A mindenkori személyes felelősségre kérdez rá Balázs Zoltán színész-rendező a Viktor Kravcsenko könyvéből készült kiáltvánnyal: „Én a szabadságot választottam.” Első kézből és az elsők között adott hírt – szándékai szerint a szabad világot fölrázandó – a sztálinizmus működéséről Viktor Kravcsenko, Én a szabadságot választottam című könyvének magyar fordítására mégis évtizedeket kellett várni. Balázs Zoltán színész-rendező, a Maladype Színház alapítója és vezetője azonban személyes ügyének tekinti, hogy ennek a történetnek a prizmáján át saját kibeszéletlen és mindennapi traumáinkkal is szembesülhessünk. Legutóbb a kőszegi Zwingerben nyűgözte le – szabadította föl – a közönségét. Az előadás előtt beszélgettünk.

- Két éve játssza-mondja Viktor Kravcsenko történetét. Milyen vele az élet?

- Intenzív. Bár tegnap éppen viszonylag hosszabb szünet után tolmácsoltam Budapesten az életét. Azért nem mondom, hogy játszottam, mert távol áll a műfajtól a klasszikus értelemben vett színészi játék, inkább gondolatok közlésére épül ez a nehezen meghatározható műfajú „egyszemélyes”. Kiáltványnak hívom, de nem azért, mert ordítok közben – vagy erőszakosan próbálom letolni az emberek torkán-agyán. Azért nevezem kiáltványnak, mert Viktor Kravcsenko fontos pillanatai, dilemmái, döntései – amelyeket a születésétől a disszidálásáig megélt –, úgy tűnik, hogy ismétlődnek: körülöttünk, bennünk, általunk. Azt a fajta személyes felelősséget, amelyet maga az anyag fölvet, és amely elengedhetetlen tartozéka a mindennapjainknak, a hallgatóság életkorra való tekintet nélkül mindig, mindenhol nagyon pontosan kódolja. Tegnap például sok diák volt – akik bár nem élték meg ezt a korszakot, esetleg hallomásból vagy a tanulmányaikból értesültek róla, mégis tökéletesen képesek voltak adaptálni a történetet a saját életükre, akár a kis közösségek működésére, amelyekben maguk is léteznek. A legdurvább az volt, amikor a legvégén – mindig van előadás után feloldó, levezető beszélgetés – egy nézőnk fölállt és azt mondta: mivel én annyira közvetlenül tolmácsoltam ezt a történetet, hogy személyes ajándéknak tekinti – viszonzásként ő is szeretne valami személyes ajándékot átadni. Olyasmit, amit nem osztott meg senkivel. Hogy a nagyapja kuláküldöző volt, és ez számára máig földolgozatlan tény, kibeszélendő trauma. Hogy a Kravcsenko-történetben feltűnő figurákhoz hasonló felmenői neki is vannak. Megrázó volt. Az előadáshoz Kravcsenko-ügy címmel színházi nevelési programot is létrehoztunk, amelyhez világnézettől, politikai hovatartozástól függetlenül csatlakoztak támogatók – erre én nagyon büszke vagyok. Ennek köszönhetően jutottam el hátrányos helyzetű régiókba is, olyan diákokhoz, akik színházat nem nagyon látnak, a legkevésbé ilyen tematikával. Volt egy Szabadság körút nevű vállalkozás: elmentem Viktor Kravcsenko életének fontos helyszíneire, elmondtam a kiáltványt Washingtontól Ukrajnáig. Az utazásról dokumentumfilm készült. De nemcsak Viktor, hanem az én gyerekkori helyszíneimre is – a szülővárosom Kolozsvár – eljött a stáb. A kettőnek valami furcsa közös nevezője lesz a végeredmény.

- Mikor láthatjuk a filmet?

