Balázs Zoltán, a Maladype Színház vezetője egyetért a világhírű japán próza- és drámaíró, Misima Jukio, a XX. század derekán megfogalmazott gondolatával, miszerint itt az idő, hogy a művészek visszatérjenek a művészethez! A tavaly nagykorúvá lett egyedülálló színházi műhely létrehozójával új bemutatójuk, az Yvonne kapcsán beszélgettünk.

– Witold Gombrowicz abszurd drámája eleve különlegesen nyitott alkotói és befogadói attitűdöt igényel, amit rendezőként megspékelt azzal, hogy a közönséget tette meg abszolút főszereplőnek: a hercegi udvar finomkodó látszatéletét már a puszta megjelenésével szétziláló, néma Yvonne-t minden alkalommal egy véletlenszerűen kiválasztott néző alakítja. Végképp elmosódik a határ a színpad két oldala közt?

– Nem először kísérletezünk a „határátlépés” eme formájával. Társulatunk a kezdetek óta fontosnak tartja, hogy közönségünk aktív szerepet töltsön be előadásainkon és a próbákon. 2005-ben - Magyarországon először! -, azt is vállaltuk, hogy az Übü király teljes próbaidőszakát megnyitjuk az alkotási folyamataink iránt érdeklődők előtt. Így, az olvasópróbától a bemutatóig esténként ötven ember tapasztalhatta meg testközelből, hogyan birkózunk meg közösen a Jarry-féle feladvánnyal. Miként rendeződnek el a bonyolult szövegstruktúrák színészeink kreatív játéka által, hová tűnnek a már felfénylő pillanatok és milyen plusz képességekre van szükség, hogy ismét rájuk találjunk. De említhetném a Leonce és Lénát is, ahol közönségünk száz jelenetből választhatta ki az aznapi variációkat, színészeink pedig az aznapi Leonce-ot és Lénát. Mivel a nézőket mindig velünk egyenrangú alkotó- és játszótársnak tekintettük, az Yvonne esetében még messzibbre merészkedtünk.

– Az Yvonne-t azokkal a fiatal színészekkel állította most színpadra, akikkel két éve egy különös kísérletbe fogott: a marosvásárhelyi egyetem akkori végzős osztályának tagjait, miután együtt színre vitték Bruno Schulz Augusztus című darabját, magával hozta Budapestre, és most egy hároméves, korspecifikus színházmetodikai programban vesznek részt. Mit jelent ez az ÖT KAPU néven kifejlesztett módszer?

– Az ÖT KAPU program egyfajta javaslatcsomag a színpadművészet megújítása számára. A színházművészet idegrendszerét „újrahuzalozni” szándékozó színházmetodikai kísérlet legfontosabb feladata, hogy megszabadítsa a színházat azoktól a téves reflexektől és blokkolt színházcsinálási folyamatoktól, amelyek az elmúlt évtizedek alatt struktúrába ágyazták a tradicionalizmust, és kijelölték önmaguk „oltalmazó” színházi szakfelügyelőit is. Utóbbiak a színházzal már nem a személyes kapcsolatot keresik, csupán a kapcsolat illúzióját...

– A műfaj teremtő erőit közben lassan felzabálja az a romboló hatás, amely hagyja, hogy a színházat mindenféle önös érdekek, politikai célok és üzleti megfontolások nevében fel- és elhasználják. A művészetben van egyáltalán helye például a politikának?

– A napi politikának semmiképpen sincs. Azt hiszem komolyan kéne vennünk Misimának a 6O’-as évek közepén tett kijelentését: Itt az ideje, hogy a művészek visszatérjenek a művészethez! Meg kéne próbálnunk a színházművészetet újra a hétköznapok társadalmához közelíteni, az emberekhez, a nézőkhöz.

– Sokan képesek erre?

- Szerintem sokan, de csak kevesen hallatják a hangjukat, mert a valódi nagyságok nem kérkednek a tehetségükkel, nem mutogatják magukat. A meghatározó művészek, akikkel volt szerencsém itthon és külföldön dolgozni, szemérmesek voltak és alázatosak. Tisztában voltak vele, hogy a bátorságnak része a mértékletesség is, és a bátor ember tudja, hogy mit akar elérni, milyen eszközei vannak, és milyen cél érdekében lép a tettek mezejére. Így a hivatásukat ért támadások kapcsán rendkívüli szakmaisággal, de szenvedélyesen és szolidárisan reagáltak. Amit érdemes lenne eltanulnunk tőlük, az a megfelelő hangnemben képviselt vélemény tálalása. Színházi társadalmunkat meg kéne kímélnünk az önjelölt próféták harcos és számonkérő hangnemétől, az önkényesen meghatározott igazodási elvek dominanciájától.

