázat. A Te érdekedben olyan szöveg, amelynek elolvasva esélye sincs kitörni a realizmus ketrecéből. Az Ön színpadán azonban a vizuális hatás szintjeinek néha wilsoni jellege van, Ön ezt monumentális minimalizmusnak nevezte. A hajó, amiben a cselekmény zajlik, sokkal inkább a szomorú, mintsem a jó reményt jelenti.
- Kharón hajója nem sok reményt hoz. Mármint remélni lehet, hogy a másik parton majd megleljük azt, amit itt nem találtunk, de pontosan nem tudjuk, hogy mit fogunk odaát találni. A hajó a lehetőségek, a kapcsolatok, hierarchiák, a vertikális és a horizontális, a messzeség és a közelség tere, tehát folytonos mozgásban van. Constantin Ciubotariu díszlete sok meglepetéssel kecsegtet.
A szöveg pedig lehetőséget ad egy thriller felépítésére, ami majd egy erőteljes metamorfózissal zárul. Legalábbis én így értelmeztem ezt a kissé banális szöveget, amiből könnyen lehetett volna társadalmi-dokumentarista előadást is csinálni. De ennek a stílusnak már vannak kitűnő rendezői, Gianina Cărbunariu például remek előadást rendezett volna belőle. A társulatnak és a közönségnek is jót tesz, ha jön egy külföldi rendező, aki egy kicsit másképp látja a dolgokat. Ezek a különböző színek, jelek, ízek összegyűlnek, és az Odeon számára is változatosabbá teszik a palettát.
Romániában, Franciaországban, az Egyesült Államokban, Szlovákiában és Németországban is rendez Balázs Zoltán, akinek lelkesedése a világ dolgaira rácsodálkozó gyerekére emlékeztet, aki másoknak is meg akarja mutatni a csillagos eget. Ő az a fajta művész, aki számára az alkotás szabadsága nem alku tárgya. Ez azt is jelenti, hogy néha szembe kell néznie az általa választott pályával együtt járó anyagi bizonytalansággal.
- Most, hogy a magyarországi politikai rendszer más irányt vett, mi a helyzet a színházával?
-A Maladype Színház számára ez egy nagyon nehéz helyzet. Az alapítás óta tizennyolc év telt el.
- Vagyis amióta a politikai és gazdasági hullámokkal küzdenek...
- Mindennel egyszerre. Két dolog nagyon sokat segít: a közönség támogatása...
- De egyetlen előadás sem él meg csupán jegyeladásból.
- Ez így igaz, de ha válságba kerülünk, vagy ha nagy problémába ütközünk, a közönség egyből mellénk áll, pénzt gyűjtenek, saját kezűleg segítenek rajtunk. Sokat jelent, hogy a Maladype világszinten elismert független színház, így a nemzetközi piacra is támaszkodhatunk. Ez nagy öröm számunkra.
A székhelyünk sajnos megsemmisült, a fenti szomszéd eláztatott minket, aminek következtében sok díszlet, jelmez használhatatlanná vált, tíz darabból hetet nem tudunk játszani. Az utóbbi időben a társulat három fesztiválon járt, ahova én is elkísértem őket. Most, hogy az Odeonban bemutattunk, további fesztiválokra készülünk.
Az az érdekes, hogy a baleset után sokan kerestek meg azzal a színházi szcénából, hogy nagyon tisztelik a munkánk, szeretnek minket, szóval ha nem is tudják az összes előadásunkat befogadni, de szívesen vendégül látnak minket ősztől. Ennek nagyon örülünk, hiszen ez azt jelenti, hogy jelenlétünk Magyarországon is számít.
