Szeptember utolsó hétvégéjén újabb bemutatónak adott otthon a Budapesti Operettszínház: a Federico Fellini 8 és ½ című filmjéből készült Nine musical most először láthatta kőszínházban a főváros közönsége, Balázs Zoltán rendezésében.

Mondhatni, hosszú és rögös út vezetett odáig, hogy Arthur Kopit és Maury Yeston musicelje végre közönség előtt debütálhasson. A bemutatót eredetileg 2021 tavaszára tervezték, ám a koronavírus felülírta mindezt, így a premiert szeptemberre halasztották. De a hosszas várakozás meghozta a gyümölcsét, mert egy olyan produkciót láthatott az elmúlt napokban a közönség, amely történetében, kivetelezésben igazi ritkaságnak tekinthető Magyarországon, és amelyre nyugodtan rásüthetjük a világszínvonalú jelzőt is. Pedig, a történet alapja és kiindulópontja viszonylag egyszerű: Guido Contini, a sikeres és olasz ünnepelt filmrendező az utóbbi években alkotói válságban szenved. Érzi, hogy van benne egy újabb sikerfilm, azonban legutóbbi alkotásai sorra megbuktak. Éppen ezért úgy dönt, hogy feleségével, Luisával elutazik egy fürdőbe, hogy ihletet merítsen. Ám nem sok ideje jót elmélyülni és saját gondolatiba merítkezni, ugyanis hamarosan feltűnik a színen a szeretője, újságírók hada rohamozza meg őt, ráadásul a producere is egyre gyakrabban jár a nyakára. Mindez lehetne egy jó bohózat alapja is - de ebben a történetben helye sincs könnyedségnek.

Federico Fellini 1963-ban bemutatott 8 és ½ című alkotása a filmtörténet első rendezői önvallomása, amely nagy hatást gyakorolt az egyetemes filmművészetre, s az évek során a világ legkülönbözőbb pontjain, a legkülönbözőbb stílusú alkotók készítették el a maguk „változatát”. Ide sorolható többek között François Truffaut Amerikai éjszaka (1973), Bob Fosse Mindhalálig zene (1979), Woody Allen Csillagporos emlékek (1980), valamint Vagyim Abdrasitov Bolygók együttállása (1984) című alkotása. Alig két évtizeddel a film premierje után, az 1980-as évek elején Mario Fratti feldolgozásában, Arthur Kopit librettójával és Maury Yeston (Titanic – musical) dalszövegeivel és zenéjével musical is készült belőle, Nine címmel. Fellini nem ellenezte, sőt megkönnyítette az átdolgozáshoz szükséges jogok eladását, ám kikötötte, hogy a plakátokon nem szerepelhet sem az ő neve, sem a film címe. Hat hónapos vidéki turné után került sor a New York-i premierre a 46. utca színházának színpadán, 1982. május 9-én. Az előadás 12 Tony-díjat kapott, ebből az egyiket a Guidót megformáló Raúl Juliá vehette át. 2009-ben a musicalből filmváltozat is készült Rob Marshall rendezésében, igazi sztárszereposztással: Guidót Daniel Day-Lewis alakította, a női karaktereket pedig Marion Cotillard, Nicole Kidman, Penélope Cruz, Judi Dench, Sophia Loren, Kate Hudson, valamint Fergie keltette életre.

A musical magyarországi bemutatójára 2005. október 7-én került sor a Békéscsabai Jókai Színházban. A Konter László rendezésében debütáló előadás egyik érdekessége, hogy két olyan színész is játszott benne, akiket most, a Budapesti Operettszínházban is láthattunk: Szomor György (akkor is) Guidót, Peller Anna pedig Carlát, a szeretőt formálta meg. A darab ezt követően szinte teljesen feledésbe merült, egyetlen teátrum sem próbálkozott bemutatni, egészen mostanáig. Ez egyfelől érthető, hiszen a Nine a maga komplexitásával, bonyolult szimbólumrendszerével, nem lineáris történetvezetésével komoly kihívás elé állítja a rendezőket és a nézőket egyaránt. Van ugyan az a tévhit, hogy a musical könnyedebb műfaj, de ezt számos alkotás megcáfolta már, így erről értekezni én sem szeretnék, de az tény, hogy a Nine valamilyen szempontból még inkább „rétegdarabnak” minősül. De talán éppen ebben rejlik az ereje, és ha valaki úgy nyúl hozzá, mint a független színházi világból érkező Balázs Zoltán (az éppen idén 20 éves Maladype Színház vezetője), akkor olyan csodák születhetnek meg, mint amilyen 2021 szeptemberében a Budapesti Operettszínház színpadán.

