A társulata, a Maladype már a 2001-es kezdetek óta része a nemzetközi színházi életnek, ő maga világszerte rendez. Alkalmazkodásról és nehezített pályáról, függetlenségről, inspirációról és progresszióról beszélgettünk vele.

- A múlt év végén az Egyiptomi Színházi Fesztivál fődíját hoztátok el a Maladype két sokat utaztatott előadásával. A Bruno Schultz Fahajas boltokjából adaptált Augusztus alig használja a nyelvet, az Yvonne-t pedig nem csak a nyelv nehezíti. Hogy oldjátok meg ezeket?

- Nagy gyakorlatot szereztünk már a különböző helyzetkezelési technikák terén. Amikor egyik nap Iránban, a másik nap Albániában, azután Amerikában vagy Vietnámban játszunk, az alkalmazkodóképesség alapvető tényezővé válik. Az Yvonne esetében ez hatványozottan igaz, hiszen a mi előadásunknak nincs színész címszereplője. Gombrowicz szerint Yvonne maga a kísértés a jóra vagy a rosszra, mozgósító személyiség. Miért ne lehetne ez egy random néző, akit a színészek választanak ki a nézőtérről? A Maladype színészei beszélnek nyelveket, jól használják a nonverbális jeleket, és az előadások angol nyelvű szövegét könnyedén egészítik ki az adott nyelvi közegből vett sajátos kifejezésekkel. Afrikában különösen nagy nyitottságot tapasztaltam irányunkban. Újra felfedeztem egy jelzőt, amit gyerekkoromban sokat hallottam, de később megkopott: tiszta szívű. Észak-afrikai turnénk során lenyűgözött, hogy több évtizednyi munka után meg tudtak valósítani egy olyan nemzetközi színházi fesztivált a Szaharában, ahol 23 afrikai és 17 európai együttest láttak vendégül. Ez igazán doppingoló erő. Tunézia és Egyiptom színházi fesztiváljain már volt alkalmam részt venni, de Algéria teljesen új világot nyitott meg előttem. Az Augusztust Algírban és Adrarban is eljátszottuk. A fővárosból három órát repültünk a sivatag közepéig, ahol, bármilyen hihetetlen, van autómosó!

- A társulat fennmaradását, mint sokszor nyilatkoztad, alapvetően ezek a turnék, fesztiválmeghívások biztosítják. Az anyagiak miatt járjátok a világot? 

- A színházcsináló lényem bauhaus attitűdöt képvisel, én is a művészetek egyesítését, az összművészeti fogalmazásmódot kedvelem. Hogy ne ragadjunk bele egyfajta vízióba, tudatosan keresem az új tartalmi és formai egységeket, a művészet korszerű eszközeit. Ezt a belterjességet kicselezni szándékozó törekvésemet nagyban megsegíti, hogy folyamatosan jelen vagyunk a világban. Sokféle emberrel és kultúrával érintkezünk és ez frissen tart. Minden nap tanulunk valamit. Vietnamban nem használnak létrát, mert bambuszrudakkal állítják be a reflektorokat. Indiában, a helyi MÜPÁban, az előadás előtt öt perccel még kézzel sodorták a kábeleket. Két napra rá Svájcban a díszletmunkások fehér kesztyűben pakolták ki a díszletelemeinket. Állandó készenléti állapot tartja élénken a mentális kondíciónkat. Előadásaink is aszerint változnak, hogy az adott színházi környezet milyen új impulzusokkal stimulálja színészeink szerteágazó figyelmét. Ha mindig csak a saját szeretetközegedben dolgozol, hamar megfakul az eredetiségre való törekvés, mert a partnered és a közönséged is elnéző, megbocsátó lesz veled.

- Iránban viszont sok szabály van. Nem érhet egymáshoz férfi és nő például. Nálatok sok a testi kontaktus. Hogyan kezelitek ezeket?

