Huszonhárom évvel ezelőtt alapította a Maladype Színházat, ami a kísérletező, váratlan előadások egyik legbiztosabb lelőhelye Magyarországon mind a mai napig. Balázs Zoltán, számos titulusát egy kalap alá véve vallja, hogy mindennek az alapja a szerteágazó tudás, az érdeklődés, a párbeszéd. Ahol ugyanis nem hangzik el kérdés, ott senki nincs motiválva arra, hogy válaszoljon. Máramarosszigeti gyerekkorról, iráni Übü királyról, cirkuszi kalandról és a néző iránti bizalomról beszélgettünk.

- Nagyon sokfelől lehet hozzád közelíteni, akár a magánéleted, akár a szakmai múltad felől nézem, ami rímel arra a felsorolásra, ami a digitális névjegykártyádon is olvasható, miszerint egyszerre vagy színész, rendező, látványtervező és színigazgató. Alkati kérdés ez, vagy valamiféle művészi hitvallás részedről, hogy aki jól akarja ezt csinálni, annak a szakma minél szélesebb spektrumát át kell fognia?

- Az univerzális tudás iránti vágy elsősorban belső indíttatásból fakad. Útkereső alkotóként fontos számomra, hogy a rám jellemző független gondolkodás és vakmerőség megfelelő teret kapjon emberi-művészi választásaimban. A rendezéseim során feltáruló személyes tartalmakat minden esetben a kíváncsiság indukálja és a közös benyomásokból táplálkozó felismerések teljesítik be. Gyerekkorom óta ösztönösen az egyediben rejlő egyetemest keresem. Velem született felfedezőkedvem is eszerint választ az élet által elém sodort lehetőségek közül.

- Milyen volt a gyerekkorod?

- Rendkívül változatos, köszönhetően Észak-Erdély varázslatos tájainak és a családom integratív szemléletének. A kommunizmus utolsó éveiben átélt élmények is jelentősen befolyásolták a személyiségfejlődésemet. Testközelből láttam, hogy mennyire kiszolgáltatott a magyar nemzetiségű emberek élete, ezért a legtöbb figyelmet belső világom megerősítésére fordítottam, a játékban és a szabad asszociációkban kibontakozó egyéniségem kiteljesítésére. Nagyon motiváló és felszabadító volt a családom életfelfogása, mert sosem kérkedtek a magyarságukkal vagy a nemesi származásukkal és méltósággal viselték a történelmi igazságtalanságból fakadó kiszolgáltatott helyzetüket. Véleményük megfogalmazásakor sosem igazodtak másokhoz és nem lettek áldozatai a bűnbakkeresés tipikus gyakorlatának sem. Azt tanították, hogy a boldogság alapja a tudásra épülő lelki és szellemi biztonság, az autonóm látásmód. Mindennapi tevékenységük középpontjában a problémamegoldás állt, a fejlődés szükségszerűsége, a haladás. E téren édesanyám a legfőbb példaképem. Ő egy igazán kalandorkedvű „vagány csaj”, aki sosem félt kockáztatni és szembenézni az ismeretlennel. Számomra általa nyert értelmet Homérosz gondolata: A lényeg az út maga!

- Ami nyilván nem független attól, hogy tizenkétéves korodban eljöttetek otthonról, és áttelepültetek Magyarországra.

- Miután kénytelen voltam hátrahagyni a hazámat, a barátaimat és az első szerelmemet, légüres térbe kerültem. A hirtelen rám szakadó üresség hatására eldöntöttem, hogy stoppal bejárom Európát és megismerkedem a világ még idegen területeivel. Utazásaim során sokféle emberrel találkoztam, vitt indián, szumó birkózó, vadász és háziasszony. Hogy sikeresen célba érjek stratégiára és alkalmazkodóképességre volt szükségem. Amint beszálltam valaki mellé az autóba rögtön párbeszédet kezdeményeztem és igyekeztem olyan információkat gyűjteni, amelyek később a hasznomra válhattak. Ez az attitűd ma is formálja a magatartásomat, a változásra való nyitottságom töretlen. Ha több alternatíva közül választhatok, mindig a járatlan, a veszélyes mellett voksolok, ami egyfajta provokációként is felfogható önmagam és a környezetem felé. Emiatt már neveztek fenegyereknek, ön- és közveszélyes alkotónak is.