Hogy az előző kérdésre válaszoljak, nagyon szomorúnak tartom azt, hogy bár évekig dolgozol, bizonyítod, hogy értékes vagy, embereket irányítasz, emblematikus színészekkel dolgozol együtt, tanítasz, rendezel, az egész országban egyedülálló együttműködéseket hozol létre, mégsem számít, amit csinálsz. Az, hogy a politikai, családi kapcsolatok számítanak, hogy egy bizonyos módon kell kommunikálnod, mindezek persze nemcsak Magyarországra igazak, de tőlem távol áll az ilyesmi, szeretnék nyugodtan aludni éjszaka. Próbálom távol tartani magam az olyan megoldásoktól, amelyek rövidtávon talán kihúznak a csávából, de aztán miután felocsúdsz, nem tudsz tükörbe nézni. Az Odeonban bemutatott előadásban erről is próbáltam beszélni.
- Vagyis a turnékból és a fesztiválokból tartják fenn magukat?
- Igen, a turnékból, a különböző országokban játszott előadásokból, Irántól Indiáig, Albániától Amerikáig, készülünk Egyiptomba, Vietnámba... Különböző ismeretlen helyzetek által színészeimnek lehetőséget adok a fejlődésre mind művészi, mind emberi tekintetben. Olyan kifejezésmódunk és színházi nyelvezetünk van, amit rövid idő alatt nemigen lehet beépíteni; hiába nyitottak, ha külföldi társulattal dolgozom, általában akkor sincs elég idő és megfelelő körülmények az ilyen munkára. Nekem előre kell tudnom mindent, hogy milyen színházba megyek, milyen darabbal dolgozom, mik a lehetőségeim, hogy tudom kimozdítani őket a komfortzónájukból, de azért élvezet is legyen abban a szimbolikus és konkrét útban, amit az előadás felé együtt teszünk meg.
- Bár Magyarországon a dolgok illiberális irányba haladnak, az ország gazdaságilag jól áll. Az üzleti világban lévők, akik az állammal kötött üzleteik révén most sok pénzre tesznek szert, vajon nem lennének nyitottak a művészet támogatására?
- Szép lenne, és valamilyen formában létezik is a dolog. A mi szponzoraink például segítenek, de a hosszú távú kapcsolat kialakulásához ez kevés. Egyébként azoknak nincsenek anyagi problémáik, akik jó kapcsolatban vannak az állammal, ők kapnak anyagi támogatást. Fájdalmasak ezek a dolgok, és szeretnék megfelelő megoldást találni, főleg a csapatom számára, akik éjt nappallá téve dolgoznak.
Tehát próbálok azzal dolgozni, amim van, de természetesen eljön az idő, amikor ez így már nem folytatódhat. Választanom kell: hogy Magyarországon vagy egy másik országban fogok otthonra lelni.
- Ennyi év, ennyi kitartás, ennyi ellenállás után, mert azért lássuk be, a gazdasági körülmények ellenére még működik a társulat, mindezek ellenére felteszi magának ezt a kérdést?
- Megpróbálom feltenni a megfelelő kérdést. Azt hiszem, az embernek ott kell lennie, ahol a világnak szüksége van rá. Ahol nincs szükség rá, ahol nem tudják, hogy szükség van rá vagy nem akarják őt, ott nem kell jelen lennie a művésznek. Ez valószínűleg a szükséges szabadságot is megadja nekünk.
Bárhogy is alakuljon sorsa, bármit is tartogat Balázs Zoltán számára a jövő, az biztos, hogy találkozása a színházzal abban az országban, ahol született, meghozta a gyümölcsét: Temesváron, Nagyszebenben, Marosvásárhelyen és Bukarestben is, ahol novemberben, az Odeon Színházban a nézők jegyet válthatnak a Jóreménység Színházi Hajójára, hogy megtekintsék Balázs Zoltán két előadását, a Gardéniát és A Te érdekedbent.
Sanda Vişan, Adevărul, 2019
Fordította: Adorjáni Panna
Răzvana Niță: Itt senki sem sír
Az olasz Pier Lorenzo Pisano szövege egyfajta szörnyűséges recitativo a családi körben tapasztalt magányosság témájában, lenyűgöző kaland a katasztrófa, a béketűrés hiánya és a jóvátehetetlenség szigetén, drámai esszé a megzabolázhatatlan, ugyanakkor hiábavaló lázadásról.
