Sándor L. István: Magyar Platonovok
A Csehov-dráma a magyar színpadokon
Az első magyar Platonovo(ka)t Horváth Jenő rendezte, az első nagy siker(eke)t Horvai István érte el a darabbal. Talán mindmáig a legjobb előadást Ascher Tamás rendezte belőle. De érdemes emlékezni Fodor Tamás, Telihay Péter, Rusznyák Gábor, illetve Ivo Krobot és Jurij Kordonszkij, majd Alföldi Róbert és Szász János rendezéseit is. És közben a számos remek színészi alakításra is emlékezhetünk – akár a címszerepben, akár a többi hasonlóképp izgalmas figurában.
Horváth Jenő és Horvai István Platonovjai
Mivel a Platonov eredeti formájában játszhatatlan - a majd' 200 oldalas terjedelme és első felében kuszán szerteágazó motívuma miatt -, ezért minden bemutató a darab egy-egy (többnyire az adott előadásra készített) változatából indul ki. Ez nemcsak a szöveg rövidítését jelenti, hanem szereplők kihagyását, szerepösszevonásokat, néha jelenetek átcsoportosítását is. Márcsak ezért is különbözik minden újabb Platonov-bemutató. Meg azért is, mert közben változik a Csehov hősök megítélése, illetve az a színházi nyelvi is, amely mindezt kortárs élményként próbálja közvetíteni.
Először Magyarországon 1963-ban mutatták be a darabot Egerben Platonov szerelmei címmel (Spányik Éva, Szabó Ottó, Bürös Gyöngyi főszereplésével) Horváth Jenő rendezésében. Ugyanő (és ugyanezzel a címmel) 1967-ben tév éjátékot is rendezett a műből. (Platonov: Darvas Iván, Vojnyiceva: Bara Margit, Szofja: Tordai Teri). Horváth Jenő 1980-ban Szolnokon is színre vitte a művet (Téri Sándor, Bordán Irén, Ivánka Csaba főszereplésével).
A Platonov magyarországi népszerűségéhez nagyban hozzájárult az, hogy Nyikita Mihalkov 1977-ben elkészítette az Etűdök gépzongorára című filmet, amely nagyrészt a Platonov szereplőire, helyzeteire, motívumaira épül. A filmet 1978-ban a magyar mozik is bemutatták és értelmiségi körökben kultikus népszerűségre tett szert. „Az Etűdök gépzongorára (a cím magyarul pontatlan, oroszul Befejezetlen darab gépzongorára) Csehov novelláiból és Platonov című korai színművéből készült..." – írta a filmről Spiró György –
„Csupa nagyszerű színész, akik valamennyien tudják, hogy a Csehov-alakok személyes igazsága korlátozott érvényű, egyszerre tragikusak és nevetségesek, s e tudásukat a realista hagyománynak megfelelően kikacsintgatás, illusztrálás, lábjegyzetelés nélkül képesek megjeleníteni. Csupa félresiklott élet, megvalósítatlan törekvés...Valaminek a hiányáról szól a film, a Kaljagin által alakított Platonov, a hajdan szépreményű szerelmesből középszerű tanítóvá hízott értelmiségi megöregedéséről és reményvesztéséről, miközben minden szereplő sorsa az övét variálja. De hogy e veszteségnek mi az oka, az a filmből, a Csehov-dramaturgia szabályai szerint, nem derülhet ki, sőt, itt a kérdés feltevése is értelmetlen. A zárókép tovább relativizálja az egyébként mindvégig jelenidejű történetet. A fényképezés mellett a historizálásnak ez a másik fogása a filmben, amely a távolságot a címben is kiemelt gépzongora (a technika) fogadtatásának ironikus bemutatásával is megteremtette már egyszer. Többszörösen idézőjeles tehát mindaz, amit látunk, állandóan új és új szempontból látjuk ugyanazt, s ez a dinamizmus a lassú, naturalisztikus játékmódnak hallatlanul feszült, tökéletes ritmust kölcsönöz."
Ugyanebben az időben állította Horvai István színpadra a Platonovot. Először 1978-ban a főiskolán Dörner György, Jakab Csaba, , Bán János, Frajt Edit, Kovács Krisztina, Görbe Nóra főszereplésével. Az 1978-as, „fergeteges sikerű főiskolai előadás"-t így idézte fel a Színház című folyóirat: „Színpad nélküli szobában ültek olyan szoros testközelben a nézők és a szereplők, hogy a játék közben szinte integrálódtak: aki beszélt, cselekedett, csak egy volt a jelenlevők közül, valami esetleges kiválasztódás alapján szólalt meg éppen ő, s nem a mellette helyet foglaló néző. Következésképpen az elhangzó szóért, az elkövetett mozdulatért érzett felelősség is közös volt: a publikum nem hessegethette cl magától egykönnyen Platonov jelenvalóságát."
Horvai főiskolai rendezésének különlegessége volt, hogy az egyik változatban Dörner György játszotta Platonovot, Jakab Csaba Vojnyicevet, a másik változatban viszont szerepet cseréltek, hasonlóképp történ ez Szofja és Grekova szerepe esetében is, amelyet Kovács Krisztina és Görbe Nóra játszott felváltva. Anna Petrova szerepében pedig hol Frajt Edit, hol Pataki Erzésbet volt látható. Így lényegében két különböző felfogású előadás született, annak ellenére, hogy a többi szerep állandó volt. (Trileckij: Gáspár Sándor; Izsák: Bán János, Oszip: Földi László,. Szása: Leviczky Klára, Kátya: Pap Vera.) „Különös feszültséget adott a produkciónak, hogy a fiatalok nem feltétlenül lenyesegetni akarták a vadhajtásokat, hanem jókora élvezettel vetették rájuk magukat, és belőlük csiholtak ki eszelősen vehemens előadást. Megrendítő volt, hogy már ilyen ifjan mennyire átélték a totális reménytelenséget" – emlékezett vissza az előadásra Bóta Gábor.
1981 áprilisában Horvai a Pesti Színházban is megrendezte a Platonovot. „Magyar színpadokon Horvai István kezdte a legkövetkezetesebben újrarajzolni Csehov-képünket" – írta a bemutató kapcsán Mészáros Tamás. „Már Ványa bácsijából, Három nővéréből is elhagyta a kötelező »pasztellességet« és fáradt melankóliát, majd a Cseresznyéskertben jutott a legtovább egy kemény – bárha helyenként kissé »sarkosan« becketti felfogás felé. A Platonov bemutatója most a Pesti Színházban méltó betetőzése ennek a sorozatnak – s hadd szögezzem le mindjárt a magam véleményét: mestermunka. Ez az előadás-alkotás az utóbbi évtized kevés olyan produkciója közé sorolandó, amelyek valóban előrébb vitték a hazai színjátszást."
„Régen született Magyarországon ilyen egységes, dinamikus előadás" – vélekedett Balogh Tibor, kiemelve a szerepértelmezések összetettségét és az együttes színészi játékot. „Az előadás nagyszerű színészi munkával valósul meg" – írta Morvay István. „Felsőfokú jelzőkkel kellene egyenként minősíteni minden alakítást. Ennek a szereposztásnak egyszerűen nincs gyenge pontja. [Szása: Halász Judit; Trileckij: Tordy Géza; Anna: Szegedi Erika; Vojnyicev: Lukács Sándor; Szofja: Béres Ilona; Grekova: Venczel Vera.] Tahi Tóth László Platonovja a teljes azonosulás magasiskolája. A színész ennek a gazdag jellemnek egyetlen vonásával sem marad adósunk, és úgy hasonítja karakterét saját alkatához, hogy minden felhördülését, minden kaszáló mozdulatát hitelesnek érezzük."
Balogh Tibor azt írja, hogy „Tahi Tóth László szerepformálása – Horvai páratlanul érzékeny és értő színészvezetése révén – megteremti azt a varázslatot, hogy e jellegzetesen orosz, jellegzetesen magyar, jellegzetesen közép-európai, jellegzetesen XIX. századi s ugyanakkor jellegzetesen mai figurát a maga teljes összetettségében tudja megmintázni. Amikor hirtelen elhal a zene, s ő fölébred, ócska köntösében olyan lompossággal vackolódik elő, mint Oblomov, de a zene emléke és szemének egy-egy villanása rögtön Viszockijt is fölidézi bennünk. Amikor provokál, leleplez, fantommáglyákat gyújtogatva tehetségéből ég porig, olyan fölénytudattal szól, mint Csackij, s olyan agresszivitással, mint Bazarov, ám legjobban mégis a Házmestersirató Herceg Pistájára emlékeztet." (Csurka István Házmestersiratóját 1978 decemberében mutatták be a Vígszínházban Horvai rendezésében.)