Balázs Zoltánnak a Nine az első zenés színházi munkája, és talán meglepő, hogy rögtön egy ekkora volumenű darabbal debütált, de valószínűleg éppen ettől a mélyvízbe dobástól sikerült teljesen új értelmet adni a hazai musicaljátszásnak. Ritka az olyan rendezés ugyanis, amely ennyire progresszíven, a műfaji szabályokat egyszerre felrúgva és mégis tiszteletben tartva, egészen új oldalról közelíti meg ezt a világot. (Talán utoljára épp ugyanitt, a Székely Kriszta által rendezett Kékszakállnak sikerült ennyire megreformálni akkor az operett műfaját.) Nagyszínpadi, nagy kiállású darabokhoz képest Szendrényi Éva díszlete csupán egyetlen hatalmas, lépcsősorból áll (kilenc piros oszloppal), és eltekintve néhány, a zsinórpadlásról érkező elem fel-le mozgatásától, mindvégig statikus is marad. A vizuális látványorgiáról sokkal inkább Németh Anikó jelmezei gondoskodnak (az egyes szereposztásoknak külön-külön tervek készültek), amelyektől egyszerre lesz olyan érzése a nézőnek, mintha egy olasz vagy francia divatbemutatón ülne és egy futurisztikus, szürreális álomvilágot látna megelevenedni.

Merthogy az egész musical a valóság és az álom határmezsgyéjén mozog. Guido „agya” tárul fel előttünk: a gondolatok cikáznak, bizonyos jelenetek látszólag (és tényleg csak látszólag!) random módon követik egymást, a nők jönnek-mennek a férfi életében. Részben ezért is érdemes többször megtekinteni az előadást, mert másodjára már könnyebben tudunk figyelni az apró utalásokra, a háttérben történő jelenségekre, és bizonyára egy harmadik (negyedik, ötödik, stb.) megnézés is újabb felfedezésekkel szolgálna. És mindeközben rengeteg aktuális és örökérvényű kérdést felvet az előadás a művészettel kapcsolatban: A közönség- vagy a szakmai sikerre kell törekednünk? Vajon a kész mű túléli a megálmodóját? Ha egy filmrendező korai munkái sikert értek el, jogos-e felé az elvárás, hogy mindig túl kell teljesítenie önmagán? Egy önéletrajzi alkotásnál mennyire kell tekintettel lenni az életünk részét képező személyekre? Mit áldozhatunk fel a siker érdekében? És még tucatnyi kérdés felmerülhet bennünk, amelyre az előadás nem ad mindig pontos választ, de nem is tiszte, azokat már mind a nézőkre bízza.

