Majdnem egy órán keresztül tényleg olyan a Maladype Don Carlos előadása, mint a 2000-es évek amerikai tini-szappan sorozata, az Orange County: Carlos – magasról ejtve a hatalomra – kizárólag mostohaanyja, a királynő, Erzsébet iránti szerelmére tud gondolni, aki bármennyire is igyekszik hárítani a herceg szívkitöréseit, teljesen ellenállni nem tud. A dolog pikantériája nem is az, hogy Carlos szerelme édesapja, II. Fülöp felesége, hanem hogy a királynő udvarhölgye, Eboli egyrészt a király szeretője, nem mellesleg fülig szerelmes annak fiába. E szerelmi sokszög átláthatatlan kavalkádjában, a körön kívül egyetlen ember akad, akinek fontos, mi lesz az emberekkel, miközben a komplett uralkodói ház önös céljaiért küzd: ő Posa márki. És amikor Posa márki a maga totális szabadságával és idealizmusával odaáll a hatalommániás király elé, akkor megszűnik az érzelmek vihara: hirtelen rólunk lesz szó.

Persze nagyvonalú degradálás lenne azt mondani az előadás első egy órájára, hogy konzervérzelmekkel ügyködő szappanopera. Annál sokkal finomabban, kimértebben és diszkrétebben vannak adagolva az érzelmek, és mindvégig a színtiszta érdekek működtetik a karaktereket, amik megformálásában a Maladype társulata ismét kiemelkedőt nyújt – talán nem túlzás azt állítani, hogy nincs az országban még egy színház, ahol a színészek egytől-egyig ilyen megbízhatóan és ilyen magas színvonalon képesek nem csak működni, hanem létezni a színen.

Kuna Károly görcsösen és frusztráltan csillogó tekintetében minden félelemből táplálkozó hatalommánia és zsigeri féltékenység megtalálható, és ez a tekintet mindent elmond II. Fülöpről – talán olyat is, amit nem feltétlenül akartunk tudni: hogy milyen testközelből egy uralkodó, aki nem tűri az ellenvéleményt. Kuna királya mindeközben végig emberi: hisztérikus kitörései és butasága a folyamatos rettegésből következő korlátoltságból fakadnak. Varga Gabriella Eboli hercegnő szerepében szinte szó szerint veszi a Carlos előtti kitárulkozást: a színésznő engedelmes és öntudatos udvarhölgyet formálva végig kimérten bánik az érzelmekkel, de amint édes kettesben találja magát szíve választottjával, csak úgy zúdítja rá a finom érzékiséggel fűszerezett kacérkodást – Varga pedig jó ritmusérzékű, belülről fakadó formai parádét tart, ami remek alapot biztosít Eboli későbbi, mindent felborító bosszúhadjáratához. Tankó Erika Erzsébete érzékenyen, a szenvedélyesség és a hűség között egyensúlyozva libben férfiról férfira – hol a szív, hol a nemesebb cél vezeti, és úgy marad mindvégig nő, hogy még az ilyen földi dolgok iránt szinte teljesen érzéketlen Posa márkiba is belezúg. Lendváczky Zoltán elemi módon, a legapróbb gesztusoktól a legalapvetőbb karakterjegyekig olyan, mint egy felnövés szélén álló tinédzser, aki képtelen elfogadni, hogy fontosabb dolgok is vannak a világon a szerelmi légyottnál – de folyamatosan szembesítik vele, és ezért érthetően nem túlságosan van oda. Felelősségét csak akkor képes elfogadni, amikor az már legjobb barátja életébe került. Keszég László a hatalom felsőbbrendű céljához minden körülmények között lojális, kimért és merev Alba herceg, Blasek Gyöngyi pedig könnyed felsőbbrendűséggel dirigál a vallás mindenható képviselője, az Inkvizítor szerepében.

Orosz Ákos Posa márkija mindent a felsőbb célnak rendel alá, mindent hajlandó beáldozni azért, hogy egy élhetőbb országot teremtsen, kijátszva az uralkodót, vagy legalábbis valahogy felülkerekedve rajta. Posa ugyan mindvégig az elveiért küzd, Orosz nagyon finoman, egészen emberi mértékkel csempészi be az egyéni érdekeket, a Carlos iránt érzett önzetlen és tiszta barátságot a tetteibe – az már más kérdés, hogy esetében az egyéni és a közérdek egybeesik. Talán nem véletlenül képes halált megvető bátorsággal, szabadon, a bizonytalannal szembenézve vállalni minden királyellenes, igazából emberközpontú gondolatát. A színész ebbe a pár percbe sűrít bele minden mondatot, amit nekünk ma, itt és most egyként kéne hangoztatnunk.
A király persze süket, a figyelem részéről leereszkedés, tartalommal nem járó kegy, érvek nélkül pedig az egyetlen, amit tehet, hogy megpróbálja betömni Posa száját – és az olyan szép kép, amikor a király narancsot gyömöszöl ellenlábasa szájába. Senki ne féljen a lehető legegyszerűbb módon értelmezni ezt a konkrétumot, ugyanis az előadás egyik legmarkánsabb eleme, a narancsfa nem egyszerű Fidesz-allegória – ugyanúgy szolgál pótcselekvésként, vagy szerelmi játékok kellékeként a narancsszedés.

De a színészek bármennyire is játékosan, szabadon, a tekintetünket mindvégig megmozgatva töltik meg a Gombár Judit által tervezett, a nézőtér közepén elhelyezkedő fa-ülőgarnitúrából és narancsfából álló díszlet adta teret, és elemeiben bármennyire is konkrét és érthető a Don Carlos – aminek aktualitását finoman hangsúlyozzák Benedek Mari stílusosan szabott divatos és vagány jelmezei –, az egészben könnyű elveszni. Nem az a gond, hogy a Maladype Balázs Zoltán rendező vezényletében nem egy egysíkú politikai állásfoglalásra vállalkozott, sőt, kifejezetten üdvözítő, hogy az alkotók a drámát igyekeznek értelmezni (dramaturg: Góczán Judit), és abból vonnak párhuzamot a jelenünkre, sokkal inkább az, hogy ezek a párhuzamok, a hozzánk szólás, a színészi munka ellenére eltörpül az előadás terjedelme mellett (rengeteg a fölösleges információ is, amiből néha nehéz kihámozni a lényeget), és bár társulat érezhetően bele-belenyúlt Schiller eredetijébe, nyugodtan teret engedhettek volna még a dramaturgiai ollónak. Az indítékok, a konkrétumok, a mögöttes pedig sokszor ott marad két színészi tekintet között – érezhetően tényleg ott van, csak számunkra, nézők számára hozzáférhetetlen.

A narancsfa égisze alatt kormányzott országban végül egy másik tejhatalmú úr – illetve hölgy –, az Inkvizítor parancsol rendet, aki mellett az addig mindenhatónak hitt király egyszerű gyalognak látszik – be is áldozza fiát, hogy megtarthassa trónját. Hatalom és vallás viszonya pedig bár ebben a záróképben nem mutat túl azon, hogy utóbbi kedvére játszhat az előbbivel, míg előbbi az utóbbival takarózik, azért a megértést az is könnyíti, hogy a Narancsvidék lakói a maguk komplexitásában ekkorra már egyáltalán nem ismeretlenek a számunkra, még ha kevés is a Posa márki.

Nyulassy Attila, 7óra7, 2012

Nem tudom, hogy a Don Carlos nélkül milyen az Egmont – van, hogy a Maladpye Színház egymás után, van, hogy külön-külön játssza a két előadást. Nekem az előbbiben volt részem. A Don Carlos után sajátos hangulatban kezdődik az Egmont: miközben ott munkál a fejekben az előző előadás érzelmi viharokkal átitatott politikai harca és a fejekben lévő kényszer, hogy kezdjünk mindezzel valamit, egyszer csak beindul az ülőgarnitúra közepén tátongó lyukban – ahol eddig a narancsfa tornyosult – a magyar- és világslágereket játszó élő-rádió, utcai zavargásokról jelentve és politikusi felszólalásokat közvetítve. Amitől valahogy szívmelengetően forradalmi lesz a hangulat a Mikszáth tér 2. alatt található lakásban. A zenének és a színészek könnyedebb, hatáselemekre építkező játékának köszönhetően pedig még az a lehetőség is bevillan a kisagyba, hogy az Egmont tényleg itt játszódik előttünk.