Horvai Platonovja az 1980-81-es évad legjobb előadásának választották a színházi kritikusok. (De a díjátadásra nem került sor, mivel a kultúrpolitika irányítói megtiltották, hogy Kornis Mihály Hallelujáját a legjobb drámaként díjazzák abban az évben, így a kritikusok úgy döntöttek, hogy egyik díjat sem adják át. A Platonov is csak 1988 decemberében kapta meg a színikritikusok díját.)
1989-ben került újra magyar színpadra a Platonov: Szatmárnémetiben Kovács Levente rendezte. (Platonov: Czintos József, a felesége: Földes Kati, a tábornokné: Méhes Kati, Vojnyicev: Parászka Miklós.)
Ascher Tamás rendezése
1990 májusában mutatta be a Katona József Színház – előbb Párizsban, majd Budapesten – Acher Tamás rendezését. A Platonov a Katona első nagy korszakát méltó módon lezáró nagyszerű előadás volt. (Platonov: Balkay Géza, a tábornokné: Básti Juli, Szofja: Udvaros Dorottya, Vojnyicev: Blaskó Péter, Trileckij: Máté Gábor.)
„Ez nem politikai színház, ez nem egy politizáló előadás. Ez csak rólunk szól, szívbe markoló őszinteséggel, megrendítően, és annyi kegyetlenséggel és iróniával, amennyit megérdemlünk" – írta róla Szántó Judit. Majd Horvai rendezésével is összevetette a produkciót: „Ascher egészen mást mond Horvaihoz (és alighanem minden eddigi Platonovokhoz) képest. Az idősebb mester volt az optimistább, vagyis a Platonovhoz szigorúbb. Ő mintegy kívülről tudta nézni és megítélni Platonovot, a mai magyar értelmiség Platonovjait, akiknek szerinte módjuk lett volna értelmesebben élni, képességeikkel a maguk és a köz javára jobban gazdálkodni. A meglőtt Platonov végül maga mond ítéletet önmaga fölött, amikor letörli nevét a fekete tábláról: nem érdemel még egy krétafirkányi halhatatlanságot sem. Ascher egyszerre nézi hősét kívülről és belülről, s a Libérationnak adott interjújában az elveszett lelkű embereknek emelt emlékműről beszél.
Csehov mondatja hősével: ... megöltem ezt a két ártatlan, gyönge nőt.. Nem is sajnálnám, ha valahogy másképp öltem volna meg őket, vad szenvedéllyel, mint a spanyolok... De így... ilyen ostobán, orosz módra..." Öt perc van még ekkor hátra a darabból és Platonov életéből; még nem sejti, hogy öt perc múlva ő is így, „orosz módra" végzi. Mint ahogyan orosz módra is élt. Ő, az értelmiségi. Abban a Csehov-korabeli lélekgyilkos, puhán korrumpáló stagnációban, amelynek kortársi, mindnyájunk által megélt változata oly fantasztikusan, kísértetiesen élővé teszi Csehov világát. Az utolsó pillanatban ragadta meg Ascher Tamás a párhuzamot, amikor az áldozatok még köztünk, még bennünk vannak".
„Ascher itt még egy lépéssel tovább megy, mint immár legendás Három nővér-előadásában" – írta a Platonov berlini vendégjátéka kapcsán egy német kritikus. –„Hihetetlen kíváncsisággal vetette magát a figurákra, testtartásukon, gesztusaikon, beszédritmusukon át életrajzokat talál ki számukra, amelyek tovább írják, feltöltik Csehovot. Az alakok olyan félelmetesen életszerűek és jelenvalóak, hogy akkor is megállják a helyüket a színpadon, ha éppen nincs semmi mondanivalójuk. Ugyanakkor a néma együtt- és továbbjátszás soha nem tolakszik előtérbe, igazából csak a végén ébredünk tudatára, s valósággal beleborzongunk, mert a mozgó, önmagukba gabalyodott, de egyszersmind leselkedő nézők jelenléte mindenfajta egyértelműségtől eloldozza a drámát.
Ennek a rendezőnek sikerül egyszerre beteljesítenie és megtörnie a Csehov-játszás Sztanyiszlavszkij óta kodifikált konvencióját. A befejezés: az emberekre hirtelen rátörő frenetikus erőszak, minekutána ijedten, kijózanodva, sápatag maszkokként húzódnak vissza az előszoba üvegfala mögé.
Az előadást páratlanná a színészek intenzitása teszi, akik a hétköznapi életből préselik ki a meztelen iszonyatot. A legkomikusabb jeleneteket is olyan tragikum roncsolja, amely a múlt század végi oroszországi állapotokat jelen idejűvé, általánossá emeli. Az előadás sűrű szövedékéből, valósággal fizikai fájdalommal járó hevességéből olyan »realista színház« rajzolódik ki, amelyben a színészek a szó legszorosabb értelmében embereknek adnak testet, s az, amit eljátszanak, magává az életté lényegül, nem illúzió, hanem a színészek egész lényét magának követelő, a nézőt is próbára tevő játék formájában. Az előadás közös remekműve pontosságnak és szabadságnak. Íme, ilyen messzire juthat az, aki valóban elmélyed egy adott színdarabszövegben."
Telihay Péter és Rusznyák Gábor előadásai
1996-ban kerül sor a következő magyar Platonov-bemutatóra: Csiszár Imre rendezi Pécsett. Majd a következő évben Apátlanul címmel Gaál Erzsébet készített előadást a darabból a Várszínházban. (Ez volt a rendezőnő utolsó munkája.)
1999-ben Szegeden Telihay Péter állította színpadra. (Platonov: Seress Zoltán, Anna Petrovna: Fekete Gizi, Szofja: Czifra Krisztina.) A szegedi előadás hangsúlyozottan más színházi eszmények nevében készült, mint a Katona realista előadása. Telihay rendezésében a színészi játék egyértelműen jelzi a jelenetek emberi tartalmait, világossá teszi a figurák közti viszonyokat is. De a rendezés – a szövegváltozat jellegzetességeivel összhangban – nem törekszik a jelenetek aprólékos megépítésére. Itt nincsenek részletezve a szituációk, kibontva a mikrohelyzetek. Mindez már csak azért sem lehetséges, mert a díszlet sem törekszik illúziókeltésre. A szegedi tér a falakig lecsupaszított nyitott színpad, amelyet különféle apró lejtők és dobogók tagolnak. A térben szétszórva bútorok, többnyire székek, kisebb mennyiségben fotelek. Ezek egy-egy hangsúlyos pontot jelölnek ki. Baloldalt középen egy tálalószekrény áll, jobb hátul egy emelvényen egy zongora, a színpad mélyén egy hosszú étkezőasztal. Ebben a hangsúlyozottan teátrális közegben Telihay az életképi szituációkra utaló szövegrészleteket sem életképi jelenetként állítja színpadra. Ez már a legelső jelenetből kiderül, amikor Telihay párhuzamosan, egymást váltva mondatja Anna Petrovna és Trileckij (Jakab Tamás), illetve Glagoljev (Andorai Péter) és Vojnyicev (Fazakas Géza) szövegeit, mintegy szimultán jelenetet szervez belőlük, így nem a vendégekre való várakozás helyzetét építi meg (mint ahogy ezt Csehov teszi), hanem inkább a mondatok emblematikus tartalmait hangsúlyozza.
Az előadás más pontjaira is jellemző ez a szimultanizmust absztrakcióval vegyítő színpadi építkezésmód. Itt a különféle szereplők felbukkanásai nem a szituációkat bővítik és építik tovább újabb és újabb mozzanatokkal, inkább csak újabb és újabb témákat és szólamokat hoznak be a hangsúlyozottan teátrális világba.
1999-ben a főiskolán is bemutattak egy vizsgaelőadást a Platonovból Lukáts Andor rendzeésében. A következő évben a még főiskolás Rusznyák Gábor rendezte Kaposvárott a darabot „Nagy műgonddal kidolgozott az előadás" – írta róla Sőregi Melinda. – „Feltűnő, hogy mindkét felvonáskezdetkor valaki alszik a nyílt színen. Az első felvonás elején Trileckij, a másodikban Platonov. Mindez nem véletlen, jelzi, hogy melyik szereplőt látjuk majd a felvonás végén erősen »átalakult« állapotban. Trileckij a szokásosnál is jobban lerészegedik, Platonovnak pedig a halállal kell szembenéznie. Az első rész gyönyörű tűzijátékkal zárul, a másodikat egyre fokozódó intenzitású eső tetőzi. A színek/fények játéka is ellentétes a két részben. Az első felvonás sugárzóan világos, valószerűtlenül fehér fényben zajlik, a második odú-sötétre vált. A két felvonás ritmusa megegyező: a lassú, álmos tespedtségből indul és egy megrendítően drámai befejezésben éri el csúcspontját.