- Alkalmazkodunk a helyi szokásokhoz. Az iráni Fajr Fesztivál (a fadzsr a muszlimok hajnali imája - a szerk.) többkörös válogatási procedúra után hívja meg az adott társulat produkcióját. De hiába van előzetesen “átvilágítva” az előadás, a helyi cenzorok személyesen is megnézik a főpróbát. Így volt ez az Übü királyunk esetében is. Aztán közölték velünk, hogy mit engedélyeznek és mit nem. A fiúk például nem játszhattak félmeztelenül. Mi természetesen mindenre azt válaszoltuk, hogy rendben, majd elkezdtük visszacsempészni a legfontosabb elemeket. Ezzel azt kockáztattuk, hogy előadás közben megállítják a játékot. Szerencsére a nézők előtt nem csináltak botrányt. Az előadás után a "helyi Törőcsik Mari", elragadtatva rohant felénk, majd hirtelen megtorpant. Azt mondta, hogy szíve szerint most megölelne, de nem teheti, mert nem érhetünk egymáshoz.

- Te magad sokfelé rendezel. Tavaly Josef Nadj hasonló meghívások után például rengeteg afrikai elemet beépített az új előadásába.

- Kiszámíthatatlan, hogy mi hat rám egy-egy külföldi munkám során. A Szahara közepén például egy öntudatos páva nyűgözött le, amelyik többször támadásba lendült színészeink ellen. Eszembe jutott Varjú Olga, akinek a Pelléas és Mélisande című rendezésemban rendszeresen meggyűlt a baja egy másik agresszív pávával, aki gond nélkül összeszarta őt előadás közben. Újraéltem a Gombár Judittal való fantasztikus felkészülési időszakot, a színészekkel és az operaénekesekkel közösen megélt különleges próbafolyamatot, és kedvem lett újra megnézni A gránátalma színe című Paradzsanov remekművet. Egyszóval a legbanálisabb dolgok is be tudják indítani asszociációs képességemet, kíváncsiságomat. Algériában és Tunéziában érdekes volt látni a kulturális gyarmatosítás nyomait és az építészeti örökségeket. A valaha hófehér épületeket, amelyek most koszosan állnak. Kedvem lett volna lehúzni az Algír és a Tunisz házait borító hatalmas fóliát, hogy újra felragyogjon a fehér fényük. Mindig arra törekszem, hogy a helyiek gondolkodásmódját és annak hátterét megértsem.

- Lengyelországban Adam Mickiewicz Ősök című darabját rendezted.

- Nem a legszerencsésebb időszakban dolgoztam Lengyelországban, de a magyar-lengyel alapítványok és intézetek támogatásával is kiegészült vendégrendezés végül kultúrdiplomáciai jelentőségű eseménnyé nőtte ki magát. Rendkívüliségét az is fokozta, hogy a lengyel színháztörténetben először állította színpadra a lengyelek “szent művét” magyar rendező. Olyan ritkaság ez, mintha itthon egy külföldi művészre bíznánk az Ember tragédiájának megrendezését. Szakítva az eddigi adaptációs hagyományokkal, máshonnan közelítettem meg Mickiewicz univerzumát, de a színészek és a nézők is remekül fogadták. 

- Sokszor viszont nem értenenek, itthon elég szűk koordináták között értelmezzük a színházat.

- Nincs bennem megfelelési kényszer. Rendezőként nem az a dolgom, hogy illusztráljam a történetet, amit a nézők és a kritikusok nem ismernek vagy nem olvasnak el. Koncepcióm az író szándékait gondolja tovább és az általa felvetett problémák kibontásában teljesedik ki. A Maladypében mindegyik előadás után tartunk közönségtalákozót, de a néző kíváncsiságát és képzeletét előzetesen nem szeretnénk didaktikus üzenetekkel befolyásolni. Hagyjuk, hogy ki-ki neveltetése, tapasztalatai, kultúrája, kora, neme vagy lelki habitusa szerint reagáljon az általunk felkínált színházi világra. Unikális ajánlatainkhoz azonban csak az tud szakmailag is hozzászólni, aki jól ismeri a megfelelő kódrendszereket.

