Színész, rendező, társulatvezető, de mindenekelőtt játszótárs, aki széles dimenzióban gondolkodik színházról, életről, kihívásokról. A Maladype Színház alapító igazgatója független, szabad, színházcentrikus, kalandvágyó. Bábjátéktól operáig, táncjátéktól musicalig, klasszikus drámától kísérleti produkcióig szinte mindent rendezett már. Megfoghatatlan, beskatulyázhatatlan, mindig valami újjal áll elő. Egy dolog változatlan: a Maladype szellemisége, filozófiája, koncepciója. Szabad alkotóként nemzetközi visszhangot kiváltó előadások sorát rendezi Bukaresttől Chicagóig. Társulatával beutazta a fél világot, tavaly három afrikai fesztiválon is díjazták a Maladypét. Jeruzsálemben, Nyitrán, Zágrábban és Szarajevóban is rendez idén. És ha mindez nem volna elég, Rost Andrea Balázs Zoltánt nevezte meg operaházi főigazgatói pályázatában főrendezőnek, művészeti vezetőnek.

- A világjáró Maladype Színház vezetése, a rendszeres külföldi vendégrendezések, turnék mellett hogyan férne a képbe egy olyan mamutintézmény, mint a Magyar Állami Operaház művészeti vezetése?

- Sok minden belefér az életembe, ha a változás a tét. Rost Andrea belém vetett bizalma nagyon megtisztelő és inspiráló. A főrendezői feladat, amit nekem szán, nem csak alkotói ambícióim, de újító szellemiségű összművészeti terveim szempontjából is jelentős továbblépést jelentene. Az operajátszás korszerűsítésének sokrétű feladata különösen motiváló. Kezdve a Bárkától, a pályám során többször kaptam már felkérést művészeti intézmény vezetésére vagy főrendezői pozíció betöltésére, de mindig úgy éreztem, hogy akkor maradhatok szabad, ha több lehetőség közül választhatok. Nem szerettem volna elköteleződni egy olyan társulat mellett, amit megöröklök. Ezért vállaltam inkább a saját együttes irányítását és a kozmopolitizmust. Mostanra érzem elérkezettnek az időt, hogy alkotóenergiáimat Magyarországra összpontosítsam, hogy az évek alatt megszerzett tudást és tapasztalatot mások számára strukturáltan is elérhetővé tegyem. Platón a Szókratész védőbeszédében a társadalmat lomha tehénhez hasonlítja, akit időnkét bögölycsípésekkel szükséges mozgásra kényszeríteni. Ahhoz, hogy a XXI. századi színház- és operakultúrában megindulhasson a vérkeringés, és eleven, érvényes reakciók születhessenek, pontosan felépített, jól kivitelezett „bögölytámadásra” van szükség. Részben ebből a gondolatból kiindulva fogalmaztuk meg Rost Andreával, Káli Gábor felkért főzeneigazgatóval és Nagy Tamás Zoltán balettigazgató-jelölttel közösen hazai és nemzetközi vonatkozásban is innovatív művészi elképzeléseinket. A jövő színház- és operaművészetének idegrendszerét újrahuzalozni szándékozó koncepciónk legfontosabb feladatának azt tartjuk, hogy kreatív teret biztosítson „a színház lényegéhez” való visszatérés számára, és megszabadítsa színpadi kultúránkat azoktól a téves reflexektől és blokkolt alkotói folyamatoktól, amelyek az elmúlt évtizedek alatt rendszerbe ágyazták a tradicionalizmust. A valódi változást nem egyszerű előidézni, de az alkotók és a nézők érdekében is elengedhetetlen feladat.

- Az opera műfajához milyen a viszonya?

