A magyar színész lefúrt lábú, mondta valaha egy remek mozgáskultúrával, akár akrobatikus készséggel megáldott művész, Cserhalmi György. Ez azt jelentette, hogy nálunk a pszichológizáló, realista színjátszás az úr, azaz a produkciók többségében a színészek álldigálnak vagy üddögélnek, és különböző szintű átéléssel elmondják a szöveget. Míg a miénknél boldogabb színházkultúrákban, hogy ne menjünk messzire, például a lengyelben vagy a románban, a sokkal stilizáltabb, ezért több mozgást, nagyfokú testi felkészültséget igénylő játékmód inkább hozzátartozik a színházi anyanyelvhez. Persze itthon is mindig voltak kivételek. Amikor Jirí Menzel A Katona József Színházban konfliktusoktól tarkított próbafolyamatban Gozzi A szarvaskirály című darabját rendezte, akadt egy színész, Bán János, aki láthatóan magától értetődő természetességgel felelt meg annak a fokozott mozgásigénynek, amit Menzel a többiektől is elvárt volna. Hiszen az Oscar-díjas rendező és színész, amikor egy vendégjátékon ő szerepelt a Katona József Színházban a Nőtlen urak panziója című fergeteges bohózatban, olyan laza könnyedséggel egy fotelbe szaltózva érkezett a deszkákra, hogy mindenki megcsodálta, aki látta.

A mostani fiatal, magyar színésznemzedék persze a mozgás területén felkészültebb, mint a régi. Ez egyrészt a sok zenés darabnak köszönhető, amelyekben táncra kell perdülni, bár ezekben a produkciókban gyakran a prózai jelenetek a lehető legkonvencionálisabbak. Másrészt amióta Ladányi Andrea a mozgástanszék vezetője a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, alaposan megdolgoztat minden növendéket, erről remek vizsgaelőadások tanúskodnak. A Katona József Színház tájékán is sokat változott a helyzet, Bozsik Yvette például előszeretettel társít színészeket és táncosokat, az előbbieket táncos feladatokra, az utóbbiakat pedig színészi teljesítményre is ösztökélve.

De van már olyan együttes is, a Maladype Színház, melynek tagjai rendszeres tréningeken vesznek részt, irigylésre méltó az állóképességük, és tulajdonképpen már nem megmondható, hogy ők prózai színészek vagy mozgásművészek inkább. Vezetőjük Balázs Zoltán Párizsban tanulta a színházi mesterséget, rendező és színész egyaránt. Kezdetektől fogva eltért a realista stílustól. Szertartásjellegű színházat celebrált, a zene és a látvány hangsúlyos jelenlétével. Gyakran ugyan azt éreztem, hogy az erőteljes koncepció, a kemény csapatmunka agyonnyomja a személyiséget, kevéssé vannak egyéni alakítások, már-már ,,idomítás”, amit látok. Ez pedig némi ridegséget, kimódoltságot, monotóniát eredményezett. De mostanra a módszeres munka beérni látszik. Már tavasszal, a Leonce és Léna előadása elbűvölően játékos volt a Bárka Színházban. A színészek négyféle felfogásban tanultak meg minden jelenetet. A közönség tagjaiként rendelhettünk, ha egy-egy jelenetet akár többféle felfogásban és szereposztásban is meg akarunk nézni. A próza tényleg egyenrangúvá vált a mozgással. A színészek akár egymás hegyén – hátán álltak, gúlát alkottak vagy éppen keskeny pallón lavíroztak, miközben meggyőzően mondták Büchner sorait. Volt ebben persze erőfitogtatás és erőpróba is, annak megmutatása, hogy mi mindenre képes az együttes, de ez feloldódott a játékosságban, a találékony rögtönzésekben. A mostani ,Tojáséj című bemutatón, a Thália Színház Új Stúdiójában már csak egy-egy szót mondanak vagy éppen kurjantanak a színészek. Egyébként csaknem másfél órányi mozgást látunk egyhuzamban, leginkább Ravel zenéjére. De ez nem tánc, még kevésbé balett, inkább mind hevülékenyebb, ugyanakkor pajkos, gyermeki csínytevés, olyan mintha nagy fantáziájú kölykök rossz fát tennének a tűzre, elbabrálnának – egymást is beleértve – mindazzal, ami a kezük ügyébe kerül. Kipróbálják, mi mire használható, A tojásokat például egymás szájába csókolják. Vagy éppen a nyers tojást is narkotikus kéjjel szippantják magukba. Tojás formájú lasztit passzolgatnak, közben rafinált módon helyezkednek, mintha az életben kiszorítósdit játszanának. Tébolyult energiával nekirohannak a falnak, mintha iparkodnának kifutni a világból. Bizonyos dolgokat előre rögzítettek, de amúgy felszabadultan improvizálnak. Végigpróbálgatják saját lehetőségeiket is. Díszletként, olykor megelevenített partnerként harminc bábflamingó szolgál. Tologatják őket, mintha hadsereget szerveznének belőlük, mögéjük bújnak, netán táncra perdülnek velük. Elméláznak vagy a bacchanália felfokozott állapotába kerülnek, kiszolgáltatják a testüket egymásnak, és semmit nem szégyellve nekünk. Közszemlére teszik erényeiket és hibáikat. A színház alapkérdéseire kérdeznek rá. Arra, hogy meddig vihető el lelki és fizikai megterhelésben a színész, anélkül, hogy még maradandó károsodást szenvedne.

