Balázs Zoltán nyolc éve művészeti vezetője a Maladype Színház társulatának (korábban Maladype - Találkozások Színháza). Az eredetileg roma származású színészeket is foglalkoztató csapat a közelmúltban totális átalakuláson ment keresztül. Ma már egészen mást jelent, mind a szakma, mind a közönség számára.

Mikor négy évvel ezelőtt beszélgettünk, említetted, előadásaid egy hosszabb folyamat állomásai, és hogy egyetlen művet látsz a fejedben, sok idő múlva. Akkor a Zsótér Sándorral közös vállalkozás, Wyspianski Akropolisza volt a következő lépés, majd elkészült a Vihar, a Leonce és Léna, a Tojáséj, az Übü király. A Faust a Bábszínházban, az Amalfi hercegnő a Nemzetiben, a Vámpír Franciaországban majd Szegeden, és most az Odüsszeusz hazatérése Temesváron. Minden előadás része a folyamatnak? Egyáltalán, beszélhetünk még folytonosságról, vagy a Maladype átalakulásával a kontinuitás is megszakadt?

A Maladype ugyan átalakult, de a már megkezdett folyamat nem szakadt meg. Sőt! Új tagokkal és új lendülettel tartunk azon előadás felé, amiről már beszéltem neked. A más színházakban és más társulatokban tett kirándulásaim is ezt a folyamatot erősítik. Nagyon fontos számomra, hogy időnként alkalmam legyen eltávolodni a saját, megszokott közegemtől. Egyrészt azért, hogy a Maladype színészei ne legyenek “áldozatai” állandó jelenlétemnek, ambícióimnak, vagy intenzív, túlzott figyelmemnek, hanem esélyük legyen fellélegezni, friss levegőt venni – gondolok itt Claudio Collovára és a Woyzeckre, Zsótérra és a Lorenzaccióra. Másrészt kell egyfajta eltávolodás ahhoz is, hogy tisztábban és pontosabban lássam, hogy mi is az én utam a Maladypén belül, illetve, hogy magának a társulatnak mi az útja. Azt hiszem, hogy azok a lépcsőfokok, melyeken most a társulat lépdel, pontosan afelé az előadás felé visznek, ami engem oly régóta foglalkoztat. Mindehhez azonban szükségeltetett az átalakulás, előtte pedig a három hónapos rehabilitációs időszak.

A balesetedre gondolsz?

Igen. A Bárkán történt, a Sirály bemutatója előtt, a főpróbahéten. Elestem, lebénult a fél oldalam, ezért pár nap múlva megműtöttek. Három hónapig feküdtem otthon.

Miért volt szükséges a teljes átalakítás? A Találkozások Színháza kimerült? Három színész kivételével mindenkitől megváltál, új tagokat szerződtettél, és a Leonce és Lénával – bár azt mondod, a folyamat része –, irányt váltottál.

Nem merültünk ki, de eljött a számadás ideje. Két lehetőség között kellett választanunk. Vagy megszűnik a Maladype – hetedik évében járt a társulat, és utólag igazat kell adnom azoknak, akik azt mondják, hogy ez fordulópont –, vagy képes magát újrafogalmazni, működését új kontextusba helyezni. Mi az utóbbit választottuk. Ebből kifolyólag úgy éreztem, hogy a készülő darab, a Leonce és Léna, már nem érdekes számomra a hagyományos egy színész- egy szerepvariációban, különösen a korábbi Leonce és Léna-előadások sajátos értelmezései után.

Most ironizálsz?

Nem, eszemben sincs, születtek már emlékezetes, jó előadások ebből a darabból.

Mennyi része volt az átalakulásban a Bárkán bekövetkezett változásoknak? Míg a Csányi János vezette színház profiljához valamelyest passzolt a Maladype, a későbbi direkciókról ezt kevésbé mondhatjuk. Gondolok itt a Csányi–Alföldi Róbert, és a későbbi, Alföldi–Seress Zoltán közötti váltásra is.

