Balázs Zoltán, a Maladype vezetője beszélt a néhány hónapos hallgatásról, a társulat múltjáról és jelenéről, illetve a függetlenek helyzetéről.

Balázs Zoltán, színész, rendező, a magyar színház nemzetközi elismertetéséért a Színházi Világnap alkalmából a Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) Magyar központjának elismerésében, Hevesi Sándor-díjban részesült. A Maladype Színház művészeti vezetője nemcsak saját társulatával, de rendezőként is rendszeres vendége a világ különböző fesztiváljainak, színházainak. Rendezett már Amerikában, Franciaországban, Németországban, Szlovéniában, Szlovákiában és a rendkívül erős román színházi életnek is visszatérő alkotója.

2018. május 31-én mutatta be a nagyhírű bukaresti Odeon Színház a kortárs lengyel szerzőnő, Elżbieta Chowaniec Gardénia című darabját Balázs Zoltán rendezésében. Színészként Shakespeare III. Richárdjának címszerepében láthatta a cseh közönség a brnói Theatre World Nemzetközi Színházi Fesztiválon. Viktor Kravcsenko önéletrajzi kötetéből készült Én a szabadságot választottam című egyszemélyes kiáltványát Washington után Kárpátalján, Délvidéken, Felvidéken és Erdélyben is bemutatta; a többállomásos turnéról „Szabadság-körút” címmel dokumentumfilm készült. Mindemellett a POSZT Szakmai Tanácsadó Testületének tagjaként a függetleneket képviseli.

Hazai és külföldi meghívásokról, a boldogságkeresés meséjéről, a függetleneket érintő szakmai kérdésekről osztotta meg a gondolatait és arról is, hogy miért nem adott hónapokig interjút.

- Több romániai színházban rendezett már, de a fővárosban most először.Hogyan jött létre az együttműködés a bukaresti Odeon Színházzal?

- A Franciaországban élő, román származású szerző, Matei Visniec látomásos abszurdja, a Dada Cabaret kapcsán kerültem szorosabb kapcsolatba az Odeonnal. A színház akkori vezetője, a Románia szerte színészként és színházigazgatóként is elismert Dorina Lazar, a Budapesten nagy szakmai- és közönségsikerrel bemutatott Dada-előadást szerette volna rendezésemben román színészekre „igazítva” színházában is bemutatni.

Ezen szándéka végül egyeztetési okok miatt nem valósult meg, de az időközben kialakult személyes és művészi kapcsolatnak köszönhetően rendezőként meghívást kaptam a 2017/2018-as évad első felére. Szerződéskötés előtt pár nappal azonban Dorina Lazart váratlanul leváltották és az Odeon élére Cristian Sofront nevezték ki új igazgatónak, aki meglepetésemre, beiktatása után szintén megkeresett. A felkérés a FabulaMundi Playwriting Europe elnevezésű nemzetközi projekt keretében megvalósuló előadásra szólt, aminek „következményeként” május végén az Odeon Színház bemutatta rendezésemben Elzbieta Chowaniecz Gardénia című darabját.

- Társulatával, a Maladype Színházzal rendszeres vendégei jelentős nemzetközi fesztiváloknak. A Remek hang a futkosásban című előadásukat például hamarosan Örményországban, Makedóniában, Montenegróban, Romániában és Szerbiában is láthatja a közönség. Mitől ennyire keresettek a Maladype-előadások?

- Elsősorban talán sajátos színházi nyelvezetüknek és non-komformista jellegüknek köszönhetően. Másrészt társulatunk több éves szakmai jelenlétének a hazai és a nemzetközi színházi fesztiválokon és fórumokon, ahol az elmúlt évek során Irántól Amerikáig sokan felfigyeltek már azokra a specifikus folyamatokra, amelyek a Maladype folytonosan megújuló színházi látásmódját és működését jellemzik. Fontosnak tartjuk a koncentrált műhelymunkát, az intenzív színészi együttlétet és a közönséggel való folyamatos kommunikációt. Színészeink erősségei közé tartoznak a nyelvi alkalmazkodás, a rugalmas helyzetkezelés, valamint a rögtönzéseken alapuló színészi játék, amely azonnal reagál a közönséggel közös térben történő eseményekre.