- Mondták azt is, hogy avantgárd színházat csinálsz, és mondd, ha rosszul látom, de a vége nem az, hogy színház van, és kész? Aztán hogy az milyen műfajilag, stílusában az persze elemezhető, de alapvetően jó, meg rossz színház létezik, nem?

- Így igaz. Ugyanakkor bizonyos művészek és elemzők szeretik konzerválni a különböző alkotói korszakokat és műfajokba skatulyázni az előadásokat. Pályám során több újító rendezésem is alkalmat adott erre. Ilyen volt a Theomachia, ahol Béres Ilona Kronoszként visszafelé mondta Weöres Sándor oratorikus szövegét, a Négerek, amiben az operaénekesek maszkként kölcsönözték hangjukat a színészek számára, az ikonografikus stílusban színpadra álmodott Pelléas és Mélisande, vagy a jelenetvariációkra épülő Leonce és Léna. Ha ezen előadások tartalmi-formai sajátosságait sorozatgyártásban tökéletesítettem volna, ma sokan elégedettek lennének, hogy kiismerték alkotói stílusomat. Engem azonban az új kalandok ösztönöznek, az adott témához és gondolatisághoz illeszkedő különféle formakultúrák. Nagyobb kihívást jelent számomra a művészi megújulás és az előadásaimra visszatérő közönség őszinte alkotói szándékok általi meglepése. A nézők a kezdetek óta ihlető játszótársaim, mert nyitottak az újra és a szokatlanra. Ha színházi társasjátékunkból kimarad a „Lepj meg!” szándéka, a publikum elveszíti érdeklődését.

- Ilyen a világ is, nem? Sűrűn váltják egymást az impulzusok, nap-nap után emelni kell a tétet, mert ami ma elég volt, az holnap nem lesz elég.

- Korszerű alkotóként ismernünk kell a kort, amelyben élünk és tisztában kell lennünk a különböző hatásokkal, amelyek emberi-művészi fejlődésünket befolyásolják. Ahhoz azonban, hogy semmilyen mechanizmus ne ejthessen minket csapdába, fontos, hogy szilárd értékrenddel rendelkezzünk és el tudjuk választani a lényegest a lényegtelentől. A múlt megismerése által sokkal könnyebben tudunk különbséget tenni a tények és a vélemények között. Aki nem ismeri az előző generációk meghatározó alakjait és azt, hogy miként kezelték a miénkhez hasonlatos problémákat, az nem tudja értékelni a valódi újításokat és elutasítani a hamis törekvéseket. Sajnos a sokféle területre kiterjedő igényes érdeklődés és az összefüggések vizsgálatában megnyilvánuló elmélyült tudás ma már hiánycikk.

- Plusz nyomás rajtad, hogy nem csak rendezel, de a társulatért is te felelsz?

- Persze, hiszen tíz-tizenöt lépéssel mindig az együttes kell járnom. Kénytelen voltam hamar megtanulni, hogy miként lehetséges a hosszú távú művészi koncepciót szem előtt tartva túlélési technikákat megalkotni és a távlati terveinkhez kiszámítható gazdasági hátteret biztosítani. Életképességünkhöz a szerencse is hozzájárult, mert kezdeti sikereinket azonnal élénk nemzetközi figyelem övezte, ami folyamatosan bővülő kapcsolati háló kiépítését és biztos koprodukciós partnerek tartós jelenlétét eredményezte. Sok éves tapasztalatom az is, hogy a szervezettség sokkal fontosabb, mint a társulat mérete.

