Kovács Bálint: Visszhang
Szilágyi Andor Leánder és Lenszirom című drámájából vizsgázik a Színművészeti Egyetem színpadán a Meczner-Csizmadia-féle bábszínészosztály - ezúttal bábok nélkül. Az előadást Alföldi Róbert rendezte, és ahogy az már lenni szokott, a név vonzza is a nézőket. Szerencsés osztály ez: legutóbbi - még mindig látható - vizsgájukat, a Mikádót Balázs Zoltán rendezte; azon meg inkább nem lamentálunk, vajon az egyetemről kikerülve is összehozza-e őket a sors ilyen jó rendezőkkel. A sirám most egyébként sem lenne aktuális: a Leánder és Lenszirom előadásán ugyanis nagyító nélkül igen nehéz felfedezni Alföldi keze nyomát.
A remek Mikádó említése többszörösen is indokolt: a színészeket nemcsak arcról, de gesztusaikról, színészi technikájukról és dikciójukról is könnyen fel lehet ismerni. Magyarán szólva: ugyanúgy játsszák ezt a kortárs mesedrámát is, ahogy a régi operettet. Csakhogy az a manírosság, amely a Mikádóban az irónia és a fimon gúny kifejezésének eszközéül szolgált, a Leánderben a lehető legegyszerűbb - legsablonosabb - a választható előadásmódok közül.
Nincs ugyanis most okunk iróniát feltételezni: a szöveget hallva és az előadást nézve nem érzékelünk semmiféle olyan ellentmondást, ami gúnyt indokolna. Marad tehát a másik verzió: a színészek gyerekeknek játszanak. Nem is lenne ezzel semmi gond, ha nem tűnne úgy, hogy Alföldi viszont felnőtteknek rendez - az egyenfekete jelmezek, az állatok, meselények és emberek egyformasága, no meg a díszlet hiánya borzasztóan ingerszegény a gyerekeknek (akik egyébként talán nem is értik a darab olyan jelentékeny szavait, mint a negéd vagy a nadály). Nem járnak jobban az idősebbek sem: a dráma (vagy a dramaturg munkája?) néha még egy meséhez mérten is logikátlan és leegyszerűsített. Az pedig igen szomorú, ha az előadás nem a gyerekeknek és nem is a felnőtteknek, hanem kizárólag a "vizsgabizottságnak" készült.
Kovács Bálint, Magyar Narancs, 2008
A remek Mikádó említése többszörösen is indokolt: a színészeket nemcsak arcról, de gesztusaikról, színészi technikájukról és dikciójukról is könnyen fel lehet ismerni. Magyarán szólva: ugyanúgy játsszák ezt a kortárs mesedrámát is, ahogy a régi operettet. Csakhogy az a manírosság, amely a Mikádóban az irónia és a fimon gúny kifejezésének eszközéül szolgált, a Leánderben a lehető legegyszerűbb - legsablonosabb - a választható előadásmódok közül.
Nincs ugyanis most okunk iróniát feltételezni: a szöveget hallva és az előadást nézve nem érzékelünk semmiféle olyan ellentmondást, ami gúnyt indokolna. Marad tehát a másik verzió: a színészek gyerekeknek játszanak. Nem is lenne ezzel semmi gond, ha nem tűnne úgy, hogy Alföldi viszont felnőtteknek rendez - az egyenfekete jelmezek, az állatok, meselények és emberek egyformasága, no meg a díszlet hiánya borzasztóan ingerszegény a gyerekeknek (akik egyébként talán nem is értik a darab olyan jelentékeny szavait, mint a negéd vagy a nadály). Nem járnak jobban az idősebbek sem: a dráma (vagy a dramaturg munkája?) néha még egy meséhez mérten is logikátlan és leegyszerűsített. Az pedig igen szomorú, ha az előadás nem a gyerekeknek és nem is a felnőtteknek, hanem kizárólag a "vizsgabizottságnak" készült.
Kovács Bálint, Magyar Narancs, 2008