- Az opera képviseli számomra a legteljesebben a művészeti ágak egyesítését és azt az ideát, hogy a művészet csupán az elképzelt természet absztrakciója. Ez az alkotói szemlélet határozza meg a kezdetek óta gondolkodásomat, előadásaimat ezért is nevezik összművészeti eseményeknek. Magyarországon velem kapcsolatban él egy hamis kép, miszerint bezárkóztam a Maladypébe és nem vállalok vendégrendezéseket más színházakban. Ezt a téves elképzelést ugyan sorra megcáfolják itthoni és külföldi rendezéseim, de a néhány éve beázás áldozatául esett Mikszáth Kálmán téri lakásszínházunkban bemutatott emblematikus előadások olyan mély és kizárólagos nyomokat hagytak a civil és a szakmai közönségben, amelyek erőteljesen megalapozták ezt a feltevést. A Maladype Bázis fenntartása szükségmegoldás volt társulatunk számára, hiszen sokáig állandó játszóhely nélkül próbáltunk idehaza helytállni. A kevés néző befogadására alkalmas lakásszínházban minimalista eszközökkel igyekeztünk maximális hatásokat elérni. Innen repültünk a világ különböző pontjaira vendégjátszani, és ide tértem vissza én is külföldi rendezéseim után, hogy az évadonkénti egy bemutatónkkal Magyarországon is hallassuk a hangunkat.

- A Maladype nemzetközi karrierjének alig van idehaza visszhangja. Mennyiben múlik ez a hazai kulturális közeg közönyén, illetve azon, hogy a társulat elég szerényen promotálja magát?

- Ez többtényezős problémakör. Bár a híradások nincsenek tele azzal, hogy éppen Afrikában vagy Ázsiában turnézunk, szakmai berkekben mindenki pontosan tudja, hogy társulatunk gyakran és sokfelé utazik. Színházi társadalmunk polgáraitól azonban – akiket jobban foglalkoztat a saját túlélésükért vívott mindennapi harc – nem várható el, hogy szót emeljenek, ha a hírek elhallgatják nemzetközi sikereinket. Míg a legtöbb hazai alkotóműhely a szomszéd városig sem jut el, a Maladype együttese, kultúrdiplomáciai feladatot is ellátva, az elmúlt huszonegy év alatt négy kontinens több mint negyven országában járt. Színházunk kulturális exportcikk. Olyan világban élünk, ahol a szakmai elismeréseknek és eredményeknek nincs semmilyen hírértéke és hatása. A helyzetünket tovább nehezíti, hogy előadásainkat nem kísérik botrányok, és együttesünk tagjai nem aktivista művészek. Mi a színházcsinálás kereső-kutató alkotófolyamataiban és a művészi fejlődésben vagyunk érdekeltek.

- Talán nem pozicionálják magukat eléggé a digitális világban, az online térben...

- Nem vagyunk tolakodóak és a technikai lehetőségeink is korlátozottak. Némely divatos viselkedésformától pedig ösztönösen távol tartjuk magunkat. Irtózunk az arrogáns, az agresszív, a tudást és a tényeket nélkülöző véleményvezérektől és az álhírek terjesztőitől. Biztos vagyok abban, hogy ha rendszeresen megnyilvánulnék politikai és társadalmi kérdésekben, akkor más ügyeink is nagyobb nyilvánosságot kapnának. De sajnos én még egy érték- és a tudásalapú színházi közegben nevelkedtem.

- Nem férne meg a művészi értékekkel a tudatos marketingstratégia?

Dehogynem, csak pénz kérdése. És mi nem állunk úgy, hogy ezt a luxust megengedhetnénk magunknak.

- Közösségi finanszírozásban nem gondolkodnak?

- Nem hiszek a tartós közösségi hozzájárulásban. Az elsők között voltunk, akik megpróbálták a finanszírozás ezen módját, de csak helyi érzéstelenítést jelentett működésünk számára. „Százan százzal egyért!” elnevezésű támogatói programunk kapcsán összejött ugyan valamennyi pénz, de sem a cégek, sem a nézők nem tudtak hosszú távú üzemeltetési problémáinkon érdemben segíteni. Távlatilag a szakmai tudásunkra, a nemzetközi ismertségünkre és hálózatunkra lehet építeni. Túlélési stratégiánk legfőbb támasza a számos külföldi fesztiválmeghívás, a turnék.

- Lassan eltűnnek vagy önmaguktól számolódnak fel a független szféra szereplői, társulatai támogatás hiányában...