Balázs Zoltán nem hagyhatta ki a lehetőséget, hogy ezt a darabot megrendezze. A rendező kísérlete nagy mértékben parateátrális, igen expresszionista és szinkretikus. Rendhagyó művészi megközelítése (csak úgy, mint a kitűnő Gardénia esetében, amelyet szintén Balázs vitt színre az Odeonban) vitatható, ám működőképes. Valahol a mágikus realizmus és a mitológiai borzongás között találjuk magunkat: éles, ősi szimbolika, a lehetetlen és fájdalmas nem-szeretet evangéliuma, egy olyan világ, amelyben a szavak elrejtik az igazságot, és felerősítik a borzalmakat, zavaró magány, a boldogtalanság látványos, bár nyugodt beteljesedése.
A díszlet metamorfózisa (Constantin Ciubotariu munkáját illeti a dicséret), a jelmezek különleges kromatikája (Andrada Chiriac ihletett elképzelése alapján), valamint a szereplőkkel kapcsolatos elképzelés is egyfajta határterületet, a belső küzdelmek tisztítótüzének helyét sejteti. A múlt továbbra is jelen van, és a jövő tragikusan kiszámítható.
Egy bárka, egy saját horgonyát hordozó hajó, amely nem éli túl a vízözönt. Egész egyszerűen azért, mert a saját emlékeikbe fulladó szereplők számára a vihar nem rajtuk kívül van. A Nagybácsi/Idegen alakja a hiányzó apák spektrumát villantja fel. Egyetlen galamb sem hirdet tiszta eget és békét. Otthon, ahol „senki sem sír”, a bolyongó hajó árboca egy tőrhöz hasonlóan az asztal közepébe fúródik. A családi vacsora olyan, akár egy virrasztás, a lehető legélettelibb memento mori.
Az előadás színészei igen felelősen, összefüggően, koncentráltan, brillírozva játszanak (nyilvánvaló, hogy a legláthatóbban kidolgozott alakítások Silvian Vâlcu, Paula Niculiţă, Cătălina Mustaţă, Eduard Trifa és Simona Popescu nevéhez fűződnek). Ioan Batinaş és Cezar Antal színészekkel együtt a színészek minden pillanatot szuggesztíven dolgoznak ki, a feszültséget az egész előadás során fenntartják, és ez már önmagában is figyelemre méltó teljesítmény.
Valljuk be, A Te érdekedben nem könnyed, kényelmes, fülbemászó darab. Ellenkezőleg. Igénybe vesz, helyenként túlságosan is, extravagáns, semmiképp sem a „nagyközönség” előadása. A lustább nézők, akik a színházban leginkább a szórakozási lehetőséget, mintsem a rendező koncepciójának kreatív, személyes, sokszor önző üzenetét keresik, többé-kevésbé kényelmetlenül fogják érezni magukat. Azonban azok, akik megszavazzák a bizalmat Balázs Zoltánnak, és előítéletek nélkül, vakmerőn lépnek be ebbe a vizuális, akusztikus és szokatlan ötletekkel teli univerzumba, emlékezetes élményben fognak részesülni. Úgy gondolom, hogy a nézőknek – éppúgy, mint a színházi szakembereknek – szükségük van „küszöbökre”, kihívásokra, próbatételekre, amelyek valójában mind ugyanoda vezetnek: az érzelmek, az empátia, a párbeszéd felé. Talán akkor, ha nem a jól bejáratott műfajok (komédia, paródia, realizmus, drámaiság) útját választjuk, és nem a jól bevett eszközökkel próbálkozunk, könnyebb lesz az újrakezdés is.
Kétségtelen, hogy később visszatérünk az ismerős formákhoz, de a sokk, amit a normából való kilépés okoz – legyen bár alkalmi – valóságosan terapeutikus hatású lehet.
Răzvana Niță, Acta este fabula, 2019
Fordította: Adorjáni Panna
Nona Rapotan: Ne felejts el szeretni!