- Remélhetőleg tavasszal: több partner közreműködésével, koprodukcióban készül. Nagyon sokan várják. Az a helyzet, hogy van még valami, amiről nem beszélhetek: lesz egy nagyobb esemény, amihez kötődik majd a bemutató. Adódott egy őrült gondolatom, amelyet nagyon szeretnék valóra váltani. Úgy néz ki, hogy van rá esély. Szóval ez a komplex program két éve nagyon intenzíven tartja magát. Folyamatos igény van rá. A világ táplálja, életben tartja a témát. Az igazságról pedig beszélni kell. És szabadságszerető emberként – így lettem nevelve, genetikailag így vagyok eltorzítva – minden alkalmat megragadok, hogy azoknak, akik szintén a szabadságon keresztül tudják magukat definiálni, lehetőséget teremtsek arra, hogy egyeztessük a gondolatainkat. Viktor története erre tökéletesen alkalmas – ahogy a személyisége is. Nyughatatlan, izgő-mozgó, kreatív, jó humorú, kérlelhetetlen, kellemetlen. Mindeközben nagyon erősen motorizált a családja a szabadságvágy, az ideológiák, a világjobbító utópiák – ebből következően a nagy hitek és nagy csalódások – furcsa egyvelege által.

- Nyughatatlan, izgő-mozgó, kreatív – mintha önmagát jellemezte volna. Azon gondolkodtam, hogy ha semmit nem tudnék az előadás hátteréről, akkor se lenne hiányérzetem. A címe mindent elmond: Én a szabadságot választottam – kiírhatná jelmondatnak a saját élete, a színházcsináló pályafutása fölé.

- Pont így történt: ez volt az indíték. Ariane Mnouchkine mondta el egy interjúban, hogy az öt kedvenc könyve között tartja számon az Én a szabadságot választottam című könyvet, amiről én addig soha nem hallottam. Később persze kiderült, hogy történészek itthon is tudtak a létezéséről; hogy Szolzsenyicin Gulagja előtt jelent meg először, vagyis a legelsők között adott hírt a szovjet rendszer torzulásairól, borzalmairól. De a Mnouchkine-interjút olvasva azonnal arra gondoltam, hogy aki ilyen címmel ír könyvet, engem az érdekel: mind a szerző, mind a mű. (Az sem volt mellékes persze, hogy általam nagyon tisztelt színházi rendező sorolja a kedvenc könyvei közé.) Úgy vágtunk bele az egyetlen jog-örökössel, Kravcsenko ma élő fiával, Andrew Kravcsenkóval a tárgyalásokba, hogy nem tudtam: voltaképpen mit szeretnénk lefordíttatni, megjelentetni. Csak bíztam benne, hogy egy ilyen című mű arról fog szólni, amiről sejtésem szerint szólhat. Tehát én is így voltam a könyvvel – ahogyan ön esetleg velem. Andrew Kravcsenko sokáig nem állt kötélnek. Ő az édesapját két rántotta között látta egy-egy reggelinél, félévente egyszer. Ugyanis a szovjet rendszerből kiábrándult Viktor Kravcsenko hiába jutott el Amerikába, a szabadságot nem találta meg; vagy nem úgy, ahogy ő elképzelte. Állandóan úton volt, néha hazaugrott az aktuális feleségéhez és az egyetlen fiához, aki életben volt; a Szovjetunióban hátrahagyott fiait kivégezték. Andrew-nak kevés valós emléke volt az apjáról, ezért számára a könyvben megrajzolt portré szent és sérthetetlen. Senki nem láthatja el még lábjegyzetekkel sem. Andrew arról végképp nem tudott gondolkodni, hogy milyen színpadi előadás születhet ebből a történetből. Itt jön a fordulat. Körülbelül háromévnyi tárgyalás után, amikor már úgy tűnt, hogy föl kell adnom, és veszni hagyom a projektet, a kollégáim elküldték az utolsó Hamlet-előadásomról készült felvételt Andrew-nak. Ő megnézte, és azonnal visszaírt, hogy „na, ez az én apám”. Az én szangvinikus személyiségem szinkronba került az általa ismert apaképpel. Így kapta meg a Maladype Színház a jogokat, így készült el Konok Péter – maga is történész – csodálatos fordítása.

