Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a Bárka Színház bemutatója a kihagyott lehetőségek Sirálya. A mennyire ígéretesnek tűnt az alkotói csillagok előzetes együtt állása, annyira mélyebb cél értelem nélkül valónak látszik a vállalkozás utólag. Szász Jánosra a legendás nyíregyházi Ványa bácsitól fogva, azóta színművészetis vizsgaelőadással, amerikai vendégrendezéssel megerősítve, lehet Csehov-specialista ként gondolni. A közös munka megkezdésekor (tavaly szeptemberben) többrétű útkeresésnek kellős közepén járó Bárka gyomrában valódi mélységekkel telítődhettek volna a darab dilemmái. Egy ilyen radikális olvasat lehetőségét látszott tartogatni, hogy a színházi forradalmár Trepljov szerepét Balázs Zoltán, a beérkezett és népszerű Trigorinét pedig Alföldi Róbert kapta.

És persze az erős vizualitásra is nagy tétben fogadott volna az ember - ám az elhalasztott bemutató végül minden tekintetben csalódást okoz. A pusztulás esztétikája, a melynek Szász János az egyik nagy mestere, ezúttal csak a díszletben jelenik meg (Khell Zsolt), ám határozott rendezői gondolat híján nem tud funkcionálni. Ha az alkotói mozgatórugók után próbálunk kutatni, az egyetlen kapaszkodót a hangsúlyosan elhelyezett plakát, illetve film bejátszás formájában is megidézett Andrej Rubljov adja. A film azonban elé sokrétű, az előadás világa pedig elég széttartó ahhoz, hogy pontos eligazodást adjon az értelmezéshez. Amennyiben pedig a művészet és a művész küldetése a tét, a Trepljovot körülvevő szereplők inkább zavaró körülménynek bizonyulnak. A színészek becsülettel birkóznak szerepükkel, de mintha kevés eligazítást kaptak volna arra nézvést, hogy az egészben hol a helyük. Egyedül Tompos Kátya Másájának van valami sajátos íze, a sokat látott kliséken túlmutató ötletessége, amikor a figurát koravén, világfájdalomba és fekete bőrkabátba (jelmez: Benedek Mari) burkolózó kamaszlányként ábrázolja. A hagyományosan értelmezett alakításokból finom megmunkáltságával még Seress Zoltán a sors elleni reménytelen lázadását tolókocsijából vezénylő Szorinja domborodik ki.

Trepljov magányos harca kevés rokonszenvet ébreszt, nemigen válik tapinthatóvá az az összetett tartalom, amely tapogatózva a formáját keresné. Ennek híján pusztulása sem képez tragikus minőséget, nem képes komoly megrendülést kiváltani. A művészi lét körvonalazatlansága az előadást konvencionális dramaturgia felé löki, fokozatosan a személyes kapcsolatokra helyeződik a hangsúly. Mivel a karakterekkel és a dialógusokkal szintén nem történik semmi rendkívüli, hosszú részek zajlanak a társalgási dráma modorában: mindenkinek van egy jó vagy egy rossz szava a másikhoz. Szavak, szavak és szavak; képek - a félsötétben zenére történő nyílt színi átállások kivételével - nincsenek, a páros nagy jelenetek akciói pedig gyakran erőltetettek. Bognár Gyöngyvér szép átszellemültséggel mondja el Nyina monológjait. Varjú Olga kellően hiú és énközpontú Arkagyina, Trepljovval, illetve Trigorinnal zajló duettjeik azonban kevés igazi invencióról tanúskodnak; valódi érzelmi ütközetek helyett a testek kötelező egymáshoz dörgöléséből kellene megszületnie a nagy hőfokú vonzásoknak és taszításoknak. Talán az egyetlen kivétel a kötözéses jelenet, ahol Varjú Olga és Balázs Zoltán a végzetszerű anya-fiú viszony részletgazdag ábrázolását nyújtja.

Ami pedig a soha vissza nem térő alkalmat illeti: az áthallásos változat talán az elmúlt hónapok kiélezett helyzetein bukott el végleg. Mindenesetre a színházvezetők találkozója tökéletes pókerarcok között zajlik; a szembenézés és szembesülés lehetősége egy pillanatra sem válik valós eséllyé.

Golden Dániel, Kritika, 2008