Gyorsan essünk túl a technikai problémákon: a Maladype Bázisnak finoman szólva is borzasztó az akusztikája, amit egyébként a színészek könnyedén átbeszélnek, azonban amikor előadásnyi méretű koncert dübörög a közvetlen közelben, akkor rutin ide vagy oda, hallhatatlanná válnak – ahogy ez sokszor elő is fordul. De csak pár fontos mondat, vagy szó veszik el, ugyanis az előadásban gyakorlatilag végig párhuzamosan szól a rádió és mennek a jelenetek. Egyszerre hallunk egy Republic-slágert, és azt, amint a szereplők Alba herceg és serege közelgő jöveteléről értekeznek. Mert a helyzet itt sem rózsás: miközben Klára fülig szerelmes Egmontba, édesanyja azon van, hogy Brackenburghoz menjen hozzá, mert hát szíve választottjának sorsa több mint kétséges, ugyanis a spanyol inkvizíció ellen lázongó flandriaiak éjt nappallá téve az ő nevét kántálják. Tán mondani se kell, hogy Alba és Egmont közül utóbbi húzza a rövidebbet, börtönbe kerül, aztán bitófán végzi – még annak ellenére is, hogy kompromisszumkészségét illetően nem érheti panasz.

Egmont ugyanis nem Fülöp ellen, hanem egy értelmes, emberi keretek között vezetett országért harcol, ahol az emberek nincsenek megfosztva saját szabadságuktól, ahol nem nemzet, hit és egyéb közhelyek mentén próbálják őket fanatizálva megvezetni. Egmont bármennyire is lázadónak tűnik, valójában nem lázad, csak vannak elvei, és keresi a jobb élet lehetőségét – nem véletlenül próbál egyezséget kötni Albával sem: csak a falat próbálja lazítani, hogy a rendszer ne betonként működjön, hanem az emberekre épüljön. Erre Alba felelete minden esetben a beton – dialógusok remekül játszik és értelmezik újra és újra Fülöp uralkodási elvét: a törvény a hatalomról szól, nem a népről. A népnek meg kell mondani, hogyan élhet. És ez nem lehetőség, hanem kényszer. Beton.

Kontextust igazán Varga Gabriella és Jászberényi Gábor rádiós kettőse teremt. Álkedélyesen, amolyan igazi hatásvadász módon játszanak a remekül megírt műsorkitöltő szöveggel (van aktuálpolitika, privát vélemény, sms-hozzászólások és minden, ami egy rádióban megszólalhat). Az igazán kuriózumszámba menő hangulatot az élőzene adja: Jászberényi egyrészt profin és pontosan váltogat a különböző popszámok akkordjai között – stílusos a stílus nélküli zenei egyveleg –, Varga pedig, miközben a világ legtermészetesebb módján hozza Pármai Margit öncélú hisztijeit, igazi rocksztárként létezik és énekel: hangja nemcsak betölti a teret – ami elnézve a szobaméretű színpadot nem olyan nagy kihívás –, de úgy cseng és áthat mindent, mintha tényleg koncerten lennénk – mindennek a szexi lazasága pedig kifejezetten imponáló, sőt, elénk varázsolja komplett Budapest összes bulijának vágyaktól terhes, frusztrált miliőjét.

Ebben a világban aztán működnek a hatalmi játékok. Lendváczky Zoltán Orániai Vilmosa lelkes ártatlansággal igyekszik elsajátítani az uralkodói felsőbbrendűség minden csínját-bínját, de Alba herceg fiában ott a kétség is, amit finom átgondoltsággal adagol a színész Vilmos és Egmont dialógusa során. Keszég László könnyed merevséggel ragaszkodik Alba herceg karakteréhez, hideg precizitással, mindvégig a célt tartva szem előtt működteti a hatalom jobb kezét, ami korlátolt intelligenciájától válik igazán veszélyessé – a színész jelzi: Alba tudja, mit cselekszik. Blasek Gyöngyi kotnyeles, aggódó, a körülményeket felmérni képtelen édesanya, a lányát alakító Tankó Erika pedig mértéktelen vágyakkal működteti Klárát, akinek szenvedélyessége nem árucikk: valóban szeretetből és szerelemből fakad. Orosz Ákosnak ismét a hatalomkritikus szerep jut, és ahogy Posa márki, úgy Egmont is kompromisszumkész a nagyobb cél érdekében – végül őt is kivégzik. Orosz ezúttal sokkal szélsőségesebb alapszituációt fog közre, hiszen Egmont öntudata keveredik némi kiábrándultsággal és nihilizmussal is – legalábbis valami ilyesmire utalhat a töménytelen mennyiségben felszippantott kokain.

Rengeteg, a kokainhoz hasonló gesztus hígítja és próbálja közénk hozni az Egmontot – a civil hatást keltő ruhák, a tökfőzelék tükörtojással, a helyszínre utaló kiszólások, a felszabadult házibuli hangulat stb. De bármennyire is a Don Carlosszal együtt kap igazi löketet az előadás, pont ettől válik ellentmondásossá is – lehetetlen szabadulni attól a gondolattól, hogy a produkció az előző folytatása (hiszen a színészek a másik előadáshoz hasonló karaktereket játszanak, fogalmaznak meg újra – egy kicsit más nézőpontból – gondolatokat), de a forma alapján sokkal inkább az itt és most a fontos benne, ahogy izzik is a forradalmi hangulat és munkál a kérdés: változás vagy beton. De a Don Carlos nem múlt, hangsúlyosan előttünk játszódik, hangsúlyosan kapcsolódik a mai közélet kérdéseihez.

Azt már csak remélni lehet, hogy a hétköznapjainkból indító előadás Egmont bukásával nem jövendőt mond, hanem csak egy lehetséges jövőképet fest – a szigorúan állapotot felmutató és nem továbbgondolásra késztető, kicsit hirtelen zárás következtében könnyű kibújni a kérdés alól. De a társulat valamit nagyon eltalált, hiszen nem kell megerőltetnünk magunkat ahhoz, hogy betonba ütközzünk. Vajon megtörhető-e?

Nyulassy Attila, 7óra7, 2012

Még csak az előbemutatót láttam, de el tudom mondani, kik menjenek ősszel megnézni a produkciót. Amint csak tehetik, készüljenek a tollforgatók, hogy újra megtapasztalják a dramaturgiai „gyorsulás"-nak azt a schilleri változatát, ami csak ahhoz az érzéshez hasonlítható, mint amikor fölszálló repülő széktámlájába préselődik az ember.

Ezt a hatást már a Don Carlos közepes előadásai is kiváltják, de ez a mostani, villámló esemény mindezt fölerősíti. Menjenek rendezők és tervezők, hogy Gombár Judit központi szökőkút formájú, sokszögű padjából szobaszínházi körülmények közt lássák föl-föltörni a dráma fölbuzgó jeleneteit. Menjenek a színészi munkának örülni tudók. Látható lesz a szülés után csúcsformában visszatérő Varga Gabriella, mint Eboli. Fülöp királyként megjelenik Kuna Károly, akiről időről időre elfeledkeznek, hogy most megint beigazolódjék, ilyen sötét és égető jelenléte csak keveseknek van, utoljára tán Fülöp Viktor körül forrott így a levegő. (Talán van még, aki emlékszik a nagyszerű táncos utolsó, Radnóti Színház beli pillanataira a Szarvaskirály-ban.) S menjenek az önző és reménykedő nézők, akik Keszég László márványból faragott Alba hercegét látva elképedhetnek és megnyugodhatnak: van még magyar férfiszínész, akiben a gondolat és érzet gyúanyagként van jelen, s aki olyan típusú erő képviseletére képes, amitől elszoktunk már színházainkban. S látható lesz Erzsébetként Tankó Erika, Lendváczky Zoltán mint Don Carlos, Blasek Gyöngyi több szerepben, s Orosz Ákos mint magnetikus erejű, nem is evilági Posa márki.