Balázs Zoltánnak – saját bevallása szerint is – az volt a célja, hogy a különböző szereposztásoknál másra helyezi a hangsúlyt, ezzel teljesen különböző előadásokat létrehozva – még akkor is, ha az alapok ugyanazok. Ez szintén nem egy bevett szokás, főleg hazánkban, azonban – két szereposztást is látva a bemutató hétvégéjén – ki merem jelenteni, hogy ezen a téren (is) sikerrel jártak az alkotók. Dolhai Attila Guidója egy olyan filmrendező, akiben benne él az örökgyerek, akit valóban az éltet, ha körül rajongják, ha mindenhonnan dicséretet kap. A problémákkal és a gondokkal, ha nincs kedve, nem néz szembe, ilyen téren kissé önzőnek és akaratosnak is tűnik. Az életet nem is veszi kellően komolyan, csak neki legyen jó. Könnyen lehet olyan érzésünk, hogy korábbi munkáinak sikere inkább a szerencsén múlt – de éppen ebben rejlik a zsenialitása is. (És nem tudok elmenni szó nélkül amellett, hogy mennyire hasonlóvá vált a karaktere a Mozart főszerepéhez képest, amit csak fokozott a gyerek Guidóval közös jelenete, valamint a karmesteri pálca a záróképben.) Szomor György ezzel szemben egy olyan Guido képét festi fel előttünk, aki saját maga művészetének lett áldozata, így kudarcként éli meg az alkotói válságot. Neki elhisszük, hogy mindent a filmkészítésnek szentelt alá, és amikor már nem tud újat alkotni (de érzi a külső és belső kényszert egyaránt), egyre mélyebbre süllyed, így nem veszi tudomást a körülötte élőkről. Mindkét színész alakításában érezhető, hogy pusztán saját világukban képesek élni, de más és más módon teszik ezt.

Ehhez kapcsolóan leginkább a feleség, Lusia Contini karakterében érezhető éles különbség még. Hálás szerep, amelyben számtalan lehetőség és gyönyörű szerepív rejlik benne, nem mellesleg pedig az előadás két legszebb szólóját énekelheti az őt játszó színésznő. A férjem, ő rendez (My husband makes movies) című számból nemcsak az derül ki, hogyan védi az újságírók (így a külvilág) előtt is a szerelmét, hanem az is, hogy mennyi mindent áldozott fel. A dal belső monológjából tudjuk meg, hogy Luisa egykoron színésznő volt, de férje kedvéért a háttérbe vonult, ez pedig a feltétlen szerelem legnagyobb bizonyítéka. Hogy megérte-e vagy sem, az más kérdés, ami a nőben is megfogalmazódik a történet végén: a Vedd csak el (Take it all) egy utolsó segélykiáltás, amelyben benne van egy fájdalmas felismerés is. Széles Flóra alakításában Luisa egy fokkal naivabb karakter, aki bár legbelül tisztában van férje életmódjával, de a reményt még nem adja fel. Hisz még az igaz szerelemben, Guido szavainak (még ha tettei ellent is mondanak azoknak), hogy a szerető valóban csak afféle hóbort. Neki a darab végére kell felnőnie, szemben Nádasi Veronika feleségképével. Utóbbi ugyanis egy jóval érettebb, a helyzetével és a férje életében betöltött szerepével pontosan tisztában lévő asszonyt formál meg. Mondják, hogy minden sikeres férfi mögött ott áll erős nő – ez a kijelentés Nádasi alakításában nyer igaz értelmet.

Guido életének másik nagy szerelme Claudia Nardi, a múzsa, akit Füredi Nikolett és Janza Kata egyaránt megkapó érzékenységgel formál meg a színpadon. Az első felvonásban alakja csak fel-felsejlik, hiszen ő az, aki állandóan a férfi fejében jár, a történet második részében jelenik csak meg hús-vér valójában (ráadásul Luisa hívására!). Ő az elérhetetlen eszménykép, akit egy idő után már nem tudnak elkábítani a férfi negédes szavai, aki – a feleséggel szemben – tovább mert lépni és képes nemet mondani. Sőt, ő az egyetlen, aki szembesíti is az igazsággal Guidót: „Te nem tudod, mi az: szeretni”. A Most még rejtély? (Unusual way) pedig a musical egyik legerősebb és legszebb szólójává válik, a fentebb említett kettő mellett.

