Pompás képekkel kezdődik Csehov Három nővére a Bárka Színházban. Cselédek hada készülődik terítéshez a hatalmas, kitágított színpad hátterét széltében betöltő, hófehér, hosszú asztalnál. Az Anfisszát játszó Lázár Kati vezényli a terítést. Ez szó szerint értendő. Karmesteri pálcával áll az asztal előtt, és beinti az edények szétosztását. Háromnegyedes ütemben, auftaktra kell letenni a tányérokat, poharakat. Csörren a porcelán, peng a kristály, hömpölyög a szimfonikus háttérzene, koreografált mozdulatokkal sürögnek a bóbitás cselédek. Alig egy-két perc múlva, amikor az esztendeje halott apa, a dandártábornok temetéséről beszélnek, megjelenik egy peckesen lépkedő teljes üteg, puhán, hangtalanul masíroznak, az élen az arctalan parancsnok, fehér fátyolba burkolt fejjel, mögötte a kitüntetéseket díszpárnán hordozó raj, kivont karddal, néma sortüzet lövő muskétások pantomimjával. Jókora kört kanyarítanak, mielőtt kivonulnak. A favázas, vászonbetétes, elegáns székek közül kettőn - olyanok, mint a "Rendező" széke a filmforgatáson - a néhai Prozorov-házaspár, apa és anya portréja látható. Felvigyázzák képről a terepet. Az anya, noha halott, "élőben" is jelen van mindvégig, néma szereplő (Pálmai Anna), finom, homokszín csipkeruhában, mezítláb járkál, álldogál, guggol vagy lehanyatlik a színpadon. Lát minden történést, és mintha őt is látnák vagy sejtenék a többiek. A szereplők időnként merőn ránéznek, esetleg ő ül melléjük, föléjük hajol, aggódó vagy kétségbeesett arccal reagál a fordulatokra. Egyszer halkan rádúdol az éteri zongorafutamra. Olykor szellemek is megjelennek, tetőtől talpig gézbe tekert, hajlékony alakok, mozgékonyan tekergőznek, meg-megborzonganak, ijesztenek és maguk is ijedeznek, amint baljós akkordok, szélsüvítés és a szellemjáráshoz illő lidérces fény kíséretében átlibegnek a színpadon.

Kísért a múlt Catalina Buzoianu rendezésében.
Rendező van jelen. Ezt nemcsak ebből az előadásból és a tavaly ugyanitt bemutatott Pirandellóból (Hat szereplő szerzőt keres) lehet tudni, hanem számos nemzetközi sziporkájából, köztük a hozzánk elhozott Turandotból is. A román mesternő keresett európai híresség. Elmenőben lévő nagy nemzedék sarja. Oly időké, midőn a rendezés még cizellált artisztikum volt. Bonyolultan fölépített műalkotás. Többrétegű drámák lélektani realizmussal és a társművészetek hatáselemeivel megjelenített kompozíciós egysége. A világ értelmezésére irányuló esztétikai-filozófiai kísérlet. Újrateremtett költői valóság. Magnetikus illúzió. Totalitás.

Csakugyan kísértet járja be a Bárkát. Buzoianu távol tartja magát a hamis hagyománytól. Ez nem a nálunk egykor ismert hüppögő Csehov. Nyoma sincs elkent érzelgősségnek, önsajnálatnak, önmeghatódásnak. Harsány, kiabálós előadás. Néha túlságosan is az. Spolarics Andrea Olgájának hangosságában nem érzem a személyiség fedezetét, sem a kezdeti örömködésben, sem a zárómonológ tépettségében; az előbbi csinált, az utóbbi nem démoni. Az viszont vérfagyasztó, mikor a Kuligint játszó Gazsó György ráordít Másájára, hogy kint megvárja. (De talán nem kellene a "hangversenyen" szót freudi alapon viccből hangversinyinre bakiznia.) Ennek a Kuliginnak a leteperő szerelme - a végén csupa megbocsátásból megkötözi őrjöngő feleségét - a szelíd lélek rémisztő agressziójáról vall. Szabó Márta ezt megérezve építi föl a tűréstől a tagadásig a szerep hatalmas crescendóját. A búcsú verekedéssé fajulása bizarr csúcspont, itt Spolarics is jó, amint bőszült groteszkben ráveti magát Versinyinre. Ez a Versinyin - Lucskay Róbert - kisfiús kopaszságával kezdetben jelentéktelennek látszik, és az is marad. Úgy mutatkozik be, mintha saját színlapját olvasná föl: Versinyin, ezredes. Ahogy Másával meg-megordítozva éneklik a Gremin-ária szerelmi hívójelét (csak semmi meghittség!), az nem titkos üzenet, hanem világgá kürtölt dac. Bárki, csak férfi legyen, hirdeti a középső nővér (és egy háttérvízióban látható ölelkezése a lemeztelenített felsőtesttel arra utal, hogy nem éri csalódás).