Kénytelen vagyok elismerni, hogy a reklámszöveg, mely az őszi Don Carlos és Egmont előadásokat hirdeti, okkal használja az adott stílussal kapcsolatban a „minimalista monumentalizmus" kifejezést. Tektonikus események tapasztalhatók meg itt, egy szobaszínház erőterében.

Gabnai Katalin, Mindenki Színháza, 2012

A hatvanöt perces játék a tervek szerint a villámló lelkületű Schiller-produkció, a Don Carlos után, annak színészeivel kerül bemutatásra, vállalkozó kedvű nézők számára. Én külön láttam az egymásra rímelő klasszikusok alapján készült előadásokat, de máig emlékszem, hogy a Don Carlos után, még ha darabokra szabdalt lélekkel is, de úgy távoztam, mint a közönség nagy része, hogy: „Érdemes!". Ez elsősorban Schillernek, másodsorban a csapatnak köszönhető. Az Egmont esetében, a kezdeti percek tájékozódási zavara és meglepetése után, mi nézők igen hamar egy másik fajta örvény forgásába kerülünk, s a Goethe művének minden oldalú tehetséges átköltése és kifordítása révén született fergeteges szatírjátékot látva csak egy kérdés marad bennünk: „Érdemes?"

Azon el lehet merengeni, hogy Goethe egyedüli szerzőként való szerepeltetése a plakáton hány százalékban fedi a valóságot, hiszen bár a romantikus hőstörténet lényege megmaradt, a köznapivá tételt segítő apróságok eléggé elszínezik a szöveget. De mindenek felett a kortársi médiakörítés, elsősorban Varga Gabriella és Jászberényi Gábor szenzációs kereskedelmi rádiós zenei mutatványa lopja el a show-t. Az előző játék Posa márkija itt Egmont (Orosz Ákos), Alba herceg Alba herceg (Keszég László), Lendváczky Zoltán pedig Carlosból lett Orániai Vilmos. Ragyogó az anya-lánya páros két szereplője, Blasek Gyöngyi és Tankó Erika.

Ez most csupán egy rövid híradás, de mondhatom, ha volt előadás életemben, ami után azt éreztem, rögtön, a befejezés után, hogy „Ezt most akkor kérem még egyszer, újra, de pontosan ugyanígy!", akkor ez az volt. Fergeteges, csupa ritmus esemény, gyógyító erejű, vitriolos mutatvány. Mondhatnám: csak gondolkodóknak. De nem így van. Aki álmaiból eddig föl nem ébredt, azt is megszúrják most itt, a Mikszáth téren. Felébresztő színház ez, mely az évad kimagasló könnyűzenei produkcióját is magában foglalja. Balázs Zoltán már máskor is igazolta, hogy közelében megfényesednek a színészek. Nos, talán jobb is, hogy a zenei producerek nemigen járnak színházba, így nem kell félni, hogy Varga Gabriellát netán elveszítik a Maladype nézői.

Gabnai Katalin, Mindenki Színháza, 2012

Norman Bel Geddes, amerikai festő-díszlettervező, az ezer személyes Guild Színház megteremtője istenkísértő arénát tervezett az Isteni színjátékhoz. Becsvágyó monumentalitása sosem valósult meg, a költségek okán, de elhíresült.

Max Reinhardt ezt követően tőle rendelte meg A csoda világturnézó díszletét. A krőzusi kiállítás csábító látványosság. Puritán változata a belső szépségeket tolja a mutatvány előterébe. Kazimir 1968-ban a Körszínházban estélyi ruhás oratóriumként rendezte meg Weöres Sándor szövegszerkesztésében, Sulyok Mária és Básti Lajos muzsikásan hangzó recitálásával.

A Maladype Színház félretett uzsonnapénzükből állította a Trafó terébe a maga Dante Pokol előadását Polgár Péter leleményesen takarékos díszlettervei szerint, Horányi Júlia jelmezeivel. Magas tudású világítással pokoli sötétet, sejtelmes derengést hoznak létre.

Körben harminc fémszerkezetű, modern bárszéken ülnek a fekete leplekbe öntött lelkek. Egy-egy fedetlen felsőtest, női váll fehérlik csupán. A háttérre pingált, sas orrú arcukat sisakkal álcázó, fenyegető alakok fél-jelenlétükkel végtelenítik a játszókat.

Fortyogó, hullámzó, áradó, képlékeny tömeg. Néha áthatolhatatlan falanx. Atomokra bomlanak. Kámzsájuk fedi arcukat, mégis ha kilátszik egy szempár, élettelen, tárgyszerű mozgó túlvilági tárgyak. Teljesítményük okán regisztrálandó Alscher Bettina, Bordi Gábor, Csányi Sarolta Lívia, Horák Zita, Horváth Lilla, Juhász Dalma, Kerekes Tamás, Kovács Judit, Krausz Gergő, Kutrik Lilian, Lakos Marcell, Lukáts Kata, Mácsai Kati, Nagy József, Nemes Zoltán, Orbán Ildikó, Orgován Letícia, Pataki Viktor, Peller Cintia, Rábavölgyi Tamás, Sákovics Eszter, Samu Tímea, Urai Dorottya, Varga Brigitta, Zelencsuk Kata hangsúlyos színpadi jelenléte. Huszonöt felhívásra jelentkező civil egy hetes próbával – tudtommal: ingyen – fegyelmezett odaadással szolgáltatták az imbolygó, szálldosó, leheveredő, eltűnő, majd előderengő, dinamikus díszletté összeálló bűnös lelkeket. Fekete klott lebernyegeikben emlékeztetnek a húszas évekből Madzsar Alice és Palasovszky Ödön mozdulatművészeti frontharcos kísérleteire.

Kerényi Ákos, Mogyoró Kornél ütőhangszeren játszik együtt, mintha a mozdulatok dobbannának, kondulnának, susognának. A zenei kíséret adja a mozgást, vagy a mozdulatok hallatszanak.

Sötét korszak szülte a Színjátékot. Kétfelé hasadt, kibékíthetetlen pártharcok. Árulások, csalások, erőszak, viszályok, hatalmi tolvajlások, megvetendő mohóság, a köznép nyomorgatása, szemérmetlen pénzügyek, elvtelenség, vérbosszúk, gyilkosságok, ronda hazugságok kora ez. A politizáló Firenze kora. Az előadás az elfajzó, a kapcsolatokat átható bűnöket maiakként érzékelteti, Dantéból egyetlen szempilla rebbenésnyi kikacsintástól mentesen.

A központi fémszerkezetű díszlet – lehet koponyákkal megkoronázott fogorvosi szék, roppant méretű, kétkarú dugóhúzó - közepén ül, mint Dózsa György az izzó trónon, maga a szerző. Dante Alighieri. Nem szál alá a pokol bugyraiba. Fejében működik a látomások sora. Faragó Zénó hangját nem zengetve, erővel, egyhangúságtól nem mentesen a középpontban ülve adja. Mellette két kísérője: Beatricét a kívül-belül kristály szép Fátyol Kamilla exponálja, majd hamarosan szétpattan jelenléte, akár egy szivárványló szappanbuborék. A továbbiakban láthatatlan.

Lucifer szerepével tehetetlen Orosz Ákos. Játékmodora a megszületése előtti Ungvári Lászlóé. Maszkja e sorok írójának megszületése előttről Csortos Gyula teátrális sminkje. Mögöttük, fölöttük Ladányi Andrea (Vergilius) szenvtelennek mutatkozó szenvedélyessége képviseli Dante megvesztegethetetlen politikai gyűlölködését, mindent felülnézetből, bölcsen, szellemi fölénnyel átlátó engesztelhetetlenségét. Az átvilágító ész könyörtelen ítélkezését. Nem hiányzik Ladányiból a hiábavalóságok fölötti metsző gúny. A tartózkodó irónia. A nagytehetségű előadóművészre két kritikai téves fogalom végkép nem illik. Az eszköztelenség, mivel színészi tömörsége a magas izzáson szikárrá kovácsolt lényeget közvetíti. A másik: az átélés, Ladányi ezzel nem vádolható. A magát elborultan ihletettnek érző színészekkel szemben Ladányi, mint a nagyok rendszerint, a személyiség teljes összpontosításával játssza végig szerepét.