– Eredetileg ön is színésznek indult, majd rendező és egy véletlen folytán társulatvezető lett. Mennyire könnyű így, a „függetlenek közt is a legfüggetlenebbként”, „irigylendően magányosként”, ahogyan Molnár Gál Péter fogalmazott egyszer, életben tartani csaknem két évtizede a Maladypét?

– Hogy még életben vagyunk és dolgozni tudunk, az maga a csoda. Különösen annak fényében, hogy tavaly szomszédi gondatlanság következtében el kellett hagynunk a Mikszáth téri „bázisunkat”, ahol repertoárdarabjaink díszletei, jelmezei és kellékei is megsemmisültek. Megmaradásunk három alappillére: a szilárd belső hovatartozás, a különböző támogatók segítsége és a számos külföldi fesztiválmeghívás. Nyitottan és nagyvonalúan viszonyulni a változásokhoz számunkra azt jelenti, hogy nem hagyjuk a redukciókkal járó konformizmus győzelmét. Ehhez az extrém vállalkozáshoz erős támaszt jelentenek a hazai és külföldi színházi életben szerzett alkotói kapcsolatok és a nemzetközi színházi világ folyamatosan megújuló figyelme munkánk iránt. Nagy örömet és elismerést jelent, hogy egyik nap Vietnámban, a másik nap Albániában léphetünk színpadra, mégis furcsa helyzetet teremt, hogy többet játszunk szerte a világban, mint itthon. Bár Magyarországon sokan büszkénk ránk és a diplomáciai kapcsolatok erősítésében is elismerik szerepünket, a mai napig nincs se kiszámítható támogatásunk, se állandó játszóhelyünk. Társulatunkat a 2019/20-as évadra befogadta a Fészek Művészklub, amiért nagyon hálásak vagyunk, de ha megtalálnánk az igényeinkhez méltó saját játszóhelyet, százszor többet tudnánk játszani a hazai közönség előtt.

– A független társulatok támogatása körül amúgy is évek óta vita dúl, legutóbb Vidnyánszky Attila azt javasolta, jöjjön létre három-négy úgynevezett inkubátorház, és a függetlenek járó állami pénzeket adják oda nekik, hogy osszák szét egymás közt a saját belátásuk szerint. Ez sem megoldás?

– Számunkra biztosan nem. Ebben az országban, a független szférán belül létezik öt-hat olyan társulat, amelyik letett már annyit az asztalra, hogy állandó, kiemelt támogatásban részesülhessen. Ezeket a komoly múlttal és eredményekkel rendelkező színházi műhelyeket a működési pályázatok elbírálásának kiértékelésekor a kurátorok is megnevezik minden évben. Mégsem történik semmi. A pályakezdő fiatalok számára biztos nagyszerű alkotási és megmutatkozási lehetőséget biztosítanak a majdani inkubátorházak, ahol tudásukhoz, tehetségükhöz és idegrendszerükhöz mérten bizonyíthatnak. Fontos, hogy pályázhassanak projektekre, hogy társulati törekvéseikhez kapjanak egy alapkeretet, és idővel megmutathassák, hogy milyen művészi és működési stratégiát képesek felállítani, hogyan képzelik el alakuló társulatuk vezetését, és van-e hosszú távú művészi koncepciójuk vagy emberi fedezetük. Ezért gondolom, hogy az inkubátorházakba a pályakezdő tehetségek valók, és nem én, vagy a hozzám hasonló elismert alkotók, akik szakmai múltjukat tekintve egészen máshol tartanak. Arra a felvetésre pedig, hogy a Maladype is költözzön egy inkubátorházba, azt tudom válaszolni, amit annak idején Psota Irén, amikor felhívta egy színi igazgató, hogy lenne számára egy galambárus szerep. Irén hallgatott, majd beleordította a telefonba: Idefigyeljen, én nem galambárus, én egy sas vagyok! A Maladype és én is sasok vagyok! A mi szárnyalásunkhoz tér kell, horizont és levegő.

Farkas Anita, Demokrata, 2020.03.31.