- Ha Balázs Zoltánra gondolok, elsőként Hamletre gondolok. Arra a higanyszerű, fantasztikus kölyökre, akit Tim Carroll rendezésében keltett életre. De ugyanúgy Balázs Zoltánhoz tartozik a másik póluson mondjuk Osztrovszkij-rendezése, A vihar: csupa zene, csupa nagyszabású vizualitás, teatralitás.

- Folyamatokban gondolkodom. A pályámon kezdettől arra törekedtem – hiszen azt tapasztaltam a családomban, a számomra fontos művészeknél is –, hogy a változás a legizgalmasabb egy alkotó életében. Nem konzerválni, rögzíteni, belterjessé válni, hanem hagyni, hogy megtörténjen a kockázati faktor által generált felismerés vagy új találkozás. Tény, hogy ez a sokféleség nagyobb feladatot ad a közönségünknek és azoknak is, akik krónikásai szeretnének lenni a Maladype-történetnek. Nem a kiszámíthatóság és a jól ismert kódok használata jellemez minket, hanem mindig valami új. Ez nem mindig könnyű a munkatársaimnak sem. A folyamatot egyetlen egy dolog szervezi: az újragondolás, az újratervezés, a váratlan. Állandó kaleidoszkóp-játék, ami mozgat, ami hajt, meghatározó állomásokkal. A Hamlet ilyen meghatározó pontja volt az életemnek, sok mindent befolyásolt a pályám és a Maladype életének további alakulásában. Előrecsatolni, visszacsatolni; ez nagyon fontos. Hogy legyen egy objektív és egy szubjektív idő, aminek párbeszédhelyzetet tudok teremteni. Aztán kellenek az újabb elvetemült emberek, akik ezt a létmódot támogatják, hisznek benne. Nem panaszkodom: szép közönségünk van itthon és külföldön, de nem könnyítem meg a dolgukat, az biztos.

- A Kravcsenko-kiáltvány – akár mint a Hamlet „párdarabja” – milyen utakat nyitott meg? Milyen utakat zárt le? Azzal együtt, hogy a tevékenységének a sokszínűség mellett, alatt mintha volna egy szilárd alapja, amely nem változik.

- A Kravcsenko-történet által megfogalmazott szabadság-téma olyan felismeréseket hozott nekem, ami nemcsak férfiként, emberként, magyarként, européerként, hanem alkotóként is elgondolkodtatott. Hogy az ember honnan hová tart, hogy melyek azok a pillanatok, amikor meg kell hozni bizonyos döntéseket. Hogy igenis le kell számolni néhány dologgal, amelyekről az ember azt hiszi, hogy eltéphetetlenül hozzátartoznak. Hogy mit jelent újrakezdeni bátran, szabadon, erőteljesen. Az újrateremtés gesztusa – ez érdekel minket. Az ember újrateremti önmagát minden egyes helyzetben. Ez történik itt is, az Öregtoronyban. És van még valami, ami az összes előadásomat összeköti. Bob Wilson szerint, aki a mesterem volt, kétféle színész van. Az egyik bejön héttől tízig tetszeni, mindent elkövet, hogy szeressék. A másik, a kevésbé látványos, azért jön be, mert elintézni való dolga van a színpadon: a témával, önmagával, a közönséggel. Ha utána szeretetet is kap, nem utasítja vissza, de nem ez az elsődleges. A Kravcsenko-kiáltványt különösen személyes ügynek tekintem, és az elmúlt két év tapasztalatai szerint igen nagy százalékban elérte hatását. Két és fél órát ül és hallgat, aki az idejét, figyelmét, energiáját kölcsönzi egyetlen ember történetének. Ma, amikor minden csörög, forog, pörög, itt ülnek emberek és hallgatnak egy másikat. Ez nagy ajándék.


Ölbei Lívia, Vas Népe, 2017