Repertoár előadásaink között klasszikus és kortárs, összművészeti és non-verbális művek egyaránt megtalálhatók, így a különböző tematikájú fesztiválok könnyen rátalálnak a számukra érdekes Maladype-előadásra. Világviszonylatban előnyt jelent az is, hogy alkotóműhelyünk saját, általam kifejlesztett alkotói módszerrel rendelkezik, így a vendégjátékok alkalmával a fesztiválokon színésztréninget, workshop-bemutatót is tartunk a növendékeknek és szakmai érdeklődőknek.

- Nemrég a Theatre World Nemzetközi Színházi Fesztiválon Shakespeare III. Richárdjának címszerepében láthatta a brnói közönség. Miben más Zsótér Sándor III. Richárd-rendezése és az ön által megformált szerep, mint az eddig látott és jelenleg is látható Richárdok, és hogyan fogadta az előadást a csehországi közönség?

- Sajnos még nem volt alkalmam látni sem a Nemzeti Színház, sem a Radnóti Színház III. Richárd-előadását, így összehasonlítani nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy a három színházban, három teljesen különböző rendezői megközelítést és színészi interpretációt láthat a magyar közönség. Zsótér Sándor koncepciójában számomra a „gyógyászati segédeszközök” elhagyása volt a legfelszabadítóbb és a „szellemi játékvezér” józan magatartásából fakadó „relatív igazságok” felismertetésének képessége a környezetre vonatkozóan. A mi előadásunkban a richárdi-program végrehajtása csakis a gazdaságos és eleven színjátszás eszközeivel lehetséges, ahol Richárdként a gondolkodás érzéki élményét élhetem át olyan játszótársakkal, akik – Zsótér Sándor színházán nevelkedve -, az összpontosítás, a stílus- és arányérzék nagyszerű képviselői.

Színészként a legnagyobb kihívást a környezet bőre alá való beszivárgás játékos közvetlensége és az önmaga meggyőződéseitől megmámorosodott királyi udvar viselkedésének napelemként való visszatükrözése jelenti. Közel negyvenszer játszottuk az előadást, de a „nagy kettősök”, Lady Anna és Gloster, Erzsébet és Richárd vagy Richárd és Buckingham jelenete, még egyszer sem ismételték önmagukat; minden alkalommal másféle hajlékonyságot és szellemi modulációt igényelnek tőlünk.

Azt hiszem, hogy rendhagyó III. Richárd adaptációnk iránt a nemzetközi fesztiválok érdeklődését is a minimalista színészi jelenlét energiája, az előadás intim és közvetlen jellege, a jeleneteket fragmentáló dinamikus és változatos zenei hangzás, valamint a Shakespeare klasszikusában új hangsúlyokat elhelyező rendezői koncepció keltették fel. A május végi sikeres csehországi vendégjáték után, a makedóniai Shakespeare Fesztiválon, Bitolában és a németországi Neussi Shakespeare Fesztiválon is bemutatkozik előadásunk.

- Az elmúlt időszakban számos interjút lemondott, többek között Csongor és Tünde-rendezése kapcsán is. Mi volt az oka a hallgatásnak?

- Egyszerűn nevetségesnek tartottam, hogy a meetoo kampány kellős közepén azon elmélkedjek nyilvánosan, hogy mit jelent számomra Csongor és Tünde története, hogy milyen alternatívákat kínál Vörösmarty a boldogság megtalálására, és hogy miért tartottam fontosnak, először a drámai költemény színpadra állításának történetében, hogy Csongor és Tünde kettős szerepalakját egyazon színésznő, Szilágyi Ágota játszhassa el.

A rendezők többsége talán épp a zaklatási ügyek miatt tartotta volna időszerűnek és hasznosnak a Vörösmarty-mű aktuális vonatkozásait boncolgatni, de a boldogságkeresés története számomra sokkal érzékenyebb és összetettebb problémakört jelent, semhogy lerángassam a hétköznapi sárdobálás terepére. Senkit vagy csak nagyon keveseket érdekelt volna, hogy miért keveredik rendezésemben Sáry László kortárs zenéje Fekete János „Jammal” különleges beatbox effektjeivel és hogy Mirígy androgün alakját miért Kéringer László tenoristára bíztam. Egyszóval ahogy Vörösmarty hőse, én is belenéztem a kútba és az ott látottaktól egy kis időre elnémultam...