Hasonló dilemmákat feszeget régóta Frenák Pál is, aki szintén ötvözni igyekszik a különböző műfajokat. Táncot vegyít cirkuszi akrobatikával. Színészi képességeket is megkíván a táncosoktól. A lelki lemeztelenedést valóságos meztelenséggel párosítja. A tavalyi Instinct című produkciója arról regélt, hogy mennyire reménytelenül elmagányosodtunk. A múlt heti bemutatója a Trafóban, Intime pedig arról szól, hogy mennyire igyekszik test és test egymásnak feszülni, mennyire vágyik az érintésre, egymásba bújásra, gabalyodásra, és mennyire társas magány lesz a végén ebből is. De aztán a társadalmi hazugságok csak lefeslenek, a test megköveteli a magáét, szétrobbantja a kialakult viszonyokat, szétfeszít minden határt, és itt is eljutunk a tébolyult bacchanáliáig. Tobzódnak az ösztönök, vitustáncot járnak az idegek, őrjítővé válik a tempó, csatakosak lesznek a fellépők. Ahogy Balázs, úgy Frenák is eksztázisig hajtja a szereplőit. a két előadás alaphangulata azonban más. A Tojáséj elsősorban a boldogsághormonokat szabadítja fel, a játékosság kéjjel való ötvözete, miközben szerelmi vallomása színházról is. Frenák inkább letargikus. Bemutatja a romboló erőket. Volt már groteszkebb, gúnyosabb, nyelvöltögetőbben szarkasztikus, mint például a Tricks Tracks vagy a Fiúk esetében. Most inkább letargikus. Ő is tágítani igyekszik a határokat. Volt már erőteljesebb, volt már jobb is, amit koreografált, de most sincs nyoma a megállapodottságnak, érződik, hogy nemcsak a testeket hajszolja agyon, az agya is jár, mindazt igyekszik kipréselni magából, ami egyáltalán kiadható. Nem az elkényelmesedett bérletes nézőknek csinál színházat, és nem rutinos, megállapodott szereplőkkel dolgozik. Ahogy a Maladype Színház társulata sem. A magyar színház zöme sokkal ellustultabb náluk. De azért az ő erjesztő hatásuknak is köszönhetően valami mégiscsak mozgásban van.

Bóta Gábor, Népszava, 2008