Interjú Balázs Zoltánnal, a világjáró színész-rendezővel.

Talán nincs olyan művész, aki ne vágyna nemzetközi sikerre, a valódi hírnév azonban keveseknek adatik meg. Közéjük tartozik Balázs Zoltán színész-rendező.

A kolozsvári születésű művész gyermekkora óta él Magyarországon, ám az elmúlt két évtizedben folyamatosan megújuló játékkedvével, integratív szemléletével és tehetségével Kínától az Amerikai Egyesült Államokig meghódította szinte az egész világot.

- Ismerve a pályáját, munkásságát, nem egy elefántcsonttoronyban üldögélő, a világ dolgain elmélkedő, sokkal inkább egy nyughatatlan, vagy fogalmazzunk inkább úgy, örökké úton lévő művész. Mi hajtja? Honnan ez a kalandvágy?

- Születési „rendellenesség”. Örökmozgónak születtem. Gyerekként képes voltam napokra eltűnni. Hatévesen megszöktem egy vándorcirkuszi társulattal. A családom rendőrséggel eredt a nyomunkba, megállíttatta a karavánt, és erőszakkal hazavitt. Később, miután édesanyámmal országot váltottunk, keresztül-kasul stoppoltam Európát, és mindenféle kalandokba bonyolódtam. Szentesre kerültem a drámatagozatra, majd a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ahol párhuzamosan végeztem el a színész és a rendező szakot. Nyaranta Avignonban és Párizsban képeztem magam tovább. A saját társulatom előadásaival hamar bekerültünk a nemzetközi színházi vérkeringésbe, és azóta is benne vagyunk. Rendezőként is gyakori vendége vagyok a világ különböző fesztiváljainak és színházainak.Egyszóval állandóan úton vagyok, kalandorkedvem továbbra is csillapíthatatlan. Hajt a kíváncsiság, a megismerés öröme.

- Huszonévesen alapította meg a világjáró, avantgárd színházi műhelyt, a Maladype Színházat. Mi volt ezzel az önálló társulattal a szándéka és a terve?

- Nem állt szándékomban színházat alapítani. Véletlenek és meghatározó egybeesések kellettek ahhoz, hogy 2001-ben a vezetésemmel megalakuljon a lovári nyelven találkozásokat jelentő Maladype. Egy szerb producer, Dragan Ristić keresett meg, hogy cigány és magyar színészekkel közösen rendezzem meg Ionesco Jacques vagy a behódolás című abszurdját a Roma Parlamentben. Megkérdeztem tőle, tudja-e, hogy ez a mű a világon mindenhol megbukott. Azt felelte: igen, de most nem fog. Lenyűgözött a magabiztossága és a tervbe vetett hite, így elvállaltam. Igaza lett, az előadás hatalmas sikert aratott. A kritikusok elragadtatással írtak társulatunkról, a nézők pedig sorban álltak, hogy bejuthassanak az előadásra. Fantasztikus színészgárdával dolgoztam együtt, találkozásunkat sorsszerűnek éreztük. A Jacques-ot újabb sikerek követték, amelyek tartósan megalapozták az itthoni és a nemzetközi érdeklődést.

- A csapat tagsága folyamatosan változik. Amikor toboroz, milyen művészeket keres? Kik lehetnek tagjai a társulatnak?

- Olyan alkotóegyéniségeket keresek, akik megtestesítik a „maladypés színész” fogalmát. Hosszú lenne felsorolni az ehhez szükséges erényeket, de a legfontosabb mind közül a színészi hivatás iránti önzetlen elköteleződés és az alázat. Egy új színész szerződtetésekor az eredeti tehetség és a tudásvágy mellett a közös ügy iránti önzetlen odaadásinspirál. A Maladype társulatának tagjai szakmailag folyamatosan fejlődnek, mert változatos témák és stílusok tolmácsolói lehetnek. Értéküket tovább növeli, hogy a világban sokfelé turnéznak, ezért elsőkként találkoznak a legújabb színházi áramlatokkal. A különböző színházi kultúrákban szerzett tapasztalatok azonnal visszahatnak a fejlődésükre, és széles látókört biztosítanak a számukra. Amikor eljön az életükben a családalapítás vagy a szilárd egzisztencia megteremtésének vágya és ideje, tovább kell lépniük. A Maladype hosszú távú életképessége mindazon művészek tehetségének köszönhető, akik az elmúlt huszonkét év alatt állandó tagként vagy vendégként megfordultak nálunk.

- Nemcsak a társulata, de rendezőként ön is keresett alkotó a világ számos országában. Az idei évad hátralévő részében hol, a világban merre találkozhatnak önnel, az ön munkájával?

- A Margaret Atwood nagy sikerű regényéből színpadra álmodott magyar–makedón–lengyel koprodukcióban készülő Pénelopeia magyarországi ősbemutatója után Bukarestbe utazom, ahol március elején a Stela Popescu Színházban kezdem a Jógyerek képeskönyve című, felnőtteknek szóló rémvarieté próbáit. A májusi bemutatót követően néhány napra visszatérek Budapestre, mert a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében az Örkény Színházban lesz látható az Alice az ágyban című szarajevói rendezésem. A későbbiekben Johannesburgba, majd Zágrábba utazom.