- Milyen szándék vezérelte, amikor Vörösmarty Csongor és Tündéjében Szilágyi Ágotára bízta a férfi és a női főszerepet?

- Ahogy az előadás ismertetőjében is megfogalmaztam, érdekelt az egymásba átolvadó Nő és Férfi „személyiség-modell” redukált és integrált kettőssége, vagyis az a találkozási felület, ahol a kettős tudatú Hős(Nő) képzelete által megteremtett valóság saját rendszerbe foglalja önmagát. Szilágyi Ágota személyében pedig olyan teremtőkedvű alkotót ismertem meg az elmúlt évek során, aki különböző szerepeinek „belső bolygásai” során szerzett felismerései által képessé vált a színészi-emberi önleleplezésre. Első szám egyes személyű fogalmazásmódja, biztos verbális és vokális tudása garanciát jelentett a rendhagyó vállalkozás sikeres kivitelezéséhez.

- Fantasztikus élmény volt figyelni őt a próbák során, ahogy időnként elveszíti Csongort és megtalálja Tündét, majd fordítva; a két szerepalak spirális egymásba tekeredése szinte utolsó pillanatban következett be, de mindannyiunk számára, akik jelen voltunk e pillanatban, hatalmas reveláció volt. A gyulai és a budapesti bemutatót is nagyon jól fogadta a közönség és a szakma. Az érdeklődés folyamatos, így Ágotának és a többi szereplőnek is gyakori lehetősége van az egyre organikusabb jelenlét elérésére. Külön öröm, hogy a Gyulai Várszínház Csongor és Tünde kettős szerepének megformálásáért az idei évadban Ágotát Őze Lajos-díjban részesítette.

- Hogyan látja: a jelenlegi, erősen tematizált színházi közéletben milyen létjogosultságot és érvényességet kaphat Csongor és Tünde története?

- Csongorhoz vagy Tündéhez hasonlóan a saját út megtalálása és annak megőrzése, mindenképpen erős emberi és alkotói rezisztenciát igényel. A belső hovatartozás kérdése, a rossz beidegződések elhagyása és a megszerzett értékek folyamatos újragondolása minden művész számára komoly felelősséget és kihívást jelent. A Hármas úthoz érve kivétel nélkül mindannyiunknak meg kell kérdeznünk önmagunktól: Merre tovább és miért éri meg? Trendek mentén próbáljuk magunkat helyzetbe hozni vagy kitartunk saját elképzeléseink érvényessége mellett? Kanonizált megoldásokat követünk vagy újakat keresünk?

„Klasszikus” kérdések, melyeket előbb vagy utóbb a színházcsinálók minden generációjának szükséges feltennie önmagának. Vörösmarty hőseihez hasonlóan időnként kérlelhetetlenül rá kell kérdeznünk az igazodás, a függetlenség, a biztonság és a kockázat kényes témáira és aktuális összefüggéseire. Független színházi alkotóként és vezetőként különösen fontos és megkerülhetetlen feladat.

- Korábbi nyilatkozata szerint az előadás nem „megoldásokat” és „végeredményeket”, hanem egyfajta útkeresést, illetve alkotói elszámolást is jelent. Honnan indult, milyen úton és milyen cél felé halad, merre tart most alkotói pályáján?

- Azt a „legkisebb közös nevezőt” keresem munkáimban, ami az egymástól látszólag távolálló tartalmakat, gondolatokat és szándékokat egységbe szervezi és összetartja egy-egy eseménysor szétfutó szálait. Csongor és Tünde történetében is olyan imaginárius terek után próbáltam kutatni, ahol az ok-okozati összefüggések új értelmet nyerhetnek és a már megszokott viszonylatok elveszíthetik stabilitásukat. Odüsszeuszhoz, Fausthoz, Peer Gynthöz vagy épp Csongorhoz hasonlóan én is az utazás élményét hajszolom, és minden újabb vállalásommal valójában csak a megérkezést szeretném késleltetni. Sokféle feladatom azon minőségi összességét keresem, amelyek a „lényeglátás” jegyében szervezik mindennapjaimat, jövőbeni munkáimat. Megállítani kicsit a pillanatot, kiélvezni, bátorsággal és céltudatossággal feltöltődni, ez talán most a legfőbb vágyam.