Guido filmjeinek visszatérő eleme az örömlány alakja, amelyre a történet közepén szintén megkapjuk a választ. A nagyjából 8 és fél éves Guido a St. Sebastian tanulójaként néhány barátjával együtt meglátogatta a városka prostituáltját, Sarraghinát. Habár semmilyen testiségre nem került sor közöttük – ez a pár perc mégis mély nyomot hagyott a férfiban. És nem csak azért, mert ez volt az első találkozása a szexualitással, hanem mert anyja (Ullmann Zsuzsa / Bánsági Ildikó) – tudomást szerezve a látogatásról – leszidta, azt sulykolva belé, hogy az ördög kísértette meg a fiút. Ettől Guidóban kialakult, hogy mindaz, amit akkor érzett és gondolt az bűnös és szégyellnivaló, talán ezért sem tudott soha az életében megfelelő módon kötődni érzelmileg egyetlen nőhöz sem. A konzervatív szemléletmód és a mély vallásosság áll szembe a liberális gondolkodással és a testi vággyal, ez fricskaként meg is jelenik a darab elején, amikor Guido a szeretőjével beszélve azt hazudja a feleségének, hogy a Vatikánból keresték.

A darab többi női szereplőjének jóval kevesebb tér és idő jut a bemutatkozásra, mégis mindannyian mély nyomot hagynak a nézőkben. Gubik Petra és Dancs Annamari Carlaként olyan szeretőképet festenek fel, akik isszák Guido minden szavát és el is hiszik azokat, akik képesek feladni a házasságukat, csak hogy a szeretett férfival legyenek. Peller Anna és Keresztes Ildikó Sarraghinája egyaránt tüzes és vadító, tarantellával vegyített táncuk (Hív a véred / Be Italian) igazán vérpezsdítő – egyben az előadás egyik leglátványosabb jelenete. Siménfalvy Ágotaés Szilágyi Enikő Liliana Le Fleurt, a film producerét alakítja, akit szintén magával ragad Guido személyisége, és aki talán maga sem tudja megmondani, mit lát a férfiban. Szintén egy érett és erős női alak, aki elszalasztotta élete egyik legnagyobb lehetőségét, hogy a Folies Bergère igazi sztárja legyen – és láthatólag ez a mai napig egy fájó pont nála. Főszereplőnk életébe új nőként toppan be Stephanie Necrophorus, a Vogue újságírója, aki szintén inkább nőiségével tesz mély benyomást Guidóra. A színpadra 4 és fél év után visszatérő Vágó Bernadett, valamint az Operettszínházban először látható Benedekffy Katalin egyaránt élvezetes alakítást nyújt, Cinema Italiano című számuk megérdemelten vált ki vastapsot a közönségből. (Itt kell megjegyezni, hogy a mostani premierre afféle ősbemutatóként is tekinthetünk, ugyanis a Cinema Italiano, a Vedd csak el!, valamint az édesanya szólója, a Guarda la Luna a filmváltozatból került be a színpadi verzióba, a jogtulajdonosok külön engedélyével – és milyen szerencse, mert ezektől jóval kevesebb lenne a mű!)

Talán ennyiből is látható, hogy a musical valóban alaposan körbejárja azt a témát, hogy minden és mindenki befolyással lehet egy ember életére, és a történet ennél a kritikánál jóval mélyebben belemerül ebbe a témába. Összetett és gondosan felépített darab ez, amely egy percre sem hagyja lankadni a figyelmet – és nem is lehet nem koncentrálni, különben elvész a sok-sok apró utalás és kitekintés. Ugyanakkor külön ki kell még emelnem a Musical Együttest is, akik Szöllősi András korántsem egyszerű koreográfiáját mindkét, általam látott előadáson hatalmas beleéléssel és profizmussal hajtották végre, annak ellenére, hogy a hatalmas díszlet nem mindig hagy nekik elegendő teret. Ennek ellenére így is sikerült minden tekintetben látványos, az Operettszínház nagyságához méltó táncbetétekkel színesíti a produkciót.

Összességében egy igazán eredeti koncepcióval, az újdonság erejével ható musicalelőadás kelt most életre a Budapesti Operettszínházban. Hogy megosztó lesz, ahhoz kétség sem fér, de ha kellően nyitottan ülünk be rá, akkor olyan élményben lehet részünk, amelyre már nagyon régen került sor. És csak bízhatunk abban, hogy Balázs Zoltán idővel újabb musicalhez fog nyúlni ekkora profizmussal és tökéletességgel.

Flaisz János, Szinhazkritikak.blog.hu, 2021