Örömteli koccanások nagyszerű őrültekkel

Balázs Zoltán diákszínjátszóból lett európai rangú színházi alkotó. Minden érdekli, ami színház – játszik, rendez, látványt tervez, társulatot vezet és tanít. Alapkérdése az egyén és a hatalom viszonya, meggyőződése, hogy a művészi szuverenitás felszabadít.

- A magyar színházi szakma nincs rózsás helyzetben, ez a független társulatokra fokozottan igaz. A Maladype Színház viszont, amelyet huszonegy éve vezet, folyamatosan járja a világot, és rendezőként is többet van külföldön, mint itthon. Menni kell, hogy (fenn)maradhasson?

- Jól látja. A Maladype társulatával az évad első felében megjártam Montenegrót, Görögországot, Szerbiát, Lengyelországot és Ukrajnát. Előkészítettem a romániai és a lengyelországi rendezéseimet. A bukaresti Odeon Színházban La Fontaine Állatmeséit fogom rendezni, az olsztyni Jaracza Színházban pedig Mickiewicz Az ősök című „könnyed” klasszikus drámai költeményét. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzős színészhallgatóival decemberben bemutattuk végre a Félelemkeresők című előadást, a pandémia miatt elmaradt külföldi munkáim egy részét pedig hamarosan pótolni tudom.

- Ezek szerint tanít is Marosvásárhelyen?

- Kurzusszerűen. Osztályvezetést nem vállalok, mert az életformám mellett becstelenség volna...

- Szerencsére itthon is láthatják a munkáit. Mi lesz a legközelebbi hazai produkció?

- A Maladype társulatával múlt év júniusában mutattuk be Kisvárdán Tankred Dorst Merlin, avagy a puszta ország című drámáján alapuló előadásunkat, amelynek budapesti premierje január 28-án lesz az Eötvös10-ben.

- A hagyományos műfajoktól sem ódzkodik, hiszen tavaly megrendezte a Nine – Kilenc című musicalt az Operettben. Sikerrel ment, aztán két hónapra lekerült a repertoárról. Miért?

- Az Operettszínházban a frissen bemutatott előadásokat 15-20 alkalommal játsszák, majd két-három hónapra jegelik. Ilyen a színház műsorpolitikája. A Nine februárban lesz újra látható.

- Ez a zenés darab nem hagyományos musical, hiszen Federico Fellini 8 és ½ című moziklasszikusából készült, és ahogy színre vitte, arra sem mondhatja senki, hogy operettes. Voltak harcai a rendezés közben?

- Egyáltalán nem. Akik ismerik a rendezéseimet, tudják, hogy mire számíthatnak. A korábbi vezetéssel is folytattam már tárgyalásokat, de az utolsó pillanatban mindig túl radikálisnak bizonyultam. Arra nem gondoltam, hogy éppen Kiss-B. Atillával jutunk el a finisig. Valahogy jókor, jó állapotban találtunk egymásra a társulattal. Az Operettszínház művészei mélyen elkötelezettek a hivatásuk és a műfaj iránt. Megőrizték gyermeki lelkületüket, játékosak, kíváncsiak, kreatívak és persze maximalisták. Nem kellett konzerveket nyitogatnom, és régi beidegződések sem akadályozták az együttműködésünket. Azonnal bizalmat szavaztak a rendezői elképzeléseimnek, és könnyen idomultak a rám jellemző rendhagyó látásmódhoz.

- Meg sem lepődtek?

- Kicsit talán. Miután felkértem őket, többen visszahívtak, hogy te tényleg az a Balázs Zoli vagy, valóban idejössz? Nagyszerű alkotókkal dolgozhattam együtt. Egyik őrültebb, mint a másik. A hármas szereposztásból fakadó kaleidoszkópszerű játéklehetőség és a sokféle alkotó személyiség nagyon inspirálóan hatott rám.

- Rendezés közben hogyan használta ezt a sokszínűséget?

- Termékeny játék ez számomra, mert egyéniségekre szabott instrukciókat fogalmazhatok meg. Így teljesen másképp közelíthetjük meg az Anya karakterét Ullmann Zsuzsával, Kalocsai Zsuzsával vagy Bánsági Ildikóval. A világ bármely színházában ugyanígy dolgozom, és ez nagy élvezetet jelent.

- A hármas szereposztás miatt három különböző előadást rendezett?

- Sok szempontból igen. A különböző korú férfi főszereplők három különböző optikát, más-más jellemet és habitust képviselnek. Az ő személyiségük a legmeghatározóbb kiindulópont.

- Stílusgyakorlat?

- Így is nevezhetjük. A tartalmi és formai változatosság nem áll távol Fellini szellemiségétől. Ha az ember megpróbál felnőni a filmrendező-óriáshoz, akkor a rá jellemző kulturális sokszínűséget, műfaji képlékenységet és a karakterek változatosságát is komolyan kell vennie.