A színészi játék a legtermékenyebb kaposvári hagyományokhoz nyúl vissza. Lélektani realizmus ez, kellő iróniával vegyítve." (Platonov: Keszég László; Vojnyicev: Nagy Viktor, Anna Petrovna: Bodor Erzsébet, Szofja: Fekete Kata.)
2001-ben Rusznyák a marosvásárhelyi főiskolán készített vizsgaelőadást a darabból (Előadás cím nélkül). Itt csak a fiatalok történetére koncentrált. A főszereplőkön kívül csak Oszip és az ifjú Vengerovics jelenik meg az előadásban. (A kaposvári változatban Rusznyák több figurát hagyott meg az idősebbek közül.) Marosvásárhelyen az életképi figurák elhagyásával lényegében kamaradarab jön létre, amely elsősorban a szereplők közti szerelmi bonyodalomra koncentrál. (Platonov: Szabó Eduárd, Trileckij: Zayzon Zsolt, Szofja: Szabadi Nóra, Anna Petrovna: Péter Hilda, Vojnyicev: László Csaba, Grekova: Berekméri Katalin) Telihay Péter szegedi előadáshoz hasonlóan a marosvásárhelyi produkció is tágítani, sőt szétfeszíteni igyekszik a darab kínálta realista színpadi építkezésmód kereteit (amelyet korszerű játékkal tölt ki a Katona produkciója). Rusznyák Gábor egyrészt fölerősíti a groteszk elemeket, másrészt hangsúlyozottabb szerepet szán a hangulati elemeknek, amelyek megteremtésében különösen a zenei motívumoknak van kulcsszerepük. Például többször visszatér a Moszkva-parti esték dallama, amely majd az első felvonás záró képében teljesedik ki. Előbb csak a három férfi kezd el inni. De aztán előkerülnek a vodkásüvegek, mindenki kezébe egy. Közben megszólal a Moszkva-parti esték dzsesszesített, nekivaduló változata, amelyre általános táncolás, duhajkodás, örömködés kezdődik. Beindul a gátlásokat levetni igyekvő buli, amelyben mindenki szabadulni próbál a frusztráltságától. Rusznyák itt szabadon gondolja tovább a szituációt. Ez az előadás más hangsúlyos pontjain is megtörténik. A játékötletek többször merészen elszakadnak a valóságos helyzettől, azokat asszociatív módon építik tovább, önálló értékű, sokszor szürreális jeleneteket bontanak ki belőlük.
2003-ban a budapesti színművészeti főiskolán Szász János készített vizsgaelőadást a Platonovból (A szereplők: Czukor Balázs, Fenyő Iván, Gál Kristóf, Máthé Zsolt, Mészáros Béla, Száraz Dénes, Vajda Milán, Járó Zsuzsa, Jordán Adél, Kovács Patrícia, Péter Kata, Szandtner Anna.)
2004-es előadások (Ivo Krobot és Fodor Tamás munkái)
2004-ben Ivo Krobot rendezte a darabot Nyíregyházán. (Platonov: Schlanger Andres, Anna Petrovna: Varjú Olga, Szofja: Széles Zita, Vojnyicev: Petneházy Attila, Trileckij: Avass Attila.) A nyíregyházi előadásban a címszereplő inkább céltábla s nem nyílvessző. Schlanger András Platonovja nyugodt, jókedélyű, bohóckodásra hajlamos figura, akinek nincs túl sok baja az élettel, így másokkal sem. Ezért el is hagyja az előadás azt a játékot, amelyek többnyire kulcsszerepet kapnak az előadásokban: vajon Szofja felismeri-e a Platonvoban egykori egyetemista ismerősét (és szerelmét). Ivo Krobot nyíregyházi rendezésében egyszerűen odaáll Platonov Szofja elé, széttárja a karját (a bohócos póz üdvözlést éppúgy jelölhet, mint visszafogott sajnálkozást). Igen, ez én vagyok – mondja, s magától kezdi el mesélni, hogy mi lett belőle – harsányan, nevetgélve, bármiféle mentegetőzés nélkül. Közben átöleli a felesége vállát is, mint aki természetes büszkeséggel vállalja nemcsak azt, hogy tanító, hanem azt is, hogy családapa.
A nyíregyházi előadásban természetes módon alakul át egyik szituáció egy másikká, némileg mozaikos technikával fűződik egyik jelenet a másikhoz, többnyire csak a felvonás egészére meghatározott életképi keret tartja őket össze. A gyors váltások eredményeként nem alakulhatnak ki az egyes szituációkban aprólékosan meghatározott, pillanatról pillanatra alakuló viszonyok az eseményekhez, mint ahogy az a Katona előadásában történik. (A nyíregyházi előadás tartja meg a legtöbb szereplőt a darabból, itt mindig jelen van egy-két olyan figura – akárcsak Csehovnál – akiket nem lehet természetes módon bevonni a szituációba.) Jóval hangsúlyosabbá válnak viszont a hangulati elemek. Itt zongoratus köszönti Szofja belépőjét, később érzelmes-játékos dallamok festik alá a játékot. A férfiak sorban állnak az asszonynál, hogy csokraikat átadhassák. Scserbuk (Gyuris Tibor) – mint afféle öreg házibohóc – a szemét eltakarva tréfás szavakkal igyekszik maga elé bűvölni a ház új asszonyát. Vojnyicev (Petneházy Attila) mosolyogva pördíti a ház régi barátja elé újdonsült asszonyát, majd amikor az hagyja megcsókolni a kezét, bravózva megtapsolja őt. „Cupido, mikor mész katonának" – köszönti nevetve Platonovot Scserbuk. „Gyönge a mellem" – mondja az, s egy gyors mozdulattal be is áll a tüdőbajos pózába. Krobot ezekkel a miniatűr bohóctréfákkal a szöveg olyan humoros pillanatait teszi láthatóvá, amelyekről a magyar előadások többnyire elfeledkeznek. (Ezek a rövid példák egészében is jellemzik az előadás hangulatképeket és gesztusfoszlányokat középpontba állító építkezésmódját.)
Ugyancsak 2004-ben Fodor Tamás is rendezett egy Platonovot Pojáca címmel az újvidéki színházban. (Platonov: Balázs Áron, Anna Petrovna: Szorcsik Kriszta, Vojnyicev: Nagypál Gábor, Szofja: Mezei Kinga, Trileckij: Magyar Attila.) „A sorozatos veszteségek ellenére az előadás nem tragédia, csupán a komikumot némi szomorúsággal vegyítő tragikomédia, ahogy erre a címváltoztatás is utal, s ahogy ezt az előadás alakulási íve példázza" – írta az előadásról Gerold László az Ellenfényben. – „Ha abból indulunk ki, hogy ebben a történetben mindenki vesztes, sőt inkább vesztes, mint az életét elfuseráló falusi tanító, akinek nem marad más vigasza és (ön)igazolása, mint hogy előbb az alkalmi Don Juan, majd az ugyancsak alkalmi Mizantróp szerepét játssza el, akkor joggal arra is gondolhatunk, hogy ez az előadás elsősorban nem a pojácának nevezett Platonovról, hanem a többiekről szól. S mikor a záró jelenetben a magát vak Ödipusznak képzelő Platonov a három féltő/ragaszkodó nőtől közrefogva kibotorkál a színről, akkor nem ő, hanem a hölgyek szánalmasak. Öncsalás áldozatai lettek, amikor azt hitték, hogy az öregek, pipogyák, önkelletők között, mert másmilyen, mint ezek, Platonov az igazi, a számukra megmentést jelentő férfi. Holott csak egy pojáca, s az sem biztos, hogy férfi, ahogy a nők képzelték róla, vagy csak játssza az ellenállhatatlan, letaglózó hímet."
2004-ben volt még egy harmadik magyar nyelvű Platonov-bemutató is, amelyet Andreea Vulpe rendezett a Csíki Kátékszínben. A következő év nyarán Galambos Péter készített előadás a Zsámbéki Nyári Színházban. (Platonov: Horváth Lajos Ottó, Anna: Csarnóy Zsuzsa, Trileckij: Debreczeny Csaba, Szofja: Naszlady Éva.)
