Lenyűgöző a variációgazdagság, amellyel az alkotók megszólaltatják a klasszikus angol operettet. Minden szerepet hárman játszanak (egy báb, egy az azt mozgató színész és egy énekes), s ez a mostanság nem ritka, sokszor öncélú, fárasztó idea itt pillanatonként megújuló értelmet nyer. Báb bábbal, báb színésszel, báb énekessel, színész színésszel, színész énekessel, énekes énekessel: kommunikál, játszik, perlekedik, flörtöl, csókolózik, él. A színész irányította marionett ráül az énekes tenyerére, fejére, vállára, csúszdázik a combján. Az egyik főhős, a szabó-hóhér Ko-Ko, a nevetséges tirannus kígyóként csúszik-mászik, miközben a hátán utaztatja báb-önmagát. Az énekesek kézen állva dalolnak. A több előadásra elegendő ötlet most a legkevésbé sem rendezői magamutogatás. A mikádó egy képzeletbeli-persziflált Japánba helyezett politikai szatíra és (szerelmi) mese egyszerre, s mindkét minőségéhez illik a bábok alkalmazása, az alaktöbbszörözés, a tobzódás a (finom) leleményekben.

A szerzőkre áttérve: az angolszász világban fordított a sorrend. Nálunk dalok, dalművek esetén elöl szerepel a komponista, mögötte a dalszövegíró: Szörényi – Bródy, Fényes – Szenes. Náluk ellenkezőleg. A West Side Story Sondheim – Bernstein párosából az előbbié a szöveg, az utóbbié a muzsika. Elvileg így van ez Lennon – McCartney esetében is, gyakorlatilag azonban ott bonyolultabb a helyzet. A Gilbert és Sullivan duóból viszont egyértelműen William Schwenk Gilbert írta a dalszövegeket, a librettót, Arthur Sullivan a zenét. A mikádó a legjobban fogadott operettjük, együttműködésük idején, 1871 és 1896 között (kevés kivétellel) sikert sikerre halmoztak. Magyarországon sajnálatosan ritkán játsszák frappáns és fantáziadús műveiket.

Az 1885-ös A mikádó japán köntösbe bújtatva a korabeli korrupt és elnyomó brit viszonyokat bírálja, de mint a jó szatírák általában, ma is érvényes. „Megettem az ország kenyere javát” – mondja benne a megvesztegethetőség és pozícióhalmozás nagymestere. Az előadásban Kovách Kálmán és Romhányi József fordításait használják, nyilván az utóbbi találatai a remek szójátékok. A gunyoros jellemábrázolás színpompás mestermunkái a Gombár Judit tervezte, Lellei Pál készítette marionettfigurák, melyeket IV. éves bábszínésznövendékek keltenek életre. Kiváló együttes teljesítményüket hangsúlyozandó valamennyiük nevét ideírom: Papp Zoltán, Jankovics Péter, Bercsényi Péter, Gémes Antos, Vesztl Zsófia, Karádi Borbála, Nagy Viktória Éva, Fabók Mariann, Gombai-Nagy András. Ugyanezt teszem „énekes párjukkal”, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola hallgatóival: Orendt Gyula, Borbély T. András, Tihanyszegi Zsolt, Bálint Gábor, Denk Viktória, Haris Nadin, Németh Renáta, Kun Ágnes Anna, Sebestyén Pál.

Ahogy már szóltam róla, mind a tizennyolcan sokoldalúan mutatkoznak meg: az énekesek kitűnően játszanak, a színészek kitűnően énekelnek, és láthatóan nagy élvezetüket lelik a produkcióban mindannyian. Akárcsak a néző. Egy apró kifogásom van csak: egy-két esetben a „túlmozgás” érthetetlenné teszi a szöveget és hangsúlytalanná a dallamot. Ezzel együtt a fiatal rendező, Balázs Zoltán már eddig is rendkívül figyelemreméltó pályáján az egyik legjobb előadás A mikádó. Grácia és szellem hatja át.

Harmat György, Tiara Magazin, 2008