- Rendezéseit különleges költőiség és egyedi látásmód jellemzi; színpadi fogalmazásmódja nem illeszkedik a különböző aktuális színházi trendekhez. Munkáit mégis kiemelt szakmai- és közönségérdeklődés övezi, gasztro-nyelven fogalmazva: ínyencségek, gourmet-k. Mi az oka, hogy ennyire el kíván térni a színházi kánontól?

- Sosem foglalkoztam a színházi divathullámokkal és elvárásokkal; a kezdetek óta saját utamat járom, és „elvetemült” játszótársaimmal együtt, akik ezen a sajátos expedíción elkísérnek, előadásaimban azokra a kérdésekre keresem a válaszokat, amelyek leginkább foglalkoztatnak minket. Rendezéseim akkor sem illeszkedtek a magyar színházi közízléshez, amikor Ghelderode, Weöres, Genet, Maeterlinck, Hölderlin vagy Wyspianski különös és szokatlan darabjait fogalmaztam színpadra, és akkor sem gondoltam az aktuális színházi megmondókra, amikor Büchner klasszikusának, a Leonce és Lénának huszonöt jelenetét készítettük el négyszeres variációban vagy az Übü királyt négy szereplővel egymásra halmozott újságbálák között.

Így tettem, mert így tartottam érvényesnek. Szerencsésnek tartom magam, hogy saját társulatom mellett más színházakban is dolgozhatok, és hogy külföldi rendezéseim során olyan változatos színházi gondolkodásmódokat és kultúrákat ismerhetek meg, amiknek köszönhetően távol tudok maradni mindenféle zárt és belterjes színházi közegtől. Az évek során sokféle műfajban kipróbálhattam magam, a prózától, az operán át a bábelőadásokig, és idővel sikerült a skatulyákat is kikerülnöm, ahova egyes szakírók kitartóan szerettek volna elhelyezni. A Maladype jelenlegi repertoárján ugyanúgy megtalálhatóak Shakespeare, Csehov, Vörösmarty művei, mint Genet, Lagarce, Weöres vagy Sáry László darabjai. Avantgárdnak lenni a klasszikusok, és klasszikusnak az alternatívok között valóban jelent egyfajta exkluzivitást. (Színházi) ínyenceknek alkotni pedig nagy megtiszteltetés és egyben nagy felelősség.

- A Viktor Kravcsenko önéletrajzi kötetéből készült Én a szabadságot választottam című egyszemélyes kiáltványát határon túli turnén adta elő, amelyet forgatócsoport követett. Milyen koncepció köré szerveződik a Kravcsenko-turnét hamarosan bemutató dokumentumfilm?

- A négy éve útjára indított többfázisú Kravcsenko-projekt kétségkívül szerencsés csillagzat alatt született. A könyv jogainak megszerzése, a mű magyarra fordítása, a kötet saját kiadásban való megjelentetése, a sikeres színpadi adaptáció, a hátrányos helyzetű diákokhoz eljuttatott „Kravcsenko-ügy”, az amerikai és a határon túli turné, amelynek keretében a forgatócsoport gyerekkorom helyszínére, Máramarosszigetre is elkísért, mind azt bizonyítja, hogy megérte a támogatók, a szakértők és a Maladype munkatársainak kitartása és lelkesedése mellyel Viktor Kravcsenko története iránti elkötelezettségemet az első pillanattól kezdve segítették.

A dokumentumfilm koncepciója a „tiszta emlékezet” ügyének komplexitását erősíti és bemutatásával a „személyes szabadság és felelősség” kérdéskörét vizsgálja olyan környezetben, ahol a legalapvetőbb jogok és demokratikus értékek kerültek veszélybe. Viktor Kravcsenko élettörténetét ezeken a helyszíneken tolmácsolni komoly színészi kihívást jelentő, embert próbáló feladat volt. A közel egy órás film mindenki számára kódolható lényege: hazugságokra nem lehet valóságot építeni.

- A függetlenek képviselőjeként a POSZT Tanácsadó Testületének tagja. Hogyan értékeli a Testület eddigi munkáját?