Kiemelkedő teljesítmény Ligeti Kovács Judit (több megtestesítése közül Thais, a kurtizán), Tankó Erika (Francesca) és Tompa Ádám (Paolo) szerelmi jelenete: „ajkon csókolt, remegve izgalomtul. Igy Galeottónk lett a könyv s írója. Aznap többet nem olvasánk azontúl" Babits terzinájával. Tompa Júdása erős képileg-színészileg és testmimikai megvalósításban. Lendváczky Zoltán az alaktalan fekete emberi bugyorból elő-előbukkanó groteszk kínlódású bábfeje, valamint Páll Zsolt brutális jelenlétei.

Olvastam néhány sebtiben-kritikát a Pokolról. Panaszolták: nem értik. Olvasták a Színjátékot? Én olvastam. Nem értettem. Beszélni tudnék róla, írni is, de nem értem. Görcsösen megérteni akarják Dantét, megérzés helyett. A színház nem a ráció helye. Ha minden áron értelmet keresünk a játékban, rossz felől döngetjük az ajtót, sosem jutunk be. Nem is merülnék el filologizálásban. Nem vetném egybe Babits fordítását Nádasdy Ádámnak az alkalomhoz készült új szövegével, és nem bajlódnék a Thomas Mann Doktor Faustusából kiszelt, valamint Paolo Santarcangeli patchwork beillesztett foltjaival. A Trafóban másfél órás Pokol nem irodalomóra Dantéból. A Városligetben, a Körszínházban robbanó nyári kasszasiker volt az Isteni színjáték. Tódultak hozzá. Jegyet vettek. Megnézték. És művelten jöttek ki a színházból. Büszke tudat dagasztotta a nézőket, hogy bepótolták mulasztásukat. Többéves szellemi belefeledkezést három óra alatt abszolváltak. Tudják már a Divina commediát.

A Maladype Dante-előadása más. Balázs rendezései halálra szántan szembe mennek a robogó színházi trendnek. Nem is a Mindentudás Egyetemének Dante-kurzusa. Nem irodalmi gyorstalpaló.

Öntörvényű színház.

Molnár Gál Péter, szinhaz.hu, 2011

Nem kevés időbe telt, amíg rájöttem, hogy a kortárs magyar színházi élet legizgalmasabb figurája számomra minden kétséget kizáróan Balázs Zoltán, a független Maladype Színház művészeti vezetője, arca és rendezője. A lassan tíz éves társulat jubileuma ünneplése alkalmából március 31-én mutatta be Dante Isteni Színjátékának Pokol színéből készült legújabb darabját, melynek a Trafó adott helyet.

A Balázs Zoltánnal kapcsolatos felfedezésre az vezetett rá, hogy míg az elmúlt években a Maladype társulatát befogadó Bárka Színház bemutatóit figyeltem lázasan, mióta onnan kiléptek, kevésbé foglalkoztatnak az ottani történések. Amikor a Thália Színház felé fordultam, megint miattuk történt. Lassan leesett, hogy valójában ezt a rendkívül tehetséges, még mindig nagyon fiatal rendezőt, társulatalapítót követem. Most viszont, a Bárka elhagyása után jelentős változásokon ment keresztül a Maladype. Úgy tűnik, nyitott alkotói műhelyük "a bázis" létrejöttével és a társulati tagság szinte teljes kicserélődésével új útra lép. Az elmúlt évtized szummája s egyben a jövő lehetőségeinek csíráját hordozza az előadássorozat, melyet Dante Isteni Színjátékából formált trilógiára fűztek. E trilógia első darabja a március utolsó napján bemutatott, az eredeti Babits Mihály-féle fordítást Nádasdy Ádám új hangjával váltogató Pokol.

Nem vagyok rá büszke, de gimnazista éveimben a kötelezőket igencsak megúszósra vettem, ezért Dante Alighieri Isteni Színjátéka is csupán vázlatszerűen ért el hozzám. Ez a mű ugyanakkor az alapműveltség része, tehát megkerülhetetlen emlék, mely a középkori Itália hangulatát, szellemi irányzatait és mindennapjait idézi. Nap, mint nap elhangzanak tételmondatai, s utalunk rá számtalan beszélgetésben. Belegondolni is nehéz, hogy mindez hétszáz éve született meg. Most viszont újra életre kelt.

Balázs Zoltán visszanyúl a középkori misztériumjátékok eszköztárához, de modern-minimalista külsőbe csomagolja. Már a kezdőkép megalapoz mindent, kifejezetten erős hangulatot teremt. Dante figurája (Faragó Zénó) egy Gigert idéző trónuson ül, spotlámpa világítja meg, rajta a földi élet szimbólumai (arany és bőr), de felfelé tekint, a fény felé. Kétoldalt pedig a homályba burkolózva öleli őt az angyali Beatrice (Fátyol Kamilla) és Lucifer (Orosz Ákos). Körülöttük fekete kámzsába burkolózott figurák (az önkéntesekből toborzott kar) ülnek, akik érzéketlen szemlélői az emberi vívódásnak. Dante monológja indít, majd a kétféle csábítás felett megjelenik a ráció és a szellem Vergilius alakjában, aki a trón fölé nyúlva mintegy felülemelkedik a költő belső harcán. Vergilius szikár figurájába a feszített márványtestű Ladányi Andrea lényegül, s az ő útmutatásával kezdetét veszi a nagy "kaland" oda, ahol ember csak képzeletben járhat, a halottak birodalmába.

Az utazás először a pokolba vezet, ahol válogatott büntetésektől sínylődik az isteni rendben kevésbé szerencsés sokaság. Ahogyan Dante sorra kérdezi a bukott lelkeket szerencsétlen sorsukról, a játszók és a kar élő szobrokká, a bűnök megtestesüléseivé alakulnak Szöllősi András precíz koreográfiájára. Disznóként röfögnek-lihegnek, Vénusz helyett prostituáltat szülnek, fagyott vagy fortyogó vízzé válnak, máskor száraz fává, szétszakított testekké vagy gigászokká lesznek, Odüsszeusz és társai jelennek meg, a Minótaurusz, akinek féktelen dühe soha nem csillapodik, s azok a szerencsétlenek, akik saját emésztő tüzükben égnek örökké. Mindez létrejön előttünk, csont nélkül, mondhatni, bár a tempó olyan gyors, hogy felfogni sincs időnk a Dante korában aktuálpolitikainak számító utalásokat. A főhős azért faggatózik, hogy az élők világában emléket állíthasson a kárhozottaknak, akiket sok esetben igaztalan vádak értek, ezért kérdezi-faggatja őket minduntalan, de valójában statikus pozícióban marad szinte végig, önmagában utazik, s önmagára (saját humanitására) talál a történetekben.

A hangok és a zeneiség meghatározó az előadás során. A kar suttogása, zsongása, kántálása, csoszogásuk vagy épp menetelésük zaja épp olyan fontos, mint a szintén kámzsába öltözött két multi-instrumentalista (Kerényi Ákos és Mogyoró Kornél) néhol meditatív, máskor lüktető-pszichotikus vagy egészen erőteljes, a szúfitánc őrült körforgását idéző ritmusaik, dallamaik. Lelöknek a tudattalanba, segítenek, hogy átadhassuk magunkat a szédítő utazásnak.