Örkény Színház, Maladype, Marosvásárhely
2007-ben Jurij Kordonszkij készített előadást a darabból az Örkény Színházban Apátlanul címmel. (Platonov: Széles László, Anna Petrovna: Kerekes Éva, Vojnyicev: Debreczeny Csaba, Szofja: Für Anikó, Trileckij: Mácsai Pál.) „Az Örkény Színház előadásának egyik legfőbb újdonsága és egyik legnagyobb erénye az az erőteljes, groteszk színeket használó hangütés, amely végtelenül komikusnak mutatja az ábrázolt világot" – írta az előadásról az Ellenfény.
A komikus játékötletekhez hasonlóan a szituációk és a figurák rajzát is a groteszk színek uralják. Az előadást uraló groteszk játékötletek nemcsak mulatságosan esetlennek, hanem sokszor menthetetlenül komikusnak is mutatják az ábrázolt figurákat, akikben az emberi nagyságnak legfeljebb csak az illúziója él. Mindez azzal a megkötéssel igaz, hogy az előadás egésze egyáltalán nem kérdőjelezi a szereplők emberi igazságait. Mindannyian mélyen átélik és megszenvedik érzelmi viharaikat, szerelmi szenvedélyeiket. Dilemmáikban, kétséges döntéseikben valamennyien a sorsukkal néznek szembe. Mindez azonban egy külső nézőpontból gyakran kisszerűnek, sokszor nevetségesnek hat. Ez az összhatás (a játékötletekben megvalósuló) rendezői irónia és a színészi játékban megvalósuló hitelesség kontrasztjából adódik.
A Kordonszkij rendezte Apátlanul egyik legfőbb erénye, hogy meggyőző színészi alakításokat látunk benne, amelyek alapvetően a figurák belső igazságaira épülnek. Így a színészi játékban nyoma sincs annak az eltartásnak (ha úgy tetszik: komikus hangoltságnak), amelyet a rendezői ötletek tesznek hozzá a figurákhoz. Ennek eredményeként egyszerre kétféle nézőpontból is láthatjuk őket. Egész személyiségük tevődik próbára az előadásban megjelenített magánválságokban, amelyekben rendre el is buknak. Valahogy kisszerűnek bizonyulnak a saját sorsukhoz képest, amelyet rendkívül intenzíven és mélyen élnek át."
2010-ben a Maladype Színház mutatta be Balázs Zoltán rendezését. „A Maladype előadása zárójelbe teszi az eredeti Csehov-szövegben meghatározó nemzedéki problémát. Sőt hangsúlyozottan nemzedéki előadást teremt belőle" – írta az előadásról az Ellenfény. - Ez a Platonov alapvetően a fiatalokról szól, a még a harmincon innen lévők világáról. Csehov szövegében az apák nemzedéke is erőteljesen képviselteti magát, a Maladype előadásában viszont csak egyetlen harmincon túli szereplő jelenik meg, Vengerovics (Páll Zsolt), aki azonban több idősebb Csehov-figurát is magába olvaszt (elsősorban Glagoljevet). ... Ebben a 30 év alatti szereplők uralta fiatal »drámában« nyilvánvalóan a szerelem lesz a főszereplő, az érzelmek zűrzavara, a vonzódások és választások káosza, mely csupa nyugtalansággal és kiszámíthatatlansággal tölti meg az életet."
2011-ben a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban Harsányi Zsolt rendezett előadást a Platonovból. „Harsányi Zsolt rendezése is a mű örök, kortalan problémájára koncentrál: a felesleges ember(ek) kívülről röhejesnek, gyakran kisszerűnek vagy akár animálisnak tűnő, törvényszerűen pusztulásba vagy lassú rohadásba fúló sorsára. Ebből adódóan háttérbe szorulnak a szöveg politikusabb, társadalmi problémákhoz közvetlenebbül kötődő aspektusai" – írta az előadásról Urbán Balázs. – „Az előadás első felvonása – amely a művet voltaképpen a farce felől értelmezi – ennek komikusabb oldalát mutatja; a gegek, a mosolygásra késztető játékötletek közé azután egyre gyakrabban kerülnek fenyegetőbb, komorabb tónusú jelenettöredékek, hogy végül a második felvonásra a felesleges emberek groteszk haláltáncává sűrűsödhessen a játék." „A tiszta és következetesen megvalósított értelmezésnek egy feltűnő hiátusa van: Harsányi addig fokozza az események kisszerű komikumát, míg az önreflexió és az életképes alternatíva mellett a formátum is tovatűnik. Nemcsak a szánalmas mellékalakokból, de még a saját helyzetükre többé-kevésbé rálátni képes főszereplőkből is. A szétesés mögött nemigen jelenik meg a valamikori egész, a legörgetett vodkahegyek mögött alig-alig sejlik fel a kárba veszett tehetség."
Alföldi Róbert és Szász János rendezései
2014-ben Alföldi Róbert rendezett előadást a darabból a Radnóti Színházban Apátlanul címmel. „Ennek a jól megtervezett és jól működő színpadi világnak a középpontja Platonov: László Zsolt, aki úgy sejtet formátumot (nem is tehet mást) vagy a formátum maradékát, hogy egy pillanatra sem fordul nyavalygó, szenvelgő önsajnálatba. A maga módján küzd, de nem remél. „Mi van?" – így szól a darab nyitómondata, Radnai Annamária fordításában. László Zsolt Platonovja a létezésével azt mondja, hogy „ez van". Közben mintha mindenki (nők és férfiak, szerelmek és barátok) tőle várná a megváltást, mintha mindenki rávetítené a saját vágyait – vagy rajta kérné számon a saját kudarcait. Szása, a felesége – Andrusko Marcella – is, akinek az élet egyet jelent a reflektálatlan valósággal, a valóságot keretbe foglaló egyszerű szabályokkal: ebből táplálkozik Platonov iránti feltétlen odaadása, és ebből fakad csalódása is" – írta az előadásról Ölbei Lívia az Ellenfényben.
„Az előadás csúcspontja Kováts Adél és László Zsolt búcsújelenete a zuhanyzófülkénél, zuhanyzófülkében, a virtuóz lerészegedéssel. Eláznak, több értelemben és szó szerint. Ebben a jelenetben koncentrálódik és megmutatkozik mindaz a gazdagság, aminek okán Csehovot nehéz – és Csehovot muszáj játszani. A vörösborral megtöltött üvegek bohózati rugóra kerülnek elő a szekrényből (és micsoda szépség, ahogy a rubinpiros folyadékkal megtöltött üvegek megcsillannak a fényben), miközben föltárul a totális reménytelenség, az igazi fájdalom az elvesztegetett életért. Mindig több minőség van jelen: az álomba bóduló csodás Anna Petrovna például horkolni kezd; hát ennyit az álmokról."
2017-ben Szász János rendezett Kecskeméten Platonovot. A címszereplő Kocsis Pál volt, Trileckij: Nagy Viktor, Anna Petrovna: Bognár Gyöngyvér. Vojnyicev: Zayzon Zsolt, Szofja: Märcz Fruzsina. „Szász János rendezése ugyanis nem egy egyszerűen olyan társaságot, környezetet ábrázol, amelynek a tanító a központja, vagy ahol ő a történések katalizátora, hanem Platonovon keresztül láttat mindent és mindenkit, a többi szereplő szinte csak a vele való viszonyában értelmezhető" – írta Urbán Balázs. – „Az előadás gondosan és okosan kever realizmust teatralitással: a játék a színházi próba alapszituációjából, magánbeszélgetésekkel, privát telefonokkal indul, hogy aztán rövid idő alatt megteremtődjék a történet természetes közege. Gyarmati Dóra gazdag, látványos díszlete az aprólékosan berendezett, szobányi térben a Csehov-darabok játszási hagyományaihoz, illetve az orosz mindennapi élet ábrázolásához kötődő rekvizitumok sokaságát halmozza fel (egyes elemeiben szellemes teátrális utalásokat is megjelenítve: a nyugágyakat például Csehov portréja díszíti), miközben a padlón elterülő gyepszőnyeg rögvest stilizálja is a játékot. A gyepre azután sínpár is kerül, amelyen hajtány közlekedik. A finom irónia egyes szerepformálásokon is érződik ugyan, de a játék alapvetően realisztikus – és a koncepcióhoz illően a Platonovot játszó Kocsis Pál határozza meg. Kocsis robusztus, egy tömbből faragott figurát játszik, sokszínűen. Alakítása nem hagy kétséget afelől, hogy Platonov menthetetlen; kiútkeresési kísérletei, félbehagyott szerelmi viszonyai, kekeckedései és durva sértései voltaképpen az agónia fázisait mutatják."
A legutóbbi Platonovot Nagyváradon mutatták be 2018 júniusában Apátlanul címmel, Botos Bálint rendezésében.