- Hogyan határozná meg külön-külön a három előadás lényegét?

- Szívem szerint együtt játszatnám őket, mert a három főszereplő személye számomra együttesen képviseli Fellini alteregóját. Az alkotó ember anatómiáját középpontba állító zeneműben a Guido Continit jellemző megnyilvánulásokat fázisrajzok összességeként érdemes tekinteni. Dolhai Attila, Homonnay Zsolt és Szomor György személyes tapasztalatokra épülő színészi játékában különféle alkotói stádiumok és fejlettségi fokok mutatkoznak meg, másként dinamizálják a környezetüket.

- Azt tanácsolja, hogy mindenki nézze meg háromszor a darabot?

- Nagyszerű lenne, de ezt még a kritikusok sem teszik meg. Az előadások autonóm világokat képviselnek saját szellemiséggel és önálló érzelmi struktúrával, de bizonyos motívumok összecsengenek. A tervezés során Németh Anikóval arra is figyeltünk, hogy a művészek személyre szabott jelmezt viselhessenek, és ne érezzék magukat klónnak. Egyrészt mert ösztönző játék, másrészt mert ilyenformán elkerülhettük, hogy a játszók egymás gesztusait és reakcióit másolják. Az egyedi szerepformálás erejét és a színészi jelenlét sajátos impulzusait csak akkor láthatja meg a néző, ha többször is megnézi a Nine-t. Szomorú tapasztalat, hogy ma csak nagyon kevesen képesek összefüggéseiben láttatni és látni az egymástól eltérő dolgokat.

- Sokat járja, járják a világot. Ez tartja talpon a Maladype társulatát is?

- Legfőképp. Sajnos a világjárvány idején nem egyszerű turnézni, hiszen ahány ország, annyi szabályzat, annyiféle Covid-törvény. Most a társulatunk gyors reakciókészségére és alkalmazkodóképességére van a legnagyobb szükség. A Maladype folyamatosan megújuló szellemiségének köszönhetően már kellően gyakorlottak vagyunk a különböző helyzetfelismerési és -kezelési technikákat illetően.

- A rugalmasság miatt képesek több mint két évtizede a felszínen maradni?

- A színházművészet aktuális összképébe nehezen illeszthető művészi szigetszerűség, a kereső-kutató színházcsinálói tevékenység és az alkotómunkában megfogalmazódó önazonosság tesz életképessé minket.

- Mi a titka annak, hogy anyagilag is életképesek?

- Elsősorban a külföldi jelenlét. Másodsorban a jó gazdálkodás. A Covid első és második hullámának idején voltunk a legnehezebb helyzetben, mert nem utazhattunk. Rengeteg fesztiválmeghívásunk volt, megszoktuk, hogy folyamatosan járjuk a világot, így amikor hirtelen meg kellett szakítanunk az utazásainkat, bizonytalanná és tervezhetetlenné vált a jövőnk. Szerencsére színházunk tartalékai fedezni tudták a színészek havi bérét, és kiutazhattunk a lengyelországi Nemzetközi Gombrowicz Fesztiválra is, ahol az Yvonne című előadásunkkal minden díjat megnyertünk. Ezután ismét hosszú szünet következett. Amióta megnyitották az országhatárokat, újra sokat vagyunk úton, és nagyon remélem, hogy maradhatunk is...

- Minek köszönhető a külföldi fogadókészség?

- Az előadásaink népszerűségének és mobil jellegének. A ránk jellemző színházi fogalmazásmód sokféleképpen szólítja meg a nézőket a világ különböző pontjain. A sajátos tartalmi-formai megoldások, az interakciókra épülő személyes és hétköznapi hangvétel, valamint színészeink komplex tudása mind-mind hozzájárul a Maladypéről kialakult pozitív összképhez. Külföldi mestereimtől, Robert Wilsontól és Anatolij Vasziljevtől azt tanultam, hogy "egy társulat annyit ér, amennyit utazik". Minél többször tudja megmérettetni magát a nemzetközi színházi élet porondján, annál érettebbé és kiegyensúlyozottabbá válik művészileg, saját közegében is könnyedebben és nagyvonalúbban tud létezni. Ha egy együttes mindig ugyanannak a publikumnak játszik, fennáll a veszély, hogy valódi teljesítmény, megújuló művészi energia nélkül is elnyeri a nézők szeretetét és elismerését. A régi barátság, az ismeretség miatt könnyebben válhat megbocsátóvá a közönség. A Maladype társulatának Iránban ugyanúgy meg kell hódítania a nézőket, mint Vietnámban vagy Amerikában. Ezeknek a találkozásoknak egyetlen mérője az emberi-művészi hitelesség. Színészeink plasztikus tehetsége abban is megmutatkozik, ahogy hozzáidomulnak az adott kulturális közeghez, az adott színpadi térhez és a nézők reakcióihoz.