- Kitűzött cél volt, hogy sokat szerepeljetek külföldön?

- Így alakult. A 2001-ben létrejött Maladype előadásai annyira másként fogalmaztak, hogy a színházi újdonságokra vadászó fesztiváligazgatók rögtön lecsaptak ránk és kézről-kézre adtak. A Maladype-brand fenntartásához azonban elengedhetetlen volt a folyamatos fejlődés, a megújulás és a tőlünk megszokott magas művészi színvonal szavatolása. Ha az évek során Algériában, Amerikában vagy Vietnámban nem olyan produkciókkal rukkolunk elő, amelyek visszaigazolják a fesztiválválogatók és a közönség várakozásait, akkor soha többé nem kaptunk volna újabb meghívásokat. Ezért is kardinális kérdés a Maladypében a társulati tagok megfelelő erőnléte és egyenletes képzése. Bárhol játsszuk is előadásainkat, színészeinknek mindig a legjobb tudásukat kell nyújtaniuk. Azon túl, hogy a közös munka mindenkitől kivételes közvetlenséget igényel, az előadóknak a komplexitásra is törekedniük kell. Ehhez jó karban lévő idegrendszerre és belső elhivatottságra van szükségük. Fontos szempont az is, hogy a művészi expedíció kreatív és örömteli legyen.

- Mi a helyzet a néző tudásával? Mennyire lehet elvárni tőle, hogy úgy üljön be egy előadásra, hogy ismeri a művet, a szerzőt, esetleg korábbi adaptációkat, és annak tükrében nézze az aktuális előadást?

- A közönségről mindig a legjobbat kell feltételeznünk. Tapasztalataim szerint a nézők kellően extrovertáltak ahhoz, hogy az alkotók által elhelyezett színpadi ingereket előzetes tudás nélkül is befogadják. Ebben a feltételek nélküli átolvadásban fontos szerepet játszik a történet ártatlanságának és tisztaságának a tisztelete is. A mindenkori nézősereg számára ugyanis az jelent stabil kapaszkodót, ha tudja, hogy a sztoriban hol tartunk, hogy milyen célkitűzések érdekében feszülnek egymásnak a szereplők, és azt, hogy milyen események kényszerítik a játszókat korábbi szándékaik megváltoztatására. Ahhoz, hogy a nagyérdemű könnyen azonosulhasson velünk, az előadás első húsz percében meg kell értenie az általunk előzőleg megfogalmazott kódnyelvet. Egy mű a néző számára is „terra incognita”, ezért nagyon fontos, hogy óvatosan vezessük be őt színpadi világunk realitásába és észrevétlenül ébresszünk benne vágyat, hogy velünk utazzon. Ez a folyamat tudatos előkészületeket és pontosan kivitelezett színészi magatartásformákat igényel.

- Kell tehát egy közös szótár, amit egyformán értetek mindketten?

- Igen, mert a színházcsinálás nem elvont, misztikus tevékenység, hanem olyan élő, lüktető, organikus cselekvéssor, amit nem csak érezni, de érteni is lehet. Ehhez azonban nélkülözhetetlen a közös fogalomtár kialakítása, ami alkotónak és befogadónak is hivatkozási útmutatót jelent. A színházművészet által generált impulzusokról beszélnünk kell, mert így kapnak értelmet benyomásaink és tisztulnak ki gondolataink. Ha nem teszünk fel kérdéseket, nem tartjuk szükségesnek, hogy válaszokat találjunk. Az igazán összetett színházi élményeket nem lehet pusztán a „hát tudod...hát érted” formulák révén megragadni. Ha a közönség a végeredményt látva nem érzékeli az alkotói folyamat fontos állomásait, akkor szándékainknak nincs valós szakmai fedezete.