Sándor L. István, Ellenfény, 2019
Az első magyar Platonovo(ka)t Horváth Jenő rendezte, az első nagy siker(eke)t Horvai István érte el a darabbal. Talán mindmáig a legjobb előadást Ascher Tamás rendezte belőle. De érdemes emlékezni Fodor Tamás, Telihay Péter, Rusznyák Gábor, illetve Ivo Krobot és Jurij Kordonszkij, majd Alföldi Róbert és Szász János rendezéseit is. És közben a számos remek színészi alakításra is emlékezhetünk – akár a címszerepben, akár a többi hasonlóképp izgalmas figurában.
Horváth Jenő és Horvai István Platonovjai
Mivel a Platonov eredeti formájában játszhatatlan - a majd' 200 oldalas terjedelme és első felében kuszán szerteágazó motívuma miatt -, ezért minden bemutató a darab egy-egy (többnyire az adott előadásra készített) változatából indul ki. Ez nemcsak a szöveg rövidítését jelenti, hanem szereplők kihagyását, szerepösszevonásokat, néha jelenetek átcsoportosítását is. Márcsak ezért is különbözik minden újabb Platonov-bemutató. Meg azért is, mert közben változik a Csehov hősök megítélése, illetve az a színházi nyelvi is, amely mindezt kortárs élményként próbálja közvetíteni.
Először Magyarországon 1963-ban mutatták be a darabot Egerben Platonov szerelmei címmel (Spányik Éva, Szabó Ottó, Bürös Gyöngyi főszereplésével) Horváth Jenő rendezésében. Ugyanő (és ugyanezzel a címmel) 1967-ben tév éjátékot is rendezett a műből. (Platonov: Darvas Iván, Vojnyiceva: Bara Margit, Szofja: Tordai Teri). Horváth Jenő 1980-ban Szolnokon is színre vitte a művet (Téri Sándor, Bordán Irén, Ivánka Csaba főszereplésével).
A Platonov magyarországi népszerűségéhez nagyban hozzájárult az, hogy Nyikita Mihalkov 1977-ben elkészítette az Etűdök gépzongorára című filmet, amely nagyrészt a Platonov szereplőire, helyzeteire, motívumaira épül. A filmet 1978-ban a magyar mozik is bemutatták és értelmiségi körökben kultikus népszerűségre tett szert. „Az Etűdök gépzongorára (a cím magyarul pontatlan, oroszul Befejezetlen darab gépzongorára) Csehov novelláiból és Platonov című korai színművéből készült..." – írta a filmről Spiró György –
„Csupa nagyszerű színész, akik valamennyien tudják, hogy a Csehov-alakok személyes igazsága korlátozott érvényű, egyszerre tragikusak és nevetségesek, s e tudásukat a realista hagyománynak megfelelően kikacsintgatás, illusztrálás, lábjegyzetelés nélkül képesek megjeleníteni. Csupa félresiklott élet, megvalósítatlan törekvés...Valaminek a hiányáról szól a film, a Kaljagin által alakított Platonov, a hajdan szépreményű szerelmesből középszerű tanítóvá hízott értelmiségi megöregedéséről és reményvesztéséről, miközben minden szereplő sorsa az övét variálja. De hogy e veszteségnek mi az oka, az a filmből, a Csehov-dramaturgia szabályai szerint, nem derülhet ki, sőt, itt a kérdés feltevése is értelmetlen. A zárókép tovább relativizálja az egyébként mindvégig jelenidejű történetet. A fényképezés mellett a historizálásnak ez a másik fogása a filmben, amely a távolságot a címben is kiemelt gépzongora (a technika) fogadtatásának ironikus bemutatásával is megteremtette már egyszer. Többszörösen idézőjeles tehát mindaz, amit látunk, állandóan új és új szempontból látjuk ugyanazt, s ez a dinamizmus a lassú, naturalisztikus játékmódnak hallatlanul feszült, tökéletes ritmust kölcsönöz."
Ugyanebben az időben állította Horvai István színpadra a Platonovot. Először 1978-ban a főiskolán Dörner György, Jakab Csaba, , Bán János, Frajt Edit, Kovács Krisztina, Görbe Nóra főszereplésével. Az 1978-as, „fergeteges sikerű főiskolai előadás"-t így idézte fel a Színház című folyóirat: „Színpad nélküli szobában ültek olyan szoros testközelben a nézők és a szereplők, hogy a játék közben szinte integrálódtak: aki beszélt, cselekedett, csak egy volt a jelenlevők közül, valami esetleges kiválasztódás alapján szólalt meg éppen ő, s nem a mellette helyet foglaló néző. Következésképpen az elhangzó szóért, az elkövetett mozdulatért érzett felelősség is közös volt: a publikum nem hessegethette cl magától egykönnyen Platonov jelenvalóságát."
Horvai főiskolai rendezésének különlegessége volt, hogy az egyik változatban Dörner György játszotta Platonovot, Jakab Csaba Vojnyicevet, a másik változatban viszont szerepet cseréltek, hasonlóképp történ ez Szofja és Grekova szerepe esetében is, amelyet Kovács Krisztina és Görbe Nóra játszott felváltva. Anna Petrova szerepében pedig hol Frajt Edit, hol Pataki Erzésbet volt látható. Így lényegében két különböző felfogású előadás született, annak ellenére, hogy a többi szerep állandó volt. (Trileckij: Gáspár Sándor; Izsák: Bán János, Oszip: Földi László,. Szása: Leviczky Klára, Kátya: Pap Vera.) „Különös feszültséget adott a produkciónak, hogy a fiatalok nem feltétlenül lenyesegetni akarták a vadhajtásokat, hanem jókora élvezettel vetették rájuk magukat, és belőlük csiholtak ki eszelősen vehemens előadást. Megrendítő volt, hogy már ilyen ifjan mennyire átélték a totális reménytelenséget" – emlékezett vissza az előadásra Bóta Gábor.
1981 áprilisában Horvai a Pesti Színházban is megrendezte a Platonovot. „Magyar színpadokon Horvai István kezdte a legkövetkezetesebben újrarajzolni Csehov-képünket" – írta a bemutató kapcsán Mészáros Tamás. „Már Ványa bácsijából, Három nővéréből is elhagyta a kötelező »pasztellességet« és fáradt melankóliát, majd a Cseresznyéskertben jutott a legtovább egy kemény – bárha helyenként kissé »sarkosan« becketti felfogás felé. A Platonov bemutatója most a Pesti Színházban méltó betetőzése ennek a sorozatnak – s hadd szögezzem le mindjárt a magam véleményét: mestermunka. Ez az előadás-alkotás az utóbbi évtized kevés olyan produkciója közé sorolandó, amelyek valóban előrébb vitték a hazai színjátszást."
„Régen született Magyarországon ilyen egységes, dinamikus előadás" – vélekedett Balogh Tibor, kiemelve a szerepértelmezések összetettségét és az együttes színészi játékot. „Az előadás nagyszerű színészi munkával valósul meg" – írta Morvay István. „Felsőfokú jelzőkkel kellene egyenként minősíteni minden alakítást. Ennek a szereposztásnak egyszerűen nincs gyenge pontja. [Szása: Halász Judit; Trileckij: Tordy Géza; Anna: Szegedi Erika; Vojnyicev: Lukács Sándor; Szofja: Béres Ilona; Grekova: Venczel Vera.] Tahi Tóth László Platonovja a teljes azonosulás magasiskolája. A színész ennek a gazdag jellemnek egyetlen vonásával sem marad adósunk, és úgy hasonítja karakterét saját alkatához, hogy minden felhördülését, minden kaszáló mozdulatát hitelesnek érezzük."
Balogh Tibor azt írja, hogy „Tahi Tóth László szerepformálása – Horvai páratlanul érzékeny és értő színészvezetése révén – megteremti azt a varázslatot, hogy e jellegzetesen orosz, jellegzetesen magyar, jellegzetesen közép-európai, jellegzetesen XIX. századi s ugyanakkor jellegzetesen mai figurát a maga teljes összetettségében tudja megmintázni. Amikor hirtelen elhal a zene, s ő fölébred, ócska köntösében olyan lompossággal vackolódik elő, mint Oblomov, de a zene emléke és szemének egy-egy villanása rögtön Viszockijt is fölidézi bennünk. Amikor provokál, leleplez, fantommáglyákat gyújtogatva tehetségéből ég porig, olyan fölénytudattal szól, mint Csackij, s olyan agresszivitással, mint Bazarov, ám legjobban mégis a Házmestersirató Herceg Pistájára emlékeztet." (Csurka István Házmestersiratóját 1978 decemberében mutatták be a Vígszínházban Horvai rendezésében.)