A díszlet (Polgár Péter munkája) egyszerű, halál és vér, a fekete és a vörös dominálnak a trónus körül, mely magányosan emelkedik a játéktér közepén, mintha az ember tudati központját jelképezné annak ezernyi kivetülése közt. A háttérképben arctalan kámzsás tömeg fordul felénk. A ruhák egyszerűek, sötétek, csak a hosszú szoknyába és hálós felsőbe öltözött Lucifer, a hely ura valamint a félmeztelen Dante tűnik ki a többiek közül. A szellem útját járó Vergilius szürke, az erény és menny felé vezető Beatrice barna, így ők is beolvadnak a sötétségbe, a többiek közé.

Faragó Zénó jó, elviszi a hátán az utazást, szövegmondása remek, karakterét is kiválóan hozza, emlékezetessé teszi, megjelenésének súlya van. Hozzá fűződik a már-már katartikus jelenet, mikor Lucifer elfoglalja helyét a trónuson, karjában eksztázisban égő jegyesével, Júdással. Dante meg akarja menteni a pokol legmélyére bukott Júdást, akinek rövid meséje mély emberi gyengédséget és együttérzést vált ki belőle. Csodálatos pillanat, talán csúcspont. A Lucifert alakító Orosz Ákos számomra kevésbé volt meggyőző, hiába kerül végül ő a középpontba, foglalva így el birodalma uralkodói székét. Valahogy ijesztőbb, vérfagyasztóbb, fajsúlyosabb karakterre számítottam, helyette Dante kissé felszínes, merev kétkedő aspektusát kaptam. Nem győzött meg. A másik oldal, a csodálatos Beatrice, aki a hajnal eljövetelével egybeolvad az utazóval szenvedélyesebb és izgalmasabb is, ami furcsa, mert a figura nem sokrétegűségéről híres. Ladányi Andrea Vergiliusként egészen nagyot alkot, ahogyan életre kelti archaikus szövegét egy rendkívül szigorú idegenvezetőként.

Alapvetően kitűnő előadás a Pokol, éreztem a zseniális ötleteket, azt, hogy mindenki, aki részt vett a munkában, pontosan értette a rendezői koncepciót, ezért majdnem tökéletesen tolmácsolta is. A koncepció márpedig valóban remek. A társulatnak azonban még van dolga: összecsiszolódni, összeérni, tapasztalatot szerezni, mert rendezőjük sokat vár tőlük és remélhetőleg nem éri be kevesebbel.

Nagy Nikoletta Anna, kultblog.hu, 2011

Mint egy oratórium szerkezete.

„Bizony, kedvesem, szimbólumokkal kell beérnünk, ha a pokolról szólunk, mert ott mindennek vége van, nemcsak az áruló szónak, hanem egyáltalán mindennek, sőt ez a legfőbb és legelső jellemzője, ezt kell elsősorban közölni és ezt tapasztalja elsőbben az új jövevény is odalenn, s ez az amit, hogy úgy mondjam, ép érzékeivel eleinte föl se fog, meg sem ért, mert a józan ész, vagy az észnek ki tudja milyen korlátozottsága akadályozza a megértést...” Thomas Mann: Doktor Faustus

A Maladype színház társulata nagy fába vágta a fejszéjét, amikor Dante Alighieri Isteni színjátékának a Pokol c. első részét állította színpadra. Természetesen a hatalmas művet lehetetlen a maga teljességében bemutatni. Így aztán már magában az is óriási munka, amit a rendező Balázs Zoltán és Góczán Judit dramaturg előzetesen elvégzett, vagyis kiválasztani azokat a sarokpontokat, amelyek fontosak és szükségesek, kiválasztani a főszereplők mellé azokat a mellékalakokat, a Dante által a pokolba telepített sokaságból, akik megjelenjenek az előadásban. A szöveget újrafordíttatták Nádasdy Ádámmal, és ezzel a mai beszélt nyelvhez közelítették. Kivéve Vergilius, a Vezető szövegeit, ő továbbra is a veretes Babits fordítás sorait mondja, így a modernebb hangzású rész mellett az archaizáló babitsi szöveg jeleníti meg a Dante és Vergilius nyelve közötti különbözőséget. Az eredeti költeményhez úgynevezett vendégszövegeket illesztettek: Paolo Santarcangeli Beszélgetések a Sátánnal c. kötetéből és Thomas Mann: Doktor Faustus c. regényéből. A prózarészletekkel tovább gazdagodott az előadás filozófiai, világnézeti mondandója, de egyben még tovább nőtt a szöveg statikussága.

Ezzel az előadással Balázs Zoltán azt a vonalat folytatja, azt az utat járja tovább, amit korábban pl. a Theomachia vagy az Akropolisz előadásával elkezdett, vagyis azt, a sokféleképpen meghatározható színházi formát, melyet szertartásszínháznak, mozgásszínháznak neveznek, de amely meghatározások mégsem fedik pontosan a stílusát. Természetesen a jelen előadásba beépült mindaz a tudás, és fejlődés, ami a rendező és a társulat több évi közös munkájának eredménye. Amíg Kazimír Károly a hatvanas években, a Körszínházban bemutatott alkotása inkább a felolvasó-színház felől közelített az óriási, epikus műhöz, addig, ez a mostani rendezés sokkal nagyobb hangsúlyt és teret ad a mozgásnak, a koreográfiának.

Feltűnő az előadás szinte zenei szerkesztésmódja. Mintha egy nagy oratórium szerkezetét látnánk, hallanánk. A nagy kórusokat az arctalan, elkárhozott lelkek mozgása helyettesíti. Keringenek, összesodródnak és szétválnak, egymáson hevernek, fákká ágasodnak, hullámzanak, mint a víz, szoborrá dermednek, szétszóródnak és összepréselődnek, menetelnek, geometrikus térformákba rendeződnek, és a földön görögnek, ahogy a helyzet kívánja.

A három főszereplő: Dante, Lucifer és Beatrice monológjai olyanok, mintha az oratóriumok nagy szólóáriái szólalnának meg. A tömegből kiváló nevesített szereplők történetei, az oratóriumok kisebb ariózóit idézik. Vergilius szövege pedig az egész darabon végighúzódó hatalmas recitativóként meséli, magyarázza a helyszíneket, eseményeket. Az előadás hangulatát erősíti a különös hangzású élő zene, amelyet ütőhangszereken Kerényi Ákos és Mogyoró Kornél ad elő. Evidencia, hogy el kellett kerülni az illusztrálás, a képregény vagy a revüsítés csábítását.

A Trafó színpada majdnem üres. Az előadás kezdetén a falak mentén ülnek, állnak a fekete köpenybe, csuklyába öltöztetett alakok, a névtelen szenvedők, a bűnös lelkek, az elkárhozottak, akiket önkéntes civilek alakítanak. A színpad közepén egy kissé emelt, kerek pódiumon hatalmas, koponyát és csontvázat idéző, pilótaülésre emlékeztető, fémszínű forgószékben ül a főszereplő Dante. Az ő utazását kísérjük végig a Pokol bugyraiba, az emberi lélek mélységeibe, saját lelke legbelsejébe. De nem csak mi kísérjük őt a nagy úton, hanem meghalt szerelme Beatrice, valamint Lucifer, aki ebben az előadásban nem az út végén várja, hanem vele, benne utazik ő is. A nagy útra Dante példaképe Vergilius vezeti, kalauzolja a költőt.

A Dante által nevesített elkárhozott lelkek a társulat színészei. Mindnyájan sok szerepet, sok karaktert alakítanak. A férfiak néha nőket, a nők néha férfiakat. Nehéz feladatuk van, hiszen konkrét cselekmény híján pillanatonként változniuk kell. Egy villanás alatt kell megmutatniuk egy-egy alakot, egy-egy jellemet, egy-egy drámát. Szenvedőket, vágyakozókat, dühöngőket, átkozódókat, beletörődőket, azokat a bűnösöket és bűntelen bűnösöket, akik fel-felbukkannak az arctalan tömegből, majd eltűnnek, visszasüllyednek. Mindegyikőjüknek vannak emlékezetes pillanatai, a sok figura közül olyan, amelyik maradandó képként vésődik az emlékezetbe. Lendváczky Zoltán vidám pillanatokat is becsempész a komor világba a testétől külön létező fej bemutatásával. Ligeti Kovács Judit legemlékezetesebb pillanata Thais, a nagy hetéra visszafogott, lírai megmutatása. Páll Zsolt, mint Odysseus, Minos és Minotaurusz marad emlékezetes. Tankó Erika Francesca da Rimini történetében bemutatja a szerelem mindent legyőző hatalmát. Egy nagy pillanatban, erős színpadi képben, sokféle képzőművészeti asszociációt ébresztve a nézőben, Tompa Ádám, mint a keresztről levett Krisztus fekszik Júdásként a trónon ülő Lucifer ölében.