- Voltak ilyen kritikusaid?

- Molnár Gál Péter a kezdetek óta figyelemmel kísérte alkotói fejlődésemet, lépésről-lépésre elemezte a társulat munkáját. Ez hatalmas ajándék volt. Ő írta le jubileumi előadásunk, a Pokol kapcsán, hogy senki ne várjon tőlünk gyorstalpaló kurzust Dantéból! Nemcsak írásaiban, de szóban megfogalmazott kritikáiban is figyelmeztetett, ha művészi elhajlást, konformista kisiklást tapasztalt. Fontosnak tartotta, hogy megmaradjunk progresszív társulatnak. Ilyen kritikus volt a mi életünkben Thomas Irmer és Jan Herbert, az Európai Kritikusok Céhének elnöke is, akiknek a nemzetközi karrierünket is köszönhetjük. Ma már kiveszőben van ez a fajta folyamatokat és összefüggéseket vizsgáló mentor-kritikusi hozzáállás.

- MGP könyve nagy viharokat kavart.

- Ahogy életében ő maga is. Megosztó személyiség volt. A könyve is az, de talán más lett volna, ha ő szerkeszti meg a saját történeteit. Amúgy ezek a sztorik közszájon forogtak és a legtöbbjüket ő maga mesélte el egy-egy baráti beszélgetés alkalmával. Színházi műveltsége és vitriolos humora legendás. Sokan szorongtak a jelenlétében, én kedveltem. Talán mert sosem voltam szorongó alkat.

- Pedig lenne min, nem?

- Átéltem a kommunizmus utolsó tizenkét évét, így tudom, mit jelent, ha megáll a házunk előtt a fekete autó, és miként zajlik egy házkutatás. Láttam a nagyanyámat kegyelemért folyamodni a magyarsága miatt börtönben raboskodó nagyapám számára. Az iskolában rendszeresek voltak a magyar és a román osztályok közötti verekedések is. Nagyon hamar rájöttem, milyen a világ valódi arca. Máramarosszigeten laktunk, ami bár gyönyörű hely, innen nézve a világvége. A katolikus misén és a vándorcirkuszi előadásokon kívül nem sok katartikus impulzus ért. Meg kellett találnom őket a saját világomban. Ezért is kezdtem el provokálni a környezetemet. A vasárnaponként nálunk ebédelő özvegy patikus makulátlan tisztasága és pedantériája, például annyira irritált, hogy újra és újra a ruhájába fújtam az orromat. Másoknak összekötöttem a cipőfűzőjét vagy levessel öntöttem le őket. Amikor országot váltottunk és elveszítettem a biztonságot nyújtó közegemet, vákuumba kerültem, de hamar újraterveztem önmagam. Végigstoppoltam Európát, vitt sumo birkózó, indián és francia háziasszony: a kalandok szublimálták a félelmeimet. Talán ebből fakad az is, hogy nagyon leterhelem magam.

- De attól nem tartasz, hogy ennyi munkát nem bírsz ötlettel?

- Az egészet játéknak tekintem. A kreatív énem még sosem hagyott cserben. Valahogy mindig beugrik a megoldás. És ez felszabadít.

- Miért dolgozol legtöbbször irodalmi alapanyaggal?

