L.Á.: Fekete-fehér opera a Bárkában
Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Jean Genet Négerek című darabjából tragikus hirtelenséggel opera született. Ez alkalomból a Maladype társulata a Bárka Vívótermében gyászszertartást celebrál. A szertartás, amelyben a Feketék a Fehérek bírósága előtt rekonstruálják egy fehér nő rituális meggyalázását és meggyilkolását, éjfélkor veszi kezdetét.
"Ha valaki úgy döntött, hogy végignézi önmaga gyönyörűséges halálát, akkor a temetési szimbólumokat szigorú gonddal kell kiválasztania és elrendeznie. Vagy pedig úgy dönt, hogy életben marad és kinyomozza az Ellenséget." (Jean Genet)
A premier 24.00-kor történő kezdésétől megrémülve örömmel nyugtáztam, hogy az újabb időpontok már 21.00-ra kerültek kiírásra. Az egyetlen gond, hogy az előadás 40 perc csúszással kezdődött, így az utolsó metró gondolatától már az elején érzékeny búcsút vehettem magamban.
Aztán 21.40-kor bejutottam a Bárka vívótermébe, amely ezúttal amfiteátrumot ábrázolt, ahol a közönség megtekintheti feketék és fehérek harcát.
Ez így nem egészen pontos. Itt nincsenek feketék és fehérek. Vannak ellenben fekete alapon fehérek, fehér alapon feketék, feketésen fehérek, színváltoztatók, kétszínűek, szóval fekete és fehér minden lehetséges variációja, kombinációja és permutációja képviselteti magát az előadás során.
Kezdéskor a közönség szépen helyet foglal az amfiteátrum ülőkéin, míg két szembenálló tábor már készül az összecsapásra. Fegyverük a legyező, mely egyszerre szolgál korbácsként, pajzsként, késként, zenekarként, sőt, legnagyobb meglepetésemre még legyezőként is. Balázs Zoltán rendező gondoskodik a tökéletes ellentétek létrehozásáról: az egyik fél fekete bőrszínnel fehér ruhákban látható, a másik pont fordítva. Aztán minden ellentétük helyett hirtelen egy hangon szólalnak meg. Azaz nem is szólalnak meg.
Ők ugyanis csak tátognak, s a két párt hangját ugyanazon fiatal énekesgárda szolgáltatja, amely az elején a szereplők feje fölött, sötét csuklyákban, a kör alakú építmény felső ívén foglalt helyet. A későbbiekben azonban ők is aktívan csatlakoznak a színészekhez. Ez a tátogós eljárás a régi magyar operafilmek technikáját idézi, azonban a mimikák és az énekes-színész-összhang ezúttal sokkal jobban ki van dolgozva. Ezzel a trükkel mindennél jobban érzékeltetik a két szembenálló tábor közös alapját, melyre a későbbiek során jelentősen rájátszanak a szerep-, szereplő-, szín- és nemcserék.
Az ember csak nehezen tudja követni a szimbolikus cselekménysorokat, két óra erős koncentrációt igényel, s gyanítom, hogy első látásra/hallásra képtelenség mindent feldolgozni. Mert az látszik, hogy az előadás kellően átgondold és kidolgozott, a szereplők szívvel-lélekkel benne vannak a munkában. Sáry László zenéje az énekhangok mellett csupán legyező-zenekart és egy ütőseffektekről gondoskodó közreműködőt alkalmaz. A kompozíció minimalista, és rendkívül hatásos már első befogadásra is, kiválóan megteremti a darab feszült-szimbolikus légkörét, melyet a színészek játéka tovább fokoz.
Az öt énekes fejenként két szerepet énekelt el, mintegy két órán át folyamatosan szerepelve. Minden elismerésünk az övék: tökéletesen oldották meg feladatukat, Fodor Beatrixot és Gavodi Zoltánt eddig sosem hallottam ilyen erőteljesen és szépen énekelni.
És hogy miről is szól a cselekmény? Talán nem is ez a legfontosabb. Fehérek arisztokratákból álló csoportja kényszeríti a szolga feketéket, hogy mutassanak be rituális áldozatot az alapján, amit a fehérek gondolnak a feketékről: azaz előre megfontoltan, brutálisan végezzenek egy fehér nővel. De vigyázat: a színek könnyen felcserélhetők! A jelenetek óhatatlanul egymásba folynak, s láthatóan ez is az egyik cél. Két óra elteltével pedig kibontakozik a mű, mely nem egyszerűen a fajgyűlölet értelmetlenségét hirdeti, mint az ismertetőből gondolhatnánk, hanem ennél jóval tovább mutat.
És a végén már nem is bánom, hogy az utolsó metró rég elhagyta az állomást. Ennyit biztosan megért ez az este.
L.Á., Café Momus, 2004