Dupla hendikeppel indul az a társaság, amely bábos operett előadás létrehozására szövetkezik. Szerencsés csillagállás és sok-sok tehetség kell ugyanis ahhoz, hogy egy ilyen produkció elnyerje a színházi világ figyelmét. Balázs Zoltánéknak mindez összejött.

A vígoperával határos angol operettet (light opera) hazánkban távolról sem övezi oly tartós, apadtában is számottevő népszerűség, mint a műfaj két másik meghatározó regionális válfaját, az osztrák-magyar és a francia operettet. Ilyesformán még az angolok ikercsillagai, Arthur Sullivan és kongeniális librettistája, William Schwenck Gilbert sem meghitt ismerőseink, s a két mester együttműködésének legsikerültebb darabja, A Mikádó is mindössze az 1880-as évtized végén vált heves, bár felettébb múlékony rajongás tárgyává Magyarhonban. Leginkább tán az angolszász vígjátékok seregnyi utalása idézi számunkra e briliáns művet, no meg az Európa, Európa csatornán tucatnyi alkalommal levetített Mike Leigh-film, a remek Topsy-Turvy (Tinglitangli, 1999), amely teljes egészében A Mikádó keletkezéstörténetét tárgyalja.

Ezt a japáni módra készült, minden ízében rafinált darabot mutatta be tavalyi vizsgaelőadásán Meczner János bábos osztálya Balázs Zoltán rendezésében. Az előadás átütő sikert aratott, s így az eredményesen teljesített vizsgafeladatból mára repertoárdarab vált a Színművészetin. A siker okkal-joggal megillette a produkciót, hiszen az écákban gazdag, s egyszersmind üdítően átgondolt rendezői koncepciót másfél tucat tehetséges fiatal szolgálta humorral, énekhanggal és kézügyességgel.

A puritánnak is legfeljebb előzékeny eufémizmussal tódítható Hevesi Sándor teremben, s egy árva pianínón kivert dallamok kíséretével kerül elénk Titipu városának története. Az operetthez oly elengedhetetlen szemkápráztató fényűzést itt mindössze a bábok képviselik: a Gombár Judit által tervezett és Lellei Pál készítette marionettfigurák gyönyörűek, s e valóságos kézművek nemcsak a mesebeli Japánt idézik meg, de egyszersmind a dicsőült emlékezetű Állami Bábszínház nagy tervezőinek (Országh Lilinek, Koós Ivánnak és Bródy Verának) iskolateremtő munkásságát is. Elevenek ezek a bábok, virgonc kiterjesztései az őket életre mozgató fiataloknak, s az emberek és bábok összjátéka derűs-nyugtalanítóan rímel a dróton rángatott szüzsére.

Gilbert librettója ugyanis a helyzetek és rangok változékonyságát és a társadalmi szabályok - esetlegességeikben is véresen komoly - kényszerítő erejét karikírozza. Ám ez a viktoriánus szatíra egyúttal fordulatos szerelmi komédia is (méghozzá az opera buffa népszerű alapképletét alkalmazva), s ennek az egyszerre elgondolkodtató, lírai és kacér játéknak adekvát színpadi megjelenítését nyújtja Balázs Zoltán rendezése. A bábok mögött ilyesformán rendre egy mozgató és prózában megnyilatkozó, illetve egy dalos és lírai szólamot teljesítő fiatal áll. A szerepek olykor átrendeződnek, így Yum-Yum és Nanki-Poo csókját váratlanul a bábosok abszolválják, s az ehhez hasonló hamvas bájú ötletek nemcsak rokonszenvet, de elismerést is érdemelnek. A szerepek megkettőzése, vagy helyesebben hármas megjelenítése felettébb termékeny megoldásnak bizonyul. S korántsem pusztán azért, mert az énekesek - az alkalmi indiszpozícióktól eltekintve - fényesen teljesítik a bábosok számára túlontúl igényes szólamokat, hanem mivel e hármasság poénforrásként éppúgy kamatoztatható, mint a díszletek hiányát feledtető extrawurstként. A szintek össze-összeérnek: egy-egy gesztussal összeolvad báb és ember, hogy aztán egy új ötlet csúfondárosan kontrakarírozza e lírai elgyengülést. Ko-Ko, a botcsinálta, ám annál korruptabb hóhér, a kivégzések elmaradásán feldühödő, erénycsősz Mikádó, s a többi frivolan szellemes figura felhág fejre és tenyérre, megbúvik ölben és fenékben.

Hol itt a vasárnapi bábmatinék szeplőtlen unalma? Ki mondta, hogy az operett nem az emberről szól?

László Ferenc, Revizoronline, 2008