A rendező Balázs Zoltán, Vergilius szerepére először Béres Ilonát kérte fel, aki különböző okok miatt nem tudta a szerepet elvállalni. (De a bemutatón nézőként jelen volt.) Ekkor kapta meg Vergilius szerepét a táncművész Ladányi Andrea, aki az egész előadás folyamán Dante mögött szinte mozdulatlanul állva mondja félelmetes mennyiségű és nehézségű szövegét. Vergilius, mint Dante lelki vezetője a nagy utazáson, mindennek az eredője, a kezdőpontja. Ő a Küldött, aki teljesíti feladatát, kalauzolja és védi a költőt. Ő nem kételkedik, nem kérdez. Minden szó, minden mondat, amit elmond: kijelentés, állítás. Minden mondata, szava súlyos. Nincs neme, nem férfi és nem nő. Nincsenek, nem lehetnek érzelmei. Ő maga a súly. Az értelmezés. Egy tömbből faragott monolit.

Lucifer Orosz Ákos alakításában nem a szokásos gonosz, nem ördögi, nem démoni. Neki sincs neme. Női ruhás lény. Halkszavú cinikus. Thomas Mann mondatai súlyos igazságokként gördülnek ki a száján. Aztán egy nagyon hangsúlyos pillanatban ő ül a székbe, mintegy a világ trónusára.

Beatrice, Dante halott szerelme Fátyol Kamilla. Ő is végigkíséri a költőt az utazáson. Az előadás elején hatalmas monológgal indít. Paolo Santarcangeli gondolatát mondja el arról, hogy az ember hányféleképpen képes ölni. Milyen változatos módokon képes megsemmisíteni másokat és aztán persze, hogyan lesz az áldozatból maga is gyilkos. Kemény, fájdalmas, szinte elviselhetetlen mondatok a szánalomról és az emberi aljasságról.

Dante, a nagy utazó Faragó Zénó. Szaggatott, mélyről feltörő szavakkal kezdi az előadást, „az emberélet útjának felén” majd hosszú szünet után folytatja. Űléséből jóformán ki sem mozdulva utazik. Egyszer, egy rövid pillanatra kel fel a székből, hogy átadja azt Lucifernek.

Az előadás végén, amikor végéhez ér a nagy utazás, lassan sötétbe borul a színpad, eltűnik minden szereplő, az utolsó fénysugár a székében körbeforduló költőre esik, majd végleg kialszanak a fények.

„Most pedig közlöm, hogy a poklot épp a hozzád hasonló elmék népesítik be. Nem olyan könnyű odakerülni, rég helyszűkével küzdenénk, ha minden jöttmentet beengednénk...”

Gold György, Szabadidő Magazin, 2011

Vajon mi az apropója, hogy a Maladype Színház elővette az Isteni színjáték első harmadát, és színre állította. Modernsége miatt? Ugyan, hiszen Dante konzervatív katolikus, a bűnök kemény szavú felsorolója és ostorozója. Igen, de Dante a korának legmodernebb embere is, minden riporterek őse (© Egon Erwin Kisch), aki őszinte érdeklődéssel megy a szörnyű látványok elébe, pedig egyértelműen megkapja a kockázati feltételeket: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”

És mindezt miért? Hogy szerelmét, Beatricét eljuttathassa, keresztüljutva poklon, purgatóriumon át a csillagokig. Le lehet porolni Dantét? Úgy látszik, igen. De le kell-e? Bizony, nem árt neki. Nem azért, mert érzelmei, gondolatai lennének porosak, épp ellenkezőleg. Csakhogy a fogalmazásmódja erősen középkori, megnyilvánulásai mondatfolyondárok. Viszont amit leír, megmutat – sőt felmutat –, az elő-elővehető. Például amikor romlanak az erkölcsök.

Valljuk be, az erkölcsök mindig romlanak. Nem volt még kor, melynek seniorjai ne panaszkodtak volna a juniorok hitványulásán. Vagy ott van a Dante korában már több mint egy évszázadra visszatekintő a politikai harc a guelfek (pápapártiak) és a ghibellinek (császárpártiak) közt, mely újra visszhangot tud verni napjainkban. Hiszen bármikor akad két, egymással birkózó politikai erő, melyek közül egyik sem hótisztaságú. Szóval Dantét újraolvasva, újranézve találunk mához szóló gondolatokat.

Így hát most már csak a szöveget magát kell szerkesztésnek alávetni. Góczán Judit dramaturgi munkája nyomán kerülhettek a szövegbe Thomas Mann és Paolo Santarcangeli szövegrészletei, és Nádasdy Ádám kifejezetten az előadás részére készített új fordításai – ez azonban gyakorlott színházjárónak nem is nagyon tűnik fel, még ha az ismerős, Babitstól származó megfogalmazások között egészen modern szövegrészletek bukkannak fel – mint például Beatrice hosszú és modern listája, hogy ki mindenki miatt gyűlöli az embereket. És a lista végén megtörve mondja – hogy ezért szereti az embereket.

Szinte prózának tűnik a szöveg, ahogy Faragó Zénó (Dante) szaggatottan elkezdi az ismerős mondatokat, s egy Robert Vallejo grafikáit vagy még inkább death-metál zenekarok pólóábrázolásait idéző trónuson ülve nekivág a pokoli túrának. Beatrice (Fátyol Kamilla) angyalként szegődik mellé, ellenpontként modern Lucifert ad Orosz Ákos.

Hanem az idegenvezető, Vergilius! Ladányi Andrea rengeteg szövegű útikalauz. Szigorú kísérője a felháborítóan kíváncsi Danténak, aki önmagát akarja megérteni, miközben mások vétkeit, bűneit, nyomorúságát, gyalázatait ismeri meg. Vergilius kíméletlen, aszketikus kinézetű mester, példakép. Ladányi kurtaszárnyú fekete frakkban, testhez tapadó nadrágban jelenik meg a színen, lenyalt rövid hajával egy harmincas évekbeli, túltenyésztett (és zavaros nemi identitású) német pénzarisztokrata kölyökre hajaz. Semmi megbocsátást, együttérzést nem várhat tőle a kései poéta utód.

Ahogy végigszáguldunk a kereszténység nélküli múlton, kezdenek szerepet kapni a kósza árnyak, az előadás statisztái, a hallatlanul fontos szerepet játszó névtelenek – vagyis az elkárhozott lelkek. A mozgásuk (a mozgástervező Szöllősi András lenyűgöző munkája) valódi biodíszletté teszi őket; és a szót most abszolút pozitív értelemben kell érteni. Ők a fortyogó mocsár, az Odüsszeuszt övező, háborgó tenger, ők a megtestesült zabálás a falánkság bűnébe esett Ciacco körül. És ha mélyebbre hatolunk a pokolban: ők az eleven fák ligete, az irigyeké.

Aztán jőnek sorban körről körre a mind szörnyűbbek: zsarnokok, vérengzők, rablók, gyilkosok, istenkáromlók, képmutatók, természetellenes kéjelgők, uzsorások – végül a csalók és árulók. Mindük körül a köpenyes-csuklyás lelkek megjelenése, vonulása, eldőlése, összecsuklása teszi a teret a Pokol szörnyű világává.