Horvai Platonovja az 1980-81-es évad legjobb előadásának választották a színházi kritikusok. (De a díjátadásra nem került sor, mivel a kultúrpolitika irányítói megtiltották, hogy Kornis Mihály Hallelujáját a legjobb drámaként díjazzák abban az évben, így a kritikusok úgy döntöttek, hogy egyik díjat sem adják át. A Platonov is csak 1988 decemberében kapta meg a színikritikusok díját.)
1989-ben került újra magyar színpadra a Platonov: Szatmárnémetiben Kovács Levente rendezte. (Platonov: Czintos József, a felesége: Földes Kati, a tábornokné: Méhes Kati, Vojnyicev: Parászka Miklós.)
Ascher Tamás rendezése
1990 májusában mutatta be a Katona József Színház – előbb Párizsban, majd Budapesten – Acher Tamás rendezését. A Platonov a Katona első nagy korszakát méltó módon lezáró nagyszerű előadás volt. (Platonov: Balkay Géza, a tábornokné: Básti Juli, Szofja: Udvaros Dorottya, Vojnyicev: Blaskó Péter, Trileckij: Máté Gábor.)
„Ez nem politikai színház, ez nem egy politizáló előadás. Ez csak rólunk szól, szívbe markoló őszinteséggel, megrendítően, és annyi kegyetlenséggel és iróniával, amennyit megérdemlünk" – írta róla Szántó Judit. Majd Horvai rendezésével is összevetette a produkciót: „Ascher egészen mást mond Horvaihoz (és alighanem minden eddigi Platonovokhoz) képest. Az idősebb mester volt az optimistább, vagyis a Platonovhoz szigorúbb. Ő mintegy kívülről tudta nézni és megítélni Platonovot, a mai magyar értelmiség Platonovjait, akiknek szerinte módjuk lett volna értelmesebben élni, képességeikkel a maguk és a köz javára jobban gazdálkodni. A meglőtt Platonov végül maga mond ítéletet önmaga fölött, amikor letörli nevét a fekete tábláról: nem érdemel még egy krétafirkányi halhatatlanságot sem. Ascher egyszerre nézi hősét kívülről és belülről, s a Libérationnak adott interjújában az elveszett lelkű embereknek emelt emlékműről beszél.
Csehov mondatja hősével: ... megöltem ezt a két ártatlan, gyönge nőt.. Nem is sajnálnám, ha valahogy másképp öltem volna meg őket, vad szenvedéllyel, mint a spanyolok... De így... ilyen ostobán, orosz módra..." Öt perc van még ekkor hátra a darabból és Platonov életéből; még nem sejti, hogy öt perc múlva ő is így, „orosz módra" végzi. Mint ahogyan orosz módra is élt. Ő, az értelmiségi. Abban a Csehov-korabeli lélekgyilkos, puhán korrumpáló stagnációban, amelynek kortársi, mindnyájunk által megélt változata oly fantasztikusan, kísértetiesen élővé teszi Csehov világát. Az utolsó pillanatban ragadta meg Ascher Tamás a párhuzamot, amikor az áldozatok még köztünk, még bennünk vannak".
„Ascher itt még egy lépéssel tovább megy, mint immár legendás Három nővér-előadásában" – írta a Platonov berlini vendégjátéka kapcsán egy német kritikus. –„Hihetetlen kíváncsisággal vetette magát a figurákra, testtartásukon, gesztusaikon, beszédritmusukon át életrajzokat talál ki számukra, amelyek tovább írják, feltöltik Csehovot. Az alakok olyan félelmetesen életszerűek és jelenvalóak, hogy akkor is megállják a helyüket a színpadon, ha éppen nincs semmi mondanivalójuk. Ugyanakkor a néma együtt- és továbbjátszás soha nem tolakszik előtérbe, igazából csak a végén ébredünk tudatára, s valósággal beleborzongunk, mert a mozgó, önmagukba gabalyodott, de egyszersmind leselkedő nézők jelenléte mindenfajta egyértelműségtől eloldozza a drámát.
Ennek a rendezőnek sikerül egyszerre beteljesítenie és megtörnie a Csehov-játszás Sztanyiszlavszkij óta kodifikált konvencióját. A befejezés: az emberekre hirtelen rátörő frenetikus erőszak, minekutána ijedten, kijózanodva, sápatag maszkokként húzódnak vissza az előszoba üvegfala mögé.
Az előadást páratlanná a színészek intenzitása teszi, akik a hétköznapi életből préselik ki a meztelen iszonyatot. A legkomikusabb jeleneteket is olyan tragikum roncsolja, amely a múlt század végi oroszországi állapotokat jelen idejűvé, általánossá emeli. Az előadás sűrű szövedékéből, valósággal fizikai fájdalommal járó hevességéből olyan »realista színház« rajzolódik ki, amelyben a színészek a szó legszorosabb értelmében embereknek adnak testet, s az, amit eljátszanak, magává az életté lényegül, nem illúzió, hanem a színészek egész lényét magának követelő, a nézőt is próbára tevő játék formájában. Az előadás közös remekműve pontosságnak és szabadságnak. Íme, ilyen messzire juthat az, aki valóban elmélyed egy adott színdarabszövegben."
Telihay Péter és Rusznyák Gábor előadásai
1996-ban kerül sor a következő magyar Platonov-bemutatóra: Csiszár Imre rendezi Pécsett. Majd a következő évben Apátlanul címmel Gaál Erzsébet készített előadást a darabból a Várszínházban. (Ez volt a rendezőnő utolsó munkája.)
1999-ben Szegeden Telihay Péter állította színpadra. (Platonov: Seress Zoltán, Anna Petrovna: Fekete Gizi, Szofja: Czifra Krisztina.) A szegedi előadás hangsúlyozottan más színházi eszmények nevében készült, mint a Katona realista előadása. Telihay rendezésében a színészi játék egyértelműen jelzi a jelenetek emberi tartalmait, világossá teszi a figurák közti viszonyokat is. De a rendezés – a szövegváltozat jellegzetességeivel összhangban – nem törekszik a jelenetek aprólékos megépítésére. Itt nincsenek részletezve a szituációk, kibontva a mikrohelyzetek. Mindez már csak azért sem lehetséges, mert a díszlet sem törekszik illúziókeltésre. A szegedi tér a falakig lecsupaszított nyitott színpad, amelyet különféle apró lejtők és dobogók tagolnak. A térben szétszórva bútorok, többnyire székek, kisebb mennyiségben fotelek. Ezek egy-egy hangsúlyos pontot jelölnek ki. Baloldalt középen egy tálalószekrény áll, jobb hátul egy emelvényen egy zongora, a színpad mélyén egy hosszú étkezőasztal. Ebben a hangsúlyozottan teátrális közegben Telihay az életképi szituációkra utaló szövegrészleteket sem életképi jelenetként állítja színpadra. Ez már a legelső jelenetből kiderül, amikor Telihay párhuzamosan, egymást váltva mondatja Anna Petrovna és Trileckij (Jakab Tamás), illetve Glagoljev (Andorai Péter) és Vojnyicev (Fazakas Géza) szövegeit, mintegy szimultán jelenetet szervez belőlük, így nem a vendégekre való várakozás helyzetét építi meg (mint ahogy ezt Csehov teszi), hanem inkább a mondatok emblematikus tartalmait hangsúlyozza.
Az előadás más pontjaira is jellemző ez a szimultanizmust absztrakcióval vegyítő színpadi építkezésmód. Itt a különféle szereplők felbukkanásai nem a szituációkat bővítik és építik tovább újabb és újabb mozzanatokkal, inkább csak újabb és újabb témákat és szólamokat hoznak be a hangsúlyozottan teátrális világba.
1999-ben a főiskolán is bemutattak egy vizsgaelőadást a Platonovból Lukáts Andor rendzeésében. A következő évben a még főiskolás Rusznyák Gábor rendezte Kaposvárott a darabot „Nagy műgonddal kidolgozott az előadás" – írta róla Sőregi Melinda. – „Feltűnő, hogy mindkét felvonáskezdetkor valaki alszik a nyílt színen. Az első felvonás elején Trileckij, a másodikban Platonov. Mindez nem véletlen, jelzi, hogy melyik szereplőt látjuk majd a felvonás végén erősen »átalakult« állapotban. Trileckij a szokásosnál is jobban lerészegedik, Platonovnak pedig a halállal kell szembenéznie. Az első rész gyönyörű tűzijátékkal zárul, a másodikat egyre fokozódó intenzitású eső tetőzi. A színek/fények játéka is ellentétes a két részben. Az első felvonás sugárzóan világos, valószerűtlenül fehér fényben zajlik, a második odú-sötétre vált. A két felvonás ritmusa megegyező: a lassú, álmos tespedtségből indul és egy megrendítően drámai befejezésben éri el csúcspontját.
