Nagyon ritkán távozom színházból úgy, hogy azt kérdezem magamtól, “Mi a fenét néztem?” Ennél is kevesebbszer kapom magam azon, hogy mindezt úgy kérdezem, élveztem az előadást. Mindenesetre el kell ismernem, ez történt előző este, amikor kiléptem a Trap Door Theatre-ből, miután megnéztem legújabb ajánlatukat, Matei Vişniec “A kommunizmus története elmebetegeknek” című előadást.

Vişniec munkásságával akkor ismerkedtem meg, amikor elolvastam az “Egy nő teste mint csatatér a boszniai háborúban” című darabját. Sokat foglalkoztam ezzel a szöveggel, mivel 10 évvel ezelőtt annak színrevitelét fontolgattam. Ráébredtem, hogy Vişniec egy intenzív szerző, különös humorral és szellemességgel, amit inkább bunkósbotként, mintsem vívótörként alkalmaz. Ez a darab mégis sokkal egyértelműbbnek bizonyult “A kommunizmus története elmebetegeknek”-el való összehasonlítás során.

Oké, mielőtt folytatom, tisztáznék néhány dolgot: Vişniec hajlamos arra, hogy színdarabjainak rakoncátlan és kezelhetetlen címeket adjon. Hosszúak, egyszerre szolgálnak nyelvtörőként és didaktikus kinyilatkoztatásként a műről. Ezért innentől kezdve, amikor a Trap Door előadását említem meg, “Kommunizmus”-nak fogom hívni, a másik darabot pedig “Egy nő teste”-ként fogom rövidíteni. Bármilyen más darabjának továbbiakban való megemlítése először a teljes cím leírásával fog történni, azt követően pedig zárójelben az alternatív hivatkozási módra tett ajánlattal. Istenem, ember! Igénybe vehettél volna egy szerkesztőt!

Rendben, térjünk vissza a beszámoló tárgyához. Vişniec egy romániai író, aki életének legnagyobb részét Franciaországban élte le, nagyrészt korábbi politikai disszidens státuszának köszönhetően menekülhetett el az akkoriban kommunista szülőföldjéről. Ebből talán sejthető, hogy akkori munkássága nem volt kommunista propaganda-barát. Éppen ellenkezőleg. Ennek ellenére Balázs Zoltán rendező produkciója ezt nem mindig teszi egyértelművé. Valójában sok olyan dolog van, ami nem tiszta az előadás során. Az, hogy ezek egy része mennyiben tervezett, még most, amikor ezt írom, is tisztázatlan.

Ami tiszta, az az, ahogyan a Balázs által alkalmazott esztétika a történetet a színészek testén keresztül meséli el. Yuri Petrovski szerepében Pavi Proczko vezetésével, a társulat teljes mértékben jártas azokban a fizikai színházi módszerekben, amik az európai színházat olyan lendületessé és erőteljessé teszik. Minden színész több szerepalakkal dolgozik, amiket a testtartások és a testi manipuláció bravúrjain keresztül határoznak meg, amik növelik a feszültséget és érzelmi reakciókat váltanak ki túl azokon, amikre a szöveg önmagában is képes lehet. Hasonlóan olyan elődök módszereihez, mint Lecoq-é, Laban-é és Grotowski-é, Balázs olyan fizikai színházi módszert dolgozott ki, ami szavak nélkül is képes felépíteni és közölni egy történetet. Gyönyörű nézni.

Amiben úgy tűnik, hogy Balázs produkciója alulmarad, az azoknak a döntéseknek a meghozásában rejlik, amik a színészeket a történet koherensebb elbeszélésre késztethették volna. Az előadás, alapjában véve, a már fentebb említett Yuri Petrovski elmegyógyintézetbe való megérkezésének és tartózkodásának története, Sztálin Szovjetunió feletti hatalma csúcsának idején. Yuri Petrovski-t (az orosz irodalomban jellemző motívum, hogy mindig a teljes nevet használják) állítólag azért küldték, hogy irodalmi előadások útján a mentális betegeket az ország dicsőségéről oktassa. Az előadás során megjelennek más képek is, amik megszakítják az alaptörténetet. Időről időre egy fogadási játék zajlik, ami során néhány bentalkó feltételezhetően az intézmény ablakán túli járókelőket figyeli. Ez a feltételezés azonban teljes egészében a szövegen alapszik, a cselekvések nem adnak elég tájékoztatást. A szerencsejáték-részek akciója (amik a darab során szinte szóról szóra többször megismétlődnek) eszeveszett és intenzív, de sajnos nem segíti elő a jelenetek értelmezhetőbbé tételét.