- A Tanácsadó Testületben La Fontaine-hez hasonlóan a FÜGGETLENSÉG szemlélődő és szabad képviselőjeként (francia kifejezéssel élve) mint „Un independant”, azaz mint „Egy független” veszek részt, ahol a Testület többi tagjával együtt elsősorban a POSZT ügyeivel kapcsolatos aktuális és jövőbeli kérdések megvitatásával foglalkozunk. A független színházi szférát érintő problémákról természetesen gyakran esik szó, de ezek hosszú távú orvosolását sajnos nem a POSZT Tanácsadó Testülete fogja elvégezni. Azonban minden olyan javaslat megfontolásra kerül, ami a kezdő vagy a több éves múltra visszatekintő független társulatok szakmai bemutatkozását, képviseletét vagy megmérettetését hatékonyan segítheti a POSZT verseny- és/vagy off-programjaiban. Eddigi tapasztalataim azt erősítik, hogy az egyeztetések törzsi háborúktól mentesen, szakmai szempontok mentén zajlanak, és mindannyian azon vagyunk, hogy a különböző vélemények és álláspontok minél elasztikusabb mozgásteret biztosítsanak a különböző alkotói elképzeléseknek és igényeknek.

- Értékelésre kerültek a független színházak éves működési pályázatai. Az elmúlt években számos kérdés megfogalmazódott a pályázati rendszer egészével kapcsolatban, és több jelentős alkotóműhely is kifejezte elégedetlenségét a kurátorok döntését illetően. Színházával kilépett a Független Előadó-művészeti Szövetségből. Mivel volt elégedetlen a FESZ-t és a kurátorokat illetően?

- Leginkább azzal, hogy semmilyen formában nem éreztem magunkat a szervezet által képviselve. A kurátorok döntése mögött pedig semmiféle valós eredményekre, konkrét szakmai múltra és működési stratégiára érvényesíthető indoklást vagy előremutató elképzelést, javaslatot nem tudtam felfedezni. Véleményem szerint az évenként változó hektikus kurátori álláspontok – a „Minden állat egyenlő, de vannak egyenlőbbek”, az „Úgyis megszerzik a fedezetet külföldi fellépéseikből” vagy a „Jusson mindenkinek” – alapján megítélt működési pénzek pazarló és koncepciótlan szétosztása sehogy sem kompatibilis azokkal a hazai és nemzetközi terepen is mérhető eredményekkel rendelkező társulati befektetésekkel, amelyek (ahogy azt minden évben maguk a kurátorok is elismerik!) csak néhány alkotóműhelyt jellemeznek: Forte Társulat, Káva Kulturális Műhely, Kerekasztal Színházi Nevelési Központ, Maladype Színház, Pintér Béla és Társulata, Proton Színház és Stúdió K. Színház.

A több éve húzódó független színházi anomáliákra hívja fel a figyelmet a működési pályázatok idei eredményhirdetésekor a kurátorok által megfogalmazott és közzétett „Indokol a Kuratórium” címet viselő javaslatcsomag is, melynek kiemelt részeként a kurátorok (immáron sokadik éve!) azt javasolják, hogy hozzanak létre „egy kiemelt kategóriát azon évtizedes múltra visszatekintő, stabilan és kiszámíthatóan működő társulatok számára, akik önkormányzatoktól való függetlenségük miatt nem lehetnek kiemelt előadó-művészeti szervezetek, ám mutatószámaikban gyakran hasonló nagyságrendű előadásszámot és/vagy nézőszámot produkálnak.” Azt is kérik, hogy: „A kiszámíthatóság, tervezhetőség és fejlesztés érdekében ezen szervezetek számára tegyék elérhetővé a 3 éves pályázás lehetőségét, évenkénti beszámolási kötelezettség mellett, amire az Emtv. jelenleg is lehetőséget ad.”