A színészi játék a legtermékenyebb kaposvári hagyományokhoz nyúl vissza. Lélektani realizmus ez, kellő iróniával vegyítve." (Platonov: Keszég László; Vojnyicev: Nagy Viktor, Anna Petrovna: Bodor Erzsébet, Szofja: Fekete Kata.)
2001-ben Rusznyák a marosvásárhelyi főiskolán készített vizsgaelőadást a darabból (Előadás cím nélkül). Itt csak a fiatalok történetére koncentrált. A főszereplőkön kívül csak Oszip és az ifjú Vengerovics jelenik meg az előadásban. (A kaposvári változatban Rusznyák több figurát hagyott meg az idősebbek közül.) Marosvásárhelyen az életképi figurák elhagyásával lényegében kamaradarab jön létre, amely elsősorban a szereplők közti szerelmi bonyodalomra koncentrál. (Platonov: Szabó Eduárd, Trileckij: Zayzon Zsolt, Szofja: Szabadi Nóra, Anna Petrovna: Péter Hilda, Vojnyicev: László Csaba, Grekova: Berekméri Katalin) Telihay Péter szegedi előadáshoz hasonlóan a marosvásárhelyi produkció is tágítani, sőt szétfeszíteni igyekszik a darab kínálta realista színpadi építkezésmód kereteit (amelyet korszerű játékkal tölt ki a Katona produkciója). Rusznyák Gábor egyrészt fölerősíti a groteszk elemeket, másrészt hangsúlyozottabb szerepet szán a hangulati elemeknek, amelyek megteremtésében különösen a zenei motívumoknak van kulcsszerepük. Például többször visszatér a Moszkva-parti esték dallama, amely majd az első felvonás záró képében teljesedik ki. Előbb csak a három férfi kezd el inni. De aztán előkerülnek a vodkásüvegek, mindenki kezébe egy. Közben megszólal a Moszkva-parti esték dzsesszesített, nekivaduló változata, amelyre általános táncolás, duhajkodás, örömködés kezdődik. Beindul a gátlásokat levetni igyekvő buli, amelyben mindenki szabadulni próbál a frusztráltságától. Rusznyák itt szabadon gondolja tovább a szituációt. Ez az előadás más hangsúlyos pontjain is megtörténik. A játékötletek többször merészen elszakadnak a valóságos helyzettől, azokat asszociatív módon építik tovább, önálló értékű, sokszor szürreális jeleneteket bontanak ki belőlük.
2003-ban a budapesti színművészeti főiskolán Szász János készített vizsgaelőadást a Platonovból (A szereplők: Czukor Balázs, Fenyő Iván, Gál Kristóf, Máthé Zsolt, Mészáros Béla, Száraz Dénes, Vajda Milán, Járó Zsuzsa, Jordán Adél, Kovács Patrícia, Péter Kata, Szandtner Anna.)
2004-es előadások (Ivo Krobot és Fodor Tamás munkái)
2004-ben Ivo Krobot rendezte a darabot Nyíregyházán. (Platonov: Schlanger Andres, Anna Petrovna: Varjú Olga, Szofja: Széles Zita, Vojnyicev: Petneházy Attila, Trileckij: Avass Attila.) A nyíregyházi előadásban a címszereplő inkább céltábla s nem nyílvessző. Schlanger András Platonovja nyugodt, jókedélyű, bohóckodásra hajlamos figura, akinek nincs túl sok baja az élettel, így másokkal sem. Ezért el is hagyja az előadás azt a játékot, amelyek többnyire kulcsszerepet kapnak az előadásokban: vajon Szofja felismeri-e a Platonvoban egykori egyetemista ismerősét (és szerelmét). Ivo Krobot nyíregyházi rendezésében egyszerűen odaáll Platonov Szofja elé, széttárja a karját (a bohócos póz üdvözlést éppúgy jelölhet, mint visszafogott sajnálkozást). Igen, ez én vagyok – mondja, s magától kezdi el mesélni, hogy mi lett belőle – harsányan, nevetgélve, bármiféle mentegetőzés nélkül. Közben átöleli a felesége vállát is, mint aki természetes büszkeséggel vállalja nemcsak azt, hogy tanító, hanem azt is, hogy családapa.
A nyíregyházi előadásban természetes módon alakul át egyik szituáció egy másikká, némileg mozaikos technikával fűződik egyik jelenet a másikhoz, többnyire csak a felvonás egészére meghatározott életképi keret tartja őket össze. A gyors váltások eredményeként nem alakulhatnak ki az egyes szituációkban aprólékosan meghatározott, pillanatról pillanatra alakuló viszonyok az eseményekhez, mint ahogy az a Katona előadásában történik. (A nyíregyházi előadás tartja meg a legtöbb szereplőt a darabból, itt mindig jelen van egy-két olyan figura – akárcsak Csehovnál – akiket nem lehet természetes módon bevonni a szituációba.) Jóval hangsúlyosabbá válnak viszont a hangulati elemek. Itt zongoratus köszönti Szofja belépőjét, később érzelmes-játékos dallamok festik alá a játékot. A férfiak sorban állnak az asszonynál, hogy csokraikat átadhassák. Scserbuk (Gyuris Tibor) – mint afféle öreg házibohóc – a szemét eltakarva tréfás szavakkal igyekszik maga elé bűvölni a ház új asszonyát. Vojnyicev (Petneházy Attila) mosolyogva pördíti a ház régi barátja elé újdonsült asszonyát, majd amikor az hagyja megcsókolni a kezét, bravózva megtapsolja őt. „Cupido, mikor mész katonának" – köszönti nevetve Platonovot Scserbuk. „Gyönge a mellem" – mondja az, s egy gyors mozdulattal be is áll a tüdőbajos pózába. Krobot ezekkel a miniatűr bohóctréfákkal a szöveg olyan humoros pillanatait teszi láthatóvá, amelyekről a magyar előadások többnyire elfeledkeznek. (Ezek a rövid példák egészében is jellemzik az előadás hangulatképeket és gesztusfoszlányokat középpontba állító építkezésmódját.)
Ugyancsak 2004-ben Fodor Tamás is rendezett egy Platonovot Pojáca címmel az újvidéki színházban. (Platonov: Balázs Áron, Anna Petrovna: Szorcsik Kriszta, Vojnyicev: Nagypál Gábor, Szofja: Mezei Kinga, Trileckij: Magyar Attila.) „A sorozatos veszteségek ellenére az előadás nem tragédia, csupán a komikumot némi szomorúsággal vegyítő tragikomédia, ahogy erre a címváltoztatás is utal, s ahogy ezt az előadás alakulási íve példázza" – írta az előadásról Gerold László az Ellenfényben. – „Ha abból indulunk ki, hogy ebben a történetben mindenki vesztes, sőt inkább vesztes, mint az életét elfuseráló falusi tanító, akinek nem marad más vigasza és (ön)igazolása, mint hogy előbb az alkalmi Don Juan, majd az ugyancsak alkalmi Mizantróp szerepét játssza el, akkor joggal arra is gondolhatunk, hogy ez az előadás elsősorban nem a pojácának nevezett Platonovról, hanem a többiekről szól. S mikor a záró jelenetben a magát vak Ödipusznak képzelő Platonov a három féltő/ragaszkodó nőtől közrefogva kibotorkál a színről, akkor nem ő, hanem a hölgyek szánalmasak. Öncsalás áldozatai lettek, amikor azt hitték, hogy az öregek, pipogyák, önkelletők között, mert másmilyen, mint ezek, Platonov az igazi, a számukra megmentést jelentő férfi. Holott csak egy pojáca, s az sem biztos, hogy férfi, ahogy a nők képzelték róla, vagy csak játssza az ellenállhatatlan, letaglózó hímet."
2004-ben volt még egy harmadik magyar nyelvű Platonov-bemutató is, amelyet Andreea Vulpe rendezett a Csíki Kátékszínben. A következő év nyarán Galambos Péter készített előadás a Zsámbéki Nyári Színházban. (Platonov: Horváth Lajos Ottó, Anna: Csarnóy Zsuzsa, Trileckij: Debreczeny Csaba, Szofja: Naszlady Éva.)