- Mert régimódi vagyok. Szeretek nagyívű művekben elmerülni, és imádok elbeszélgetni, vitatkozni Stendhallal, Merlével, Spíróval vagy Wallace-val. Gyerekkoromban a nagyanyám, miután elvégezte aznapi teendőit, leült a konyhaasztalhoz, kinyitott egy könyvet, rágyújtott egy cigarettára és olvasott. Hogy megismerjem a rejtett életét, ugyanazokat a könyveket kezdtem el olvasni, mint ő. Intenzíven foglalkoztatta a képzeletemet, hogy vajon mire gondolhatott a Bovaryné vagy a Lady Chatterley szeretőjének bizonyos részeinél? A könyvek általi alternatív valóságban megélhetem a szélsőséges létezést. Később, a szentesi drámatagozaton László Zoltán tanár úr a világ színház- és drámaművészetének közkincseit tárta fel előttem, utat nyitott a japán színházi kultúrához és meghatározó színházi mesterek szemléletformáló alkotásaihoz. Volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogy sosem fog összeállni bennem ez a hatalmas tudáspuzzle, ami nagyon megrémisztett. De szerencsére jöttek olyan lehetőségek, amelyek hasznosították az addig megszerzett ismereteket. A szerencse mindig kulcsszerepet játszott az életemben. Akkor is, amikor Szentesről Avignonba kerülhettem, és a későbbiekben is, amikor a Budapesten párhuzamosan elvégzett színész és rendező szak mellett Párizsban is tanulhattam.

- Sokat változik a társulatod összetétele, most egy az egyben a legutóbbi marosvásárhelyi színészosztályod tagjaiból áll.

- Prágában, miután Patrice Pavis a színháztudományok nemzetközileg elismert professzora megnézte az Augusztus című előadásunkat lelkesülten közölte velem, hogy hülye vagyok, ha ezt a csapatot nem tartom egyben. Visszakérdeztem: mégis hogyan? Magyarországon kétfős társulatot is művészet eltartani, nemhogy tíz főt. De a bogarat elültette a fülembe. Munkatársaimnak köszönhetően végül sikerült egy évre elegendő támogatást szerezni, és szinte az egész osztályt leszerződtethettük. A későbbiekben a külföldi turnék és a többlettámogatások segítettek életben maradni. Most megint kritikus a helyzet, és fogalmam sincs hogyan alakul társulatunk jövője. A szakszervezetek érdekérvényesítő tevékenysége belterjes és hatástalan, preferencia-alapú pénzosztás zajlik, a színházművészet ápolása és fejlesztése teljesen megszűnt közös ügynek lenni, az évtizedes sikerek és eredmények pedig semmit nem jelentenek. A Maladype csapatát  kereső-kutató típusú színészek alkotják. Hozzám azok a művészek állnak a legközelebb, akik megőrizték a nyitottságukat és nem félnek a változástól, az ismeretlentől. A ragadozók. Ilyennek láttam Béres Ilonát Kronosként a Theomachiában, Kútvölgyi Erzsébetet Leninként a Dada Cabaréban vagy Törőcsik Marit Marcellinaként a Figaro házasságában. Ők igazi reformerek.

- Néha te is dolgozol kérdéses produkciókban. Az új vezetésű Operettben a Nine-t, a Fellini 8 és ½ című filmjéből inspirálódott musicalt rendezted.

- És csodálatos munka volt.

- A pénz miatt?

- Nagyszerű, ha van egy koncepciód, amit anyagi, technikai és művészi kompromisszumok nélkül tudsz megvalósítani. Az Operettszínházban mindez adott volt. Az Operett korábbi vezetői is hívtak rendezni, de a tervek végül nem valósultak meg. Boldogság volt arra a színpadra fogalmazni, ahol korábban olyan nagyságok álltak, mint Latabár Kálmán, Feleki Kamill vagy Honthy Hanna.

- De kint meg Apáti Bence ül a büfében.

- Nekem a próbateremben és a színpadon van dolgom. Az Operettszínház művészei ugyanarra vágynak, mint a világ bármelyik társulatának színészei: minőségi munkát szeretnének végezni, figyelmes, motivált közegben, felkészült alkotócsapat irányításával. Harmonikusan tudtunk együttműködni. Pedig a Nine-t covid időszak kellős közepén próbáltuk hármas szereposztással.

- A saját színészeidnek megvan ez az általad sokat emlegetett szabadságuk?

- A Maladype itthoni és külföldi kötelezettségei mellett, azzal foglalkoznak, amivel szeretnének. Miért szabnék gátat nekik? Ha új élmény éri őket, az automatikusan visszahat a közös munkára.

- De nagyon lekötöd őket.