- Igen, de ehhez a folyamathoz a terület önjelölt messiásai is jócskán hozzájárultak. A felkent „legfüggetlenebbek” szépen lassan felszámolták a „csak függetleneket”. Mi az NKA működési pályázatát idén már be sem adtuk, mert a kuratóriumtól három éve egyetlen fillért sem kapunk. Ennek oka, hogy nem tartozunk a FESZ (Független Előadó-Művészeti Szövetség) belterjes köréhez és nem tartunk fenn privát és érdekkapcsolatot a nagyrészt általuk delegált kuratóriumi tagokkal sem. Ha nem tagozódsz be valamelyik csoportosuláshoz, nem igazodsz az általuk kijelölt személyekhez és elvekhez, kicsinyes bosszút állnak. Egy gondoskodó, értékalapú kulturális közegben már rég megtörténtek volna a szükséges szelekciók, aminek hatására mindenki a maga eredményei és érdemei szerint részesülhetne az adófizetők pénzéből szétosztott működési támogatásból. Észszerűen funkcionáló támogatási rendszerben nem fordulhatna elő, hogy egy huszonegy éves múltra visszatekintő, nemzetközileg elismert együttes számára nulla forint működési támogatást ítél meg az NKA baráti alapon szerveződő kuratóriuma. A mindenkori pénzosztási procedúrát vitathatatlan művészi teljesítmények, valamint szakmai és strukturális életképességet elismerő, tudatosan végiggondolt döntési folyamatok kéne, hogy igazolják.

- Mit kap cserébe az, aki a forprofit szférából a Maladype támogatására szánná el magát?

- Egy brandet. Exkluzivitást, nemzetköziséget, egyediséget. A Maladype a minőség, a szakmai tudás, a következetesség és a művészi megújulás védjegye. A magyar színházi élet egyik legsokoldalúbb és legeredetibb színházi műhelye kiterjedt nemzetközi kapcsolatrendszerrel rendelkezik, széleskörű network-hálózatát az együttműködő partnerek számára többféleképpen is elérhetővé tudja tenni. Tavaly például a társulat égisze alatt az Eötvös10-ben rendeztük meg a kortárs izraeli szerzők műveit bemutató Isra-Drama Fesztivált a terézvárosi önkormányzattal együttműködve. Vendégünk volt a kerület polgármestere, az izraeli nagykövet és számos külföldi meghívott. A többnapos rendezvényen előadások, szakmai konferenciák és beszélgetések is helyet kaptak, ahol a résztvevők kapcsolatokat építhettek egymással. Közreműködésünkkel nem először járultunk hozzá egy adott terület kulturális, gazdasági és turisztikai életének élénkítéséhez. Természetesen egy állandósult együttműködés további kölcsönös előnyökhöz juttathatná a társulatunkat és a velünk szövetkezőket is.

- Legutóbbi bemutatójuk, Roy Chen izraeli szerző Valaki, mint én című darabja mentális zavarokkal küzdő fiatalokról szól a mozgásszínház nyelvén. Mi adta hozzá az ihletet?

- Repertoárunk mindeddig nélkülözte a dokumentarista jellegű témafeldolgozásokat, ezért izgalmasnak találtuk, hogy egy olyan kortárs darabot is bemutassunk, ami a napjainkban is tabuként kezelt pszichiátriai zavarokat érintő problémákat őszinte vallomás formájában tolmácsolja. A Valaki,mint én alaptézise sokban hasonlít Ionesco Rinocéroszok című drámájának központi kérdéséhez: ki számít normálisnak? Ki figyel kit: a látogató a fogvatartottat, vagy fordítva? Az előadásokat követő közönségtalálkozókon elismert szakemberek segítségével járjuk körbe a témában rejlő pszichológiai, szociológiai, antropológiai vonatkozásokat.

- A mostani csapatot Marosvásárhelyen végzett színészosztályból, zömében huszonévesekből toborozta. A Maladype brand mennyit változott a társulat többszöri lecserélődésével?