A javaslatokkal maximálisan egyetértek és ésszerűnek, időszerűnek is tartom, de az egyik érintett társulat vezetőjeként nem értem, hogy a megítélt működési összegek közti számottevő különbséggel miért épp azok osztják meg a független terület jelentős képviselőit, akik ezt a lengyel mintára épülő működési stratégiát hangsúlyozzák indoklásukban, és kiemelt kategóriát sürgetnek a már említett társulatok számára. Mi indokolja, hogy évek óta 12-15 millió forinttal kevesebbet ítélnek meg számunkra azok az „értékfelelősök”, akiknek minket (is) képviselő döntéshozóként pontosan kell tudniuk, hogy milyen plusz terhet jelent például a Maladype életében a saját játszóhely fenntartása, a technikai személyzet és infrastruktúra hiánya, valamint a folyamatosan növekvő bérleti díjak előteremtése?!

Minden tájékozott szakmabeli tisztában van azzal, hogy bizonyos független társulatokkal összehasonlítva, a Maladype mögött nincs sem olyan befogadóhely, sem olyan intézmény vagy szervezet, amely biztosítaná számunkra vagy finanszírozná helyettünk ezeket a mindennapi működésünkhöz szükséges alapfeltételeket és kiadásokat, így tökéletesen érthetetlen számomra, hogy miért tartanak évek óta „takaréklángon” minket, és miért nem a szakmai szempontok döntik el elsősorban a különbözőféleképpen életképes színházi műhelyek sorsát. A több éve kialakult helyzet súlytalanságát mutatja az is, hogy a társulatok többsége már a Közlemények megjelentetésében sem lát érdemi reakciólehetőséget.

- Úgy tűnik, mintha minduntalan visszatérne egy kiindulóponthoz, mintha újradefiniálná, újrafogalmazná önmagát, alkotói és művészi látásmódját, színházát. Pár éve sikeres és nagy szériát futott előadásokkal teli repertoárját lenullázta és újjáépítette a színház műsorát. Mára ismét eljutott oda, hogy díjazott, nemzetközileg is keresett előadások alkotják az új műsorrendet. Hogyan értékeli a 2017/2018-as évadot és milyen irányba szeretné kormányozni a Maladype Színházat a következő években?

- A Maladype színházi szemléletét a kezdetek óta a készenlét határozza meg. Ennek az állapot-origónak köszönhető, hogy önmagunkat mindig újrateremteni képes társulat maradtunk, és kereső-kutató alaptermészetünkbe továbbra is könnyen illeszthetőek olyan művek, mint Genet Balkonja vagy Lagarce Louis-ja, melyek a 2017/2018-as évad bemutatói voltak. Tadeusz Kantor, az egyik legkomplexebb színházi alkotó szerint: „Létezik egy másik bejárat is, egy szegényes oldalajtó, amely nem túl elegáns, sőt az is lehet, hogy nevetséges, de azon keresztül beosonhat a művészet...” Azt hiszem, komolyan kell őt vennem és fel kell kutatnom ezt a bejáratot, kinyitni és szabadon hagyni mindazok számára, akik velem együtt a változást, a folyamatos fejlődést keresik.

- Egészen konkrétan, ideje megtalálnom a színházi szakmában és az állami apparátusban is azokat a felelősen gondolkodó személyeket, akik képesek végre nagyvonalúan, távlatokban és összefüggésekben gondolkodni. Az ő támogatásukkal szeretném tettekre váltani néhány rég óta húzódó művészi-strukturális elképzelésünket, melyek kitolhatják kissé a „tradícionalizmusba” ágyazott színházi közgondolkodás jelenlegi határait, és szakmai alapon vizsgálhatják a színházművészet aktuális törekvéseit.

Nem utolsósorban szeretném a Maladype számára – aki a 2019/2020-as évadban lesz 18 éves! – is biztosítani azt, hogy a születésnapján végre felnőttként kezeljék, úgy, ahogy az a vállalt és teljesített célkitűzéseihez, hazai és nemzetközi sikereihez, valamint a színházművészeti és a színháznevelési eredményeihez méltó. Nem szeretném, hogy továbbra is a ,rosszul tájékozott „jól tájékozottak”, (MGP) szűk „elitje” határozza meg művészi fejlődésünk strukturális hátterének koordinátáit, folyamatos kiszolgáltatottságunkat táplálva ezzel. Egységes és hosszú távú megoldást szeretnék mindazok összefogásával és közös fellépésével, akik leginkább érintettek a problémában, a szakmai kontinuitás és a kiszámítható, tervezhető működés érdekében képesek a hatékony és eredményes együttműködésre.


Oláh Zsolt, Színház.hu, 2018