- Maladypésnek lenni speciális életforma. Működésünknek vannak bizonyos játékszabályai, amelyek rendre alakítják próbatechnikánkat, előadásaink sajátos jellegét, valamint hazai és külföldi jelenlétünket. Nem szektaként működünk, de a közös szótár kialakítása, karbantartása és megújítása időigényes tevékenység. Nem a bulik kötnek össze minket, hanem a munka, az alkotói folyamatok. Bár minden korszakot más játszótársak fémjeleznek, az együttes szellemiségét elsősorban én határozom meg. Ezért szükséges 10-15 lépéssel előttük járnom és a megújulást először önmagamon kell végrehajtani. Itthon minden évben újra kell gondolnunk a stratégiánkat és különböző tervekkel kell rendelkeznünk, hogy életképesek maradjunk. Huszonegy éve küzdök a fennmaradásunkért és a nevünkhöz méltó állandó játszóhelyért. Ez idő alatt rengeteg ígéret megfogalmazódott már, de kevés eredményt hozott. A nemzetközi ismertségünk a legfőbb tőkénk, de a turnék rendkívüli idegrendszert és nagy fegyelmet követelnek mindannyiunktól, mert garantált sikereket kell produkálnunk. Ha a fesztiválok szervezői nem elégedettek társulatunk munkájával és a közönség elvárásait nem igazolják vissza előadásaink, nem hívnak többé és nem ajánlanak. Ezt nem engedhetjük meg magunknak, mert bevételeink nagy százalékát fesztiválmeghívásaink teszik ki. Biztos támogatásra itthon nem számíthatunk. Az NKA Kuratóriumától működésre két éve nulla forintot kapunk. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel szigetszerű létezésünket büntetik, de ahhoz, hogy fennmaradhassunk évente 50 milliót kell előteremtenünk. Egy gondoskodó színházi társadalomban építenének nemzetközi ismertségünkre és tapasztalatainkra, utat keresnének kiterjedt kapcsolati hálózatunkhoz és szakmai platformjainkhoz. A belőlünk hiányzó igazodási kényszert értékelik ugyan, de nem támogatják.

- Az SZFE elfoglalása ellen kiálltál?

- Az osztályunk őrt állt. Én nem kötődöm pártokhoz vagy ideológiákhoz, sokkal inkább egy etikai álláspontot képviselek.

- Nem kérték számon rajtad?

- A kulturális vademberek mindent számonkérnek másokon, amit magukon nem. Megszoktam. Szuverén alkotó vagyok, aki leginkább a színházhoz és az igazságról alkotott elképzeléseihez próbál hű maradni. Sok minden nem egyezik az értékrendemmel, és sok mindent nem tartok helyénvalónak, de a művészetben mindig menedékre találok. Ma az ügyeskedés és a gyors érvényesülés számít, a hosszú távú szakmai befektetés vagy elmélyült hivatástudat már csak bizonyos alkotószemélyeket jellemez. Nem érték a kiművelt fő, a komplex tudás és az egyedi látásmód. Sajnos a másokra figyelni tudó, inspirációt és példaképet jelentő tanárok, mentorok és mesterek is hiányoznak. Mindenki úgy rakja össze magát ilyen-olyan törmelékekből, ahogy tudja.

- Lehetsz kíváncsi, de az életet vinni kell. Nem mindenki engedheti meg, hogy országról országra, társulatról társulatra vándoroljon.

- Ez igaz. Szerencsésnek mondhatom magunkat, még akkor is, ha a társulat összetétele hét-nyolc évente megváltozik. Természetesnek tartom, hogy a színészek egyszer csak egzisztenciát, családot és több szabadidőt szeretnének. Az első átalakulás volt a legnehezebb, de lehetőség nyílt a számvetésre, az újratervezésre. Az idén 21 éves Maladypét rengeteg fantasztikus művész tehetsége és tudása alakította. Az ő idegrendszerük lenyomata a mai társulat.


Karafiáth Orsolya, Magyar Narancs, 2023