Zsótér Sándor és a Maladype Színház legújabb kapcsolódási pontja Shakespeare III. Richárdja, amelynek bemutatója 2016 májusában volt, Balázs Zoltán társulatvezetővel a címszerepben. A közös alkotói munkásság évekkel ezelőtt Wyspianski Akropoliszával kezdődött, amelyet Musset Lorenzacciója, majd Beaumarchais-tól a Figaro házassága és Brecht Don Juanja követett. A mostani darabválasztás kapcsán felmerül a kérdés: milyen meglepetéseket tartogat jelenünk ördögi leképezése?

Ördögi gonoszságról ezúttal szó sincs. III. Richárd jelen előadásban – Balázs Zoltán alkati adottságait kihasználva – charme-os és jó kiállású, ugyanakkor közvetlen, a nézőkkel összekacsintó, nekik értelmezően magyarázó, kvázi pedagógus. Figurája racionálisan dönt a gonoszság mellett, unalomból és tanítói célzattal bizonyítja be, hogy a szavakat szépen csavarva mindent el lehet érni. Egy hajbókoló rendszerben csak ügyesen kell kommunikálni, és a győzelem borítékolható.

A véreskezű király drámája izgalmasan és humorosan kisarkított, karikírozott jelenetek sorává válik. Éles stílus- és hangulatváltásokkal mozaikszerűen tartja fenn a figyelmet, rájátszva a dél-amerikai szappanoperák dramaturgiai szépségére – barát, szerelem, ellenség epizódonkénti változásában. És vissza a kezdetekhez, hiszen az alaptörténet ógörög tragédiába illő: a tébolyultnak vélt Margit átkot szór a királyi házra, és azt minden szereplő be is teljesíti két óra alatt.

És, hogy mitől nem lesz unalmas Szigligeti Ede – finoman fogalmazva – nem a mai szlenggel teletűzdelt fordítása? Érthető húzásokkal könnyíti a szöveget Ungár Juli dramaturg (például Richmond figuráját teljesen kihagyja), emellett a pontosan beállított mozgássorok folytonos fluktuációt eredményeznek a Maladype Bázis szobaszínházi atmoszférájában, így az egész előadás alatt konstans a figyelem.

Egy térben, de nem egysíkúan zajlik a játék. Ambrus Mária díszletének (fém emelvény két átlóspánttal) kifejezőereje meglepően sokszínű. Fent–lent, kint–bent ellentéte érzékelteti a hierarchikus viszonyokat. A középre szorult bádogborításos pékasztal univerzálissá válik, és behívja a trancsírozó hentesek asszociációját. A fémek hideg hangulatát, az érzelmek ridegségét a plüssös-szőrös függöny-takaró jelmezek ellenpontozzák. Benedek Mari színes darabjai bár a mozgást nehezítik, a gyermekkor játékos óráit idézik: bármely anyag lehet szoknya, palást, mellény – attól függően, hogyan kötjük magunkra. Ehhez társul a pőreség és – a hölgyek esetében – a dekoratív fehérnemű.

A gyermeki lét játékos és vak hite kapcsolja kerek egésszé az előadást. A gonosz úgy dönt, hogy gonosz lesz, és a többiek bizalmat szavaznak neki. Az a néhány kellék, amely szerephez jut (buborékfújó, dínófigurák, kard) szintén a játékosságot erősíti. Ugyanakkor a gyermeki őszinteség egy apró gesztussal ugyan, de halálra van ítélve: Richárdot görnyedt púposként csak az ifjú hercegek előtt látjuk, hiszen ők nem ismerik a játékszabályokat és a hízelkedés nyelvét – és ez okozza vesztüket.

Nincs könnyű dolguk sem a játszóknak, sem a nézőknek. Több szerepet alakítanak a színészek, amely pontosságot és koncentrációt kíván mindenkitől. Humoros vitalitással lubickol a mellékszerepek váltogatásában Pallag Márton, Bödők Zsigmond és Márkus Sándor. A három díva (Huszárik Kata, Szilágyi Ágota, Tankó Erika) szenvedélyes és pengeéles dialógusaival tartja a feszültséget. De a sűrű atmoszféra nem születhetne meg Szűcs Péter Pál hangaláfestése nélkül; angol nyelvű rapbetétéivel kommentál, lázítva lazítja a népet.

De mindez csak színjáték, hiszen kicsoda is III. Richárd? Egy szegény második fiú, akit senki nem szeretett, és aki túl okos, hogy másodhegedűsként végigasszisztálja bátyja királykodását, ezért felkorbácsolja az állóvizet, ám saját tébolya ellene fordul. Nem lehet gyűlölni, csak drukkolni neki és megnézni még egyszer, hátha most más lesz a vége.

Sárosi Emőke, Kultifilter, 2017