A többszöri igazgatóváltásnak és az önmagát mindig újra meghatározni kénytelen Bárka-társulat speciális helyzetének köszönhetően, a Bárka kapacitása valóban szűkülni kezdett felénk. Bár a Maladype az évek során fontos része lett a színház életének – előadásaink iránt folytonos volt a szakmai érdeklődés, és egy olyan közönségréteget is be tudtunk hozni, amely kifejezetten a mi előadásainkra érkezett –, a helyzetünk mégis egyfajta főbérlő-albérlő viszonyra korlátozódott. Nem is lett volna probléma, ha a mi próbatempónk és időbeosztásunk idővel nem különbözik annyira a befogadó színházétól. Egyre többször keverték össze a Maladype arculatát a Bárkáéval és a saját társulatépítéshez szükséges körülményeket sem tudtuk a magunk számára hosszú távon megteremteni. Mindeközben jelentős koprodukciókat hoztunk létre, melyek lehetőséget biztosítottak néhány Bárkás színésszel való közös munkára és egyben ezen előadások igényes, nagyvonalú megvalósítására, stabil finanszírozására.

Hogy érzed, sikerült vállalkozások voltak ezek?

Az Empedoklészt sokan nem szerették. A kifinomult, színházi ínyencségekre fogékony nézők kedvence volt. Ahogy a Bolondok iskolája, a Pelleas és Melisande vagy a Négerek is. A Vihar azonban meglepően nagy sikert aratott még azok körében is, akik addig élesen elutasították a Maladype korábbi előadásait. Különben a Négerektől definiálható a Maladype valódi társulatként. Azok a színészek, akik már dolgoztak velem, vagy akkor jöttek – és akik közül ma már csak a Fátyol-lányok, Kamilla és Hermina tagjai a Maladypének –, arra kértek, hogy folytassuk a közös munkát. Eleinte nehéz körülmények között dolgoztunk, mégis komoly lehetőséget láttunk a már elindított folyamatban, mely időközben elkötelezetté tett bennünket önmagunkkal, egymással és a színpadon történtekkel szemben. Ezzel arányosan annak az igénye is megnőtt, hogy megteremtsük azt az erős hátteret, mely a színészeknek biztonságot nyújthat, a társulatnak pedig hosszú távú perspektívát jelenthet. Mindannyian hittük, hogy ez az adott körülmények között létrejöhet. A hit, persze, egy darabig működött adrenalinként, de aztán egyre több dolgot kellett magunk körül újra biztonságba helyezni. És ehhez már józanságra volt szükség… Állandó problémát jelentett számomra a társulat működtetése, tervszerű építése, a színészek életkörülményeinek megteremtése, valamint a következetes és elmélyült figyelem munkájuk és személyiségük iránt, de tudtam, ha nem vagyok képes strukturálisan megerősíteni a Maladypét, akkor hagyom, hogy az elmúlt hét év “lelkes amatőr” vállalkozásként, kellemes és kedves színfoltként maradjon meg a magyar színházi élet emlékezetében.

Miért a Leonce és Lénát választottad a továbblépéshez?

Pontosan azért, mert a társulatunkról akartam beszélni. Annak múltjáról, jelenéről és természetesen jövőjéről; a változásról, identitásunk határairól, színházi gondolkodásunk milyenségéről és a játékhoz való közös viszonyunkról. A darab alkalmas rá, nem véletlen, hogy az elmúlt évek során több független társulat is rátalált, például a Krétakör.

Néhány kérdéssel ezelőtt ott szakítottalak félbe, hogy nem érdekelt az egy színész-egy szerep variáció…

Valóban. Az érdekelt, hogy egy este legalább száz jelenetből lehessen kiválasztani az aznapi variációt. Ez a színészeknek is jó, mert fizikálisan és mentálisan is mozgásban tartja őket a szokatlan feladat, de a nézők figyelme is erősödik.

Felajánlod a nézőknek a lehetőséget az előadáson, hogy válasszák ki ők, az adott jelenet mely variációját kívánják látni. Milyen megfontolásból?

