Gazdag fantáziájú Faust-variációt rendezett Balázs Zoltán: Goethe lételméleti dimenziókat felölelő drámai költeményét vizionárius költői játékként vitte színre a Budapest Bábszínházban. Játszók és bábok összjátéka fantasztikumba hajló rituális látványszínházat hozott létre.

A rendező s az előadás dramaturgja, Zsótér Sándor széttördelt és némiképp átszerkesztett-tömörített változatot készítettek a monstruózus tragédia két részéből; így is több mint háromórányi szövegfolyam hömpölyög az előadásban. A szószínház nemes veretű dikciója, szerteágazó motívumrendszere alaposan feladja a leckét a felnőtt és a diákkorú nézőnek: a cselekmény fordulatainak, a mitológiai utalások rendszerének követése kivételes figyelmet, s valamelyes műismeretet kíván. (A színlap nem tüntet föl fordítót, vélhetőleg Jékely Zoltán és Kálnoky László kissé archaizáló textusa szolgált a bemutató alapjául.)

A játék kezdetén zöld metrókocsiban vagyunk, Faust és Mefisztó fekete ruhás, fehér inges-fekete nyakkendős utasokként szerződnek egymással életre-halálra, közös nagy utazásuk kezdetén. Aprócska alteregóik pici marionettbábként ismétlik, szemlélik, kommentálják cselekvéseiket, gondolataikat. Ahogy halad előre s hatol egyre mélyebb és mélyebb (metafizikai) tartományok felé a játék, úgy telik meg egyre mesésebb fantáziaszüleményekkel, kisebb-nagyobb ember méretű vagy még hatalmasabb bábfigurákkal a játéktér. Nem is bábok tünedeznek föl, hanem mitikus-játékos-szürreális lények, akárha Hieronymus Bosch képei vagy valamely modern filmes sci-fi teremtményei elevenednének meg előttünk.

Balázs Zoltán maximálisan kiaknázza a szcenikai lehetőségeket: az öblös térben a metrókocsi utasterébe ablakon át hajolnak vagy másznak be a játékosok, magasba nyúló piros rudakon ereszkednek alá; egyre méretesebb és bizarrabb csodalények népesítik be a színpadot, s a bábok mozgatói bravúrosan játszanak-élnek velük együtt. A legmulatságosabb közülük egy kis fonalemberke, aki egy gőgicsélő gyermek játékosságát, virgonc, fürge kapálódzását és kapaszkodását, akrobatikus mutatványait eleveníti meg.

A díszletet és a jelmezeket tervező Gombár Judit pazar látványvilágot teremtett az előadáshoz. A hajlékony, mozgékony, féregszerű vagy antropomorf figurák szörnyszerűségükben is poétikusak s nem teljesen függetlenek a goethei textustól. „Ti itt lenn foszforfényre lessetek: / lelkecske az, Pszükhé, van néki szárnya, / kitépitek, s akkor férgecske csak” – hangzik Mefisztó zsolozsmája, s a különleges képzeteket rögzítő szöveghelyek száma alighanem megszámlálhatatlan a műben.

A képzelet tárgyiasult teremtményei mélységében és magasságában is „belakják” a színteret. A játék egyik kitüntetett pontján begördül a színpad hátsó részén egy hatalmas, félbevágott női arc-kolosszus, mozgó állkapcsa mögül emberek bújnak elő. Máskor a magasban röpködnek aprócska, csapkodó, madárszerű lények. Végül a halál szimbolikus megjelenésekor fekete ruhás nőalakok vonulnak fel (a Gond, a Baj, a Szükség, a Teher allegorikus figurái), hatalmas, színes pillangószárnyakkal a hátukon. Körbeállják az életből távozókat, felsorakoznak a többi szereplők is, s együttesen teremtik meg az elmúlás, a lét-nemlét feletti töprengés, borongás költői vízióját.

Szöveg és látvány ilyen harmóniája nem mindig teremtődik meg az előadásban: a vízió olykor önállósul, s leválik a monotonul hangzó szövegről. S ha a bábok önálló életet kezdenek élni, az asszociációs mező végtelenné tágul, s a jelek elszakadnak a jelentéstől. Az artisztikus képek persze nemcsak drámai történéseket, hanem a lélek, a psziché kivetülését is hivatottak megjeleníteni.

Balázs rendezésének sajátos íve, hullámmozgása van. A nyitó jelenetekben szinte mozdulatlanul ülnek a szereplők, s meglehetősen halkan, statikusan mondják a goethei sorokat. A felvonás, kétórányi játékidejével végtelenül hosszadalmasnak tetszik. A második rész a mozgalmasabb cselekvések terepe, s a drámaian sűrűbb matéria hordozója. Erdős István játssza az öreg Faustot. Kortalan, rezignált, bölcs gondolkodót jelenít meg, aki egy mozgalmas élet tapasztalatait összegzi monológjában. Később fiatal alakokban ölt testet, mint ahogy Mefisztó és Margit figurája is megkettőződik. Az alakok áttűnése, megsokszorozódása a rendezői elképzelés egyik pillére, akárcsak az, hogy az érzéki szépség és szerelem megtestesítője, szép Heléna figurája hangsúlyosan jelenik meg a játékban. Festett fátyol mögül dereng át az álomszerű nőalak, s megformálója, Szakály Márta magára húzza a leplet s beleburkolózik: a fiatal és az idős arc egymásra kopírozódik.

Az előadásban végig színen van egy rózsaszínű halszerű szörny, amely farokuszonya csapkodásával „kommentálja” a történéseket, s az idő múlását. Ember módra lépeget vagy átszáguld a színen. Balázs Zoltán rendezésének igazi tétje az idő érzéki megjelenítése. A múló időé, s a stilizált cselekvések szimbolikus idejéé.

Kovács Dezső, Revizoronline, 2009