A hajó viszonylag kicsi, a család zsúfoltan, kényelmetlenül ül benne, de fontos, hogy nem érintik meg egymást, elkerülik egymás tekintetét (kivéve a legfiatalabb fiút és barátnőjét, az angyali ábrázatú sellőt). Az Anya az előadás háromnegyedében magasabban helyezkedik el a többieknél, de nem azért, mert ő lenne a családfő, sem pedig azért, mert őt tartják a család bölcsének, hanem egyszerűen csak azért, mert minden rendellenesség tőle származik. Nem tudja megszüntetni az erőszak körforgását, a folytonos bántalmazás pedig gyávává és tehetetlenné teszi, mindez pedig azzal párosul, hogy nem képes sem segítséget kérni, sem beismerni hibáit. Az Apa jelen is van meg nincs is, szinte egyáltalán nem szólal meg a színpadon, de a folyamatos horgászása arra enged következtetni, hogy bár mindent lát, képtelen közbeavatkozni. Helyette a Nagybácsi kormányozza a hajót, ő kezeli a vitorlákat is az árbocon, néha úgy tűnik, még beléjük is fúj, csak hogy a kívánt irányba haladjanak, más szóval ő a tökéletes manipulátor. A család legfiatalabbja szerelmével együtt megpróbál kitörni az ördögi körből, de hogy ez bekövetkezhessen, egy utolsó közös étkezésen kell részt vennie a családdal. Ezen a vacsorán idősebb testvére is részt vesz. Közös erővel történik a hajó darabokra bontása, aztán a színpad közepén az asztal felállítása, ahol az utolsó vacsorát fogyasztják el. Egyesek gyorsan tesznek-vesznek, ők minél hamarabb megszabadulnának a múlttól és továbblépnének, mások a jeleket figyelve, gyanakvón, a családi együttléttől tartva pakolnak.
Balázs Zoltán számára különösen nagy fontossággal bírnak a részletek, megszállottan ragaszkodik mindenik összetevőhöz: a jelmezeket díszítő ornamentumoktól a hajó orrán található fényen át, egészen a rendkívüli kreativitással megalkotott, az előadás dinamikájában aktív szerepet játszó és szuggesztív sminkekig, a mozgás legkisebb részletétől egészen a zenei aláfestésig. Tudvalevő, hogy a rendező komoly zenei háttérrel rendelkezik, így nem meglepő, hogy előadásaiban a zene kivételes szerepet játszik. A Gardéniában ezt hibátlanul csinálta. A Te érdekedben esetében viszont a zene konfliktusok forrása, a bűn hordozója. Nem véletlen az operákból felhangzó áriák és a rockoperákból felhangzó dalok ötvözése. A hétköznapi néző számára ezek talán nem a leghatásosabb részek, de biztosíthatom, hogy az előadás elején felhangzó rekviem megrendítő hatással bír. Egy későbbi kulcsfontosságú pillanatban ez a zenei betét majd még visszatér, de arról nem mondok semmit, mert mindenkinek saját szemével kell látnia.
A darab szövege számomra sajnos nagy csalódást okozott. Megdöbbentően rövidnek találtam ezt a (kortárs és többszörösen díjazott!) szöveget ahhoz képest, hogy mennyire súlyos, már-már leküzdhetetlen problémákat tár a néző elé. Kedvem lenne megkérdezni a rendezőt, hogy miért vállalta ezt a felkérést. Mert játékkal kellett pótolnia a szegényes és árnyalatoktól mentes nyelvezetet. Épp ezért értékelendő az, ahogy kimozdította a színészeket a komfortzónájukból, akik játékuk által sokkal kifejezőbbek voltak a szövegnél. Értem, hogy ez egy színházi embernek, szakmabelinek kihívást jelenthet, de csalódást okoz a nézőtéren ülőknek, akik nem hallanak mást pár végtelenségig ismételt szónál. Annál is inkább, minthogy szeme előtt a visszautasítástól az undorig, a féktelen haragtól az elszabadult őrületig a negatív érzelmek szinte teljes palettája megjelenik. Talán ezért is érzem tévedésnek a rituális asztal-jelenetet: amikor egy család különböző generációi egy asztalhoz ülnek, jóval-rosszal, vagyis jó tulajdonságaikkal és hibáikkal együtt látjuk őket; mindenkinek megvan a maga baja, egyiküket sem lehet felmenteni, egyikük sem lehet ártatlan. De különböznek a generációk abban, ahogy a bűneikről vallanak, csakhogy pont ezt nem látni a darabban. A halál nem tesz egyformává, ahogy a szenvedést is mindenki másként éli meg. Ezek kapcsán felmerült bennem pár kérdés: hogyan viszonyulunk a drámákhoz?; a különböző generációk hogyan határozzák meg azt, ami számukra drámai jelentőséggel bír?; a te drámádat én is drámaian élem meg? Ezek a kérdések ugyan színpadi helyzeteket teremtettek, de megválaszolatlanul maradtak, sajnos néhányuk rosszul vagy egyáltalán nem oldódott meg. Ezt hajlamos vagyok inkább a szöveg rovására írni, mintsem a rendezőt hibáztatni azért, ahogy a szöveget felhasználta.