- Tavaly decemberben Kínában turnézott. Mit láthatott ott öntől a közönség, és milyen tapasztalatokkal tért haza onnan?

- A bukaresti Odeon Színházban jelenleg három rendezésem van repertoáron, amelyek közül a Gardénia című előadás kapott meghívást a Daliangshan Nemzetközi Színházi Fesztiválra, Xichangba. A négygenerációnyi lengyel nő drámáját feldolgozó kortárs mű magyarországi, moldovai és tunéziai vendégszereplése után óriási élmény volt Kínában is bemutatni a produkciót. A kínai közönség teljesen átolvadt a színpadi eseményekbe. A kiváló színésznők által megteremtett színpadi erőtér nagyon hamar elragadta őket, így az előadások utáni közvetlen hangvételűközönségtalálkozókon készségesen osztották meg velünk az előadáshoz kapcsolódó személyes történeteiket. A kínai kultúrában eltöltött két hét legnagyszerűbb tanulsága, hogy az igazi szépség kerüli a feltűnést.Soron következő rendezéseim kapcsán ezt mindenképpen érdemes figyelembe vennem.

- Hogyan határozná meg a saját alkotói módszerét? Mi Balázs Zoltán titka, ami miatt nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi színházi világ is számontartja?

- Talán a folyamatosan megújuló játékkedv és integratív szemlélet. A mesterkélt üzenetek helyett a beavatottság élményével szeretném megajándékozni a kivételes kalandokra nyitott nézőket. A színházi közhelyeket és direkt kiszólásokat tudatosam kerülöm, mert irtózom mindenféle empátiát nélkülöző színpadi tartalomtól. Fontosnak tartom odafigyelni arra, hogy esténként eltérő vallási, nyelvi-kulturális és társadalmi-szociális hátterű személyek ülnek a nézőtéren, akik neveltetésük és életkoruk okán bizonyos témák iránt fokozott érzékenységgel viseltethetnek. Találkozásunk akkor lesz igazán maradandó, ha a színpadi esemény által megfogalmazott bensőséges impulzusok mindenkiben más-más asszociációkat hívnak elő. Ha a nézőkkel együtt átélt személyes pillanatok igazán mélyre mennek, cinkostársakká leszünk, és ez örökre összeköt minket.

- Szintén tavaly szilveszterkor ön álmodta színpadra Rost Andrea Callas-estjét a Vigadóban. Ez egy új műfaj volt az ön rendezői repertorájában. Komfortosnak érezte magát benne?

- Bár nem vagyok egy gálarendező típus, egyszeri eseményeket rendeztem már. Egyebek között az Anna and the Barbies tízéves jubileumi koncertjét a SYMA Csarnokban. Rost Andrea szilveszteri gálakoncertje, amely Callas születésének 100. évfordulója előtt is tisztelgett, minden ízében különleges és rendhagyó rendezvény volt, így nagyon könnyen tudtam azonosulni az előzetes elképzelésekkel. A közös munka örömét csak fokozta, hogy Andreával játszótársaknak tekintjük egymást, gondolkodásunk, ízlésünk, humorunk és kreativitásunk is nagyon hasonló. Mindketten világot látott alkotók vagyunk, ezért természetűnk adakozó és nagyvonalú. Szeretjük a változást a művészetben, és értékeljük a rendkívülit, az egyedit.

- Számos hazai és nemzetközi díjjal elismerték már a munkáját. Ezek közül melyikre a legbüszkébb, és miért?

- A legbüszkébb a nézők, a civil és a szakmai barátok szeretetére vagyok. Az alkotómunkám iránt tanúsított megtisztelő figyelmükre. Inspirálónak tartom, hogy elvárják tőlem a folyamatos megújulást, és szívesen fogyasztják az általam feltálalt színházi ínyencségeket.

- Rendezőként, színészként van példaképe?

- Természetesen. Ha emlékezni akarunk arra, hogy kik vagyunk, akkor emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy kik a példaképeink.Szerencsés vagyok, mert olyan ragyogó művészektől tanulhattam emberséget és hivatást, akik színháztörténelmünk legnagyobb alakjai közé tartoznak. Béres Ilona, Császár Angela, Gombár Judit, Kútvölgyi Erzsébet, Ladányi Andrea, Törőcsik Mari és Sinkó László éppúgy formálta a látásmódomat, mint Robert Wilson, Anatolij Vasziljev vagy Tim Carroll,amikor rám bízta a Hamlet címszerepét. Megtanultam tőlük, hogy csak akkor maradhatok hiteles, ha következetesen és kitartóan járom a saját utamat, követem a belső hangomat, és nem igazodom semmilyen divathoz vagy trendhez. A tanításuk egy életre szól.

- Ez a folyamatos útonlét és a sok munka nem nyomja rá a bélyegét a magánéletére? Könnyen vagy nehezen tolerálható az ön szakmai elhivatottságából adódó elfoglaltság?

- A család mindannyiunk legfőbb támasza, a társ pedig azért társ, mert szövetségesünk és mindenben osztozik velünk. Aki mellém szegődik, az pontosan tudja, hogy milyen életformát képviselek. Nincs okom panaszra: szeretek és szeretve vagyok.


Juhász Marianna, Dívány.hu, 2024