Így a néző is állandó edzésben van, alkalma nyílik játékos kedvét próbára tenni, kiélvezni a véletlent és a megszülető pillanat váratlanságát. A pillanat művészetét pedig – ami maga a színház – nem érdemes blokkolni, fölösleges keretek közé szorítani. Úgy éreztem, ha csak egy variációm van, lényegében “megúszom” a megfejtést. Azt akartam, hogy az előadás pulzáljon, alakítsa a nézőt.
A néző korábban megfigyelője volt az előadásainknak. Az esemény, amin részt vett egyfajta szertartás volt. Külön időkezelés. Külső szemlélőként bármikor saját magányába merülhetett, és csak kivételes alkalmakkor tudhattunk meg bármit is az előadás hatására benne lejátszódó intim történésekről. Ma már úgy gondolom, hogy a néző intimitása és a színész intimitása közös ügy. Ha a néző személyes gondolatai és érzései kibeszéletlenül maradnak, “dobozba” kerülnek, ha nem mehet ki, nem szólhat közbe vagy nem nyilváníthat véleményt, a színész magára marad és megfosztatik attól a lehetőségtől, hogy a néző észrevételeire azonnal reagáljon, és ott rögtön felajánlhassa önmaga és a néző számára az azonnali változást.

Ez a fajta jelenlét viszont a színészek részéről is másfajta koncentrációt igényel.

Nagyon mást. Amikor elhatároztam, hogy ezt az utat akarom járni, új közegben, új szereplőkkel, azt is eldöntöttem, hogy új viszonyt kell teremtenem a megvalósításhoz szükséges folyamatokhoz. Nem szerettem volna, ha “komolyan” vesszük magunkat, vagy elhisszük, hogy “iszonyú fontosak” lettünk. A társulat fő filozófiája a játék lett. A szó gyermeki, naiv értelmében vett játék: a képzelet, az önfeledtség, a váratlanság vagy a kockázat táplálta őszinte játék. Az elillanást, az elsuhanást, a buborékot, a “hagyni kell” – pillanatokat szerettem volna felfedezni. Azt, hogy hogyan kell laza és nyitott figyelemmel létezni, könnyedén jelen lenni és játszani, anélkül, hogy a takarásban előzetesen “állapotba hozná” magát a színész vagy “felturbózná magában” az érzelmeket, vagy “mélyre vonulna” magába, vagy különböző “doppingszerekhez” nyúlna, melyek megsegítik majd aznapi kreativitását. A kreativitás önmagában érvényes, felelős mivoltát felfedezni nyilvánosan és játszani azzal, amiről nem tudod, hová vezet – ez érdekelt rettentően. És érdekel most is.
Nem létezhet olyan például, hogy a színész nem veszi észre, ha valaki előadás közben megmoccan, tüsszent vagy mobilozik. Nem lehet, hogy ne hallja meg, ha elmegy kint egy szirénázó mentőautó. Ha mindezt figyelmen kívül hagyja, a színész figyelme zárt, jelenléte hamis, koncentráltsága pedig kötött.

Tulajdonképpen mit vársz a színészeidtől?

Tudni akarom például, hogy a színész érti-e a közös célokat, vagy csak teljesíti azokat. Nem hiszek a "színészi teljesítményben", a színészember működésében. Az emberszínészben annál inkább.

Közelebbről?

Az ember jobban érdekel, mint a színész. Azt hiszem, amilyen ember valaki, olyan színész is. Fordítva már nem igaz. Ha a bevásárlás és a próba egyformán természetes egy színésznek, akkor azt hiszem, jó irányban vagyunk. Ha viszont úgy érzi, hogy őrá este "produkció" vár, ahol "alakítania" kell, szerepet kell "formálnia", rá kell készülnie vagy rá kell koncentrálnia egy bizonyos feladatra, azzal a felkiáltással, hogy “jaj, csak a jó formámat fussam!”, “jaj, rég ment az előadás!”, vagy “jaj, nem hibázhatok!”, akkor az irány rossz.
Nem akarom, hogy a színészek súlynak és feladatnak érezzék a színházat. Nem hiszek abban, hogy a színészeknek eksztatikus állapotba kell kerülniük ahhoz, hogy a nézőben is történjen valami. Én egyértelmű, emberi kapcsolatot szeretnék kialakítani a nézővel, melyben az ő szerepe és feladata ugyanolyan fontos lehet, mint a mienk, emberszínészeké.