Egyébként A Te érdekedben az a darab, amelyiket minél több embernek meg kellene néznie. Nem annyira jó, mint a Gardénia, de érdemes megnézni, ha nem másért, hát a nagyon is aktuális és mindannyiunkat érintő témája miatt: mit kezdünk a gyerekkori drámákkal, és hogyan tudjuk őket a jövőben értékes tapasztalatok forrásává tenni?
Nona Rapotan: Ne felejts el szeretni! De vajon tudod, hogyan kell?, BookHub, 2019
Fordította: Adorjáni Panna
Nicolae Havriliuc: A játék pillanatának rezgéseiben
A Te érdekedben, amelyet nálunk az Odeon színpadán Balázs Zoltán rendezésében mutattak be (a rendezőnek Elzbieta Chowaniec drámája alapján bemutatott Gardénia című előadását kritikusaink és nézőink egyaránt értékelték), és amelynek sajátossága a rendező korábbi munkáira is jellemző különleges színészi beszéd- és mozgástechnika, ahol a beszéd az egyszerű szavakkal ki nem fejezhető mélységek megörökítésének szükségessége miatt énekké változik (részletet hallhatunk Händel, Sibelius, Mozart, Fauré műveiből). A játéktér (a díszlet Constantin Ciubotariu munkája) egy a folytonos jelen vizén lebegő hajóból áll, ezen helyezkedik el a család (utalás az utazás témájára). Az átlagos megnevezésű családtagok a tér különböző pontjain fontosságuknak megfelelően helyezkednek el. Az autoriter asszony, a „fiús anya” egy karosszékben ül, az árboc tetején (utalás a matriarchátusra). Ő mindent tud, megszokásból mindenkit megfigyel. Az árboc tövében, amolyan őrként, a kisebbik fiú látható barátnője mellett, őrá a család idegenként tekint. Hogy az idő gyorsabban teljen, egymás szórakoztatására szerelmes dolgokról fecsegnek, hiszen a szerelemre nincsen gyógyír. Hátrébb a Nagymama látható, aki magát „nyugdíjas anyaként” határozza meg. Különös odaadással végzi el a mindennapi cselekvéseket (a tea felszolgálását), beszédbe elegyedik unokáival, de szavait szigorú ellenőrzés alá vonja, mintha saját magával beszélgetne. A családot tarkítja, gazdagítja az ékesszóló Nagybácsi. Az ő feladata a vitorlák kezelése. A hajó egyik félreeső oldalában az Apa vagy a „néma szereplő” látható, aki egykedvűen horgászik. Valahol odakint, a nagyvilágban vándorol a nagyobbik gyerek, „a tékozló fiú”, onnan kommunikál családjával.