Másképp hangzik el a színen, de azért a legszebbek Babits szavai, melyek minden pokolra kerültről elmondhatók: „és mindnek egy a bűne, a ronda élet”. Azazhogy van egyetlen jelenete a Commediának, amelynek bűnét Dante elítéli, de amelynek szépsége egyáltalán nem a Pokolra emlékeztet: a szerelem halottainak története. Ez Paolo és Francesca híres szerelme. A férfi (csúf) bátyja számára kéri meg – politikai célból, fegyvernyugvás megszerzése végett – a szép Rimini-beli leányzót, de végül ők szeretnek egymásba, és az idillnek a fivér karddöfése vet véget. A két fiatal pergése-forgása, a karok egymásba kapaszkodása gyönyörű pillanatokban részesíti a nézőt.

Faragó Zénó Dantéja ritkán hagyja el fémhideg időgépét. Abban pörög, mint akit a forgószél sodor. Fáradhatatlanul faggatja újabb és újabb riportalanyait, még ha szinte bele is pusztul. Körülötte, előtte kavarog, zajlik a pokoli bűnhődés-tánc. A koponyadíszes trónus két oldalától Beatrice és Lucifer is alig távolodik el. Mintha az árnyak világától a csúcsfényekkel elválasztva burokban lennének. Hiszen Dante csak látogató. Vergilius pedig, mint valami fővadász, kalauzol és ítélkezik a trónus hátának piedesztálján állva. Ladányi Andrea minden megfeszült egyhelyben állása, még acélpengésű hangja is: megdermesztett tánc. Tündökletes.

A tömérdek, néven nevezett szereplőt öten adják: Lendváczky Zoltán, Ligeti Kovács Judit, Páll Zsolt, Tankó Erika és Tompa Ádám. Magukkal sodornak. Nincs egyetlen hamis mozdulat, disszonáns hang. Apropó: hang. A monumentális és monoton jellege ellenére is sokhangú japán taiko dobokat és a többi ütőhangszert Kerényi Ákos és Mogyoró Kornél kezeli, (stílusosan) pokolian jól.

Balázs Zoltán nagyon határozott kézzel nyúlt a 14. század – és azóta is a világirodalom – legnagyobb szabású szövegéhez. Nem biztos, hogy tisztelettel, de mindenképpen erős koncepcióval. Az eredmény őt igazolja: mához szóló előadást rendezett. Persze azért üdvös, ha a néző előzőleg felkészül az eredeti műből, hiszen anélkül csak kapkodhatja a fejét a tömérdek név és hivatkozás elhangzásakor. De hát ezzel már a Dante-kortársak is így lehettek...

Bedő J. István, olvassbele.hu, 2011

Az emberélet útjának felén egy izmos, félmeztelen rocker indul a túlvilág birodalmába. Kísérőül egy ezüstre festett űrhajóülést, egy női terminátort, egy csipkeruhás párducot és egy fodros szoknyás Lucifert kap. Dante Pokla a Trafóban lassú örvénnyel nyílik meg.

A Maladype társulata messze többet vállalt a megvalósíthatónál. Nem elég, hogy fennállásuk tizedik évét összegezve a világirodalom egyik legkevésbé színpadszerű látomását viszik a közönség elé, de nyelvi bravúrral is élnek: egyszerre tolmácsolják Babits és Nádasdy Ádám most készült fordításában a Divina Commedia első részét. Az archaikus nyelven megszólaló Babits-sorokra gúnyos riposztként válaszolnak Nádasdy szövegei, soronként, mondatonként váltakozik a kétféle nyelvi interpretáció; gyakran maga a szöveg szintje válik drámává, mert a dialógus a két fordítás világnézete között zajlik.

A kettősség folytatódik a nemek csereberéjében. Vergiliust Ladányi Andrea alakítja – tűsarkú cipője és szűk nadrágja fölött rövid zakót visel –, merev arca, szoborszerű mozdulatai, tökéletes izmai érzéketlen végrehajtóként kísérik végig az úton a költőt, míg Orosz Ákos Luciferje lágy, puhány, groteszk alak, aki tüllben és fodorban mutatja a kegyetlen földi színtér pokolbéli tükörképét. A bűnös lelkek között is hol nők, hol férfiak alakítják a zömmel férfiszerepeket, még a mozdulatok sem árulkodnak a nemi hovatartozásról, csak a szöveg értelmezi őket a maguk helyén. Kétnemű lények, testbörtönbe szorított áldozatok lakják a színpad pokoli, kietlen terét. A kettősség újabb tere nyílik a színészek és a játékba bevont önkéntes civilek között, akik a Maladype felhívására jelentkezve a „bűnös lelkek” mozgó, eleven masszáját alkotják, kitűnő koreográfiával (Szöllősi András, a mozgás irányítója a színpadkép többi elemével egyenlő rangúvá avatja őket).

Balázs Zoltán rendezése sokat tesz annak érdekében, hogy a Pokol megélhető, átérezhető, ismerős hellyé váljon a mai nézőnek. Civil játékosokat von be és általuk elmélyíti a szenvedés fogalmát. Minimál díszletbe telepíti Dante útját (Polgár Péter látványvilága néhol kicsit pop-artos, máskor belsőépítészeti divatokkal operál, de alapjában véve jól működik), a statikus központ és a körülötte kavargó massza szembeállításával mozgást visz az élőképek sorába, részletekkel eleveníti meg az egészet, életre kelti egy morális kérdés fogalmi építményét. De az űrutazásra emlékeztető alámerülés olyan steril, olyan robotszerű, hogy a Pokol küszöbén nem csak a remény vérzik el, hanem a pokoljáró ember hús-vér valósága is. Faragó Zénó Dantéja nem kínlódja végig a Tragédia Ádámjának minden küzdelmét. Érintetlen marad, fizetővendég egy földöntúli attrakcióban, méla utazó, aki a földre visszatérve alaposan kialussza magát. Nem kínozzák tovább álmok, nem fog emlékezni a megfeszített Jézus pózában fetrengő Júdás testére, az egymás leköpdöső bűnösökre, a pénzsóvár pápákra, a forgószélbe kapaszkodó szerelmesekre. Nem lebeg a szeme előtt Beatrice alakja, akit Fátyol Kamilla bizonytalan kontúrokkal formált meg – nem tudni, hogy a szűz gyereklány tisztasága, vagy a világ fájdalmát megtorló domina kegyetlensége hordozza a hangsúlyt. És nem segíti Lucifer sem, a maga ironikus, racionális gonoszságával, csupán továbbviszi az úton.

A haladás, az utazás meglehetősen illuzórikus, hiszen a koponyákkal felékesített űrhajó voltaképpen egy forgószék, ezen kapaszkodik Dante, Vergilius, Beatrice és Lucifer, és az előadás két órája alatt nem mozdulnak ki innen – de a lét rétegeiben nincs mozgás, csak az ember színpada dinamikus, a Pokol lakói vonulnak körbe-körbe egy hullámzó ritmusra, mint valami kráterből előtörő forró lüktetés. A massza néha felszínre dob egy történetet, egy sorsot, egy szenvedést, ezt kitűnően jelenítik meg a Maladype színészei: Lendváczky Zoltán kivételes mozgáskultúrával, fegyelemmel és humorral uralja a köré sűrűsödő jeleneteket, Tompa Áron szenvedélyes pillanatokkal, Páll Zsolt erős, hatásos monológokkal okoz meglepetést, Ligeti Kovács Judit kicsit teátrális, de gondosan megformált alakokat hoz. A színészi játék mellé felsorakozik Kerényi Ákos és Mogyoró Kornél ütős szekciója, a dob és a gong megszólaltatásával erőt és struktúrát visznek a jelenetekbe.

De mit kezdjünk ezzel a nehezen megnyíló szöveggel? Az áthallások, a közélet botrányaira, a rasszizmusra, a politikai elit érinthetetlenségére utaló mondatok kihallhatók. Ott marad viszont a sok mitológiai utalás, a klasszikus műveltség egy-egy villanásnyi metaforába sűrített fejezete, az egész strukturált dantei világkép, ami becsomagolva, érintetlenül hever végig az előadás folyamán. Hiába a mozgással, hanghatásokkal, finom szcenikai elemekkel gazdagított képek sora, ha a harmincon aluli közönség már nem tudja kódolni a sűrű szöveganyagot – itt-ott ógörög vagy olasz nyelvű betétekkel bonyolítva –, és nem látja meg az erőtlen főszereplőben a világképeken átvonuló költőt, az individuális alkotás szimbólumát, nem tudja értelmezni a haláltól rettegő kreativitás túlvilágot formáló vízióját.