Örkény Színház, Maladype, Marosvásárhely
2007-ben Jurij Kordonszkij készített előadást a darabból az Örkény Színházban Apátlanul címmel. (Platonov: Széles László, Anna Petrovna: Kerekes Éva, Vojnyicev: Debreczeny Csaba, Szofja: Für Anikó, Trileckij: Mácsai Pál.) „Az Örkény Színház előadásának egyik legfőbb újdonsága és egyik legnagyobb erénye az az erőteljes, groteszk színeket használó hangütés, amely végtelenül komikusnak mutatja az ábrázolt világot" – írta az előadásról az Ellenfény.
A komikus játékötletekhez hasonlóan a szituációk és a figurák rajzát is a groteszk színek uralják. Az előadást uraló groteszk játékötletek nemcsak mulatságosan esetlennek, hanem sokszor menthetetlenül komikusnak is mutatják az ábrázolt figurákat, akikben az emberi nagyságnak legfeljebb csak az illúziója él. Mindez azzal a megkötéssel igaz, hogy az előadás egésze egyáltalán nem kérdőjelezi a szereplők emberi igazságait. Mindannyian mélyen átélik és megszenvedik érzelmi viharaikat, szerelmi szenvedélyeiket. Dilemmáikban, kétséges döntéseikben valamennyien a sorsukkal néznek szembe. Mindez azonban egy külső nézőpontból gyakran kisszerűnek, sokszor nevetségesnek hat. Ez az összhatás (a játékötletekben megvalósuló) rendezői irónia és a színészi játékban megvalósuló hitelesség kontrasztjából adódik.
A Kordonszkij rendezte Apátlanul egyik legfőbb erénye, hogy meggyőző színészi alakításokat látunk benne, amelyek alapvetően a figurák belső igazságaira épülnek. Így a színészi játékban nyoma sincs annak az eltartásnak (ha úgy tetszik: komikus hangoltságnak), amelyet a rendezői ötletek tesznek hozzá a figurákhoz. Ennek eredményeként egyszerre kétféle nézőpontból is láthatjuk őket. Egész személyiségük tevődik próbára az előadásban megjelenített magánválságokban, amelyekben rendre el is buknak. Valahogy kisszerűnek bizonyulnak a saját sorsukhoz képest, amelyet rendkívül intenzíven és mélyen élnek át."
2010-ben a Maladype Színház mutatta be Balázs Zoltán rendezését. „A Maladype előadása zárójelbe teszi az eredeti Csehov-szövegben meghatározó nemzedéki problémát. Sőt hangsúlyozottan nemzedéki előadást teremt belőle" – írta az előadásról az Ellenfény. - Ez a Platonov alapvetően a fiatalokról szól, a még a harmincon innen lévők világáról. Csehov szövegében az apák nemzedéke is erőteljesen képviselteti magát, a Maladype előadásában viszont csak egyetlen harmincon túli szereplő jelenik meg, Vengerovics (Páll Zsolt), aki azonban több idősebb Csehov-figurát is magába olvaszt (elsősorban Glagoljevet). ... Ebben a 30 év alatti szereplők uralta fiatal »drámában« nyilvánvalóan a szerelem lesz a főszereplő, az érzelmek zűrzavara, a vonzódások és választások káosza, mely csupa nyugtalansággal és kiszámíthatatlansággal tölti meg az életet."
2011-ben a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban Harsányi Zsolt rendezett előadást a Platonovból. „Harsányi Zsolt rendezése is a mű örök, kortalan problémájára koncentrál: a felesleges ember(ek) kívülről röhejesnek, gyakran kisszerűnek vagy akár animálisnak tűnő, törvényszerűen pusztulásba vagy lassú rohadásba fúló sorsára. Ebből adódóan háttérbe szorulnak a szöveg politikusabb, társadalmi problémákhoz közvetlenebbül kötődő aspektusai" – írta az előadásról Urbán Balázs. – „Az előadás első felvonása – amely a művet voltaképpen a farce felől értelmezi – ennek komikusabb oldalát mutatja; a gegek, a mosolygásra késztető játékötletek közé azután egyre gyakrabban kerülnek fenyegetőbb, komorabb tónusú jelenettöredékek, hogy végül a második felvonásra a felesleges emberek groteszk haláltáncává sűrűsödhessen a játék." „A tiszta és következetesen megvalósított értelmezésnek egy feltűnő hiátusa van: Harsányi addig fokozza az események kisszerű komikumát, míg az önreflexió és az életképes alternatíva mellett a formátum is tovatűnik. Nemcsak a szánalmas mellékalakokból, de még a saját helyzetükre többé-kevésbé rálátni képes főszereplőkből is. A szétesés mögött nemigen jelenik meg a valamikori egész, a legörgetett vodkahegyek mögött alig-alig sejlik fel a kárba veszett tehetség."
Alföldi Róbert és Szász János rendezései
2014-ben Alföldi Róbert rendezett előadást a darabból a Radnóti Színházban Apátlanul címmel. „Ennek a jól megtervezett és jól működő színpadi világnak a középpontja Platonov: László Zsolt, aki úgy sejtet formátumot (nem is tehet mást) vagy a formátum maradékát, hogy egy pillanatra sem fordul nyavalygó, szenvelgő önsajnálatba. A maga módján küzd, de nem remél. „Mi van?" – így szól a darab nyitómondata, Radnai Annamária fordításában. László Zsolt Platonovja a létezésével azt mondja, hogy „ez van". Közben mintha mindenki (nők és férfiak, szerelmek és barátok) tőle várná a megváltást, mintha mindenki rávetítené a saját vágyait – vagy rajta kérné számon a saját kudarcait. Szása, a felesége – Andrusko Marcella – is, akinek az élet egyet jelent a reflektálatlan valósággal, a valóságot keretbe foglaló egyszerű szabályokkal: ebből táplálkozik Platonov iránti feltétlen odaadása, és ebből fakad csalódása is" – írta az előadásról Ölbei Lívia az Ellenfényben.
„Az előadás csúcspontja Kováts Adél és László Zsolt búcsújelenete a zuhanyzófülkénél, zuhanyzófülkében, a virtuóz lerészegedéssel. Eláznak, több értelemben és szó szerint. Ebben a jelenetben koncentrálódik és megmutatkozik mindaz a gazdagság, aminek okán Csehovot nehéz – és Csehovot muszáj játszani. A vörösborral megtöltött üvegek bohózati rugóra kerülnek elő a szekrényből (és micsoda szépség, ahogy a rubinpiros folyadékkal megtöltött üvegek megcsillannak a fényben), miközben föltárul a totális reménytelenség, az igazi fájdalom az elvesztegetett életért. Mindig több minőség van jelen: az álomba bóduló csodás Anna Petrovna például horkolni kezd; hát ennyit az álmokról."
2017-ben Szász János rendezett Kecskeméten Platonovot. A címszereplő Kocsis Pál volt, Trileckij: Nagy Viktor, Anna Petrovna: Bognár Gyöngyvér. Vojnyicev: Zayzon Zsolt, Szofja: Märcz Fruzsina. „Szász János rendezése ugyanis nem egy egyszerűen olyan társaságot, környezetet ábrázol, amelynek a tanító a központja, vagy ahol ő a történések katalizátora, hanem Platonovon keresztül láttat mindent és mindenkit, a többi szereplő szinte csak a vele való viszonyában értelmezhető" – írta Urbán Balázs. – „Az előadás gondosan és okosan kever realizmust teatralitással: a játék a színházi próba alapszituációjából, magánbeszélgetésekkel, privát telefonokkal indul, hogy aztán rövid idő alatt megteremtődjék a történet természetes közege. Gyarmati Dóra gazdag, látványos díszlete az aprólékosan berendezett, szobányi térben a Csehov-darabok játszási hagyományaihoz, illetve az orosz mindennapi élet ábrázolásához kötődő rekvizitumok sokaságát halmozza fel (egyes elemeiben szellemes teátrális utalásokat is megjelenítve: a nyugágyakat például Csehov portréja díszíti), miközben a padlón elterülő gyepszőnyeg rögvest stilizálja is a játékot. A gyepre azután sínpár is kerül, amelyen hajtány közlekedik. A finom irónia egyes szerepformálásokon is érződik ugyan, de a játék alapvetően realisztikus – és a koncepcióhoz illően a Platonovot játszó Kocsis Pál határozza meg. Kocsis robusztus, egy tömbből faragott figurát játszik, sokszínűen. Alakítása nem hagy kétséget afelől, hogy Platonov menthetetlen; kiútkeresési kísérletei, félbehagyott szerelmi viszonyai, kekeckedései és durva sértései voltaképpen az agónia fázisait mutatják."
A legutóbbi Platonovot Nagyváradon mutatták be 2018 júniusában Apátlanul címmel, Botos Bálint rendezésében.
Sándor L. István, Ellenfény, 2019