A széksorok szélső üléseit gondos kezek letakarták, mert onnét nem lehet látni kellően a látnivalókat. A hallanivalók érdekében nem szólalt föl senki, így a többi zsöllye szabadon maradt. A játék első félórája reményvesztő erőlködéssel telik. Végül az a sejtésünk támad, hogy ez az előadás tán nem is akar lejönni onnan a magasból. Fönt marad, dacosan dajkálva meglelt gondolatait, s hosszan, kicsit beszédhibásan, motyog magának. Pedig sejteni lehet, hogy Balázs Zoltánnak tényleg vannak személyes elintézendői Faust alakjával, s Goethe művével kapcsolatban. A rendező tehetségének tartozunk annyival, hogy kimondjuk, ez az előadás nem csupán félkész, hanem lényegét tekintve nincs meg. Mintha nem vette volna észre azt, ami már az első próbákon ki kellett, hogy derüljön: a színpadra lépőkben más típusú erők rejlenek, mint amilyenek ezt a fajta játékot megvalósíthatnák. Szó se róla, van abban valami megejtő, ahogy két-három korosztály képviselői, egészen más iskolákon felnőve, s egészen más pillanatnyi erők birtokában hozzá törik lelküket a feladathoz. Becsületes elszánásról van szó, mindenki esetében. De ez nem elegendő ahhoz, hogy meghatottan jöjjünk ki erről a jelentős tanulságokkal járó előadásról.

A vörös szórólap Goethe Faustját hirdeti, mint kétrészes fantáziajátékot. Ez annyiban fedi a valóságot, hogy a fantáziálás valóban megkezdődött az eléggé lecsupaszított fő témához kapcsolódóan, majd gyönyörű vizuális ötletek valósultak meg igen eltérő módon és eltérő mértékben, viszont a bő három óra szöveganyagának legalább negyede nem a meghirdetett műből való. A beemelt szövegek szép citátumok, a gond az, hogy sem a szerzők, sem a fordítók nem fontosak. Még a fő művet átültető Jékely Zoltán és Kálnoky László neve sem kerül említésre. Hogy várjuk el a fiataloktól, egyetemistáktól és középiskolásoktól, hogy figyeljenek a műfordítókra, vagy legalább csak tudomásul vegyék őket, ha minálunk ilyen pöffeteg kevélységgel kezelik a színházak ezt a témát? Ezek a költők nem számítanak. Halottak.

Ifjúsági és felnőtt előadásnak határozza meg magát a produkció. Hogy ezt milyen alapon teszi, az rejtély. Talán mert néhány helyen el kell olvasni a Faustot vagy annak egy részletét. Kérdés, megéri-e a kísérletezést ennek az előadásnak a fölkínálása az iskolák számára. Mert ha eddig nem volt zűr az ifjúi fejekben, most itt gondoskodnak róla. Egy életre visszahőkölnek az ifjú vendégek, és nem csupán a Fausttól óvakodnak majd, hanem mindentől, ami színház.

Egy föld alatti HÉV vagy inkább idő alatti metróalagút kocsijában vagyunk. S mintha mindenki ballagásról vagy temetésről jönne, nem eléggé jól szabott fekete ruhákban üldögélnek ifjak és öregek. Meglepően könnyed, kortárs muzsika szól, angolul beszélő hölgy susog a mikrofonba. Tiszteletre méltó öregúr (Erdős István) reszkető hangon mond szép Goethe-sorokat. Ő az idős Faust. Fiatal változata az energikus, szépen teljesítő Ács Norbert. Az általuk mozgatott, s az idő előre haladtával egyre fölöslegesebbnek tűnő báb-Faust csak zavarja az akciókat. Később a kocsi szemközti oldalfala időnként megnyílik, s a résekből alakok préselődnek befelé, aztán kifelé. Itt zajlik a szerződéskötés is, Mefisztó egyike az utasoknak. Almát esznek kötésük megpecsételéseképpen.

A produkció dramaturgiáját tekintve szerkesztett játék. Jelentős szövegrészek emelődnek ki eredeti helyükről, s újfajta sorrendben összeállva keverednek vendégszövegekkel. Faust egyik fele fiatal, másik fele öreg, egyik fele ember, másik fele maga a sátán. A női szépség által való meghatározottság, a Heléna előtt való leborulás, az elérhetetlen áhítása felülírja az erkölcsi terhektől súlyos Margit-vonalat, nem beszélve az épp csak meglengetett hit kérdéséről. A teljes kavarodást, mely egyébként egy zeneileg hibátlanul konstruált eseménysorban akár tökéletes is lehetne, tetézi csak egy-egy szerep több színésszel való – nem különösebben indokolt – játszatása.