És megtaláltad az embereidet?

Abszolút. Az Übü király például régi tervem volt, de tudtam, hogy csak akkor érdemes elővennem, ha olyan színészeim lesznek, akik különleges emberi minőséggel bírnak és képesek eljátszani. Bohócokat akartam, nagyszerű, veszedelmes bohócokat, akikben túlcsordul a vitriol. Ebben a négy fiúban megtaláltam, amit kerestem.

Orosz Ákos a Zsámbéki–Zsótér, Lendváczky Zoltán a Meczner–Csizmadia-osztályban végzett. Tompa Ádám Lukáts–Jordán-tanítvány volt, ő már négy éve tagja a társulatnak. Mit lehet tudni a Pálfi György filmjéből ismert Páll Zsoltról?

Különös figura. Nagy utazó. Egy Odüsszeusz. Kézdivásárhelyről indult, járt Amerikában – ott végzett színművészetit –, majd Svédországban élt sokáig és ott játszott egy társulatban. Kamilla találkozott vele, amikor együtt dolgoztak a Nem vagyok a barátod című filmben, és elhozta az előadásainkra. Jókedv és nyugalom áradt belőle és valami természetes erő. Én pedig éppen ilyen személyiségű színészt kerestem. Örülök, hogy velünk maradt, szilárd helye van a társulatban. Akárcsak a többieknek. Ádám, Ákos, Zoli, Kamilla vagy Hermina mindnyájan önálló, érvényes személyiségek, akik véleményüket és a világról alkotott elképzeléseiket bátran és szabadon képviselik. Odaadó, tehetséges játszótársak a közös játékban.

Említetted egyszer, hogy vágytál egy füstszerű, sóhajnyi előadásra, így jött a Tojáséj – ami talán a legnehezebb előadása a társulatnak.

Nehéz, pontosan felépített előadás. Olyan gyakorlatokon alapul, melyek állandóan alakítják az előadás arculatát. Hogy a színészek hogyan tudják ezeket a gyakorlatokat és különböző játékokat aznapi hangulatuknak és kreativitásuknak megfelelően összeilleszteni, az mindig az adott este gyönyörűsége. Nem akartam, hogy több legyen, mint egy jóízűen eltöltött óra, de szerettem volna, hogy újra felfedezzék a test és a szellem együttes lehetőségeit, egymást és a magától kapcsolatteremtést. A Tojáséj férfi és nő kapcsolatáról beszél a maga rafináltan egyszerű eszközeivel. Egyébként kicsit ugyanaz, mint a Leonce és Léna, csak szavak nélkül. Az a komplexitás, ami a színészek figyelmén keresztül működik, csak a Leoncéban megtapasztaltakhoz képest tudott újra megtörténni és továbblépni.

A Claudio Collová rendezte Woyzecknél te javasoltad a több Woyzeck–több Marie-felállást?

Nem. Claudiónak ez régi vágya volt és úgy érezte, hogy a folyamat alapján, amit tőlünk látott, számára ez a legérdekesebb megoldás. Természetesen örültem az ötletnek, mert találkozott azzal a gondolattal, ami engem is foglalkoztatott, de ez nem jelenti azt, hogy a társulatban ne lett volna legalább két-két színész vagy színésznő, akire önállóan is ki lehetett volna osztani Woyzeck és Marie teljes szerepét. Claudiónak Stuttgartban láttam egy rendezését és annyira szimpatikusnak találtam a munkamódszerét, hogy úgy gondoltam, a személye jót fog tenni az újjáalakult társulatnak. Valóban így történt, a színészek nagyon szerették. Komoly, igen jó minőségű előadás született, sajnáltam, hogy nem tudjuk tovább játszani, de akkor még nem találta meg a közönségét. A Claudióval való találkozás a Maladype számára nagyon fontos volt.