Irina és Tuzenbach viszonya merő elidegenítő távolság. Varga Gabriella egyenetlen alakítása (hol kiesik a szerepből, hol megkapóan őszinte, például a harmadik felvonás zokogó önvallomásában) akkor a legjobb, amikor tárgyilagosan, szinte önironikusan tájékoztat arról, hogy csak álmodozik a szerelemről. Balázs Zoltán infantilis civil fiúcskát játszik a katonalányok között - van abban valami perverz, hogy tiszti marionettet ajándékoz szerelmének, meg hogy a "leégett" nővérek zubbonyokat kapnak magukra -; szökdelése, gólyaláb-állása, koreografikus mozgása, mesterséges lazasága a kompenzálás jele. Kardos Róbert Szoljonijában nincs szó ilyesmiről; ő vallomás ürügyén föltúrja Irina arcát, és nyeglén ráfogja mindenkire ama csehovi pisztolyt, amely a végén elsül. Még egy madarat is lelő vele (ez "sirálymotívum", és funkciót kap tőle a sületlen csipcsipelés a Kosztolányi-fordításban).
Szikszai Rémusz mint Andrej: megalázott, erotikával fékentartott, meddő félértelmiségi. Natasája helyette is termékeny. A rendező megáldja egy harmadik gyerekkel (vajon Protapopovtól van?); Kovács Vanda alakításában hol negédes, hol cselédpofozó, mezítláb surranó alattomos nőstény. Sinkó László Csebutikinja dohogó nihilista, ő kezdi átvinni az előadást filozófiai abszurdba. Száraz, monoton-kataton imamalom-monológja a szándékosan földhözcsapott órával, amnéziát hazudó "transzcendens" kapcsolata egykori szerelmével, az anya némán szemrehányó fantomjával jelentős formátum. (És Pálmai Anna igen jó, alakja ártatlanság képe s bánaté.) A legvégén még Kőmíves Sándor Ferapontjáról is kiderül, hogy nemcsak a megszokott süket apóka, agyongyötört hivatalsegéd-pária, hanem ráadásként égő tekintetű, félőrült fantáziáló is.

Az előadás a nagy házat vivő, családias cselédséget tartó, finom társaságot vendégül látó, bálozó múlt eltűnéséről szól. Az elején még erőltetik a régi kedélyt, de már maguk sem a régiek: kiüresedtek, meddőn ábrándoznak, a jövőről szavalnak. A tűzvész végképp fölégeti a hidakat. Ezzel a színes, szélesvásznú lassított pantomimmal elkezdődnek a vágyott jövő víziói. Elrettentő hatású, kissé agitpropos képek: zsákokat cipelő rabok kivégzése, nemzeti, majd vörös lobogós katonai roham, a jövőre táruló ablakok hideg, rémületes fénye. (Még mindig jobb, mint amikor az angol Királyi Nemzeti Színházban optimistán a Vörös tér pozitív diapozitívjét vetítették.) A tervező Romulus Fenes és Velica Panduru, illetve a zeneszerző Dorina Crisan Rusu a végére társrendezővé avanzsál. Tomboló hatások, levélhullás a zsinórpadról - harminc éve, Horvainál micsoda pánikot keltett! -, forgószél, avarkavargás, hóesés. A nővérek ültükben dominóként dőlnek el Natasa érintésére, pufajkát öltenek, a rablét körtáncában összefonódva pörögnek, majd a háttérvászon delejes öröklétfényébe olvadt mama hívására megindulnak feléje, és egy idő után artisztikus arabeszk mozdulattal holtan leomolva az odakészített homokzsákokra gurulnak.

Itt a jövő kísért, nem a múlt. Legalábbis történelmileg. Mert az előadás, akár szeretjük (mint én), akár nem, kissé passzé.

Koltai Tamás, Élet és Irodalom, 2003