Minden jelenet vagy kép, az elmegyógyintézet világán belül vagy más, ködösebb színtereken, egyedülálló módon mutatja meg a színészek erősségeit. Simina Contras ragyog a kórház Sztálin-fanatikus nővérének szerepében. Benjamin Ponce is tündököl az egyik intézetlakó megformálásában. Timofei, a köztes ápolt, kísérteties Ponce alakításában. Fizikai jelenléte megtestesíti azt az ijesztő kiszámíthatatlanságot, amivel a paranoid állapotban lévők küzdenek. Ann Sonneville már az előadás tényleges kezdetét megelőző jelenetben is irányítja a közönség figyelmét. Ebben a képben négy színész fogkefékkel, körültekintően sikálja a díszletet. Évekkel ezelőtt egy próbán azt tanultam, hogy még a legapróbb akció is érdekfeszítő lehet, amennyiben hitelesen csinálják. Így van ez Sonneville előadás előtti etűdjével is. Az előadás egy későbbi jelenete során Contras-sal is összeáll, hogy megformálja Ribbentrop-Molotov karakterét, aki nevetséges mértékű abszurditást ad hozzá egy már egyébként is kifordult gúnybírósághoz. Michael Garvey impozáns jelenléte Aaron O’Neill díszletének dinamikus használatával kelti életre az este legkülönlegesebb és legemlékezetesebb karaktereit. Amikor szembeszáll az általa szabotőrnek titulált Yuri Petrovski-val, a feszültség és a fenyegetés tapintható. Amikor maszkos alakként szónoklatot tart a különleges zárt osztály találkozóján, övé a színpad annak ellenére is, hogy cselekvései csupán egy ajtófélfára korlátozódnak. Végül Beata Pilch a kórház igazgatójaként vezet bennünket végig az előadáson, jelenléte némiképp egy rendezőasszisztenséhez hasonló, aki tanácsot ad nekünk abban, hogyan nézzük az előadást és hová irányítsuk figyelmünket. Teljesen alámerült a teremtett világban, amiben mi is egyre inkább elmerülünk, amikor jelen van a színpadon.

Az előadás leginkább érdemben működő pontjain el tudjuk dönteni, melyik színész melyik karakter. Ilyenek a már fentebb említett pillanatok is. Azonban az előadás nagy részében a szerepek összemosódnak. Az emlékezetes pillanatokat létrehozó élesség eltűnik, határok nélküli megszemélyesítésekkel hagyva minket, amik együtt futnak, megteremtve azt a zavart, ami ledobja magáról az előadásról addig alkotott személyes olvasatunkat. Talán ez szándékos. Talán a cél az, hogy mi is kitaszítottnak és tehetetlennek érezzük magunkat. Amennyiben ez a helyzet, úgy a kitűzött célt sikerre vitték. Ebből kifolyólag kezdtem gondolkodni azon, hogy Yuri Petrovski-nak valójában nem is kellett tanítania az elmebetegeket, mivel lehet, hogy maga is egy volt közülük. Kisvártatva pedig azon tűnődtem, hogy talán mindnyájunknak ugyanolyan instabilnak kellene éreznünk magunkat, mint amilyenek a darab szereplői.

Azt gondolom, hogy a feltételezés ezen a ponton esik szét: Proczko az előadáson belül három szerepet játszik. Sosem vettem észre, amikor nem az elsődleges karakterét alakította. Az előadás utolsó jelenetében valójában Sztálint játssza (vagy a darab korábbi értelmezései szerint Sztálin szellemét). Amennyire meg tudom állapítani, a “Kommunizmus” forgatókönyve Sztálin szellemének ablak előtt elsétáló figurájával fogja össze nagyrészt az előadást, azt eredményezve, hogy a szerencsejáték-jelenetek egy bizonyos szereplője tényleg megnyeri a fogadást. Ugyanakkor Balázs rendezői döntéseinek következtében az előadásban minden kétségbevonhatóvá válik, amikor Yuri Petrovski-t a teljes szereposztás Sztálinként kezdi szólítani, majd eszerint is kommunikálnak vele. Nem akarom lelőni az egész előadást azzal, hogy magát a színrevitelt magyarázzam, azonban az utolsó jelenet vizuális szempontból az előadás egyik legérdekesebb jelenete. Habár, közvetlenül ez a jelenet felelős azért, hogy az eddig a pontig felépített értelmezésemnek még a szikráját is elvesztettem. Valójában pontosan ez az, amiért azzal a gondolattal távoztam, hogy “mi a fenét is néztem tulajdonképpen?”.

Csodálom azt, ami ebben a produkcióban a Trap Door színpadán történt. Sokkal több kérdést vet fel, mint amennyi válasszal szolgál. Kreatívan és hatásosan kényszerít rá közönségére egy evilágon túli univerzumot és rendíthetetlenül hívja ki őket arra, hogy csatlakozzanak a benne lévő színészekhez. Színházi alkotóként történeteket mesélünk. Amikor világ-építő izmainkat eddzük, vigyáznunk kell arra, hogy közben ne tévesszük szem elől magát a történetet. Figyelnünk kell arra is, hogy azt közönségünk se veszíthesse el.

PÁR SZAVAS ÖSSZEFOGLALÓ: Őrült vörösek csinálnak ezt-azt. Magyarázatra éhezem.

Christopher Kidder-Mostrom, Theatre by Numbers, 2016

Fordította: Juraszek Zsuzsanna