- Védjegyünk változatlan, hiszen a folyamatos megújulást képviseli. A Maladype különböző alkotókorszakait más-más játszótársak formálják és fémjelzik. Jelenleg az ötödik generációs csapat alkotja a színház állandó társulatát. Öt éve vizsgaelőadásként megrendeztem számukra a Bruno Schulz novelláiból inspirálódott Augusztus című nonverbális előadást, ami azonnal rengeteg fesztiválmeghívást kapott. Prágában Patrice Pavis színháztudós látta az előadást, aki nyomatékosan közölte velem, hogy egyben kell tartanom a társaságot. Munkatársaim elhivatottságának köszönhetően fél év alatt sikerült megszerezni az induló tőkét, és az egész osztályt le tudtuk szerződtetni. A Maladype zászlaja alatt később megszülető előadások is mind fesztiválsikerek lettek, így Algériától Vietnámig sokfelé megmutathatta tehetségét és tudását a mostani gárda. A tagok egyelőre még a szakmai fejlődést és a színházi tapasztalatszerzést tartják szem előtt, de az életükben hamarosan prioritást fog kapni a családalapítás, a jobb megélhetés és az egyéni érvényesülés.

- A Színházi Olimpiából is kiveszik a részüket, meghívott előadásokkal...

- A Maladype szervezésében két produkció érkezik Budapestre. Az izraeli Frechot Ensemble előadása, amely három anya megrázó történetét dolgozza fel, akik a palesztin-zsidó konfliktusban kénytelenek voltak lemondani a gyerekeikről, a Bethlen Téri Színházban lesz látható. A bukaresti Odeon Színház előadása, amely négy erős nő generációkon átívelő történetét rajzolja meg, a Pesti Színházban kerül bemutatásra. Mindkét előadás a női sorsok, a generációs útvesztők és a társadalmi problémák bonyolult összefüggéseit tárja elénk önazonos színésznők tolmácsolásában.

- Különleges alkalomra kapott meghívást Szarajevóba: Susan Sontag emblematikus Godot-ra várva-rendezésének harmincadik évfordulójára, az ostromlott városban. Pontosan miről is van szó?

- A Mess Nemzetközi Színházi Fesztivál régóta szeretne valamilyen formában együttműködni velem. Susan Sontag születésének kilencvenedik, halálának harmincadik és ikonikus háborús rendezésének szintén harmincadik évfordulója kapcsán most adódott erre lehetőség. A SARTR (Szarajevói Háborús Színház) társulatával készülök az Alice az ágyban című Sontag-mű színpadra állítására. A színdarab egy fantasztikus pamflet, mélyreható társadalomkritika mindenkori világunkról. A koprodukciós előadást a szervezők a fesztivál kiemelt eseményének szánják, szarajevói bemutatója után nemzetközi turnéra indul. A projektet övező rendkívüli figyelem már most számos fesztiválmeghívást és vendégjáték lehetőséget eredményezett, többek között a New York-i La Mamma Színházba, ahol az Alice-t negyven éve először mutatták be.

- Mit emelne át a magyar színházi életbe a külföldi tapasztalataiból?

- Az újratervezés örömét. A kulturális egyetemesség felszabadító és inspiráló élményét, ami bátran szakít a realizmussal, a konvenciókkal és az akadémikussal. Fontosnak tartom, hogy a művészek saját normák szerint megfogalmazott, internalizáltabb műveket alkossanak. Ideje lenne újratanulnunk a művészeteket és teret adnunk a még be nem szennyezett alkotói zónáknak. Egyfajta új művészi hitelességre lenne szükségünk. Ijesztő, hogy a színházcsinálók többsége nem ismeri a színházi alapfogalmakat és semmit sem tud a színész vagy a rendező munkájáról. Ma szinte lehetetlenség színházszakmai evidenciákra, úttörő művészekre és stílusokra hivatkozni, a pályatársak többsége nem képes összefüggésekben gondolkodni. Minden találkozásnál új szótárat kell felépíteni, ami nehézkessé teszi az elmélyülést. Itthon nagy szükségünk lenne a szakmai tudás magabiztosságából fakadó nagyvonalú, figyelmes és integratív szemléletre, amely mindenki számára azt sugallja, hogy: nem baj, ha nem értünk egyet, de – szakmai értelemben – a legjobbat kell feltételeznünk egymásról!


Szentgyörgyi Rita, Art in business, 2023