- Hogyan lépik át a nyelvi korlátokat?

- Nonverbális produkcióink esetében ezzel nincs probléma, a szövegcentrikus előadásaink pedig lehetőséget adnak művészeinknek, hogy angolul vagy az adott ország nyelvén is megszólaljanak. Ezt a személyes gesztust mindig nagyon értékeli a közönség. A meghívó fél igénye szerint továbbá feliratozni és szinkrontolmácsolni is szoktuk előadásainkat.

- Ezért értelmezhető határoktól függetlenül, amit csinálnak?

- Ezért is. A legfontosabb azonban az újratervezhetőség. Ha az elmúlt húsz év alatt nem tudtunk volna megújulni és alkalmazkodni a folyton változó körülményekhez, a Maladype mára csak egy kósza lábjegyzet lenne a színháztörténet könyvében. Társulatvezetőként és rendezőként majdnem négy alkotói korszakot éltem végig különböző játszótársakkal, de mindig tíz lépéssel előttük kellett járnom.

- Kik előtt?

- Az aktuális társulat, az állandó tagok előtt. De ugyanez igaz az alkotó partnerekre, a támogatókra és a fesztiválszervezőkre is.

- Hogyan oldja meg, hogy mindig előnyben legyen?

- Sokat tréningezek. Egyébként a színházcsinálással járó szenvedélybetegség „genetikai sérülés” nálam.

- Aki folyton előnyben van, az a jövőbe lát?

- Ez inkább az igazodási kényszer hiányának eredménye. A művészi szuverenitás felszabadít. Nem úgy választom ki a repertoárunk következő darabjait, hogy fesztiválbarát lesz-e vagy sem. Az sem célom, hogy divatos témákat trendi módon dolgozzak fel.

- Az ösztöneire hallgat?

- Nem csak. Követni próbálom a pályám kezdetén megfogalmazott alkotói stratégiámat, és igyekszem olyan szakmai kihívásokat állítani magam elé, amelyek friss gondolkodást, sajátos megközelítést és újfajta értelmezést kívánnak tőlem. Azért foglalkozom egy bizonyos témával vagy történettel, mert érdekel -az írói univerzum, a szereplők gondolkodása és a műben rejlő ok-okozati kapcsolatrendszer. Azt hiszem, valamiféle megérzés irányít, ami eddig még nem csapott be.

- Mi érdekli igazán?

- Robert Wilson szerint minden rendező azt az alaptémát rendezi újra és újra, ami tizenkét éves koráig a legnagyobb hatást gyakorolta rá. Engem az egyén és a hatalom viszonya foglalkoztat. A determinizmus és a szabad akarat kérdésköre.

- A determinizmuson törte a fejét tizenkét éves korában?

- Része volt a gyerekkoromnak. Tizenkét éves erdélyi kissrácként még megéltem a kommunizmus utolsó időszakát. Közelről láttam, hogy mivel jár, ha időnként megjelenik a fekete kocsi, elviszi a nagyapámat, a nagyanyám pedig amnesztiáért könyörög.

- Miért vegzálták?

- Magyar volt, és egy élelmiszerüzlet igazgatója. Könnyen tudták bűnbakosítani. Elég volt, ha egy „véletlen ellenőrzés” során valaki vizet öntött az olajba. Úgy manipulálták a történéseket, ahogy akarták

- Ezt a haragot is magában hordozza?

- Nem. A családom sosem volt sértett. Nem táplálták belém a sovinizmust, a nacionalizmust, a felsőbbrendűséget vagy az áldozatkomplexust. De tizenkét évesen mégiscsak elveszítettem egy hazát, a családot, az első szerelmet és az első barátságot...

- Hol éltek gyermekkorában?

- Máramarosszigeten. Egy igazán édeni világban. Amikor gyerekkorom helyszínét egyik pillanatról a másikra el kellett hagynom, még nem fogtam fel a szülői döntés mögött rejlő hosszú távú koncepciót. Azt éreztem, hogy többé nincs mit veszítenem. Rengeteget stoppoltam Európában, mindenféle emberrel találkoztam, és lassan kifejlődött bennem az alkalmazkodni képes személyiségem is, ami a későbbiekben tovább formálta magát. Egyáltalán nem esem pánikba, ha valami nem úgy alakul, ahogy elterveztem. Sőt még örülök is, ha a dolgok más irányt vesznek. Amerikában az Übü király című előadásunkat követő közönségtalálkozón azt mondták a nézők, hogy olyan volt a színészek játéka, mintha „boldog balesetek” sorozata szervezte volna a színpadi megnyilvánulásaikat. Talán ilyen az én életem is. Örömteli koccanások sora.


Víg György, Index, 2022