Götz Eszter, Kultúra.hu, 2011

Dante Pokla vizuális irodalmi mű ugyan, de egyáltalán nem könnyű vizuálisan megragadni a mű valódi mélységét. Az ellentmondás talán arra vezethető vissza, hogy az elképesztően szuggesztív módon megalkotott képek, helyzetrajzok, amelyek valóban adnák magukat a vizuális megjelenítésre, a narráció szempontjából kevéssé lényegesek. Az elbeszélt történet ugyanis alapvetően nem a sorjázó képekből építkezik, hanem a statikus, és általában csak néhány megszólalásból álló párbeszédekből. A Dante által bemutatott világ a fantázia alkotta lenyűgöző, borzalmas, megindító vagy éppen nevetséges képek sorozata, ezért kiváló illusztrációk készíthetők, miként készültek is belőle, de Dante műve nem egyszerűen a túlvilág rajza, hanem egy ember története is. Ezt a fejlődéstörténetet nehéz képekben elmesélni. Kevés is az olyan színházi vagy filmes próbálkozás, amely ilyen célokat tűz maga elé; még kevesebb az olyan, amelynek sikerült is elérnie valamiféle eredményt.

A Maladype Színház Pokol előadása a Trafóban – szerintem igen tiszteletreméltó módon – mégis megkísérli bemutatni a főszereplő változását, és mindjárt két fejlődéstörténetet is felvázol. Egyrészt azt érzékelteti, hogy miként válik a mű főszereplője igazi, még bűnös társait is szerető emberré – Dante kapcsán talán mondhatnám, hogy kereszténnyé, de a produkció egészét nézve a humanista jobb kifejezés –; másrészt, hogy hogyan érik költővé. Az utóbbi a nagyobb vállalás, mert ezt valóban nem szokás színre vinni.

De kezdem a bemutatott világgal: a díszlet egyszerű, mindössze egy pokoli trónszék áll a színpad közepén, valamint forgószékek sorakoznak két oldalon. Az előadás hangeffektusait a háttérben felállított dobok biztosítják, és összesen három szín: fehér, fekete és vörös uralja a színt. A látszólag ingerszegény környezettel pontosan azt a nyomasztó érzést sikerül megteremteni, ami Dante szövegéből is süt: ott szintén nincsenek igazán színek, nincs zene és nincs fény. Van azonban bűnös ember, millió változatban és végtelen sokszínűségben, és van a nagy kérdés: hogyan és miért lesz bűnössé az ember?

A Maladype Színház Pokla olyannyira a bűnös ember ábrázolására koncentrál, hogy itt az igazi díszlet is ember. A bűnös lelkeket megjelenítő statiszták mozgása, az általuk felvett alakzatok hivatottak élő háttérként szolgálni az egyes jelenetekhez. És valóban felvonul a színen a bűn ezer arca: egy sor elmondott és eljátszott történetet látunk, melyek egy-egy bűnre és bűnösre fókuszálnak. Mindenkire csupán rövid percek jutnak, így sokszor nem világos, ki is tűnik fel és miért. Persze a monológokból és párbeszédekből kiderül az egyes alakok neve, de attól még nem jutunk közelebb a szereplők felismeréséhez, ha tudjuk, hogy Farinatának, Cavalcantének, vagy Pier della Vignának hívják őket. Talán azok a legjobban sikerült jelenetek, amelyek kibontva és továbbgondolva a szövegben rejlő lehetőségeket, erősen aktualizálják a dantei ábrázolást: az eredetileg torkos Ciacco itt a fogyasztói társadalom egyszerre vicces és elborzasztó megjelenítője, míg az eredetiben hízelgő szajha, Thais a darabban a szinte vonzóan gusztustalan testiség gúnyos illusztrációja. Fontos és örvendetes, hogy a Maladype Pokla nem realista és nem tragikus, sokkal inkább irreális és groteszk: együtt él benne a látomás és a valóság, valamint a komikum, a kisszerűség, a nagyság és a borzalom. E felfogással sikerült elkerülni azt a helytelen klisét, miszerint a dantei Pokol az evilág rettenetének realista ábrázolása: Dante maga is – legalábbis a Pokolban – inkább groteszk és szürreális, semmint valósághű.

A bűnök és bűnösök bemutatása olyan gyors, hogy összességében csak a folyamatos mozgást érzékeljük, ám van a színnek egy szilárd és mozdulatlan pontja, a közép, ahol a főszereplő Dante végigéli ezt a látomássorozatot. Vezetője a trónszék háttámlájáról végig a szín fölé magasodó Vergilius komor és szigorú – egyébként magával ragadóan megformált – alakja. Olyan ő, mint egy okos, de depressziós tanár, aki jól elmondja – kicsit persze túl gyorsan és gunyorosan – a tananyagot, de nem igazán érdekli, hogy a diák mit fog fel belőle. A tanuló Dante ráadásul csak látszólag van rábízva ebben a produkcióban: a főhős lelkéért a humanista Beatrice és az eszes, de hideg Lucifer küzdenek – miként Hans Castorp lelkéért Settembrini és Naphta: Thomas Mann vendégszövegei ugyan a Doktor Faustusból valók, a szituáció engem mégis inkább a Varázshegyre emlékeztet. A csata akkor dől el, amikor Júdás egyszerre sátáni és krisztusi alakja feltűnik a színen. Dante ekkor elhagyja székét, hogy élő szoborkompozícióvá álljon össze a legnagyobb bűnössel: a megjelenített kép a Pietàt idézi, Dante úgy tartja ölében Júdást, ahogy a fájdalmas szűz a keresztről leemelt Krisztust, és bűneitől függetlenül, mint szenvedő embert biztosítja szeretetéről. A győzelmet arató szeretet, a humanista Beatrice immár átveheti a pokolbéli vezető, Vergilius helyét a trón háttámláján, mintegy jelezve, hogy ezentúl ő magasodik a Pokol legyőzött világa fölé.

Az Isteni színjáték szövege két fordításban szól a darabban: Vergilius Babits Mihályt, míg Dante – első pár babitsi megszólalása után –, valamint a bűnösök Nádasdy Ádám új fordítását szavalják. A kétféle magyarítás nyelve nagyon eltérő ugyan, de ritmusa, mértéke – hatodfeles jambus, vagy drámai jambus – azonos. Talán ezért nem éreztem zavarónak a két fordítás keverését; ami kissé zavaró volt, az a szövegmondás gyorsasága: néhol olyannyira szaladt a szöveg, hogy jelentését is nehéz volt követni, és kevéssé hallatszódott és érződött, hogy mind Babitsnál, mind Nádasdynál bizony erősen lüktet a magyar nyelv. (Akkor lehetett igazán érezni, hogy mekkora költői erő van a szövegben, amikor egy pillanatra kizökkenve a folytonos mozgásból egy-egy bűnös lélek megállt, és csupán a versmondás hatására bízva a jelenetet, monologikusan elmondta történetét. Odüsszeusz és Ugolino gróf – mindkét alakot Páll Zsolt formálta – szövegei alatt például érezhetőn leszállt a csend a nézőtérre.)

A két fordítás párhuzamos használata talán azt próbálja sugallni, hogy a Vergilius képviselte hagyomány nyelvéből miként lesz a tapasztalatok és a pokoljárás következtében egy modernebb és újszerűbb nyelv a költővé érő Dante tolla alatt: valószínűleg ezért vált a főhős Babitsról Nádasdyra az első megszólalások után.

Azt látjuk ebben a produkcióban, hogy az ember és költő Dante miként győzi le önmagát és önmaga poklát. De talán még nagyobb kihívás annak bemutatása, hogy miként hódítja meg a mennyek országát. Kíváncsian várom.

Mátyus Norbert, Kultúra&Kritika, 2011