Az Übü király próbaidőszaka lényegében nyílt próbafolyamat volt.

Az elejétől a végéig, két teljes hónapon keresztül. Ezzel is a hatókörét próbáltuk növelni mindannak, amin az újjáalakulásunk óta együtt dolgozunk. Nem mennyiségben, hanem minőségben. A közönség figyelmét, odaadását és személyes gondolatait ugyanis ki kell érdemelni. Tenni kell érte. Jó lenne, ha a színházunk együtt öregedne a nézőivel és pár év múlva együtt tudnánk gondolkodni azokról a változásokról, melyeket talán együtt idéztünk elő.

Bázisotok is lett, ami egy lakásszínház, a Mikszáth téren…

Ahol végre saját időbeosztásunk, filozófiánk és kedvünk szerint tudunk dolgozni, beszélgetni, programokat szervezni – szabadon. Nem függünk dátumoktól, egyeztetésektől és más előadásoktól. Ez jó. Amikről beszéltem, mind részei az átalakulásnak, amolyan egymásba nyíló folyosók.

Rajtad kívül van még egy meghatározó alakja a Maladypének. Zsótér Sándor kezdetektől figyelemmel kíséri a társulat történetét, többször rendezett nálatok, folyamatosan beszéltek az előadásaitokról.

A Színművészeti Egyetemen tanított engem színészként, a III. Richárdban jól dolgoztunk együtt. Akkor én már bőven fertőzött voltam Franciaország révén Wilsonnal, Vaszilijevvel. Aztán mikor rendező szakra jártam, folyamatosan nézte a vizsgaelőadásaimat, kritizált, véleményezett, sokat vitatkoztunk. Emiatt egyre természetesebbé vált köztünk az állandó párbeszéd. Kiderült, hogy az ízlés közös, de a formai világ és az eszköztár, amit használunk, nagyon más. Neki nincs állandó társulata, nem tudom, hogy vágyik-e egyáltalán ilyesmire, de tény, hogy minden egyes produkcióval, amit rendez, újra meg újra megpróbál kisebb “társulatokat” létrehozni. Ez néha sikerül, néha nem, de mindenütt akad egy-egy színész, aki képviselni tudja őt. Ezek csodálatos kvalitású, önazonos színészek. Nekem mindig fontos volt, hogy a saját társulatomban is hasonló kaliberű emberek legyenek a partnereim. Talán ezért tudtak ilyen fantasztikus előadást csinálni együtt a Lorezaccióból.

Néhány napja jöttél vissza Temesvárról, ahol az Odüsszeusz hazatérését rendezted. Emlékszem még, mesélted, nem akartad otthagyni Erdélyt, mai napig ott duzzogsz a máramarosszigeti pályaudvaron. Milyen volt a visszatérés?

Pontosan húsz év után tértem vissza Erdélybe, mint Odüsszeusz Ithakába. Vonattal jöttem-mentem, sok időt töltöttem különböző pályaudvarokon, és ez nem volt egyszerű, mert az a bizonyos máramarosszigeti élmény mélyen beleégette magát az idegrendszerembe. A mozdony visítását nem felejtem. Számadás volt ez az út magammal, hogy hol is tartok. Azt hiszem, pont ott, ahol Odüsszeusz, amikor hazatért. Minden ködös, minden idegen. A próbák után sokat bolyongtam magamban és elképesztő volt látni, hogy hogyan romboltak szét egy várost, hogyan szűntek meg a hagyományok, tűntek el nyomtalanul építészeti stílusok, hogyan csonkultak és nyomorodtak össze a jól ismert terek. Mégis otthon voltam az enyéim között, akiknek embersége mit sem változott, akik még örülni tudnak az érkezőnek, és fájlalni a távozót.

Kővári Orsolya, Kritika