Az úgynevezett “őrültek”, akik elfoglalják a “diliházat” elég gyakori témát képeznek az irodalomban, különösen az abszurd és egzisztencialista drámában, mint amilyen A kommunizmus története elmebetegeknek is. Az utolsó kerékpároshoz hasonlóan ez a darab is egy, a szó szoros értelmében vett bolondokházával foglalkozik, ahol a józanész és őrület közötti határ összemosódik.

Az, hogy mennyire kevés produkció készült Matei Vişniec darabjából, számomra arról árulkodik, hogy a mű elvesztett valamit a fordítás során. Egy 2000-ben készült Los Angeles-i produkció játékideje két és fél óra, míg a Trap Door-é csupán 70 perc. Távol álljon tőlem, hogy egy előadás meghosszabbítását szorgalmazzam, azonban a szöveg kevésbé radikális rövidítése esetleg megakadályozhatta volna, hogy az előadás második fele az abszurditásból puszta zavarba torkolljon.

A cselekmény egésze pár héttel Sztálin 1953-as halála előtt, egy moszkvai elmegyógyintézetben zajlik. Yuri (Pavi Proczko) egy Sztálin által engedélyezett író, akit azért küldtek a kórházba, hogy teljesítse Dekanozov igazgató (Beata Pilch) ragyogó ötletét: elhozza a kommunizmus csodáit az elmezavartak számára. “A szocializmus megvalósításához át kell alakítani az embert.” - mondja magasztosan. Ez magába foglalja azt a hozzáállást, ahogyan a gondozása alatt álló mentális betegekre tekint. Yuri-nak azt mondják, hogy a dicsőséges Októberi Forradalomról szóló történeteit egyszerű szavak használatával alkossa meg, amik még a kórház legeldugottabb zugaiba is behatolnak majd. Mindezt úgy kell véghezvinnie, hogy közben foglalkoznia kell ennek a rémálomnak a lakóival és náluk is kétségtelenül őrültebb személyzetével. Katia nővér (Simina Contras) szexuálisan fetisizál mindent, ami Sztálinnal kapcsolatos, és annak tudata, hogy Jurij egyszer megérintette a „nagy” vezető kezét, az írót totemikus lokusz-ponttá változtatja.

“Az utópia az, amikor nyakig vagy a szarban, és ki akarsz mászni belőle.” - ez Yuri nagy felismerése a kommunizmus születésének természetét illetően. Ezekkel az egyszerű szavakkal kezdi s-bombákkal teli meséjét Leninről, Sztálinról és arról, hogyan is kezdődött az egész pompás szándéktól vezérelve, csak azért, hogy a hatalom mámora végül megronthassa. A Yuri által egyszerűsítve vázoltak nem szolgálnak az események különösebb feltárásául, kivéve, ha a kommunizmus eszméje és történelme teljesen ismeretlen valaki számára. Nevetséges tisztességgel végzett megbízatása során Yuri olyan emberekkel találkozik, akikről nem eldönthető, hogy politikai disszidensek-e vagy sem, akiket kényelmi okból dobtak be az elmegyógyintézetbe (kevésbé ismert sors, mint a sokkal közismertebb szibériai száműzetés vagy azonnali kivégzés).

Beszédes, hogy a Vişniecről szóló, viszonylag vérszegény Wikipédia-jegyzék csak a stílusáról tesz említést, amit egy román irodalomkritikus társa „furcsának, besorolhatatlannak” nevez. Könnyű megérteni, miért. A kommunizmus története részben abszurd, részben egzisztencialista, részben politikai kommentár, részben pedig expresszionista. Ezek vegyítésével az egyik legnagyobb probléma az, hogy a legjobb abszurd drámák nem törekednek semmilyen egyértelmű párhuzamra valós eseményekkel. A lengyel szerző, Slawomir Mrozek Emigránsok című drámája -egyik kedvenc abszurd drámám- szintén politikai témákkal foglalkozik, de soha nem nevezi meg az országot vagy a rendszert, ami csapdába ejti főhőseit. Azáltal, hogy a cselekmény közvetlenül a kommunizmus eseményeit követve halad, A kommunizmus története elveszti annak esélyét, hogy univerzálissá váljon, miközben kevés újat ad hozzá a diskurzushoz.

Yuri álomszerű tapasztalásai az elmegyógyintézetben egy, már magában a kommunizmusban is nyilvánvalóvá vált, kiszámítható metafora, ami éppen ellentétes mindazzal, amihez az abszurd a legjobban ért: ferde szemszögből megmutatni világunkat, ezáltal új nézőpontot ajánlva. Vişniec “besorolhatatlansága” munkásságára igazságtalanul nehezedő teher. Ehhez talán a kritikai látószög újragondolására lenne szükség. Ez azonban továbbra sem magyarázza meg, hogy ez utóbbi munkája miként vált rendkívül zavarossá, majd ebből adódóan egyszer csak mellőzötté, de újfent, az eltelt idő elgondolkodtatott azon, hogyan is nézhetett ki az előadás 2000-ben.

Nem segíti Proczko-t túl merev forgása, amit folytonos mozgása ellenpontoz. Nem hittem el neki, hogy egy elmegyógyintézetben megzavarodott, valószínűleg épeszű ember, aki az őszinteség nyers erejével a felforgatáson dolgozik. Szerencsére a Trap Door Orosz lányok mesebeli életének legjobbja, Simina Contras színpadi jelenléte továbbra is elbűvölő, még akkor is, amikor csupán testetlen hangja vezényli a betegek ablak-rulett játékát. Bármilyen előadásra elmennék, amit az ő részvételével hirdetnek. Hozzá hasonlóan Pilch is mágnesként vonzó mániákus szerepeiben, ő a diliház igazgatója, aki maga is bedilizik.

A hibák ellenére Balázs Zoltán rendező rendkívül varázslatos képeket komponál, amikben a kortárs mozgásművészet egy lassított felvétel-szerű alkotásban összegződik. Aaron O’Neill egyszerű, nyitható ajtókból álló díszlete, az őrület számára tökéletes éteri megfelelőt biztosít.

Olyan produkcióval maradunk, ami részleteiben jobb, mint egészében. Yuri utópikus fikciójához talán jobb tanulsággal szolgál egy kevésbé ismert latin mondás, “semper in faecibus sumus sole, profundum variat.” Fordítás: Mindig szarban vagyunk, csak a mélység változik.

Clint May, Chicago Theater Beat, 2016

Fordította: Juraszek Zsuzsanna