Ebben a felidézett emlékekkel átszőtt narratív kontextusban, amelyben a szereplők a kommunikációt köznyelvi és metanyelvi elemek segítségével tartják fent, a cselekmény egy hajón kívüli és egy hajón belüli síkra osztható. Akik bent vannak, és nem tudják elhagyni a hajót, mesélnek és beszéltetik egymást. A kinti világban lévő fiúra gondolnak. A tékozló fiú visszatérésére ünnepélyes öltözékben váró családtagok a várakozást helyzetük megváltoztatásával oldják. A fiú megjelenése megbolygatja a terveket, a hajón tartózkodók helyüket elhagyva az asztal köré ülnek. Az áldozathozatal és az önfelfedezési rituáléja következik. Az összejövetel közben feltevődik a rögeszmés kérdés: „Hát apa hogy van?” Mivel a válasz késlekedik, egy hang hozzáteszi: „Valószínűleg nem ez volt a megfelelő kérdés”. A család a sötétben tapogatózik, a feltett kérdés révén viszont szimbolikusan megjelenik egy fénysugár, és megvilágítja a remélt horizontot. A liturgikus hangulatban visszhangzó „Jó éjt!” a pihenni készülő családot egy újabb utazásra készíti fel, amelynek most még csak az elején vannak. „Az előadás alapján az utazás igazi problémája maga a cél.”
A szereplők megjelenése játékukra is hatással van. Küllemük „átalakulásait” a smink és a jelmez (Andrada Chiriac) is segítik. Ám az egyes szereplőket igazából beszéd- és mozgáskészségük határozza meg. A hétköznapi beszédet a láthatatlanba révedő tekintet kíséri, oda, ahol az emlékezet és a szó rejtezik. A színészeket aktívan részt vesznek a szereplők lényegének felfedésében és a csoportban nem-szokványos viszonyokat kialakításában: felerősödnek a kifejezés, az elbeszélés és a felidézés szintjei, eltorzul az arc, mellékhangokat hallunk. Máskor a beszélő hangja elcsuklik, és a csend jelzi a szereplő állapotát. A színészek felejthetetlen alakításokat produkáltak: Cătălina Mustaţă az Anya szerepében, Ioan Bătinaş az Apaként, Silvian Vâlcu a Fiúként, Eduard Trifa Öcsként, Paula Niculiţă Nagymamaként, Simona Popescu a Lányt játszotta, Cezar Antal a Nagybácsit.
Összegzésként: egy színészközpontú előadásának lehettünk tanúi. Eltekintve az absztrahálástól, ami leuralhatja az új színpadi formák után kutató művészi produkciót, Pier Lorenzo Pisano A Te érdekedben című előadása Balázs Zoltán rendezésében megindító és meggyőző. A hétköznapi, mulandó és egykedvű emberek az előadás alkotóinak köszönhetően színházi figuraként, lényeges és tartós jelleget kapva születnek újjá.
Nicolae Havriliuc, Teatrul Azi, 2019
Fordította: Adorjáni Panna
Ileana Lucaciu: Kísérlet egy partra vetett „hajóval”
Az Odeon Színház folytatja közös együttműködését az európai Fabulamundi Playwriting Europe projekttel, amelyet az Európai Unió Kreatív Európa (2017-2020) nevű programja társfinanszíroz. A Gardénia című előadást létrehozó alkotók ezúttal Pier Lorenzo Pisano Per il tuo bene (A Te érdekedben) című alkotását vitték színpadra, mely a drámairodalom örökzöld témáját dolgozza fel: a családi kapcsolatok alakulását a gyerekek felnőtté válása után. A többszörösen díjazott Pier Lorenzo Pisano pontos lélektani elemzéssel mutatja be azt, ahogy az a modern technológia – amelynek köszönhetően a mobilunkon SMS-ezhetünk – tönkreteszi a családi kapcsolatokban a kommunikációt és az érzelemkifejezést. A darab konfliktusa túl egyszerű, cselekménynek nyoma sincs, így a családtagok között létrejövő viszonyok megértésében csak a szereplők közti párbeszédre támaszkodhatunk.