- A rengeteg külföldi szereplés kapcsán jutott eszembe, hogy más ország, más színpadán vajon máshogy szólal-e meg ugyanaz az előadás? A légkör, a körülmények, az adott kulturális közeg befolyásolják-e mindazt, amit a néző a színpadon lát?

- Nagyon is. A legjobb példa erre az Übü király című előadásunk, amit a teheráni FADJR Nemzetközi Színházi Fesztiválon mutattunk be 2013-ban. Alfred Jarry művének jól ismert zárómondatát „Ha nem volna Lengyelország, lengyelek sem volnának”, a főszerepet játszó Orosz Ákos olyan konkrétan és érzékenyen tolmácsolta fárszi nyelven, hogy az iráni közönség álló ovációban és hangos bravózásban tört ki. Eufórikus visszajelzésük szívből jövő köszönetnyilvánítás volt felénk, amiért a pontosan megfogalmazott mondattal tiszteletünket fejeztük ki az iráni nép előtt, akiket a jelenlegi világpolitikában betöltött negatív szerepük ellenére a Perzsia Birodalom és ősi kultúra örököseinek, Dareiosz leszármazottainak tekintettünk. Ahhoz, hogy ilyen és ehhez hasonló nézői reakciókat váltsunk ki a világ bármely pontján, szükségünk van művészeink empátiájára és intelligenciájára, a lényeget megragadni képes szakmai magabiztosságára. Különböző társadalmi, politikai és kulturális közegekben másként kell megfogalmazni gondolatainkat, de az időzítés, valamint a személyes és őszinte megnyilvánulások egyértelművé teszik a közönség tagjainak, hogy minden cselekedtünk csakis általuk nyer értelmet.

- Szóba került édesanyád, nagymamádnak is különleges szerepe volt az életedben, díjat nyertél egy Susan Sontag darabbal, a Gardénia című előadásoddal pedig Kínában jártatok. Ezeknek a történeteknek nyilván megvannak a maguk univerzális olvasatai, de azért mégis nagyon erősen női történetek, hogy-hogy ezek vannak most nálad előtérben?

- A Gardénia indította el ezt a szériát. Elżbieta Chowaniec kortárs lengyel írónő darabját 2018-ban rendeztem a bukaresti Odeon Színházban. Az előadás a FabulaMundi Playwriting Europe elnevezésű nemzetközi projekt keretében valósult meg és a mai napig rendkívüli sikernek örvend. Azért döntöttem emellett az elsősorban négy névtelen nő monológjára épülő transzgenerációs történet mellett, mert sokkal nagyobb teret biztosít az absztrakciónak, mint amennyit az általam korábban látott színpadi feldolgozások fel mertek vállalni. Izgatott, hogy a műben szereplő nőket ne csak a körülményeik áldozataként vagy a történelmi események elszenvedőiként mutassuk be. Vállalkozásom sikerét az is növelte, hogy négy virtuóz tehetségű színésznővel dolgozhattam együtt. Mindannyian expresszív, bátor és önazonos művészek. Ugyanilyen inspiráló élmény volt megrendezni a Nine című zenés darabot is, amiben a férfi főszereplő életét kilenc nagyon különböző hölgy teszi teljessé. A sort Susan Sontag Alice az ágyban című abszurdja követte, amiben a bipoláris zavarral küzdő Alice James keseríti meg a körülötte élők életét. Jelenleg Margaret Atwood Pénelopeia című regényének színpadi adaptációjában dolgozom együtt három csodálatos színésznővel. Mindig is lenyűgöztek a mély érzelmű, erőteljes és szuggesztív női egyéniségek, ezért is jelent nagy örömet olyan színésznők társaságában létezni, akik maguk is határozott személyiségek, szenvedélyesek és lobbanékonyak. Olyanok, mint egy ragyogó kert különböző virágai. Mindegyiküket másként kell ápolni és gondozni. A női lelket férfiként kibontani őrületesen bonyolult, de izgalmas kihívás.