- Hogyan látja, előbb-utóbb szembesülnünk kell a vétkeinkkel?

- Minden folyamat beteljesül egyszer, így elkerülhetetlen, hogy idővel ráébredjünk bizonyos kellemetlen és fájdalmas igazságokra. A szembesülés pillanata azonban, akárcsak az, hogy mikor és minek a hatására szólal meg bennünk a lelkiismereti harang, megjósolhatatlan. A családtagjaimtól, akiket Romániában permanensen támadtak a magyarságukért, azt tanultam, hogy mindig az igazságkeresés útján kell járnunk. Hogy ne ejthessen csapdába semmilyen rendszer, létfontosságú felismerni az uszító és manipulatív tendenciákat és tartózkodva az egyoldalú véleményektől, a párbeszédet érdemes keresni. Ők távol tartották magukat a szélsőségektől és igyekeztek méltósággal kezelni a méltánytalan helyzetet, amibe a történelem kényszerítette őket. Gyerekként én is átéltem a kommunizmus utolsó éveit, ezért pontosan tudom, milyen a félelem társadalmában létezni. Rendszeresek voltak nálunk a házkutatások. Nagyapám börtönben is ült. Ismerem az igazságtalanságból fakadó tehetetlenség érzését és a kiszolgáltatottság élményét. A folyamatos megfigyelések és lehallgatások miatt a szimbólumok és a titkos jelek világát. Szerencsére olyan integratív családi környezetben szocializálódhattam, ahol alapvetés volt a jelenségek megismerése és megértése. Ma is arra törekszem, hogy figyelmesen szemléljem a körülöttem lévő dolgokat és meglássam a valódi értéküket. Színházvezetőként és rendezőként is megtanultam jól kezelni a váratlan történéseket.

- Sokat dolgozik külföldön. Miben más az ottani tapasztalata?

- Dolgoztam olyan országban, ahol nem béklyózzák az alkotási folyamatot világnézeti konfliktusok, de olyan színházi kultúrában is, ahol befolyásoló tényező az eltérő ideológiák, szokások és vélemények sokasága. Szarajevóban például, bár rengeteg a politikai, vallási és etnikai feszültség, segítő-támogató multikulturális légkörben alkothattam. Susan Sontag Alice az ágyban című darabja politikai és közéleti témákat is boncolgat, de az előadás sikeréhez leginkább a színészek személyes tapasztalatai járultak hozzá. A próbákon nem az volt a mérvadó, hogy a játszók keresztényként, muzulmánként vagy zsidóként mit gondolnak az adott szerepalak igazságáról, hanem az, hogy miként tudnak azonosulni a szituációkkal saját személyiségükből és benyomásaikból táplálkozva.

- A független társulatok nagyon sok nehézséggel küzdenek, alig jutnak állami támogatáshoz, több közülük megszűnt. Mi a helyzet az ön társulatával a Maladypével?

- A Maladype jelenleg hazai és nemzetközi együttműködések keretében hoz létre produkciókat vendégművészekkel, mert az állandó társulat 2023. májusában feloszlott. Anyagi okok miatt sajnos már nem tudtuk fenntartani a korábbi konstrukciót.

- Most, amilyen módon dolgoznak, ez átmeneti megoldásnak tekinthető?

- Mondhatjuk.

- Vágyik még saját társulatra?

- Ilyen körülmények között nem. Jelenleg lehetetlen olyan művészi-technikai kondícióban tartani egy saját csapatot, ahogy azt tőlünk megszokták és magunktól elvárnánk. Rendezőként sokfelé dolgozhatok a világon, így társulatvezetőként most nem kell napi szinten azzal foglalkoznom, hogy itthon miként teremtsem elő a 10 fős színészgárda éves megélhetését biztosító anyagi fedezetet. Épp elég feladat a munkatársak tiszteletdíjáról és a működés egyéb költségeiről gondoskodni.

- A társulat feloszlásában az is szerepet játszott, hogy a független társulatok évről évre kevesebb állami támogatáshoz juthatnak?

- Abszolút. A megcsappant pályázati lehetőségek és a működési keretre szánt vállalhatatlanul alacsony összegek egyértelművé tették számunkra, hogy többé nem tudunk állandó társulatot üzemeltetni. Visszatértünk a projektalapú létezéshez. Koprodukciókat valósítunk meg, amelyeket több kontinensen is forgalmazunk. A mindenkori pénzelosztási procedúrát vitathatatlan művészi teljesítmények, valamint szakmai és strukturális életképességet elismerő, tudatos kuratóriumi határozatok kéne, hogy igazolják. A támogatási és döntési aránytalanságok miatt azonban jelentős szakmai műhelyek lehetetlenülnek el fokozatosan.

- Sajnos sok konkrét példa is van erre, gondoljunk csak a Tünet Együttes vagy Gergye Krisztián társulatának a sorsára.

- Mi évek óta mindenféle formában – közleményekben, nyilatkozatokban - jeleztük, hogy baj lesz, de semmit sem ért a figyelmeztetésünk. Hosszú távon a szakmai tudásunkra, a nemzetközi ismertségünkre és széles körű network-hálózatunkra tudunk építeni. Túlélési módszerünk legfőbb pillérei az együttműködések és a fesztiválmeghívások.

- Hasonló a stratégiájuk, mint például a Mundruczó Kornél által vezetett Protonnak?

- Igen, csakhogy Kornél életében a színház mellett a film is hangsúlyosan jelen van. Az én univerzumom a színházban teljesül ki. Kerestek már meg film rendezési ötlettel, de nem éreztem vonzódást a műfaj iránt.

- És akkor, mi az, ami még érdekli?

- Hogy a folyamat része legyek. A szüntelen útkeresés, a kísérletezés. Meghatározó találkozások és élmények megélése.

- A kulturális miniszter a magánmecenatúra szükségességét hangsúlyozza. Erről mit gondol?

- Nincsenek jó tapasztalataink a tartós közösségi hozzájárulás terén. Az elsők között voltunk, akik megpróbálták a finanszírozás ezen módját, de csak helyi érzéstelenítést jelentett működésünk számára. Sem a cégek, sem a nézők nem tudtak hosszú távú működési problémáinkon érdemben segíteni. Érdekek tartós szimbiózisára lenne szükség, amit Magyarországon egyelőre még nem látok biztosítottnak.

Balogh Gyula, Népszava, 2024