A kapaszkodórudak függőleges vörös csíkjain időnként mintha vér csorogna. Ha más vizuális esemény nem jönne utána, ez a kicsi rész is jelezné, micsoda hatalmas erő van itt jelen a látványtervező, Gombár Judit személyében. Vesztl Zsófia mozgat érzékenyen egy rémrózsaszín, derékmagasságig érő bábot, melynek lábasfejűekre jellemző bojt az orra, teste kövült csigaház, farka élő hal mozgó farokuszonya, lépegető, vékony lába meg struccpatában végződik. Ez a szimatoló kiméra alakítja a Fausthoz az eredeti történetben csatlakozó, levakarhatatlan fekete pudlit, ott teremve mindenhol, ahol a romlás ígéri magát. Hátborzongató.

Az est eléggé nem méltányolható részét a látványelemek adják. Ám hiába jönnek óriás, árnyékokat is vonszoló wayangok, hiába lesz majd évtizedeken át is emlékezetes Szakály Márta szép érett arca a Heléna-jelenet fátyla mögött megvilágítva, s hiába a Bosch vízióinak, Dalí látomásainak, Tanguy bioszerkezeteinek, Magritte láblényeinek ihletését magas szinten fogadó tervezőművész bábszörnyeinek serege, ha a rendező nem ad munkát a bábmozgatóknak. Rendkívül izgalmas tetten érni a Goethe-szöveg konkrét elemeit az óriás vízibolhák és egyéb ízeltlábúak csapatának alakjaiban. Itt Gombár Judit az, aki Goethe Faustjából indult ki. Ő az, aki ősanyai termékenységgel viszonozza a klasszikus, verbális inspirációkat. Megvan az alap a színházi látomáshoz. Meglenne.

De sok esetben nem csak a bábjátékosok megkomponált mozdulása hiányzik, az élő szereplők privát járása, olykor csoszogó bejövetele nehezíti az átrendeződéseket, koncepciótlan érintések zavarják a dialógusokat. Az idős Margit (Blasek Gyöngyi), a fönti kapszulák egyikéből kibújva, páros, meztelen talpával érinti meg az ifjú Faust homlokát. Olyan ez, mintha egy magyar vagy angol nyelvű mondatba mondjuk egyetlen japán szóösszetételt biggyesztenének be.

Távol-keleti szerelmes filmek zokogó hegedűje szól, permetező bánat lengi be az elkárhozás folyosóit. Balázs Zoltán több munkájában enged érvényesülni egyfajta turbékoló szépséget, s amikor a varázslat múlni kezd, segítségkérően sandít oldalt a néző: megmondaná valaki, hogy tulajdonképpen miről is van szó? Itt a burukkolás most kevésbé fenyeget. De amiről szó van, azt menet közben elejti, vagy nem kellő erővel adja át az előadás.

Öröm nézni, amikor talajt érezve a lábuk alatt, azaz bábot és konkrét feladatot kapva, magukra találnak a játszók. Ilyen például a Tatai Zsolt hangján megszólaló, csúfondáros Homunculus menőmanóvá átrajzolt jelenete, ami viszont más dolgokkal nem szervülvén, bármilyen bravúros, zárt kabarészámként marad csak emlékezetes. Az első Margitként megjelenő, jelentős sugárzással rendelkező Karádi Bori, a Mefisztóként is érvényes, szép beszédű Kazinczy Ildikó, a végtelenül pontos és feszes Kovács Marianna mellett fiatalok és idősebbek – Bánky Eszter, Bercsényi Péter, Gyurkó Henrik, Juhász Ibolya, Kemény István, Pethő Gergő, Radics Rita, Rusz Judit, Simándi Anna, Teszárek Csaba – együtt dolgoznak, odaadással.

Van tehát egy előadás, amelynek rendkívül intelligens és segítőkész szereplőgárdája kapott egy zúzalékos szövegkönyvet (dramaturg: Zsótér Sándor), melyben ijesztő mennyiségű mitológiai utalás nehezíti a befogadást, s melynek bábszínházi megvalósítása, a káprázatos bábok ellenére és több okból körülbelül negyven százalékos, színészileg pedig kiszámíthatatlan s erősen ingadozó. Mégis, jelentős értékek születtek itt. S szinte biztosra vehető, hogy miként az öreg Goethe visszatért fiatalkori művéhez s befejezte azt, Balázs Zoltán is előveszi pár évtized múltán Faust történetét. S mint ahogy a keretjáték sötét szárnyú óriáspillangói, a Gond, a Baj, a Szükség és a Teher visszatérnek, a végig nem gondolt, de végig viendő gondolat kényszerítő ereje elkapja majd az alkotót.

Az meg a színház vezetőinek bölcsességén múlik, hogy az ifjúsági közönséget tényleg ezzel a produkcióval akarják-e megörvendeztetni.

Gabnai Katalin, Criticai Lapok, 2009