Balázs Zoltán ugyanolyan manierista rendezői megközelítéssel dolgozta fel az olasz szerző szövegét, mint az egyébként hasonló témát feldolgozó Gardénia esetében (amiről ezen a blogon már szintén írtunk), ám ez esetben a díszlet felfokozott látványossága miatt a darab témája szinte érthetetlenné vált. A jelentős európai forrásokból létrehozott díszlet fényűző, a díszletet Constantin Ciubotariu, a jelmezeket Andrada Chiriac tervezte. A díszlet lényegében egyetlen, aprólékosan megépített hajóból áll, nevezhetjük az élet „hajójának”, amelynek orrán egyfajta kalitkában láthatjuk az anyát, a család többi tagját pedig a fedélzeten, az otthonról elszökött fiú kivételével, aki a hajón kívül található. Az előadás vége felé a hajót darabjaira szedik, átadva a helyet egy fehér asztalnak, amely körül a család helyezkedik el. A metaforikus gondolatokkal terhelt absztrakt díszlet nagysága azonban érvényteleníti a szöveget, illetve a rossz kommunikáció miatt egymással feszültségbe kerülő családtagok lélektani tanulmányozásának realista szövetét. A szimbolikus töltetű kiegészítőkkel és hímzésekkel megpakolt jelmezeket mintha egy extravagáns divatbemutatóról kölcsönözték volna, az öltözékek semmilyen módon nem utalnak a szereplők tipológiájára, a karakterük lényegére. Mindezek tetejébe a hajóban két hibátlan kivitelezésű, emberméretű bábut helyeztek el, melyek tökéletes hasonmásai az apának. A színpadi ábrázolás metaforákkal, szimbólumokkal való ötvözése a rendezői elképzelést hivatott kifejezni.
Balázs Zoltán számára ebben a darabban minden bizonnyal a díszlet volt a főszereplő. A színészek mintha nem kaptak volna semmiféle instrukciót a kapcsolatokat tekintve, többnyire mozdulatlanul mondják a szöveget, az előadás végén robotszerű mozdulatokkal kezelik a díszletet, a nők, sőt a férfiak is levetnek magukról pár ruhát, a nők kombinéban maradnak, a szereplőket piros vonalak jelzik – ezek az olcsó rendezői húzások mind kihatnak a színészi játékra. Az effektekkel telezsúfolt általános színpadkép semmilyen módon nem támasztja alá a szöveg drámai anyagát, amelynek célja a jelen valóságában bemutatni egy családot. Nyilván a zene sem hiányozhat a rendezői koncepcióból (a zenét és a sound designt Cezar Antal jegyzi). A rekviemekből származó zenei aláfestés újabb példája az érzelmi töltet nélküli rendezői mesterkedésnek, a színészek a rikoltó zenét tekintve is lelkiismeretesen hajtják végre feladataikat.
A darabban szereplő színészek mind az Odeon Színház csodálatra méltó művészei, akik engedelmesen alávetik magukat a rendezőnek, de játékukban semmi nem fogja meg a nézőket, báboknak tűnnek, akiket egy inspirálatlan bábművész manipulál. Cătălina Mustață a kalitkába zárt Anya szerepében látható, Ioan Batinaş a két hasonmással rendelkező Apát játssza, Silvian Vâlcu az otthonát elhagyó Fiú, Eduard Trifa az, aki szerelmes lesz a Lányba (Simona Popescu), Paula Niculiță a Nagymama, Cezar Antal pedig a Nagybácsi/Idegen. A drámaíró nem nevezi el a szereplőket, a rendező pedig nem ruházza őket fel a replikáikból átsejlő személyiségjegyekkel, csak bizarr ruhákba bújtatott, jellem nélküli bábként használja őket.
A Te érdekedben európai kísérletnek is felfogható, ahogy a programfüzetben is utalnak rá, de valójában inkább egy hazánkban kikötött „hajó” sikertelen kísérlete. A fényűző díszletbe és jelmezekbe beleölt összeg ellenére a látvány nem szolgálja a darabot és annak témáját: azt, ahogy a modern kommunikációs technológia befolyásolja egy család életét. A színészek ebben is az érzelmi töltet és koherencia nélküli rendezői kísérletek áldozatává válnak, az olyan kísérleteké, amelyeket bizonyos „elemzők” fesztiválválogatások során innovatívnak, modernnek találtak.
Ileana Lucaciu, Spectator, 2019
Fordította: Adorjáni Panna